Sohasem hull le

Nagyapám minden nap fölmegy a hegyre (hegynek hívjuk, éppen domb lehet), hogy rozsdás kezével borrá nevelje a pásztákat a fáradt föld felett, mire a szarvasbőgés

Soha nem értettük igazán, mifé- le cselekmény keveredik velünk, soha nem is fogjuk érteni.. Hó hull, eső csapkod, dara pereg, vakít a nap,

nem is értem, miért kíméltem magam aztán annyi időn át, mint egy szerelmes nippet, ami csak belül öregszik.

bérelt szobámnak Richárdnak örökbe pacit adok Borozok vezetek hallgatag senki maradok Istenítek sztárolok lapítok feszítek kártyázok csalok hazudok veszítek.

talán a táj asszonytest-illata talán az a tavaszcsiklandós szirom-cirókás meggyfaág talán az a szomorú-verdesésű madárszárny-rebbenésű szemhéj mely mögé. akkor végleg

(Mily különös, Kass mellett újra azt éreztem, hogy azok az alkotók, akik akár a „zöld” vagy az „azúr” filozófiáját, az évezredes kövek titkait, a madarak énekét,

De nem bánta; mint már mondtam, igen szomorú volt, és egy kalifa azt is megteheti, hogy amikor szomorú, akkor egyben nagyon dühös is le- gyen, épp azért, mert szomorú.. És ez

Elengedtem, szárnyát mintha Most a Nap színébe tárnám, Hogy dicsérjen, s jöjjenek hogy Sok madarak, sok-sok lepkék, Sok-sok szárnyuk, sok-sok színük, Lesz ott piros,