Hársfalevelek
Hársfalevelek
Felelős kiadó: Info-Szponzor Kft.; Paks, 2014 Nyomdai előkészítés: Info-Szponzor Kft.
Borító: Tóth János „Janus” és Komáromi János A hátsó borító színes fényképét Mitró János készítetet.
Nyomta és kötöte: Séd Nyomda Kft.
Felelős vezető: Katona Szilvia
Tartalomjegyzék
Előszó...11. oldal Bemutatkozás...12. oldal ValloMás...14. oldal Táncol az idő...14. oldal Születésnapodra...15. oldal Sörvers...16. oldal Fonák...17. oldal Csetesnetesszerelmetes...17. oldal Csak egy szeg...18. oldal Cigareta...18. oldal Sóhaj és füst...19. oldal Ősz, fény, könny...20. oldal Ősz simítja...21. oldal Őszidő...22. oldal Téli éj...23. oldal Tél térdepel...23. oldal Kikelet...24. oldal Nyár...24. oldal Borús ég alat merengve...27. oldal Tavaszváró...28. oldal Eső...29. oldal Rózsabimbó...29. oldal Esti kép...30. oldal A hársfán túl...33. oldal
Még...35. oldal Már vége a nyárnak...36. oldal Fest a zivatar – foszlányok – ...37. oldal Falevelek...38. oldal Levelek a padon...38. oldal Körbenéző...39. oldal Hársfa – Húsz év után...40. oldal Hársfa – Harminc év után...43. oldal Átalakulás...43. oldal Hegyre néző...44. oldal Hajnal...44. oldal Hajnali fagy...45. oldal Ködben...45. oldal In memoriam...46. oldal Nyolcvanegy...49. oldal Csend a csendbe – Apóka sóhaj...50. oldal Apák – Artúr barátomnak...51. oldal Üres...52. oldal Az utolsó hangulat...53. oldal Fényeket sír – „Cipő” emlékére...54. oldal Ilyen ez a század...54. oldal It...55. oldal Június 6...56. oldal Bubu...59. oldal Nem esti mese...60. oldal November felé...61. oldal István bátyámhoz...62. oldal Hatvankilenc...65. oldal Kilencvenhat...66. oldal
Lélekágról szakadó...67. oldal November elején...68. oldal Tél-lét...69. oldal Karácsony (ünnep?)...70. oldal Cukros kenyér...71. oldal Agg-telek...72. oldal Te nem tudod...72. oldal Ezerszínű...75. oldal Hold...76. oldal Szorítóban...77. oldal Halálos vers...77. oldal Jelek...81. oldal Ez nem az én világom...82. oldal Mat...83. oldal Letört betűk...84. oldal Valahol valamikor...85. oldal Időörvény...86. oldal Álom, valóság...87. oldal Emberkerülő...87. oldal Összetört...88. oldal Új csillag...89. oldal Viszi a semmibe...90. oldal Nem gyógyít...90. oldal Örök...91. oldal Avarból lopot...91. oldal Körforgás...92. oldal Téltemetés...92. oldal A hallgatás rügye...93. oldal Aranymosó...93. oldal
Az élet prése...94. oldal Gyertya...94. oldal Az élet?...95. oldal Mint egy kopot cipőt...95. oldal Kavargó por...96. oldal Képzelt hidak...96. oldal Csillagszóró...97. oldal Folyó...98. oldal Soha és örök...99. oldal Szegek...99. oldal Végül...100. oldal Mellkasom dombjába...101. oldal Csak a csend...101. oldal Halál monológ...102. oldal A hit peremén...103. oldal Barátra várva...104. oldal Mint akácfa levelek...105. oldal Villámokkal álmodtam...106. oldal Víz...107. oldal Hang...108. oldal A halál vízesése...109. oldal Sötét sínek...110. oldal Hol gyermek lehetem – Honvágy...113. oldal Hullócsillag...115. oldal Tükrök 3...115. oldal Lebegő álom...116. oldal Minden este világvége...117. oldal Tánc...118. oldal Az utolsó éj 2013...118. oldal
Sors...119. oldal Ébredések...119. oldal Éjszakai csend...120. oldal Fény és sötét...120. oldal Szürke idő...121. oldal Romtemplom...122. oldal Még hányszor...122. oldal A Hold alat...123. oldal Lennék...124. oldal Valóság...124. oldal Dobban az elme...125. oldal Éjfél után...125. oldal Földön jár...126. oldal Születésnapomra...126. oldal Fekete jég...127. oldal Mulat a magány...128. oldal Vacogó...128. oldal Száll a fény felé...129. oldal It hagyot a nyár...130. oldal Alkony a tavaszban...131. oldal Fekete rózsa...131. oldal Őszi szél...132. oldal Rászegelve a világra...133. oldal Betakar, eltemet...133. oldal Prométheuszi sors...134. oldal It bennem...135. oldal Bevarrt zseb...135. oldal Oxigénem vagy...136. oldal Pillanat...136. oldal
Torz álom...137. oldal Mikor – időtlen kép...138. oldal Reménytelenül...138. oldal Hajnali fényben...139. oldal Szürke kő...140. oldal Hazámnak nevezni...141. oldal El innét – készülődés...144. oldal Szüksége van rád!...145. oldal Menni csak előre...146. oldal Mint ócska poharat...146. oldal Mikor meghal a költő...147. oldal Csapongó sorok...147. oldal Betűkbe kapaszkodva...148. oldal Puszta szív...149. oldal Földre néző...150. oldal Nomád...150. oldal Szamuráj...153. oldal Haiku...154. oldal Bonsai...154. oldal Faragók...155. oldal Farkasok...155. oldal Szárszó...156. oldal Hinta...156. oldal Petőfre emlékezem...158. oldal Lehunyom a szemem...160. oldal Az utolsó előt...161. oldal
Előszó
Ez a kötet a közelmúlt verseiből let összeállítva, de becsempész- tem közéjük néhány régebbi írásomat is, hogy megemlékezzek álta- luk a régi időkről, szereteimről és Keselyűhalomról, ahol gyermek- korom nagy részét élhetem meg.
A legkorábbi vers 25 évvel ezelőt íródot, a befejező pedig 2014 tavaszán. A kető közöt a múltat, mint papírsárkányt röptetem. Egy kis túlzással bár, de azt hiszem – e lapokba zártam az egész élete- met, de ami tudni kell rólam, hogy szívesen beülök mások lelkébe és onnét írom meg azt, amit sosem látam.
Az emberi lélek olyan, mint a víz és én próbáltam megfesteni mi- kor jégtáblaként rian vagy éppen pára ként lebeg.
Reményeim szerint az illusztrációs képek és a szavak együt, tel- jesebb képet adnak rólam azok számára, akik kedvelik a verseimet.
Bízom benne, hogy minden versem talál majd magának egy-egy lelket, aki befogadja, még ha csak néhány pillanatra is.
Tóth János „Janus”
Bemutatkozás:
„A pillanatnak írok, mert enyém kérész élete, csodálom törékeny röptét,
míg egyszer majd meghalok vele.”
/Tóth János/
1969 őszének utolsó napjai egyikén látam meg a napvilágot.
Gyermekkorom nagyobb részét Keselyűhalmon éltem meg, a kisebbiket Mezőcsáton.
Általános iskolai tanulmányaim befejezése után Miskolcon (Perecesen) autószerelőnek tanultam
A tanulmányaim során, egy irodalmi órán találtunk egymásra a költészet és én. Azóta is tart ez a szószerelem. Az elmúlt tíz évben
„Janus” néven számos internetes fórumon publikáltam verseimet, megjelentek írásaim antológiákban, ill. saját kötetekben, hangos kiadványokban.
Verseim a természetből indulnak vagy éppen odaérkeznek, ami azt hiszem Petőfi Sándor érdeme, hisz ő kedveltete meg velem a tájleíró verseket. Sándor bátyám mellet gyakran olvastam Arany szavait is, amik szintén sokat tetek a gondolatvilágomhoz.
Köteteim:::V
• A hársfán túl 2005
• Csendbe ölelve 2006
• Száműzöt fények 2008
• A perc partján 2009
• Holló 2012
• Jelek 2014 Honlap:::V
• www.janusvers.gportal.hu
• www.tothjanosjanus.eoldal.hu E-mail:::V janusvers@gmail.com
ValloMás
Lefejelte bordámat a szívem mikor meglátalak,
akkorát dobbant,
hogy lement róla a lakk, most így dobog lakktalan kongón, mert lakatlan.
Neked tartom fenn e lüktető csupa szív helyet,
bejárat billentyűn, de kimenni nem lehet.
Gyere igázz le,
de ne úgy, mint egy török, mit nekem százötven év, ha jössz, legyél örök!
Táncol az idő
Táncol az idő,
egyet jobbra, egyet balra s két leány ül a kis padra, hol a jelen jövőbe néz megpihen az apai kéz.
Kisimul a csizma szára napfény ül a pántlikára mely alól a hajszál lebben, szellő karján puha csendben, angyal arcok mosolyognak derűs percek andalognak.
Születésnapodra
Szakad a széle az ég peremének surran a hajnal a réseken át, harmatos fűre lépnek a fények bíbor simítja a fák derekát.
Vérvörös rózsa bimbója tágul bódító illata messzire száll, megáll a szél is, nagyokat ámul nyíló kehelyre az eső szitál.
Szivárvány ível a rózsabokorra arannyal, kékkel játszik az ég, verebek ülnek a villanydrótra bodzabokorra a széncinegék.
Gyermek a felleg, szárad a könnye bánatát issza a távoli táj,
nyomában baktat szipogó öccse, maradna délig, de menni muszáj.
Kinyíló ablakon szökik az álom ruhát a világra valóság sző, angyali lányom, kicsiny virágom, az Isten éltessen Tóth Enikő:::!
Sörvers
Amióta korom felnőt veled bámulom a felhőt, tenyeremen tested gyöngye,
ajkad nyílik s én felnyögve hallgatom hűs szisszenésed, számon folyik vágyot véred.
Apád búza, anyád múzsa elcsábítja rúzsa, blúza, mikor szemük összenevet
üveg zárja habtestedet.
Húsba mélyed majd a köröm, ha nem leszel velem söröm,
mikor végleg sírba szállok eljönnek a söraszályok,
ülök égen, felhőhabon láblógatva rád szomjazom.
Bőcsi bölcsőd eszembe jut, de nincs nyálam mely összefut,
így hát csapot, papot, hagyok Borsodim, én feltámadok!
Fonák
Felbont a sör, mohón kortyolja lelkem,
habozni nincs időm, már alig-alig pezsgem.
Marka zárul, a doboz roppan földre dobva testem koppan.
Hajnal járV a szelektív gyűjtögető, jobb kezében, ami még menthető, balban zsák, benne lom, szemét,
s a hajnal válláról bámulom a halál telephelyét.
Csetesnetesszerelmetes
Először csak lájkoltalak, de szmájliba sem vetél, a cseten ácsorogtak a szavak de te nem léptél, nem mentetél.
GondoltamV alt-ctrl-delete talán túl hideg a net, sarkantyúztam a gépemetV gyí, fel az égre még egy menet!
Rád katintotam kétszer, gondoltam majd a szíved megnyitod,
de lazán töröltél, te szép ékszer és a lomtárra teted a kurzorod.
Csak egy szeg
Csak szeg vagyok egy korhadó fában és nem tudom miért ütöt pont ide, meggörbült testel várok a semmire.
Csak szeg vagyok egy korhadó fában hol a szú foga rág, pondró terem nem a fényt, az árnyékot ismerem.
Csak szeg vagyok egy korhadó fában enyésző testel folyton nyafogó, ásíthatna a harapófogó!
Cigareta
elillan a gyufa mérge izzik cigaretám vége
vörös parázs, dohány máglya gomolygó füst melegágya nikotin-csók ajkaimra sárga rúzsfolt ujjaimra beszívot füst tüdőt feszít keserű íz megédesít csikké sorvad, mint az élet parázs előt végítélet meggörnyedt a cigareta út végén let eltaposva
Sóhaj és füst
ősz nyomába lép a tél válláról zúzmara pereg szeme könnye hideg dér
a jégcsap nem pityereg az ereszről lelógva átetsző testén a fény csillog szinte kacagva derűbe mártot remény
szél karja felleget tép szakadásain hó hull fákon a ruha oly szép hogy az ember csak ámul
s nem tud betelni vele a lélek nevet, röppen lenn a gondok gleccsere semmivé lesz a csöndben
hold ragyog, a szél elül erdő, a rét színezüst léptem szórom egyedül kéményekből száll a füst
közéjük a sóhajom párája lép csendesen sétálnak egy csillagon
s eltűnnek az égvízen
Ősz, fény, könny
Utolsó könnyeit az égnek letörli az őszi szél keze.
A bánat halkan odébbáll, de nem megy messzire,
ot az erdő szélén, hol a fázó nyárfa sárga leveleit ejti a friss pocsolyába megáll, és visszanéz tekintete szívembe szúr, míg ő az erdő színeibe olvad,
lassan az ég, az ég kigyúl.
Fények ülnek a vizekreV csillog a millió apró tükör,
pazar napsugár vigasztal, az avar szivárvány, tündököl.
De zajtalan léptekkel már elindult az alkony,
a nyugvó nap vérébe sápadt arcom tartom, és rád gondolok újra, sajgó könnyeit ejti rám az ég
enyéimmel keveredik, s villámoktól feszül meg a lég.
Ősz simítja
Ívbe feszülnek a meztelen ágak, reszkető vízben falevél didereg, ősz simítja homlokát a nyárnak, ki az avarban sápadtan kesereg.
Fekete folyóként hömpölyögve egyre ömlik, zúdul a varjak hada, a csend teste hangoktól sebezve, dárdaként tépi a károgók szava.
Az idő megáll az ég peremén, és nézi az alkony sötét tengerét, ahogy dagálya vágtat, mint a mén s hódol hatalmának erdő és a rét.
Összekuporodva, dértől festve a fagy markában a világ szendereg, jég kúszik a vizes levelekre,
a sápadt hold fénye zúzmarán remeg.
Őszidő
rég volt ilyen szomorú az ősz mint rög hull minden elfáradt levél féltet titkom gyilkosa vagyok reményem vérét szárítja a szél rég volt ilyen siralmas az ősz kialszik lassan a lobogó tűz mi végig égetet egy határt mögöte egy vén kormos ágú fűz rég volt ilyen kegyetlen az ősz fázó szívem mint diófát veri nem értem mit akar még tőlem ha a lelkem kell azt is viheti
Téli éj
Reszket a harmat a fagy tenyerén kúszik az árnyék, bújik a fény, olvad a csend és dermed a zaj zúzmara lebben, hajlik a gally.
Sárgul a Hold és szürkül az ég holnap ölébe fekszik a rég, csillagok fényét issza a szem kinyíló lelken öröm terem.
Kémények fehér sóhaja száll fellegek úsznak, a hó szitál, reszkető harmat könnye a dér millió szemmel kacsint a tél.
Tél térdepel
Napsugár mosolytól jégcsapok sírnak Tavasz nyújtózik, a Tél térdepel, rügyekből felsírva remények bíznak, és a hópelyhek sárban tűnnek el.
Virágport sóhajt egy vénülő meggyfa, mennyország nyílik az ágak közöt, hóember helyén a seprő bús fejfa, szénszemek tükrén a világ töröt.
Kikelet
Ágakra vágtatva tavasz robog, libegő-lobogó szirom forog.
Tekergő-csicsergő villogva száll, icurka-picurka
felhő szitál.
Bálvány a szivárvány bámulom én, szememnek csemege,
pazar a fény.
Gyönyörű, csupa fű mező, a rét, ezernyi arcával
játszik a lét.
Hársfával, gombával táncol a szél, keringőt tücsökhad
vígan zenél.
Holdsugár földre száll ballag az est, szunnyadó altatót
csillagfény fest.
Nyár
Csókol a Nap, pirul az ég, rózsaszínhez bújik a kék.
Ébred a táj, harmat ragyog, árnyékokkal fény andalog.
Fű fészkéből pacsirta száll, dallam kering, öröm szitál.
Élet ragyog amerre jár, aranyszínű víg napsugár.
Bimbó feszül, sarjad a fű, reggel köszönt, szép, gyönyörű.
Gyermekkori képek rólam
Keselyűhalmi víztorony
Borús ég alat merengve
Felhő-házak tövén, szűk égi utcán, Magányba karolva néz reám a hold, Tompa fényű csillag hunyorog némán, A táj elborít lassan, s magába húz, felold.
Nem vagyok több csak szobor, fekete árny A múlt köti gúzsba bágyadt mozdulatom, Emlékezés szívemhez bújik, nyílik a szárny, Legyőzve a dacos büszke időt, haza utazom.
Ragyogó fény fogad, kedvenc hársfám virít, Legfelső ágán megbúvó szerelmes gerle pár, Szelíd szellő futkos, de lassítva hajamba simít, A bodzabokor integet tövén délceg fácánkakas áll.
Mezőn szárnyalok, s úgy nézem a kamillát, bogáncsot, Mint más a ragyogó aranyat, tündöklő ékkövet.
Mert nekem kincsek ők, lélegző eleven gyémántok, Köztük nőtem fel, lényük lelkem ruhájában szövet.
Eső csapkodja arcom, a múlt hirtelen a jelenbe vet, A hold magára zárta fekete függönyös égi ablakát, Közelgő vihar előre küldte harcosát, a bősz szelet, Ki magával hozta a múlt, s a jelen édes hársfa illatát.
Tavaszváró
Hópehely olvad fekete sárba, Tél temetésén sír a fa ága.
Zúzmara teste hull le a földre, sárguló fűre, kis gyökerekre.
Napsugár-csóktól patan a barka, éled a zöldnek apraja-nagyja.
Bújik a fűben kékülő szirma, ibolya kelyhe méheket hívja.
Ébred az erdő, nyújtózik végre, millió levél sóhajt az égre.
Madarak szárnya levegőt járja, fészekbe kacsint, kinek van párja.
Dobbanó szívek, röppenő lelkek, dúdolják dalát a kikeletnek.
Ujjakat fűzi, karokat tárja szerelem szele fúj a világra.
Eső
Nehéz sárgás fény alat a lámpavas árnyékot nyög,
eső szitál, a felszakadt aszfalton víz gőzölög.
Ázot cigaretavég a kátyúk zátonytengerén
hajózik, már várja a vég egy csatorna fedelén.
Sár ver tanyát a járdán, benne sétál egy bús alak, lecsúszot kabát a vállán, ütöt-kopot, semmi lakk.
A sár feljajdul, fröccsen testét tépi a pár cipő, az utca mártva közönybenV
lábnyomdázik az idő.
Felleg sóhajt, sebe mély sárgán sajog a fájdalom, a megvillanó holdkaréj felragyog egy lábnyomon.
Tisztul az ég, pára száll, a szellő mozgat árnyakat,
de megunja és szundikál az elázot fák alat.
Ágvillában ül a nesz a csendből szakít takarót, már nem számít, hogy ma mi lesz,
csillag kacsint altatót.
Rózsabimbó
Tenyerembe fogtam, mint haldokló madarat, zöld testét a dér sápadtra festete, bágyadt már benne a vágy, az akarat hajnala sem volt még, de rázuhant az este.
Tenyeremre tete jeges tenyerét a fagy, és e furcsa kalitkában a bimbó, mély csendet sóhajtot, éreztem ithagy, úgy zuhant a földre, mint rózsaszín famingó.
Esti kép
Megjötem, vállamon ücsörög az este ki kíváncsian néz az ablakszemekre, hol a halovány fény üvegen át szökik, de nem jut messze, csak a rózsa tövig, a fekete árnyék ot ölébe kapja
és semmivé sorvad ragyogó szalagja.
Vén kémény fölöt száll a tűzhely sóhaja, mit az égre nyögöt a parázzsá let fa, komótosan kúszik, sálat fest a Holdnak, majd széterül lassan csillagtakarónak, de rúgják magukról a vacogó fények és teste lesz a füst a Tejút kövének.
Zúzmara üldögél a kapu kilincsén, mint csillogó lakat kis világom kincsén, tenyerem rázárom és benyitok halkan, deres járda lapján meg-meg nyikkan talpam, az ajtón belépveV apró lábak vágtán,
és lányaim cukrok testem hajló ágán.
Átölelve mindazt, ami engem várhat lelkemben futófényV igazi varázslat, fellegeket, füstöt, búbánatot és kínt az öröm űzi el, a gond bár rám legyint, hogy majd kora reggel bőszen kopog nálam, nem bánom, csak este kincseim találjam!
Családi fotó, feleségem, lányaim és én, 2014
A Dobozy-kastély, 1978 körül
A hársfán túl
Lépkedem, talpam monoton pecsét Az úton hagyja létem egyszerű jelét.
Mintát rajzol, üzen, hogy it jártam Hosszú évek múltán hazataláltam.
Hazajötem, fájdalmas a régi táj Lelkemben az érzés sikoltó sirály.
A régi házat szemem hiába kutatja, Mint sírhalom, helyét domb mutatja.
Nincs már eresz s alata fecske lak Nem kacsint búcsút az ablakon a nap.
Nincsenek falakig érő gyermeki álmaim, Csak gazos domb, s rajta remegő lábaim.
Eltűnt a nyáj, a kos, a kolomp hangja, Nincs már puli sem, hogy visszahozza.
A pásztor sem faragja pipázón új sípját, S nem törli homlokába kopot inge ujját.
Csak a fűzfa áll ot, a földes út mentén Szomorú, mint régen árnyéka egy lepkén.
Pitypang virágán szárnyát nyitja-zárja Felröppen riadtan, s én indulok utána.
Fehéren vakító, apró fekete pötyös szárnya Ide ül, oda száll, s szemem sehol sem találja.
Tovatűnt, belőle egy kép lelkemben maradt, S szemem a távolban zöldellő legelőre tapadt.
Megállok, ruhámba bogáncs kapaszkodik, Az égen bíbic jajong, leszáll, sopánkodik.
Mutatja, hogy gyenge s töröt a szárnya, Menjek gyorsan, fogjam el, siessek utána.
De hiába hív, e darabot ismerem már régen, Ő a pusztában a legnagyobb élethű színészem.
Mert amit játszik, az egy igazi nagy dráma, Engem jobbra hív, mert balra van kicsi fókája.
De megnyugtatom, mégiscsak utána megyek A kis csatorna partján majd megpihenhetek.
Messziről látom nádas, dimbes-dombos partját, A szél orromra köti az iszapos víz fnom illatát.
Béka kórus fogad, szitakötő röppenve táncol, Hínár lebeg a vízen s szememen ködös fátyol.
Üldögélek a parton, idézem a régi szép nyarat, Mikor lubickoltam s bámultam a fürge halakat.
Árnyék nyúlik nagyra, s én félek, hogy elszakad, Mellém ül az est, az idő, hogy mennyire szalad?
Vadkacsák írnak nagy V betűt a nyugodt vízre, Majd aludni térnek a lándzsás gyékény tövébe.
Tücsök ciripel, bújik a hold, szöknek a színek, Hárs illata ölel, jókedvűen hazafelé megyek.
Emlékeket szedtem, s lelkembe gyömöszölöm, Arcomon gondtalanul lógatja lábát az öröm.
Nyárfa integet a szikrázó hold ezüstjében, Ahogy hazaindulva vissza-visszanéztem.
Utolsó pillantásom szakítom a kedves tájról, Fájón búcsúzom, mint gyermek édesanyjától.
Még
Még sápad a fű az árok oldalán hó lapul meg az árnyékok ölén, szél csípi arcomat, mint vad csalán egy fának dőlve a tavaszt várom én.
Ibolya kelyhén lépegessen a fény cikázzon a légben fecskék röpte, bódítson virágpor, mint jó tömény szirmok szálljanak kacagva, pörögve.
Hegyek sapkáját mossa le lágy eső üde zöldbe bújjanak a sziklák, fenyőfa ágain, ha a vén pók sző harmatos hálójában, mint a szikrák úgy ragyogjanak a hajnali cseppek, s végre legyen bennem is öröm, vigadjanak lelkemben a csendek, ha már a szívem didereg egy kövön.
Már vége a nyárnak
Izzó vörös szív a nap a reggeli ég tövén, Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon Kicsi madár didereg egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva, Reménykedve föl-föl pillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat, A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak, méhek, lepkék szállnak, Utolsó kortyát isszák az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge, A nyár virágpor-zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el az izzasztó napok, Királyságuk eljötét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja, Hosszú álma után köszönti majd a tavasz kis virága.
Fest a zivatar
- foszlányok -
Zivatar jön és festeget kék alapra fellegeket, a pillanat modellt állhat, megmintázza villám fának.
Ágai közt fájdalom ül, én érzem csak, én egyedül, mikor a föld nagyot nyögve
ráborul a gyökerekre.
Ezernyi kín lesz a tápja, patan a villám virága, szirma vörös, kék bibével,
kelyhe tele sajgó fénnyel.
Mire megtorpan az ecset, tavasz sóhajt őszt és telet.
Nincs már virág, oda a fa, semmibe hull elporladva.
Zivatar megy, ecset karján szófukaron lép, mogorván, égi vászon háta mögöt, fényes Napba törülközöt,
arany szegélyű azúrba, remény bújik, kék a blúza.
Falevelek
Minden levelében életről ír a fa ősszel, ha mind feketeföldre száll, közéjük ül, fagyos kezeibe fogja és avarrá olvassa testüket a halál.
Levelek a padon
Fáradt levelek ülnek az őszi padra lassan elillan belőlük az élet,
merengve gondolnak a kamasz tavaszra, s hogy a kipatanó rügy mivé let.
Szellők érintése, fények kacsintása a virágporban fürdő mámor,
mind a múlt sötét kosarában ül már, s gyönyörű nyilát elrejtete Ámor.
Szél bolyong a meztelen fák alat, ma minden lépte céltalan,
a padhoz ér, a levelekre bámul, s visszanéz rá a vörös és arany.
Elcsendesedve ül a levelek közé, majd gyengéden beléjük ölel karja, s egy lágy halálos keringő után, magába zárja őket az elmúlás avarja.
Körbenéző
Még gyermek a reggel, fűben játszik harmatcseppel,
majd orgonaágon gyöngysort fűz a pókfonálon.
Meggyfák hófehéren, mint a menyasszonyok szépen,
kecsesen lejtenek, csípőjükön lágy szélkezek.
Víg pacsirta-ének röppen hangszíne a kéknek,
mely a bíbort váltja, cinke-dal a Nap ruhája.
Csellengő fellegek, mint a hüppögő gyermekek,
bús könnyeik árván hullnak, mögötük szivárvány.
Vigasztal az este, horizonton narancs teste
a lemenő Napnak, étek az éhes csillagoknak.
Hársfa – Húsz év után
Az úton merengve ballagok, cipőmön út pora, Orromban virágzó hárs illata, a régi cimbora.
Gyermeki időmben de sokat futot velem, Én a szél karjában, ő ziháló lélegzetemen.
Megállok. Az erdő szélén fatal bokor, bodza A kedves hársfám legújabb apró szomszédja.
Az idő, mint könyvelő ide is rávéste jelét, Magasra emelte a fa ágát, virágát, levelét.
Örök jegyben járnak a fák, s a rohanva járó idő Évről-évre gyűrűt hoz, mint tehetős hű szerető.
Amint látom, mindjárt eljön az aranylakodalom, Legalábbis úgy érzem, ahogy a törzset átkarolom.
Arcomat vigyázva a kéreghez odahajtom lassan, Hogy az albérlő kis mohát nehogy háborgassam.
Ujjaim simogatják a törzs érdes nagy repedéseit, Szívem édes borzongás közöt emlékkel telik.
Ölelem derekát, szívem a törzsön hevesen dobog, a mohán, mint harmat könnycseppem felragyog.
Szégyen! Mondanák, ha látnák a hulló férf könnyet, De tehetetlen a szem, mert benn a lélekben születnek!
Közeleg az alkony, lábam az út nyugodt porába lép, Csak lelkemben kavarog egyre a sok színes emlék.
Elindulok, hársfa illata ölel, hangtalanul lépkedek, A fa lelkembe véste magát, mint örök gyönyörű jelet!
Hársfa Keselyűhalom, 2014
A Dobozy-kastély romjai, 2014t. 06t. 14t.
Hársfa – Harminc év után
Ez már nem az a táj, mit lelkembe festet egy kor,
romok közöt idegen az ég felé kiáltó bokor.
A kastélykertben
hol egykor virággal ölelt a hársfa, fűrész és balta mulatot, halálos nyugalmat hagytak hátra.
Bármerre nézek mindenüt csak romok, könnyeket csavar belőlem a múlt,
a ledőlt falak rokonok.
Téglák közöt hever
ezernyi emlék, könny s öröm, mind mozdulatlan halot, bánat hull, feketébe öltözöm.
Gyertyaként ég bennem a sercegő, kínzó fájdalom, súlyos léptem alat fű jajong
s belül apámat hallgatom, szavai port kavarnak szívem rég nem látot polcain,
megannyi kép tűnik fel, de a régi vörös már csak
rózsaszín.
Kopot emlékeimet a szél fújja el hidegen, s úgy állok a szülőföldemen,
mint egy idegen.
Átalakulás
Míg élsz, számtalanszor legyőzöd magad, hogy jobb légy a legjobb embernél,
lassan átalakulsz, más leszel, hogy a világnak ismerős, és magadnak idegen legyél.
Hegyre néző
Árnyékpapucsba bújik a hegy lába, bíbor sapkát köt az alkony feje búbjára,
szürke ruháját lassan átfesti az este, olvadnak a szirtek a lomha fellegekbe.
A sötétnek sötét lesz a párja, csend lép a hallgatás törékeny hídjára,
ahol tétován ácsorog a lelkem, mereng az idő vizébe zuhanó percen.
Fellegeket tép a hideg szél keze, vézna hold tűnik fel, s fény lehelete az alvó világra száll, mint ragyogó pára, mely keserű cseppé lesz a magány poharába.
Hajnal
Szénán szendereg még a hajnal testén ezernyi harmatgyöngy ragyog,
szellő ébred s ajkán virágporral át a mezőn a tóhoz andalog.
Párafátyol alat rejtőzik a tó, de fellebbenti azt a csalfa szellő, tükrében a Nap kacéran mosolygó,
aranyhídon lebegő, fényhajú sellő.
Lelkem lép a hídra s a végtelenbe néz csendet sóhajt az elámult pillanat, tenyerében tart egy könnyű égi kéz,
mint egy lezuhant apró madarat.
Hajnali fagy
Megdőlve, mint süllyedő bárka csonka Hold ül nyárfa zátonyán,
lelkem röppenV sebzet madárka bukdácsol e ködös éjszakán.
Fagy kapaszkodik vézna ágba, tenyere alól zúzmara nő, felkúszik, fel a koronába, hol távolba kémlel az idő.
Keleti fény derengV soványka, de dőzsöl a hajnal asztalán, kipirulva, mint édes lányka a Nap kacsint déren, zúzmarán.
Ködben
Ködben állnak a fák derengő emlékek az ágak,
it-ot erősebbek, néhol haloványak.
Holdarcú let a Nap korongja betegesen fehér,
komor felhő úszik, mint sötét szemfedél.
Nehéz párát rángat a gyenge szél megfagyot keze,
fehérséget tép, de nem megy semmire.
Varjak keringenek szinte fáj károgó gyászdalukV
a csend testén sikló fekete hang-gyaluk.
Erőre kap a szél, felhőt, ködöt tenyerébe zár,
messzire dobja el, és ragyog a határ.
In memoriam
Velem voltál felnőtként gyerek, akkor azt gondoltam, az emberek megöregszenek, s hogy leszel te is agg, szakállas apó,
akkor még hitemV van mindenható.
De nem, nem ilyen a mi családunk, mi gyakran a halál elébe vágunk, meg sem várva, hogy eljöjjön az idő, rohanunk, mintha türelmetlen lenne
minden temető.
Eldobva korán már megannyi élet, és most te is eldobtad a tiédet, hogy miért, kérdezni nincs okom,
hisz érzem én s okát is tudom.
Nyugodj békében bátyám, ahová mész ot nem fáj már a lélek,
csak tudd, a múltban apámként szeretelek téged.
Kéméndi Atila nagybátyám, gyermekkori kép
Kereszt-szüleim, középen édesanyám,
ill. nagybátyám, nagynénéim
Nyolcvanegy
Először éreztem fájdalmát a hervadó virágnak, gyermek lelkembe karcolta
utolsó sóhaját, először szegeztem kérdést
a szűkszavú halálnak, mikor gyertya-könny sirata a fekete fejfát.
Keresztek szívembe szúrva, egy év, három sírhalom, gyermeki énem riadtan súgtaV
„Apa, ma elalszom, csak ne legyen fájdalom!”
...és elaludtam, szívemben kövek egymásnak csapódva adták az ütemet,
s mikor egy-egy éles szilánk patant, felriadtamV” Ne, ne legyen több hant!”
Szívemben azóta ácsorog az idő, nyolcvanegy, nyolcvanegyet dobog,
a gyertyakönnyeket pergető szomorú láng, még most is, most is lobog,
de nincs már kinek nyafogva, ígértem könnyű álmokat, mert jöt a szűkszavú halál,
s életén katant a lakat.
A nyolcvanegy vállába karolva megannyi év,
s az idő bár még mindig ácsorog, de közel, közel a rév,
s a viaszkönny majd fejfámon csorog.
Csend a csendbe
Apóka sóhaj
Pitypang gömbje let a létem, megvénülve hófehéren, száram fogja Isten ujja, lehelete lényem fújja.
SzétrepülökV ezer madár, alatam a nyári határ, szénaboglya, búzatábla, tücsökhang, sás suhogása.
Szél gyengül el, ereszkedem, fűre hajtom ezer fejem, betakar az alkonyi fény, mesét sutog a halk remény.
Mély álomba merül lényem, ringatózva a sötéten, feloldódomV csend a csendbe,
átlépek a végtelenbe.
Apák
Artúr barátomnak
A hajnal kezében összegyűrt sötét, fény mögé bújtak a sápadt csillagok, álmában éjbe feledkezet egy lét, mint jó beszélgetésbe a mondatok.
Szíve dobbanását vite a TejútV a víg szaporát, a kesergő szomorút, s míg leheletét ölelte a köd,
könnyeidet nézte a szemöldököd.
Apám, merre vagy? Csapongot fájón a szó, de elhagyot volt már a lélek háza,
míg te térdre esve letél sirató, magához ölelte az ember égi mása.
Vállakon tört évgyűrűk s bennük szegek, ásók nyoma a földbenV szomorú sebek, melyek mentén sírba száll egy tanár, apa, ki feledni nem taníthat meg soha.
Üres
Csepegő ereszt hallgat az este, a vén világot öleli a pára, szakad a felhők fekete teste, csonka hold ül az ég kapujára.
Túl a felhőn a távoli térben, hol semmivé válik a végtelen, ot van-e apám isteni fényben, a hit festete csodás szép helyen?
És ha ot van, álmodik-e velem, mikor nyugovóra tér szép lelke, ahogy én álmodom éjjeleken a múlt képeit furcsán lebegve?
Félek, nincs lélek, az ég is üres, ólom-nehéz, fáradt csendek lengnek, az összetört valóságok színes
páraködét képzeljük csak mennynek.
Az utolsó hangulat
virágba borul a fájdalom fája fekete kelyheket szülnek a rügyek a virágpor mint vér szitál a tájra villámokat nyögnek a sötét fellegek sápadó fűben kín szökik szárba bőrre éhezik minden tüske testén bújok hozzá bár ölelne halálra s ez lenne a földön utolsó estém testemen a gyötrelem nyitna ajtót amin sajgó lelkem az égre kilépne szemébe néznék s kérném a megváltót hogy életedet varázsolja szépre
és várnálak az ég bíbor peremén mint ahogy a földön is egyre vártalak de ha könny ragyogna a remény szemén s nem jönnél én akkor is csak áldalak
Fényeket sír
„Cipő” emlékére
A csend letérdepel, fényeket sír a hajnal, fűszálakon gördülnek könnyei, égi röptéből visszatér egy álom, de az álmodó testet már nem leli.
Ezer dalt ölel a tegnap szív írta, lélek hangszerelte, jaj az a hang, fényeket festet
millió szemekbe.
Elaludt a dobogás, égbe szállt a lélek, a csend térdepel, könnyesek a fények.
Ilyen ez a század
Földre löktek, teste leszel lassan a sárnak,
fölöted fekete az ég, a gond bakancsai benned járnak.
Szétaposot életed szél ajkától szárad, a halál csak legyint, beléd karol,
„ilyen ez a század.”
It
it élek hol lavinák születnek pedig a táj nem gyűrődöt hegynek és mégis erre a vérző síkra
zúdul a gond mint szó a papírra mikor hasad a szív és a lélek szirté lesznek a tört remények it élek hol a vágyak kivágva holt fatörzsekként várnak a lángra a lángra mely lassan felemészti a szerelmet mi szeretne élni élni és nem égni a kín tüzén a fekete pernye holt tengerén it élek hol a virágos tavasz mély sebeimre nem lehet vigasz körülötem bár nyíló virágok fekete rózsa szirmára vágyok illatára sejtelmes kelyhére szívem rátűzném szép tövisére it élek hol lavinák születnek a napok gleccserekké lesznek
és testükben nem vagyok csak egy kő lassan őröl a vánszorgó idő
it halok meg fájdalmasan csendben a lavinák megállnak szívemben
Június 6.
Június van, június megint, a múlt ablakán lelkem betekint abba a szobába, arra az ágyra, ahol a halál szemedet lezárta.
Kezem kezed fogtaV a hideg követ, eszembe se jutot idefelé jövet, hogy mikor belépek ide a szobába a fúból férf lesz, de apátlan árva.
Ágyad mellet görnyedt gyertya sírt, könnye lezuhanó, nehéz sziklaszirt, mely alat térdre esve, bénán, csendet tapintot ujjam a vénán.
Feketék letek a hársfavirágok,
nem mélyültek tovább arcodon a ráncok, része vagy s már érted mi a végtelen, mit az élet felfogni mindig képtelen.
Könnyem húz függönyt a múlt ablakára, sós patak fut a mélyülő ráncra,
kicsúszik kezemből lassan a jelen, darabokra törik a remegő értelem.
Édesapámmal, 1971
Keselyűhalom, Zsurkai Ági és Rácz Tibor (Bubu), 1971
Bubu
Szomjazom, ég a szám, száll a por, csapra vert képzeletV dől a bor.
Lelkemen, ajkamon dallamok, mezítláb tövisen táncolok.
Révület, kábulat, víg a szív, múlt idő képeken visszahív.
Perceken, éveken, lépeget, Rácz Tibi lagziból integetV jó barát, ismerős, bárki vagy, üdvözöl, arcodról száll a fagy,
udvarol, förtre hív, bókol ő, szemében felderül, Ó a nő, eltűnő múlt idő, hűlt hamu, mennybe szállt, víg maradt, ő Bubu.
Nem esti mese
Energia-italtól pörgő
drogtól-alkoholtól bódult emberöltő, mindent oda ad a telhetetlen mának,
élet csapódik az útra hajló fának.
És az évgyűrű csontokkal törik, embert és a fát a kínok meglelik,
mire a hajnal bontja az éj falát, a teremtő siratja mind a két fát.
Döbbenet ül, szél szárnya se rezzen, fa és az ember átlép a kereszten.
Energia-italtól pörgő
drogtól-alkoholtól bódult emberöltő szorítsd magadhoz a szökő józanságot,
horgonyozd le vele e lebegő világot, hagyd meg életét az útra hajló fának jobb öreg bölcsnek, mint holt ostobának!
November felé
Apám sírja körül mindig fátyolos a táj,
lelkem fellegéből sós eső szitál, s mikor tenyerem
fejfájához ér,
szívemben megtorpan a vér.
Halkul, csendesedik a dobogás, óriássá lesz
bennem a hallgatás.
Magamba bújva emléket keresek, mint téli fagyban étket
a reszkető verebek, de minden évben egyre kevesebbet lelek, lassan semmivé lesznek, mint avarba hulló levelek.
Apám sírja körül mindig fátyolos a táj,
de most lelkem ege zivatarra áll, nem tudom mi lesz,
ha fejfájához érek, marad-e ereje bennem a vérnek,
hogy elinduljon újra testemben a ringbe, vagy inkább száradni vágyna,
a szétszakítot ingre.
István bátyámhoz
Lassan már nem emlékszem rád, eltűnsz belőlem, mint sírkőről a betű,
mit a szél s az eső olvas szüntelen, míg lesz a kő újra csak kő, egyszerű.
Gyermekként hányszor ültem könnyeim taván, s apánk vigasza, mint csónakot ringatot,
de mikor épphogy felnőté letem, apánk búcsú nélkül, hirtelen it hagyot.
Hozzátok vágyom bátyám, oda fel, hol nincs se élet, se halál, hol a reménynek semmi dolga sincs, mert boldogtalant az égen nem talál.
Néha töprengek van-e menny, a pokolról már mindent, mindent tudok,
ki tudja, lehet, hogy majd a végén, lelkemmel csak örök zátonyra futok.
Bátyám, lassan már nem emlékszem rád, eltűnő szivárvány vagy furcsa remegő égen,
lassan nem marad más belőled bennem, csak egy érzés, hogy szeretelek valamikor régen.
Tóth István (bátyám), Tóth Emil (édesapám),
Tóth Anna (nagynéném), 1968
Az első kép rólam, 1969
Hatvankilenc
Altatót dobogot édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vit el messzire, testem félkészV egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag.
Ember hagyta lábnyomát a Hold felszínén, már több voltam azt hiszem a semminél, míg Armstrong szavait a világ ita, apró lépésekkel letem egyre szitya.
Ősz vite karján a haldokló vén nyarat óvón, mint apró, törékeny madarat, kinek nem mozdul többé könnyű szárnya, csak avarba zuhan gyönge sutogása.
Sárgára, vörösre festete a fákat, de a festék, a levél rég megszáradt, és az ősz bágyadtan hívta a telet, mikor világra hozot anyám engemet.
Jó lenne emlékezni arra a percre, mikor tüdőm a levegőt sírva nyelte, mikor az élet fája hajtot egy ágat, mikor bőröm csókolta édesapámat.
Negyvenhárom bukfenc, ennyit gurult az év, víg mosolyok törtek el, szelídült a hév, felnőt a gyermek, írás az ákom-bákom, de jó lenne tudni, hogy lesz-e kabátom.
Ha véget ér majd őszöm s közeleg a tél, lesz-e életbukfenc, mit a lét remél, vagy csak lépése lesz, ki a sír szélén áll, ami nagy neki, de kicsinyli a halál.
Kilencvenhat
Szemed utolsó fényei a sarokban bújtak el,
sóhajodnak támaszkodtak a falak, semmi, semmi se fájt még így, mint most, az emlékek rám omlanak.
Percek az évek, sárgulnak a képek, de a fájdalom marad,
míg szememből nem bújnak el a fények, ilyen maradokV
álmában érted nyöszörgő fad.
Lélekágról szakadó
Fenyőfa ágán gyertyaláng árván szeretet lelkekért remeg,
lüktető véren, időn és téren, szomorú sóhaj kesereg.
A múltat nézem, hajamon érzem nagyanyák, nagyapák kezét, visszhangzó szavak megsimítanak, vágyom a múlt leheletét.
Dió és toboz illata pofoz, szúró könny tűlevélre hull, édes jó apám utolsó szaván fájó hiányharang kondul.
Régi karácsony, túl a csodákon, valahol mesze elveszet,
fa alat nincsen egyszerű kincsem, szép szívem megfeszítetet.
Elveszet hitem rég nem keresem, hétköznappá let az ünnep, örök szürkeség, kín, keserűség háborgó tengere ellep.
November elején
Most nem küzd a büszkeség, fejfára teríti gyűröt zászlaját, szemeim emlékeket mosnak, mint ezernyi megsárgult ruhát.
Kezemben viasz börtönében vékonyka kanóc didereg, kipirult arcú gyufa fejével elűzöm a dermesztő hideget.
Zokogó gyertya fekete füstje szürke fellegek közé suhan, térdem alat sarjad már az este, lassan felállok, s cipelem magam.
Tél-lét
Eldobot cserép, összetört tégla,
vakolat darab, András -éc fejfa.
Keringő pelyhek, szél rúg a hóba,
akár az ember semmibe lógva.
Nincstelen koldus kéri a teletV
„hozzon zord fagyot, nem kell kikelet.”
Kéményben huzat nem szít már tüzet,
apó a földön, sorsa üzenet.
Családok hullnak, hópehely létük Pató Pál atyákV
„Majd, elintézzük.”
Olvadó ország, hízó nagyurak, az egyik sárban,
a másik mulat.
Ezermilliárd tücsökzenére, fllérek jutnak házra, tetőre.
Bólogató lomb, menetelő nyáj, elhullot tetem, senkinek se fáj?
Karácsony (ünnep?)
Fűrészek harapják fenyőfák törzseit, tombol a szeretet, Karácsony érkezik.
Faforgács hóra hull, gyökér helyet talpak,
meleg szoba fogad még zöldülő holtat.
Mikulás-fgurák, ezüst fényű dió, cukor felakasztva és szól a zeneszó.
Csillagszóró fénye serceg a sötétre, bámuló szemekben megdermed a béke.
Gyertya lángja lobban megidézve lelket, az ember papírt tép, csomagban mit lelhet.
Ajándéktárgyakat öleli az öröm, micsoda áhítat,
„köszönöm, köszönöm”.
Indul a karácsony, it hagyja a házat, hétköznap tépi le emberről a mázat.
Lehet káromkodni, dúlni, fosztogatni, elszáradt fenyőfát a szemétre dobni.
Ennyi a szeretet, csak két napra elég,
villannak a kések és vért kacag a vég.
Védtelen öregek lelke a szép zsákmány, könnyes szemű gyermek
marad végül árván.
Akinek tegnap még plüssállatot vetek,
holnap sírja körül vetik a keresztet.
Embertől az embert nem védi meg senki,
ennyi a karácsonyV végtelenben centi.
Cukros kenyér
Hol van már, hol az a ráncos tenyér, melyből rám kacsintot
a cukros kenyér ezernyi csillogó szeme,
hová let a kendő, és széle alat megbújó
két szemöldöke?
De jó lenne újra cipelni hatalmas cinvödröket, melyeknek vizéből a Nap
lötyögve integet, ismerős bokroknak,
a fehér eperfának, de jó lenne örök gyermeke lenni
e régi világnak!
Bár rőzsét kéne szednem a nagy hársfák alat,
hol a gumicsizmám szára széjjelszakadt,
ahogy futotam a kastélykertbe,
….ot szakadás is olyan volt, mintha nevetne.
Ballagni volna jó egy horgász délután, szatyromban keszeg,
ritka ponty után, kinek pénzéért cserébe adnék paprikás lisztruhát,
és ha kisült a hús mohón enni e mannát.
De lennék súlyos beteg is, kit görcsbe ránt a láz,
kit kínzó forróság majd jéghideg igáz,
csak homlokomra Te tedd tenyered!
Nagymamám, hiányzol és a cukros kenyered!
Agg-telek
lakomát ma morzsákból csapok a mennyezetről lelógó jégcsapok átetsző kristálycsillárnak hatnak emelik fényét a fagyos hangulatnak az óra ütöt emlékem kopot
csikk az öröm melyre baj taposot és most nyöszörgőn füstölögve a töröt ablakon szökik az örökbe a régi kandalló hűlt helyén a múlt percei s némi fény idéznek megsárgult képeket közötük a feledés lépeget falakról a fagy vállamra ül didergő tekintet feléje szédül jégvirágos angyalnak látom
szárnya nyílik s viszi fagyos világom
Te nem tudod
Te nem tudod milyen annak fának,
melyet ezerszer elültetnek, s ezerszer kivágnak, kinek nem hull virágára a remény esője,
s lesz a kínzó szomjúság örök szeretője.
Csótka Lajosné (Földi Terézia) festménye
Nagyszüleim közöt szüleim Tibolddarócon, 1952
Ezerszínű
Magamba nézekV mély ez a kút, zuhan sebesen a gondolat,
hanyagul dobta belém a kíváncsi öntudat.
Kérdőjellé görbül, ahogy egyre mélyebbre ér a szívembe, ami it benn
dobog monoton, mint váltók a döcögő vonaton, egy hosszú úton,
hol könyököl az unalom.
…és nézem, egyre bámulom magam – igen, a gondolat már-már rohan bennem a kútba, hogy megfejtse újra, hogy ki vagyok én, mert egyszer már tudtam,
mikor anyám karján tejszagún aludtam.
De rég volt, azóta kútkávámat oly magasra rakta fel az idő, hogy nem hallom csobbanását sem,
ha belézuhan egy gondolatnyi kő.
Igen, már azt hiszem, túl mély vagyok, néha magamtól fojtogatva fulladok, lelkem olyankor, mint kolibri szárnya,
úgy verdes e testben a hús-kalitkába, hová az Isten nem tudom mért rakot, hol néha úgy érzem magamra is hagyot…
De mégis, nézem ezt a mély kutat, talán a fenekén a halál most mulat,
hisz ha ot van, úgysem látom, mint éjszakába akasztot fekete kabátom,
olyan az egyszínű halál, tágra tárt szemem rá nem talál.
És nézem ezt a mély kutat, bennem már negyvenévnyi indulat
forr, mint vulkáni magma, tudjam meg végre ki vagyok,
de még ma!!!
S bámulom ezt a mély kutat, a gondolatnak csobbanása sincs,
már nem kutat, mert rám talált a felismerés, ami több mint kósza feltevésV Mert fa vagyok én, melyben erdő lakik,
ezerszínű egymásba ölelő rengeteg, ősapáim, ősanyáim a Tóth atyafk
törzsembe égetet jele rengeteg üzenetét hordozom,
én ki a mély kutat, már mosolyogva bámulom.
Hold
szívem olyan mintha fázna bordáimat didergőn
húzza magára és a lelkem az is vele reszket de megyek cipelve azt a gyönyörű keresztet melynek súlya alat mindig
megroppan az énem mikor elmerengve azt a holdat nézem
Szorítóban
Mellkasomban lüktető ököl, negyven éve küzd a halállal.
Mostanában lassú, szöszmötöl, mint gyermek a kanállal, mikor nincs enni kedve és csak bámul, ahogy tűz a fellegekre.
Halálos vers
Már sokszor találkoztunk az elhadart negyven év alat, emlékszem, hogy féltem, mikor először látalakV
…Kezedben apró
galamb fekszik aléltan, mozdulatlanul, furcsa hideg járja át a levegőt
és fáj, ahogy az élet halni tanul.
Egy apró tollpihe lassan pörögve a szél leheletén tovarepül, majd te is semmivé letél,
maradtam a kis tetemmel, egyedül…
Ki tudja már hányszor látalak hányszor robogot át rajtam furcsa borzongás,
s mikor eltűntél
mindig magányosan álltam, mint tó nélkül a téli sás.
…Haragudtam rád, mikor karjaidban keresztanyám megpihent,
szeretem és ő is szeretet, de amerre te hívtad, ő arra ment.
Gyűlöltelek, mikor ezek után pár hónap múlva hozzád futot, drága keresztapám…
…és átkoztalak, ordítotamV”te aljas dög”, de némán, hidegen nézted,
ahogy apám testvérbátyám sírjánál csak nyög.
…megölni akartalak, téged, kit nem lehet, majd kívántam neked gyötrelmes hosszú életet, s az őrület határán álltam,
mikor elszakítotad tőlem apámat, az édeset…
…És a minap újra látalak, kezedben hervadó virággal ültél egy padon,
rám néztél, én vissza,
bámultuk egymást a hanyatló alkonyon.
És én keresni kezdtelek, mert újra semmivé letél, bennem valami furcsa érzés
egyre tágult, mint hatalmas, visszhangzó tér.
Hiányoztál, már szinte fájt hogy nem vagy sehol,
de egy villám hársfának hajtot s ot ülsz a tűzben, a szívem zakatol.
…elindulok feléd, eső áztatja ősz fejem, szemedbe nézek, s karjaidba húz e halálos szerelem.
A Dobozy-kastély romjai, 2014
Csótka Gabriella fotója
Jelek
Meggörbült felkiáltójelek a hideg sínekre fekszenek, testüket a kín görcsbe rántja, kérdőjelként néznek a világra.
A jel, ami tegnap kérdezet mára pont, s a pokolba érkezet, hol semmivé olvadnak a pontok szavaim, mint halot porontyok lebegnek lelkem fagyos tengerén, mint ezernyi megnémult szirén.
Közötük egy emlék, süllyedő hajó, keresztet formáz egy maréknyi szó, majd a csend elhaló örvényre ül, üres holtengeren a semmi feszül, hol nyugszik a nap, ébred a sötét, játszik a sors, egy élet a tét.
Ez nem az én világom
Ez nem az én világom.
Engem, mint egy apró követ előre rúgot a múlt, s átkacsáztam az idő vizén
egy évezredet.
Nem enyémek a mai szavak, tőlem idegen e század, rideg szajha szívű a jövő
mert ámít, becsap, így még testemben hálhat.
Megannyi remény tetemén fürkésztem jelre várva az eget,
hogy fény felé indulhassak, de szóltakV „Még nem lehet”.
Hiába minden,
nekem műanyag világ jutot, befogadhatak volna a régi, hős vitézi korok, mikor lantok dallamára
sírtak a verssorok.
Nekem már nem jutot igazság, se hit, se föld, se nyereg, a végtelen legelők darabokra törtek,
mint szél kezétől az esti fellegek.
Ez nem az én világom, képzeletben egy forró vizű kád mellet nekivetkezek, s csuklómon a papírvékony fém fényével, e monitor-világból, kijelentkezek.
Mat
Ismerős hétköznapok jönnek felém bólintanak, leülnek velem,
karomat nyújtom, vénámba tű szalad, a depressziót magamba engedem.
Maszatos célok, homályos vágyak közöt mat tekintet jár, benne közöny, lobogó szalaggal ünnepek szaladnak, elfutnak melletem s én felöltözöm.
Kopot ruhám alat foltozot lelkem, orrát lógatva visz viseltes cipőm, utcasarkon a halál életet kéreget, rám néz, méregetV van-e még időm.
Pazar színekbe szürke kapaszkodik, letépi őket az égről a sáros estbe, bolyongva mindenüt téged kereslek, de belesni nem merek a szívembe.
Letört betűk
Fejfádon letört szélű szavakV az elmúlás lassan olvasgat, bennem fájdalom nyöszörög,
de az Isten mélyen hallgat.
A lehullt betűk lenn a sárban semmivé lesznek cipőm alat, és ha szótlan lesz majd a kő,
ha egy ékezet sem maradt, ki emlékszik majd rád jó apám,
ha szívemre a csend rátalál, ha új fejfára betűket az én nevemre fabrikál
a kőfaragó poros keze, mikor az idő megpihen, és semmibe viszi lelkem a halál hűs lehelete?
Valahol valamikor
Valahol valamikor haldoklot egy Ősz.
Utolsó sóhajában vajúdot anyám,
mire fölsírtam az Ősz már hallgatot,
elernyedt teste porladt az éjszakán.
Valahol valamikor szapora szívverésem,
mint éhes varjak csőre a vetésen,
búcsúztata őt, a tél kocsija deres szemfedéllel fedve,
vite tőlem a harmadik szülőt.
Időörvény
fáradt szempár üvegre néz párát töröl a ráncos kéz rossz a tükör a kép hibás benne nem én valaki más nincs mosolyom hol a fényem hát elvesztek el egészen most születem miképp lehet eltapostam a negyvenet elrohanó évek alat
mindenem a múltban maradt gyökereim idő vágta
koporsó vagy urna várta ami kedves ami ragyog kézen fogva fenn andalog és én it lenn dermedt csendben őrzöm őket a szívemben
érthetetlen időörvény sodor engem mentőmellény nincs a lomha vén tutajon de ha van is nem kutatom zátony kacsint villám villan és az élet tovaillan
töröt tükör újra párás
nincs már a kéz nincs megváltás
Álom, valóság
Az álom a vágy hintája, de a valóság kötelét vágja, a hajnali fény, akár a penge, villan és a hinta megremegve elejti kosarát, szétörik az álom, átetsző vére a kinyíló pillákon.
Emberkerülő
Szél kavarja fel az út porát, kacsintanak a homokszemek, majd az árok szélén fűre szállva
néznek utánam, ahogy tovább megyek.
Akácok ébrednek lépteim zaján, rügyekből lop zöldet a világ, és mint mosoly és a könny
ülnek egymás melletV tövis és virág.
Felhőkből villan a fecske szárnya, a villás farkú apró ördögként cikáz, illatok ölelnek vénülő szívembe, ez a tavasz érzem, újra leigáz.
Nárciszok tesznek szememre bilincseket hamvas rózsabimbó ígér szebb jövőt, a természet csábít és elvarázsol,
így farag belőlem lassan emberkerülőt.
Összetört
tegnap meghalt meghalt a remény összetört a mosoly elszököt a fény árnyékok karja sötétbe ölel bújik a magány szívemhez közel hervadó rózsa nyíló jégvirág az élet újra újra földhöz vág fekszem csendben szívem darabjain feketévé sorvad ami rózsaszín sorsom mozaik új darabja véres abba kéne hagyni az élet túl veszélyes
Új csillag
Tested bárka teste, hajózol az idő vizén, lelked vitorla, röpít könnyedén.
Ha ragyog a fény, szelíd szél ölel, lagúnák várnak rád istenekhez közel, hol az áramlatok álomként ringatnak el, hol a vágyakhoz a valóság bújik közel.
De ha a fellegek egymásba rohanva, villámokat nyögve, az árbocra lecsapva, vihar tépi vitorládat, hullámokon jajgat a bárka, pokol lesz az idő vize, tested kövek foga rágja,
…és a zátony magához ragad, halál szivárog a léken,
az est zsebébe nyúl, s egy új csillag az égen.
Viszi a semmibe
Gyilkos az ébredés, szempillám résein az álom húsába vág, még lebegő ágyam előt holtan rogy a földre egy szép álomvilág.
Térdre zuhant ábránd keserű könnyeit törli, s ahogy a szobából elszökik a sötét, vágyamat felőrli a magány súlyos malomköve,
majd belekap a reggeli szél s viszi, viszi a semmibe.
Nem gyógyít
Nem gyógyít az idő, egyre mélyül sebem, az ősz karjaiba rogytam s a télbe halt hitem.
Szívem egy fa ágán leng, mint széteső madáretető, a fűben már ibolyák nyílnak, de nem gyógyít az idő.
Örök
Vajon mi az örök?
Éjszakában vibráló csillagködök, az óceánok végtelen mélye, vagy a sivatagok vándorló dűnéje?
Egy érintés, egy pillantás, lágy ölelésből illanó sóhajtás, ez mind lehet végtelenbe bújó örök,
hisz bennük nincs múlt s jövő, csak a jelen rajzolta szivárvány-körök.
Ha kimondod, hogy örökké, ezt egy olyan érzés mondatja veled,
mely nem ismeri a tudatot, az ő othona vadul verdeső szíved.
S vajon hazug-e minden szív, minden kimondot vágy festete szó,
csupán, mert balgán azt hiszik, hogy végtelen tenger
a kacsaúsztató?
Avarból lopot
Avarból lopot színeket az útszéli árok vize, napfény tört tükrén
a szilánkok, mint megannyi szike, lelkem már így is szakadt
szövetébe vágtak, fogytán az időm,
mint az árokban fuldokló nyárnak.
Körforgás
Évgyűrűk égnek a kandalló tüzén, tavaszi fények és őszi szelek emlékei a parázs leheletén
lesznek füstös, gomolygó fellegek.
Pára öleli cseppekké a füstöt és csendes eső szitál a tájra, gyökerek isszák a lehullt ezüstöt, gyűrű nő egy tölgyfa derekára.
Téltemetés
én haltam meg
mégis téged temetnek sarjadó fű haloti ágyad ereszek lecsorgó könnyei mossák földbe ázó lábad it állnak fölöted
a mosolygó gyilkosok sárban sápadt tested tompa fényű szemmel az én végzetem fested mégis téged temetnek mindenüt szétmálló jégvirág emlék
engem engem temessetek én vagyok ki mennék
A hallgatás rügye
A némaságot faggatam éjjel, gyertyaként éget szívemben a csend, de a hallgatás rügye nem patant széjjel, föld és menny közöt megmaradt a rend.
Kérdés zuhant vissza az égből, szemem tükrén tört darabokra, és leültem lassan a remegő térdről, a hit felállt, s othagyot magamra.
Aranymosó
Mint megszállot aranymosó a jeges folyómederben, kinek nem látja arcát a Nap soha,
úgy állok az időben és rázom szívemet, a rostát, lelkem kérgén vén, haldokló moha.
Már nem tudom mit és miért keresek, mögötem eldobált aranyak halma,
csak rostálom a percet, az órát és egyre gyengül bennem
az élet hatalma.
Az élet prése
újra it az ősz dolgozik az élet prése
kifacsart lelkem rádobja a szöges kerítésre
a kétszínű remény még szivárog belőle
it-ot némi fény de lassan majd csontá szárad
halál te csavargó kutya vidd a vacsorádat
Gyertya
Bús síron hullatod könnyed, imát rebeg reszkető lángod, és holnap tortán nevet fényed,
füstöd pezsgő illatába mártod.
Tested adod örömnek, s gyásznak, lábad előt térdel az égő bánat, s kacagás rázza szirmát a virágnak, s boldog az ki elfúj, s nagyot kívánhat.
Bár lehetnék olvadó viasz csupán, ki könnyet mosolyog a szürke mára, s mint olvadó gleccser a nap derekán,
belecsörgedeznék a halál tavába.
Az élet?
Az élet hosszú, csak az időd rövid, mert „balsors” a kését
beléd nyomja tövig, s a pengéje alat törnek el a percek,
mire sebed forrna már a halál henceg,
„ez a lélek máma talán az ezredik, neki nincs már idő, s az enyém meg nem telik.”
Ennyi az élet, mint egy csalimese, azt hiszed, hogy éltél,
pedig én se, te se.
Mint egy kopot cipőt
Lehúzom lelkemről a szívem és tenyeremmel megütögetem,
mint egy kopot cipőt,
hogy kiperegjen minden szúró érzés, s legyen újra üres, mint azelőt,
mikor napsütöte arcomra fecske rajzolt elsuhanó árnyat,
mikor nem ismertem még az öldöklő vágyat.
Kavargó por
az idő útján felkavart por vagyok bennem minden emlék apró szemcse és nem tudom, hogy életem
átok vagy csak torz szerencse szél éled felhőket gyűjt az ég esőre áll megint
talán most semmivé mos vagy csak újra legyint s villámait hóna alá csapva a zivatar elkerül s ithagy fájón kavarogva
Képzelt hidak
Nincs baj, míg fantáziád hidakat festeget vad folyók, mély szakadékok fölé, csak soha ne feledd, ezek az átjárók csakis a lebegő álmoké;
és ha mégis rálépsz e szőt deszkára, kőre, összeomlanak a szivárvány hidak,
s úgy zuhansz a valóság szikláira, mint ősszel lelőt vadludak.
Csillagszóró
Kihűlt csillagszóró fekete testén elidőz tekintetem
ezen az estén.
Hallgat a szoba, elillan a füst, sötét bújik hozzám s kinn a Hold ezüst.
Bennem gondolat a képzeletel festeget,
egy gyönyörű arc feszíti szívem s a véreret,
az est feketéje ahogy szép haját formázza,
felszökik testem már így is magas láza.
Homlokomra teszi tenyerét a zord valóság,
jéghideg ujjai a képzeletnek fogság,
s leszek én is, mint csillagszóró teste, kihűlve, egyedül, kit csak bámul az este.
Folyó
A jelen csobogó folyó, múlt s jövő a part, mondd van-e víz, mit egy part összetart?
A múlt örök,
érinthetetlen mozdulatlansága, a jövő az, mely összedőlhet,
hisz elázhat gátja…
Amerre a folyó megy, arra lép a meder, a víz rózsára vágyik,
de sorsa vérző eper s hiába végtelenbe hömpölygő vágya, ha vöröslő bíbort fest az alkony
remegő habjára.
Soha és örök
A soha és az örök közt lebegek, mint szomorú fényű szappanbuborék, fölötem villámok s lenn fenyvesek, a remény fekete s nem búzavirág-kék.
Vágyam a soha markában reszket, s ami fáj it benn talán már örök, valaki szúrjon szívembe keresztet, s zuhogjanak azok a fekete rögök.
Szegek
Az ébredés kerítésén zuhantam át reggel, a valóság várt rám kezében szegekkel, s míg esti könnyeimet nyelte a párna ránca, dolgozot rendületlen a valóság kalapácsa.
Tekintetem vite az illanó szép álom, míg el nem tűnt teljesen feküdtem az ágyon, közben helyükre kerültek lelkemben a szegek, egy-kető elgörbült, de ma újat veszek.
Végül
nincs mennyország csak pokol átkozot föld a neve hol az ember istent fantáziál
s közben önmaga ördöge hol kiégő lélekkel végül szajha remény fekszik ágyba s reggel már egyedül gyújt rá testét egy egész világ várja
bűnnek nevezik azt mi csupán állati ösztön elvesz bármiért gyilkol nem vár ha kell rögtön s ahogy a kivérző test
az alkonyba kékül a halál csúf arca
kínoktól szépül
mert nincs mennyország csak pokol átkozot föld a neve
hol az ember istent fantáziál s közben önmaga ördöge
Mellkasom dombjába
Mellkasom dombjába szúrd szurony végű zászlód, vigadj, ülj diadalt, pergess víg dobszót!
Gyere taposd el
bennem a maradék szépet, az utolsó lángot,
a gyönyörűséget!
Mellkasom dombjába szúrd szurony végű zászlód, égesd el a testem, hamvam mezőre szórd, ne maradjon semmi, semmi sem belőlem, úgy tűnjek el majd,
mint kicsordult könnyem!
Csak a csend
Az elmúlás vizébe csobban a lét, emléke táguló körgyűrűre ül, s a felejtés partján hullik szanaszét, csak a csend marad fájón, hihetetlenül.
Halál monológ
Jaj, te csacska lélek, te röppenő, törékeny kismadár!
It ülsz a földi ágon, dalodtól színes a virágos határ.
Mily vidám a hangod, kedved csobogó patak,
de látod-e az ég alját, hol a fényes ég feketévé szakad?
Ot vagyok én túl a szakadáson, fekete csend az országom, s ha csókom cuppan orcádon, ölemben ér véget a törékeny álom.
Hozzám jön az is, ki sohasem akart, s van ki hozzám menekül, valakinek tenger, valakinek part
ez vagyok én, a Halál, s várok rád rendületlenül.
Nem vagyok úr, nincs szolgám nem vagyok szolga, nincs uram,
mindenki hozzám jön s mégis, egyedül vagyok, egyedül magam.
A hit peremén
Nincs bennem lélek
mely mennybe vagy pokolra szállna, csak csont és hús vagyok,
ki a bölcsőben sorszámot tépet és most vár, valami szép halálra.
Szívem dobogása és lélegzetem nesze
a bordák csarnokában egyszerű zene, és meglehet, hogy a véletlen csupán ki az életbe komponált egy esős délután.
Sötét szobámban
kutató énem járkál faltól falig, de az üresség dokkjába fut a töprengés hajnalig,
hisz nincs, nincs sehol az Isten,
a fa is csak ember volt azon a kereszten.
Minden gyűröt bűnömet
most kisimítom az asztal lapjára, ne legyen bennem titok,
mikor Jézus tenyeréből egy szeget kihúzva, az elmúlás ajtaján félve, de benyitok.
Barátra várva
Halálom, barátom arcod mikor látom?
De nagyon vártalak ezen a nyáron, sétáltam síneken, vártam rád szívesen,
de nem értél oda ah, a sors mily mostoha.
Végül továbbálltam egy mezőre sietem villámok közt jártam, de semmire se mentem.
Hiába na, ezer a dolgod azt a fránya kaszát
egyedül hordod, de nincs harag tudod,
hisz barátod vagyok, ezért a barátságért egyszer meg is halok.
Mint akácfa levelek
Mint akácfa levelek a hosszú száron, úgy függnek az életek ezen a délutánon,
a sors egykedvűn tépeget,
az egyik élhet, a másiknak nem lehet, és nincs, nincs rá magyarázat
miért élt húszat, a másik százat.
Lehet a szívemben szeretet, alázat, de ölhetek embert is egyet vagy százat, nem számít semmi, hisz minden csak véletlen
ki marad, és ki megy ebben az életben.
Élet csak egy van, egy miben most írok, nincsenek kapuk hol fekszenek a sírok, nincs menny és nincs pokol, csak egy darab idő,
melyen szívem zakatol egy végtelenbe futó sínen,
csak ez van, én már-már ezt hiszem.
