P É T E R K E (LE PETIT PIERRE)

A KULTÚRA REGÉNYTÁRA

Uí.

ANATOLE FRANCÉ

P É T E R K E

(L E P E T IT P IE R R E )

PÉTERK E

(LE PETIT PIERRE)

REGÉNY

FORDÍTOTTA

SZÍNI

BUDAPEST, l* í*

A KULTÚRA KÖNYVKIADÓ ÉS NYOMBA R.-T. KfABASA VI., TERÉZ-KÖRUT »

£*JíMr* könyvkiadó é» «vosid* r M , nyom ás», V., Viíirgráiíi • J

Incipe, parve puer, risu cognoscere matrem/) Az édesanyám gyakran emlegette születé­

sem különböző körülm ényeit, amiknek a sze­

m em ben nem volt meg az a nagy jelentőségük, m in t ő hitte. Nem nagyon ügyeltem rá ju k és el is felejtettem őket.

H a a gólya gyerm eket szállit, Bábasszony a házhoz beállit, Meg egy csomó jó komámasszony.

A m agam részéről csak megerősit h e tem, hogy Lajos Fülöp uralkodása végén ez a szokás, am ely­

ről egy régi párisi em bernek ez a verse beszél,, még egyáltalán nem m ulta divatját. Mert a tiszteletrem éltó asszonyok egész zsinatja volt o tt N oziérené szobájában, hogy m egvárják a megérkezésem et. Á prilisban volt, az idő hűvös. Négy vagy öt kerületbeli kom ám asszony

— köztük Cauniontné, a könyvliereskedőné; öz­

vegy Dusuelné, D anquinné — ra k ta a hasáb-

*) Kezdd el, szegény fin, nevetéséről megismerni anyádat.

-Anatole Francé 1

fát a kandallóba és meleg b o rt ittak, m ialatt édesanyám a nagy fájdalm akat érezte.

— O rdítson, Noziérené, ahogy csak tud — m ondta C aum ontné — ettől könnyebb lesz.

Özvegy Dusuelné, m inthogy nem tudta m ás­

hová elhelyezni A lphonsiae nevű ti en é é es leányát, elhozta őt m agával a szülőszobába, ah o n n an m inden percben kiküldte, m ert félt, hogy hirtelen meg találnék jelenni az ifjú kisasz- szony előtt, am i nem lett volna illendő.

A hölgyeknek ugyancsak föl volt vágva a nyelvük és ahogy nekem m ondták, sokat fe­

csegtek, m int a régi időkben szokás volt. Cau­

m ontné d erü re-b o ru ra és édesanyám bosszúsá­

gára szörnyű h istó riák at m esélt a «szemmel való verés»-ről és hasonló dolgokról. Egy ism erőse áldott állapotban találkozott egy «cul-de játtes­

tál, vagyis láb nélkül való em berrel, aki m in d ­ két kezében vasalót tartott, így tolta magát előre és koldult: az asszony láb nélküli való gyerm e­

k e t hozott a világra. Ő maga, Caum ontné is, am ikor Noémi nevű leányával volt viselős, meg­

ijed t egy nyúl lói, am ely átfu to tt a lába közt és Noémi hegyes füllel született, amely mozgé­

kony volt.

É jfélkor anyám fájdalm ai abbam aradtak és világrajövetelem ben ném i szünet állt be. Ez a n ­ nál nagyobb okot adott a nyugtalanságra, m e rt előzőleg anyám holt gyerm eket szült és csak­

nem belehalt. A sok kom ám asszonynak vala­

m ennyinek volt valam i tanácsa, úgy hogy Ma- thias asszony, az öreg cseléd nem tudta, k ire 2

hallgasson. Apám m inden öt percben belépett a szobába, nagyon sápadt volt és szó nélkül ki­

ment. Orvos volt, ügyes gyakorló orvos, sőt szü­

lész is volt, ha kellett, de a felesége szüléseibe semmi szili alatt sem avatkozott be és segítsé­

gül elhívta régi k a rtá rsát, F o u rn iert, Cabanis tanítványát. Az éj folyam án a szülőfájdalm ak ú jra m egindultak.

Reggel öt ó rak o r pillantottam meg a vilá­

got.

— Fiú! — m ondta az öreg Fournier.

És valam ennyi komámasszony egyszerre ki­

áltotta, hogy: ugy-e m egm ondták előre?

M orin ténsasszony vörösréz lavórban lemo­

sott engem nagy szivaccsal. Ez em lékeztet a régi p ik tu rák ra , am ik M ária születését ábrázol­

ják. Az igazat megvallva, engem olyan réz edény­

ben füröszlőttek meg, am iben a lekvárt főzik.

Morin ténsasszony jelentette, hogy a bal ágyé­

komon piros folt van, am inek valószínűiig az az oka, hogy anyám egyszer, m ikor engem vi­

selt, a Chausson néni kertjében nagyon meg­

kívánta a cseresznyét. Mire az öreg F o u rn ier, aki nagyon m egvetette a népies babonákat, azt felei le, hogy hála Istennek, Noziére asszony csuk

a csciesznyét kívánta meg m ás állapotban, mert ha paradicsom m adár-tollat, ékszert, kasmír sáli, négylovas h a tá rt vagy palotát, kastélyt, p ark o t kiváiii volna meg, az én satnya kis testem en ncui lett volna elég bőr, hogy m indezeknek a hatal­

mas kívánságainak a nyom át viseljem.

— M ondhat akárm it, doktor — felelte Cau-

m ont asszony — de karácsony éjszakáján, m i­

kor M alvina nővérem érdekes állapotban volt, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy részt vegyen a «réveillon»-ban *) és a le á n y a ...

— A leánya véres h urkával az o rrán szüle­

tett, ugy-e? — vágott a szavába a doktor.

És a lelkére kötötte M orin ténsasszonynak, hogy ne fáslizzon be nagyon szorosan.

M indazonáltal én olyan erősen kiabáltam , hogy azt hilték, megfulladok.

Vörös vollam , m int a paradicsom-alma, és m indenki tanúsága szerint csúnya kis állat vol­

tam. Anyám látni kivánt engem, félig fölemelke­

dett, felém n y ú jto tta a karját, rá m mosolygoit éű fá ra d t feje visszaesett a p á rn á ra. Így tehát én, boldogságom ra, az ő gyöngéd és tiszta a jk á ­ ról részesültem abban a m osolyban, amely nél­

kül a költő szerint az em ber nem méltó sem azi istenek asztalára, sem az istennők ágyára.

Az én szememben szü etésem ’egjelentősebb körülm énye az volt, hogy uck, aki! a; óta Caire- nek nevezlek el, ugyanabban az dőben jö t a világra, m int én. a szomszéd szobában, e. y ócska szőnyegen. Az anyja, F in ette alacsony szárm a­

zású, de szellemes nőstény volt. Apám egy régi barátja, A delestan Bricou, aki szabadelvű em­

b er volt és a reform ok b arátja, a F inette pél­

d á já ra hivatkozva, szokta dicsői* eni a nép ér­

telme ségéL P uck nem hasonlított barna, gön-

*) Karácsony éjszakáján a pán'siak megvárják a nap fölkeltet, il énkor egész éjiéi talpon vannak az emberek, az utak ment n sátrak állnak, hol min­

dent lét árulnak, a mulatság, a jókedv óriási. Ez az ünnep a „réveillon,"

4

dör szőrű a n y já ra ; sárga, k u rta és durva v o 't a szőre, de az an y jáló örökölte közönséges m o ­ d o rát és kitűnő szellemét. Együtt n ő ttü n k töl és apám kénytelen volt m egállapítani, hogy Puck k u ty áján ak értelm e sokkal gyorsabban fejlődik, m int az enyém és hogy öt vagy h at teljes év m úlva is az élet irá n t való érzékével és a te r­

mészet ism eretével P uck messze fölülm últa a kis Noziére Pétert. Ez a tény kinos volt neki m ert apa volt és m ert az ő elmélete nem sziveden ism erte el, hogy az állatoknak is ju to tt valam i abból a bölcsességből, am it az em ber sajátossá­

gának jelen tett ki.

Napoléon Szent Ilona szigetén nagyon cso­

dálkozott, hogy O’Méara, aki orvos volt, nem alheista. H a ism erte volna apám at, láthatott volna egy orvost, aki sp iritu alista és m int il en h itt külön Istenben, aki más, m int a világ és külön lélekben, am ely a testtől különbözik.

— A lélek — m ondta — a lényeg, a test a látszat. Maguk a szavak is kifejezik e t: a lát­

szat az. ami látszik, a lényeg (^substantia) re j­

tett dolgot jelent.

Sajnos, engem a m etafizika sohasem érde­

kelt. A szellemem az apámé szerint m iatáződott, m int az a kehely, am it valaki a kedvese mellé­

ről m in táztato tt: a leglágyabb kerekdedségeit is híven utánozta, hom orú alakban. Az apám az em beri lélekből és em beri sorsból fönséges fo­

galm at csinált, azt hitte, hogy ezek az ég szá­

m ára vannak alkotva; ez a hite optim istává tette.

De a m indennapi életben komoly és n éh a ko-

m ór v o lt Mint L am artine, ő is ritk án nevetett, nem volt érzéke a komikum iránt, nem tud a el­

viselni a k a rrik a tu rá t, nem tu d ta élvezni sem Rabelaist, sem Lafontainet. Valami költői bu- b án atb a burkolózott be, igazán századának fia volt, századának a szelleme és póza volt meg benne. H aja viselete, ru h á ja összhangban voltak a rom anticizm us szellemével. Ennek a kornak az em berei úgy fésülködiek, m in lh a a szél b o r­

zolná föl a h a ju k a t Igaz, hogy ügyes kefe tette a h a ju k a t ilyen zilálttá, de olyan volt, m intha m indig szélvésznek volna kitéve és v ih ar csap­

kodná. Az apám , aki egyszerű em ber volt, ki­

vette a részét k o rán ak ebből a szélvészéből és m élabujából.

M inthogy ap ám a saját képére form ált, pesz- szim ista és vidám lettem, m intahogy ő optim ista volt és m élabus. M inden dologban ösztönszerü- leg az ellentéte lettem. A rom antikusaival együtt ő a bizonytalant, a határozatlant szerette. Én a klasszikus m űvészet ékes okosságát és szép ren d ­ jé t kezdtem el szeretni. Az évek folyam án e2 a köztünk lévő különbség m ind élesebb lett és tá r­

salgásunkat kissé nehézkessé tette, de nem árto tt egym ás irá n t való érzelm einknek. Én teh át k i­

váló aty ám n ak n éh án y tehetségem et és sok hi­

b ám at köszönhetem .

Anyám, b á r nem volt sok teje, m indenáron maga a k a rt engem szoptatni. Ezt meg is enged.e neki az öreg F ournier, aki Jean-Jacques Rous­

seau követője volt ebben a kérdésben. Anyám a keblét vidám jókedvvel n y ú jto tta nekem.

6

Az egészségemnek j ót is te tt és szerencsét kívánhatok ehhez m agam nak, ha igaz, amit so­

kan állítanak, hogy az em ber a lelki tulajdon­

ságait az anyatejjel együtt szívja be.

Anyám bájos szellemű, szép és nemes lelkű és nehézkes jellem ű nő volt. Nagyon érzékeny volt, nagyon szeretett, nagyon könnyen fői lehe­

tett izgatni és épp ezért nem tudta m egtalálni a nyugalm át önm agában, hanem a vallás, amint mondta, boldog békességgel töltötte el. Az igaz­

ságnak tartozom azzal, hogy nem h itt a pokol­

ban. De ebben nem n yilvánult meg semmi m a­

kacssága vagy gunyja, m ert a gyóntatója, Moi- n ier abbé nem tagadta m eg tőle a szentségek kiszolgáltatását. Anyám vidám ságra hajlott, de öröm telen gyerm ekkora, a h áztartás gondjai, gyerm ekei irá n t való szenvedélyes szereiete ko­

m ollyá tették a jellem ét és m egzavarták termék szettől fogva jó egészségét. G yerm ekkorom ra r á ­ nehezedtek az ő bánatos kitörései és sirógörcsei.

Irán ta m való gyöngédsége még az eszét is meg­

zavarta, am ely különben oly tiszta és határo zo tt volt. Azt szerette volna, hogy m indig kicsi m a­

rad jak , hogy m indig magához ölelhessen És b á r szivéből kívánta, hogy lángész legyek, örült, hogy nem voltam okos és rászorultam az ő okos­

ságára. Ami engem kissé függetlenné tett és némi szabadsághoz juttatott, az őt elkom oritotta. ö r ü lt rém ülettel gondolta el azokat a veszedelmeket, am iknek nélküle elébe nézhettem ,és nem té r­

hettem vissza kissé hosszabb sétám ból anélkül, hogy ne lázas fejjel és égő, szemmel lá tta m

volna őt viszont. M inden m értéken felül túloztál erényeim et és m in d u n talan eláru lta túlságos ra ­ jongását, am i kinos volt nekem, mert mindig m in t valam i megalázást éreztem a becsülését, am ely nem illetett meg engem. De a legnagyobb baj az volt, hogy anyám ugyanilyen m értékben túlozta hibáim at. Nem bü n tetett meg értük soha, de olyan fájdalm as hangon vetette őket a sze­

m em re, hogy a szivem csaknem megszakadt.

A kárhányszor csak ra jta m últ, hogy nagy b ű ­ nösnek kellett volna m agam at tartanom és túlsá­

gosan skrupulózussá nevelt volna, ha idejeko­

rá n nem csináltam volna saját használatom ra egy elnézőbb erkölcstant. Nem is tettem magam­

nak ezért szem rehányást, hanem épp ellenkező­

leg, ö rü ltem neki. Csak azok kedvesek m ások­

hoz, akik magukhoz is kedvesek tu d n ak lenni.

A Saint-G erm ain-des-Prés templomban ke­

reszteltek meg és keresztanyám , aki a viz alá tar­

tott, tündér volt. M arcelle *olt a fö.di neve, szép volt, m int a napsugár és a felesége volt egy Du- p o n t nevű em bernek, aki valam i kínai bálvány­

hoz hasonlított; őrületesen szerelte a férjét, m ert a tündérek kínai bálványokba szerelmesek.

Ez a tündér a bölcsőm ben eldöntötte a sorsom at és nyom ban elutazott tengerentúlra a b álv án y á­

val. Serdülő ifjúságom kezdetén egy p illan atra láttam őt, m int Didó megsebzett árn y ék át a mir- tus-erdőben, m int holdfényt, am ely erdei tisz­

tásra világit. Csak villám fény volt és em léke­

zetemben m a is színesen és illatosán él.

A keresztapám , P ie rre Danquin u r m ár ke-

vésbé ritk a em léket hagyott bennem . Még most is látom ezt a kövér, k u rta em bert egészen gön­

d ö r szürke hajával, kerek és nehézkes o rc á já ­ val, aranykere. ü szemüvege m ögölt ke lemes és finom tekintetével. A hasán, Grimod de La Rey- niére m in tá já ra szép virágos szálén m ellény volt, am elyet felesége keze hímzett. Nagv fe­

kete selyem n y ak ra valót viselt, am ely hétszer volt a nyaka köré csavarva és inge ga lérja m int valam i bokréta övezte virágos a rcát L átta Nagy N apoléont 1815-ben Lyonban, a libe á.is párthoz tartozott és geológiával foglalkozott.

Azoknak az u tcáknak az egyikében, ame­

lyek a Szajna p a rijá ra torkolnak ki, — ahol ez a gyerm ek, e sorok Írója született, aki m a sem, annyi év u tán sem tudja, hogy jav ára vagy k á­

rá ra jött-e a világra — a rejtélyes életű em ber­

sokaság közt élt egy em ber, akinek a hatalm as, kopasz, kem ény koponyája olyan volt, m nt va­

lami breton g rán it szikla és a szeme, amely mé­

lyen ült gólivü szem öldöke alatt, nem rég még lángot szórt, de most m ár alig pislák o lt; mo­

gorva, beleg, nagyszerű aggastyán volt: Chatcau- b ria n d ; m iután századát m egtöltötte dicsős g- gel, halálos unalom m al haldokolt.

Néha ugyanezen a Szajna p a rtjá n sétált egy öreg ember, aki Passy dom bjairól jö tt i e : ko­

pasz volt a homloka, hosszú, fehér haja volt, orcája pattanásos volt. gom blyukában róz:a a j­

kán mosoly, aféle derék jó em bernek láls ott, a m odora épp olyan plebejusi vo.t, m int am ilyen ariszto k ra.ik u s a m ásiké. És a járó k elő k m egáll-

tak, hogy megnézzék a népszerű költőt.

A katholikus és m onarchista Cha eaubriand és a N apoléon-párti, rep u b lik án u s és szabad- gondolkodó Béranger: im e ebben a két jelben születtem-

10

Pcimitiv korom.

A legrégibb em lékem egy cilinder: hosszú- szőrű, széles k arim áju, zöld selyem bélésű;

belső fakó bőrvédője felső részén visszahajló nyelvecskékben végződött, amik, m in t valami z árt korona ágai, csaknem egyesültek fönn és csak kerek n y ilást hagytak szabadon, am elyen át kilátszott a vörös selyem kendő, ami, a b ő r és a kalap cím eres bélése közé volt iktatva. Egé­

szen fehér h ajú öreg u r lépett be a szalonba és kezében ta rto tta a cilinderét, am elyből a sze­

m em lá ttá ra húzta ki a selyemkendőt, amely burnótfoltos volt és h a kiteregették, látni lehe­

tett ra jta Napoléont szürke kabátjában, ahogy a Vendöme-oszlop tetején áll. Az öreg u r a cilin­

deréből kivett egy kis száraz sütem ényt és las­

san fölem elte a feje fölé, a sütem ény kerek, la­

pos, fényes volt és egyik felén csikós. Fölem el­

tem kezem, hogy elkapjam a süteményt, de az öreg u r nem adta ide, csak m iután kellőképp kiélvezte hiábavaló igyekezetem et és m eghiú­

sult vágyaim m iatt való nyögdicselésemet. Szó­

val, úgy m ulatott' el velem, mint valami kis ku-

tyával. És azt hiszem, am int ezt észrevettem, m egsértődtem , mert éreztem, hogy ahhoz a vak­

m erő fajtához tariozom , amely valamennyi ál­

laton uralkodik.

A kis sütem ények, ha beléjük h a ra p o tt az em ber, valam i olyasm it h u llattak az ember szá­

jába, m int a hom ok, de nyomban átváltoztak elég kellemes izü cukros péppé a keserű do- hányiz ellenére is, am elyet érezni lehetett r a j ­ tuk. Szerettem ezeket a sütem ényeket, vagy azt hitlem , hogy szerelem őket mindaddig, mig föl nem fedeztem, hogy a rue de Seine egyik régi pékboltjából valók, hol szom orún vannak egy zöldes üvegedényben. M egutáltam őket és ezt nem titkoltam el az öreg u r előtt, akit ezzel m egszomoritottam.

Azóta m egtudtam , hogy az öreg u rat Mo- rissonnak hívták és 1815-ben az angol had se­

regben törzsorvos volt.

A w alerlooi ütközet után a tiszti étkezőben, hol elsiratták a nevezetesebb elesetteket, M oris- son u r igy szólt:

— Uraim, m egfeledkeznek egy halo ttró l, akit a legjobban kell sajn áln u n k és a leginkább meg­

siratnunk.

És m ikor kérdezték, hogy ki ez a h alo tt —

— Az Előléptetés, u raim — felelte a törzs­

orvos. — A mi győzelm ünk véget ve.élt Napo- léon p ály afu tásán ak és m egszünteti a h á b o rú ­ kat, am ikben olyan roham osan értük el a ra n ­ gunkat. Az Előléptetés esett el W aterloonál. Si­

rassu k meg, uraim .

1 2

M orisson lem ondott és P árisb a m ent lakni, ahol m egházasodott és orvosi gyakorlatot f oly­

tatott. Ott nalt meg k o lerában a feleségével egy- időben 1848-ban.

A rra is emlékszem, hogy azidőtájt, m ikor M a th ia sn é , kötőjéhez tűzve járk áltam , egy nap a szalonban láttam egy barna em bert nagy pofa­

szakállal — ez Debás u r volt, álnevén: Sim on de N antua — aki csirizbe m á rto tt ecsettel kente be a virágdiszes zöld p ap iro sk árp ito t, am ely m integy két u jjn y i hosszúságban meg volt re ­ pedve és fölhajlott, a papiros alól durva vászon­

huzat látszott elő, am ely meg volt repedve és a huzat m ögött sötét, mély lyuk tátongott. Eze­

ket a dolgokat szokatlanul élesen láttam és m a is különös határozottsággal vannak belevésve az emlékező tehetségem be, miután a többi lá t­

ványosság, am ely ebben a prim itív korom ban kínálkozott a számomra, eltűnt szemem elől. Va­

lószínűleg nem ügyeltem rá ju k , mert még nem voltam abban a korban, am ikor gondolkodni szokás. De ném i idő múlva, mikor már négy éves voltam és elég szellemi erőm volt arra, hogy tévedjek és kellő nevelésem ahhoz, hogy a jelenségeket ham isan magyarázzam: az az esz­

m ém támadt, hogy a durva vászonhuzat mögött, am ely világos zöld papirossal van bevonva, is­

m eretlen lények úszkálnak a sötétben; em ber­

től, m adártól, haltól, bogártól különböző lé­

nyek, nagyon finom ak, bizonytalanok és rossz­

ak aratú gondolatokkal vannak telve. És nem m inden kíváncsiság és rém ület nélkül közeled-

tem a szalon ama pontjához, hol Debas u r be­

ragasztotta a hasadékot, am ely ezután is csak látszott: a zöld p ap ír széle nem ért össze olyan szorosan, hogy áz em ber észre ne vehesse az ujságpapirost, amivel ki volt bélelve; az újság­

p ap ír kellem etlen, de értékes dolog volt, m ert elzárta a k ap u t a rém ek, a két kiterjedésű, re j­

télyes és veszélyes lények e lő l

Egy nap a többi nap közt — ahogy a keleti m esélek m ondják, akik, mint én, nem tu d ják pontosan m egállapítani a dátum ot — egy nap a többi nap közt négy éves korom ban észrevet­

tem, hogy a zongora közelében a virágdiszes zöld papiros, am ely vászonná rep ed t szét, n é­

hány szál zsákvászonfoszlányt m utat, am ely egy fekete lyuk fölé van kifeszitve és hogy ez a lyuk még borzalm asabb, m int az, amit Debas u r ragasztott be. Jap h e t vakm erő fajához m éltó szentségtöréssel kukucskáltam be ezen a nyílá­

son és eleven árn y ak at láttam , am iktől minden h ajam szála égnek m e re d t; aztán rátap aszto t­

tam a fülem et és iszonyatos, baljós morajt h a l­

lottam , ugyanekkor az arcom at jéghideg lég­

áram lás súrolta, ami m egerősi.elte azt a hite­

met, hogy a tapéta m ögött más világ van.

Ebben az időben kettős életet éltem. T er­

mészetes, m indennapi, néha unalmas éle.et nap­

pal és term észetfölötti, rettenetes életet éjjel.

Kis ágyam körül, am elyet anyám emelt fölém, groteszk és vad m ozdulatokkal — am ikben azon­

ban ritm u s és m érték volt — apró, torz, pupos alakok nyüzsögtek, am ik nagyon régi divat sze-

14

rin t voltak öltözve, ahogy később Callot m et­

szetein láttam őket. Bizonyos, hogy ezeket az alakokat nem találtam ki ú jra Callot után. Ma­

gyarázatuk: a szom szédunk Letörd asszony volt, a m etszetkereskedő, aki a képeit ott rakta ki a Szajna p artján azon üres telken, m elyen m ost a Szépmüvészetek Iskolája áll. Mégis a saját fan­

táziám is valam ivel hozzájárult: éjszakai ré­

m eim et fölfegyverezte nyárssal, fecskendővel, kis seprűvel és m ás hasonló h áztartási szerszám ­ mal. De azért nagy kom olyan vonultak el előt­

tem bibircsókos orru k k al, kerek szem üvegük­

kel; egyébként nagyon siettek és nem néztek rám . Egy este, m ikor még égett a lámpa, apám az ágyam hoz közeledett és nézett azoknak a szom orú em bereknek drága mosolyával, akik ritk án mosolyognak. Én m ár szundikáltam , ő m egcsiklandozta a tenyerem et, tréfálkozott ve­

lem, de tréfájából csak a szavait értettem : Kerekecske dom bocska,

Erre szalad a nyulacska.

M inthogy a nyulacskát nem láttam , joggal kérdezhettem :

— Papa, hol a nyulacska, am ely erre sza­

ladt? í I

Elaludtam és viszontláttam az apám at ál­

m om ban. Ezúttal a tenyerében kis fehér, piros foltos nyulacska volt, élt, még pedig oly eleve­

nen, hogy éreztem leheletének melegét és is­

tállója szagát. Még1 sok éjszakán át viszontlát­

tam a vörös foltos fehér nyulacskát.

Alphonsine.

Dusuel A lphónsine hét évvel idősebb volt nálam , soványka és bitringes leányka, a haja zsíros fényű és az arca szeplős volt. H a nem té­

vedek, épp ezeket a tulajdonságait nem bocsá­

totta meg neki később a világ. Pedig ismertem kom olyabb hibáit is, m int például a kétszínű­

ségét és a gonoszságát, am ik oly term észete­

sek voltak benne, hogy m ár szinte bájosan h a ­ tottak.

Egy nap. m ikor mamámmal sétáltaím a Szajna p a rtjá n , találkoztunk D usuelnével és a leány­

kájával. M egálltunk és a két hölgy beszélgetni kezdett.

— Milyen drága! Milyen édes! — k iálto tta a kis A lphónsine és m egcsókolt engem.

Annyi eszem sem volt, mint a kutyának, m acskának, én is háziállat voltam, mint ők és m in t ők, én is szerettem a dicséretet, amit a vad állatok megvetnek. M egindító nagy szeretetében a kis A lphónsine fölem elt engem a földről, a szivére szo ritott, csókokkal halm ozott el és di-

I I I .

csérte a szépségemet. De ugyanakkor a láb ik ­ rám at m egszurta gombostűvel.

És én elkezdtem védekezni, ököllel vertem és m egrugtam A lphonsinet, bőgtem, könnyekre fakadtam .

E rre a látv án y ra D usuelné szeméből ném a meglepetés és m éltatlan kodás tükröződött.

Anyám fájdalm asan nézett rám, azt kérdezte, hogy hozhatott a világra ilyen elvetem ült, rossz gyerm eket és hol az Eget vádolta ezért a meg nem érdem elt szerencsétlenségért, hol saját ma­

gát vádolta, hogy bűneivel m egérdem elte ezt a büntetést. Végül is ijedten elhallgatott és egé­

szen m egzavarta őt az én érthetetlen perverzi­

tásom. De nem m agyarázhattam meg neki az okát, m ert hiszen nem tudtam beszélni. Az a kevés szó, am it ki tudtam dadogni, nem volt segítségemre ilyen körülm ények közt. Álltam a lábam on, lihegtem és könnyeztem ; és a kis Al- phonsine felém hajolt. lcLöriillfe az orcám at, saj­

n ált engem és m entegetett:

— Hiszen olyan kicsi még! Ne szidja össze, Noziére néni. Az fájn a nekem . A nnyira szere­

tem a kicsikét.

Nem egyszer, hanem vagy húszszor megölelt engem rajongón a kis A lphonsine és mindig he- leszurta a tüt az ikrám ba.

Később, m ikor m á r beszélni tudíam, elpana­

szoltam anyám nak és Mathias néninek, aki gon­

dom at viselte, A lphonsine hallatlan szem telen­

ségét. De nem hitték el nekem és a szememre vetették, hogy megrágalmazom az • ártatlanságot,

Anatole Francé 2

hogy a saját igaztalanságom at szépítsem.

M ár rég m egbocsátottam a kis A lphonsinenak aljas kegyetlenségét, még a zsíros h a ját is. Sőt hálával tortozom neki, hogy olyan ham ar, már két éves korom ban beavatott az em beri termé­

szet ism eretébe.

18

A kis Péter benn van az újságban.

Amig nem tudtam olvasni, az újságnak külö­

nös vonzóereje volt rám nézve. Am ikor láttam, hogy apám kiteregeti ezeket a nagy oldalakat, am ik tele vannak apró fekete jelekkel, és hogy ezekből fönnhangon fö lo lv asáso k at' tartanak és a fekete jelekből eszmék áradnak, azt hittem , hogy valam i varázslatnak vagyok tanúja. Ezek­

ből a vékony lapokból, am ikben oly finom előt­

tem teljesen érth etetlen sorok vannak, bűnök, szerencsétlenségek, kalandok ünnepek pa a r a k elő; Napoléon B onaparte m egszökött H am erőd­

jéb ő l; Tom -Pouce generálisnak volt öltözve; a M ardi Gras bikáját, D agobertet m egsétáltatták P á risb a n ; P raslin hercegnőt m egölték! Mindez egyetlen p ap iroslapon és még sok ezer más do­

log, am i nem oly ünnepies, családiasabb és ami m ind sark alta a (kiváncsis ágomat ; a sok «egyén», akik a d tak vagy kaptak ütlegeket, akik kocsik­

kal elgázolta ták m agukat, akik leestek a 'házié ő- ről, vagy elvitték a kapitányságra a pénztárcát, am it találtak. Hogyan lehet annyi egyén, m ikor én egyet sem láttam közülök? És h iáb a p ró b á l,-

tam elképzelni egy egyént. Mi ez, kérdeztem , de senki sem tudott kielégítő feleletet adni.

Ezekben a régi időkben Matbias néni azért jö tt a házunkba, hogy M élanienak segítsen, aki­

vel különben nehezen fért meg. M aíhias néni, aki nem volt kellemes személy, erőszakos és izgékony volt, velem nem nagyon törődött. Min­

denféle épületes és erkölcsös cselt talált ki. hogy engem megjavítson. Például úgy lett, m intha az újságban a napihirek közt — egy «gondatlanság­

ból» okozott tűzvész és egy «Duchesne nevű egyén, újságárus» balesete közt — olvasta volna az én tegnapi viselkedésem leírását. Felolvasta:

«A kis Noziére P éter tegnap a T u iieriák k e rtjé ­ ben engedetlen és m akacs volt, de megígérte, hogy meg fog javulni».

Az eszem elég erős volt két éves korom ban is arra. hogy ne higyjem el könnyen, hogy benn vagyok az újságban, m int Guizot és m int a Du­

chesne nevű egyén, újságárus. Észrevettem, hogy M athias nénit, aki kissé akadozva, de m agát ki nem jav itv a olvasta föl az újságból a nap ih ire- ket, egyszerre különös habozás lepte meg, m i­

kor a rám vonatkozó hirekhez jm o tt és ebből azt következtettem , hogy a rólam szóló hireket nem o lv as'a az újságban, hanem ő maga tál ál la ki őket, kissé ügyetlenül. Nem csapott be en­

gem, de ha nem hiszem el neki, le kellett volna m ondanom a rró l a dicsőségről, hogy az újság­

ban szerepeljek és jobbnak láttam , hogy kétes­

nek tartsam a dolgot és ne teljesen hazugnak.

20

Egy téves megítélés következései.

Még egy dologra emlékszem prim itiv korom éjszakájából. Kis dolog, de minden eredet vonz m inket a titokzatosságával és minthogy nem is­

m erh etjü k az em beri gondolat kezdd korát, leg­

alább a gyerm ek értelm ének fölébredését ki­

sérjük figyelemmel. És ha maga a gyermek nem is valam i"különös vagy rendkívüli, annál érté­

kesebb a megfigyelése, m ert ő maga egy sereg gyerm eket képvisel. Ezért mondom el az esetet, de meg azért is, m ert nagy örömöm lesz benne.

Egy napon — am it nem tudok pontosan meg­

határozni, m ert ezt a napot az esem ények idő­

rendjében nem tudom hová tenni és nem is lo­

gok rá soha em lékezni — egy nap, m ikor sé­

tánkról visszajöttünk M élanieval, az én öreg dajkám m al, szokásom szerint bementem anyám szobájába és ott valam i szagot éreztem , amit nem tudtam fölism erni és ami, mint azóta meg­

tudtam , a kőszén füstjétől e re d t; ez a szag nem volt éles és fojtó, hanem m akacs, alattomos, le­

hangoló, b á r engem nem nagyon bántott, hiszen

a szagok irá n t való érzékenységem inkább h a ­ sonlított a kis Caire nevű kutyánkéhoz, m int R óbert de M ontesquieu úréhoz, aki a parfüm ök költője. És ugyanakkor, am ikor ez az ism eretlen, vagyis inkább félreism ert szag csiklandozta ügyetlen orrlyukam at, a kedves mamám, m iután m egkérdezte, hogy jól viseltem -e ma am a sé­

tán, a kezembe nyom ott egy smaragdzöld szinü szárat, ami akkora volt, m int egy desszert-kés nyele, de vas agabb, cukortól csillogott és a szem em ben valami csodálatos eseménynek tűnt föl az ism eretlenség zom áncával: ehhez hason­

lót még nem láttam.

— Kóstold meg — m ondta anyám — nagyon jó.

Csakugyan nagyon jó volt. Ez a szár, ha be­

leharaptam , igazán kellem es izü cukros ro s­

to k ra h u llt szét és finom abb volt, m int azok a sütem ények és cukorkák, am iket addig Ízleltem.

És ez a mézédes gyümölcs eszembe ju tta tta annak az országnak a gyüm ölcseit, hol p atakok­

ban folyik a ribizli-szirup és karam el-sziklákról csurog le — b á r hogy őszinte legyek, épp oly kevéssé hittem Cocagne országában,*) m int ahogy Vergilius nem h itt az Elysium i mezőkben, am iket a görögök csodáltak:

«Quamvis elysios m iretu r Graecia campos».**) De m int Vergilius, én is gyönyörűségem et lel­

tem a varázslatban való hitem ben és szellemem megtelt csodával, hiszen nem tudtam, hogy a cukrászok m ilyen eljárással teszik kellemessé

22

a száj ize szám ára az angelika-gyökeret. M ert az a pom pás izü, sm aragdzöld szár nem volt egyéb, m int egy darab k a angelika-gyökér, am it Caum ont asszony ajándékozott, aki egész lád á­

val kapott belőle Niortból.

N éhány nap múlva, m ikor M élanieval megint sétáról tértem vissza, ú jra éreztem anyám szo­

b ájáb an az édeskés és alattom os füst szagát, am it először az angelika-gyökér látásakor érez­

tem és am it az angelika illatának hittem. i Szertartásos pontossággal m egcsókoltam an y á­

mat. ö m egkérdezte, jól mulattam-e a sétatéren, m ire azt feleltem, hogy jó l; nem kinoztam-e a Mélaniet, m ire azt feleltem : nem. És amint ele­

get tettem fiúi kötelességem nek, vártam, hogy anyám adjon egy darab angelikát. M inthogy m am a ú jra elővette a kézim unkáját és úgy lá t­

szott, hogy nem hajlandó a rra a nem es csele­

kedetre, am it elvártam tőle, elhatároztam , hogy követelni fogom az angelikám at, amit szívesen tettem meg, mert nagyon vágytam rá. Anyám fölem elte a szemét a m unkájáról, kissé megle­

petve nézett rá m és azt m ondta, hogy nincs.

Nem gyanúsítottam meg azzal, hogy kissé ha­

zudik, inkább azt hittem , hogy tréfál és csak el a k arja halasztani kívánságom teljesítését, vagy hogy ezzel még nagyobbá növelje, vagy pedig azért, hogy a felnőtt em berek rossz szokását kövesse: akik a kutyák és gyerm ekek türelm et­

lenségével szeretnek játszani.

Sürgettem anyám at, hogy ad ja ide az ange­

likám at. Ú jra csak azt m ondta, hogy neki nincs

angelikája és szemmel láthatólag őszintén be­

szelt. De érzékeim és eszem világos okai mást m ondtak és határo zo ttan kijelentettem , hogy van angelika a szobában, hiszen érzem a szagát.

A tudom ány története tele van hasonló téve?

dések példáival; és az em beriség legnagyobb lángelm éi is ugyanúgy tévedlek gyakran, mint a kis Noziére Péter. A kis P éter az egyik tesiet olyan tulajdonsággal ru h á z ta l'öl. amelyik a má­

sik testé volt. A fizikában és a vegytanban ugyan­

ilyen rosszul m egalapozott törvények vannak, am iket tiszteletben tartan ak és tisztelni fogunk, inig nagykésőn meg nem cáfolják őket.

Ez a m eggondolás nem ju to tt eszébe az anyám­

nak és csak a vállát vonogatta és engem kis bu ­ tának nevezett. Meg voltam sértve és kinyilat­

koztat lám. hogy nem vagyok kis buta, mert van angelika, hiszen érzem a szagát és hogy nem illik, ha egy m am a hazudik az ő kis fiának. Az anyám , m ikor ezt a válaszomat hallotta, megle­

petéssel és nagy szom orúsággal nézett rám . Eb­

ből a p illantásából nyom ban meggyőződtem, hogy jó anyám nem csalt meg és hogy a látszat ellenére sincs angelika a lakásban.

Ezúttal tehát a szivem világosította föl az esze­

met. Ebből azt a tanulságot szeretném levonni, hogy az em ber m indig a szive szerint igazodjék a gyöngéd lelkek örülnének ennek. De meg kell m ondani az igazságot, még ha nem is tetszik.

'A szív épp úgy téved, mint az ész; a tévedései nem kevésbé gyászosak és sokkal nehezebb sza­

badulni tőlük a gyöngéd szálak miatt, amik be­

léje keverednek.

2 4

H lángész osztályrésze az igazságtalanság és megvetés.

A lángész osztályrésze az igazságtalanság és m egvelés; ezt m ár idejekorán kitapasztal tara.

Négy éves korom ban szenvedélyesen lajzpilam , de korántsem rajzoltam le mindent, ami a sze­

mem elé került, hanem csakis katonákat. Iga­

zat szólva, nem term észet után rajzolóim ők el;

a term észet bonyolult és nehéz utánozni. Nem rajzoltam őket az epinali színes képek alapján sem, am iknek d a ra b já t egy souért veilem. Azo­

kon a képeken nagyon sok vonal van. am ikbe én belezavarodtam volna. Rajzaim m intájául az epinali képek egyszerüsilelt emléke szolgált. Az én katonáim nem álltak másból, mint egv ka lk á­

ból, am ely a tejet jelentette és egy-egy vonal je l­

képezte a két kart. illetve a két lábat. Egy ci­

kázó villám szerű tört vonal jelen le te a szuro- nyos p u sk át és ez a rajz nagyon kifejező volt.

A csákót nem rajzoltam a katona tejére, hanem íölibe, hogy m egm utathassam a tudom ányom at és jobban m egrajzolhassam a tej és a haj alak ­ ját. Nagyon sok k ato n át rajzoltain ebben a stil-

ben, am ely a gyerm ekek rajzán ak közös stílje.

Ezek a rajzok, ha úgy tetszik, csontvázak vol­

tak, még pedig leegyszerűsített csontvázak. Bár­

m ilyenek voltak is, a k atonáim at nagyon csi­

nosoknak láttam . Ceruzával rajzoltam őket és a ceruzát folyton m egnedvesitettem , hogy jo b ­ ban fogjon. Jobb szerettem volna tollal rajzolni, de a 1'n ‘a használata tilos volt a szám om ra a pocák m iatt. De azért meg voltam elégedve mü­

veimmel és tehetségesnek tarto tlam magam. Nem­

sokára valósággal bám ulatba ejtettem saját ma gamaf.

Egy em lékezetes estén épp az ebédlő asztalán rajzol lám, am elyet Melanie az imént ta k a r tolt el. Tél volt; a lám pa, am elyen zöld kínai ernvő volt, meleg fényt vetett a papirosra. Már ra jz o l­

tam öl vagy h at k ato n át a magam módszere sze ríni, am elyet könnyűséggel ;fyak'a-oh íiti. H irte ­ len villám fényként az a lángeszű ötletem tám adt, hogy a k aro k at és lábakat nem ügyei len vonás­

ra!. hanem két párhuzam os vonallal jelezzem.

Így olyan felületem tám adt, amely a valóság il­

lúzióját ad 'a. É lethü volt. El voltam ragadtatva tőle. Daedalus, m ikor m egcsinálta a szobrait, amik já rla k , nem lehetett elégedetteb nálam.

K érdezhettem volna ugyan magamban, vájjon én talállam -e föl elsőnek ezt a szép művészi fogást és hogy nem láttam -e m ár hasonlót. De nem kérdeztem . Nem kérdeztem magamban semmit, csak tág ran y ilt szemmel és rőfnyi hosszúra ki­

n y ú jto tt nyelvvel ostobán bám ultam müvemet.

Aztán, am int az a m űvészek természete, hogy

26

m üveiket k iállítják világ csodájára, anyám hoz mentem , aki épp könyvet olvasott és 1 eléje ta r­

tottam az ákom bákom os papírom at. Kiállottam:

— Nézd!

M inthogy azonban anyám nem figyelt arra, am it nekj m utattam , a "katonámat rálettem a könyvre, am it olvasott.

A nyám m aga volt a türelmesség.

— Nagyon szép — m ondta gyöngéden, de olyan hangon, am ely elárulta, hogy" nem mél­

ta tta eléggé figyelm ére az én rajzm üvészed fo r­

radalm am at.

Többször is m ondtam neki:

— Mama, n é z d !

— Jól van, látom . Hagyj békén.

— Nem, te nem látod, mama!

És ki a k artam venni a kezéből a könyvet, am i elvonta a figyelmét a remekművemről.

Rám parancsolt, hogy ne n y ú ljak a könyv­

höz piszkos kezemmel.

Kétségbeesetten kiáltottam :

— Mama, te nem látsz semmit!

A nyám nem m éltatott arra, hogy valamit lás­

son és rám szólt, hogy hallgassak.

Bántott engem ez a vaksága és igazságtalan­

sága, toporzékoltam , könnyekre fakadtam , szét­

szakítottam remekművemet.

— Milyen ideges ez a gyerm ek! — só h ajto tta anyám .

És lefektetett az ágyba.

Sötét kétségbeesés vett erőt rajtam . Gondol­

já k csak meg! Am ikor hatalmas lépéssel előre-

%

vittem a művészetet, amikor az élet kifejezésére uj, csodálatos eszközt találtam ki, akkor minden dicsőségem az, hogy ágyba fektetnek!

Kevéssel ezután a baleset után m ásik ilyen is tö rtén t velem, ami nem kevésbé sú jto tt le. Az esel igy tö rtén t: Anyáin h am ar megtanított rá, hogy tűrhetően betűt vessek. M ikor m ár kissé Írni tudtam , azt hittem , hogy most már nincs semmi akadálya annak, hogy könyvet Írjak. Jó anyám szem elállára elkezdtem Írni egy kis theo- lógiai és erkölcsi művet. Ezekkel a szavakkal kezdtem : «Mi az Iste n ...» és azonnal odavit­

tem anyám hoz, hogy jól van-e igy? Anyám azt felelte, hogy jól van írva. de a m ondat végére kérdőjelet kell tenni. Kérdeztem, m i az a kérdő­

jel. .

— A kérdőjel — felel le anyáin — olyan jel, amivel kifejezzük azt. hogy valamit kérdezünk.

M inden kérdőm ondat lilán kérdőjelet leszünk.

K érdőjelet kell lenni, hiszen kérdezed: «Mi az Isten ?»

A feleletem óriási volt:

— Én nem kérdezem. En tudom.

— Dehogynem! Te kérdezed, kis fiam.

En húszszor is elismételtem, hogy nem kérde­

zem, m ert tudom és a világért sem ak artam k ér­

dőjelet írni, am ely olybá tűnt föl előttem, mint a tudatlanság jele.

Az anyám szememre vetette csökönyössége­

met és ostobának nevezett.

Szerzői hiúságom szenvedett em iatt és va'ami szemtelenséggel válaszoltam , nem emlékszem,

28

mivel, de m egbüntettek érte.

Azóta nagyon m egváltoztam , r.iár nem utasítom vissza, hogy kérdőjelet tegyek m indenüvé, aliová szokás tenni. Sőt, szerelnék igen nagy kérdőjele­

ket lenni m inden sor írásom , minden gondola­

tom ulán. Szegény jó anyám , h a élne, talán azt m ondaná, hogy m ost már sok is a kérdőjel.

Navarin.

L arcquenét m inden időben ism ertem ; La- roque asszony a leányával együtt a házunkban lakott egy kis lakásban az udvar végén. Öreg n o rm andiai hölgy volt, a császári gárda egyik k ap itán y án ak özvegye. Nem volt m ár foga és p u h a ajka becsúszott az inye alá, de o rcája ke­

rek volt és piros, m int N orm andia alm ái Akkor még fogalmam sem volt a term észet állhatatlían- ságáról és a dolgok elm úlásáról, azt hittem , hogy Laroquené a világ kezdete ó ta a föld la­

kója és öregsége halhatatlan. Az a n y á m ‘szobá­

jából látni lehetett a kapucinus p árk án y u ab ­ lakot, am elyben Laroquené papagálya az állvá­

n y án ide-oda rin g atta m agát és pikáns meg h a­

zafias kuplékat énekelt. A papagály 1827-ben jö tt a Nagy In d iá k ró l és a Navarin nevet k ap ta em lékéül annak, a tengeri győzelemnek, ame­

lyet Franciaország' és Anglia flottái arattak a tö­

rökön és am elynek a Ilire épp a papagály meg­

érkezésének n a p ján ju to tt el Párisba. N avarin- nék sejtették, hogy m á r nem volt fiatal, mikor L urópába került. Laroquené ró la való gondos-

V I I .

k o dásában m inden reggel az ablakba tette az öreg papagályt, hogy gyönyörködjék az udvar mozgalmas életében. Voltaképp nem tudom, hogy ez az am erikánus miféle gyönyörűséget találh a­

to tt abban, hogy Auguste m egm osta Bellaguet u r fogatát és A lexandre apó kigyom lálta a fü­

vet, am ely az u d v ar kőkockái közt nőtt. A pa- pagály, úgy látszott, nem busul hossziu szám ­ kivetése m iatt. Az em ber azt hihette volna, hogy ö rü lt az erejének, m ert ez az állat h a tá ­ rozottan rendkívül izmos volt. Amint a kis szürke m ancsával megfogott egy darab fát, né­

h án y perc alatt eltörte a csőrével.

Mindig szerettem az állatokat; de akkor valam i vallásos liszteletet és félelm et keltettek bennem . Azt sejtettem , hogy npgyobb az értelm ük, mint az enyém és a term észetet mélyebben érzik. A Zerbin nevű p u lik u ty a, ngy látszott előtlem , olyan dolgokat megért, am ikhez én nem konyi- tok és szép angora m acskánkról — M oham ed Szultán volt a neve — aki ism erte a m adarak nyelvét, azt hittem , hogy titokzatos lángész és a jövőbe tud látni. M ikor anyám egyszer elvitt a Louvre m úzeum ába, az egyiptomi teremben h áziállatokat m u tato tt nekem, amik be voltak balzsam ozva és mumiaszalagokkal bepólyázva.

— Az egyiptom iak — m agyarázta — is énként tisztelték őket és h alálu k után gondosa i bebal­

zsamozták.

Nem tudom, hogy a régi egyiptomiak ápolták e az íbiszeket és a m acskákat; azt se tudom , hogy;

— am int m a hiszik — az emberiség első isteni i

az állatok voltak-e, de M ohamed Szultánnak és a Zéróin kuty án ak term észetfölötti hatalm at iu- lajdonilollam . Ami a leginkább csodálatossá tetle őket a szememben, az vo!t. hogy álmomban m egjelentek előttem és beszélgettek velem. Egy éjjel álm om ban megjelent előttem Zerbin. a föl­

det k ap arta és kiásott a körm ével egy já c in t­

hagym át belőle.

— A kis gyerekek is — m ondta nekem — épp igv vannak a földben a születésük előtt és úgy b ú jn ak ki. m int a virágok.

Ebből látható, hogy szerettem az állatokat, csodáltam az okosságukat és eléggé nyugtalanul kérdezgettem őket nappal, hogy aztán éjjel el­

jö jjen ek hozzám és m egtanítsanak a természet bölcseletére. A m ad arak at is tiszteltem, b ará­

taim voltak, N avarint csaknem úgy szereltem, m int va'am i ap át és a vén kacikát elhaimoztam volna tiszteletem és figyelmességem .minden je ­ lével, ha megengedte volna, hogy engedelmes tan ítv án y a legyek. De még azl sem engedte meg, hogy ránézzek. H a közeledtem feléje, türelm et­

lenül rin g atta m agát állványán. íölborzolta n y ak a szőrét, tüzes szemmel nézett a szemembe, fenyegetőn kinyitotta a csőrét és m ulatta fekete nyelvét, am ely kövér <volt, m int valami nagy bab. Szerettem volna tudni ennek az ellenséges érzésének az okát. Laroqiiené ezt azzal m agya­

rázta, hogy egyszer még m int tu d atlan és já rn i sem tudó gyerm eket odavittek a papagáiyhoz és én a kis ujjaim m al a fejéhez nyúltam, hogy m egérintsem a szemét, ami úgy csillogott, m int

32

a ru b in tk ő és visítottam , m ert nem tudtam el­

érni. Az asszony szerette a papagályt és m en t­

séget keresett a szám ára. De el lehetett-e hinni, hogy az állat ilyen m élyen és ilyen sokáig h a ­ ragot ta rt?

N avarin sllenségesksdése, bárm i volt is az oka, igazságtalannak és kegyetlennek tű n t föl előttem . Szerettem volna ennek a félelmetes h a ­ talm asságnak a kegyébe ju tn i és azt hittem , hogy ajándékokkal m egszelídíthetem és hogy a cukor kedves ajándék lesz neki. Anyám tilalm a elle­

n ére k inyitottam az ebédlőben a p ohárszéket és a cu k o rtartó b ó l kiválasztottam a legszebb, legnagyobb darabot. M ert tudni kell, hogy eb­

ben az időben nem géppel vágták a cu k ro t; a háziasszonyok süvegszám vették és n álu n k az (öreg M élanie kalapáccsal és öreg, nyeleden, k icsorbult (késsel vágta egyenetlen darab o k ­ ra a süvegcukrot, m iközben szám talan szi­

lánk pattogzott le róla, m intahogy a geológusok a szikláról lefejtenek próbaszilánkokat. Hozzá kell tenni, hogy a cukor akkor nagyon drága volt. Tele jó szándékkal és az aján d ék o m at a kötényem zsebébe rejtve állítottam be Laroque nénihez és N avarint az ablakban találtam . Ké­

nyelm esen kenderm agot tö rt föl a csőrével. A!

pillanatot alkalm asnak találtam és a cu k ro t o d a­

adtam a vén karik án ak , de ő nem fogadta el az ajándékom at. Sokáig ném án, m ozdulatlanul nézett rá m a félszemével, aztán h irtelen lecsa­

p o tt az u jja m ra és m egharapott. Vér serkődt belőle.

Laroque néni tö b b szö r is elm ondta később, hogy m ikor láttam a vérem h ullását, re tten ete­

sen sivalkodni kezdtem, vastag könnyeket h u l­

lattam és azt kérdeztem , hogy meg fogok-e halni.

Én ez! sohasem ak artam elhinni Laroque néni­

nek, de lehét, hogy valam i igaz m égis volt a szavaiban. M egnyugtatott engem és bekötötte az ujjam at.

M éltatlankodva távoztam , a szivem nehéz volt a h arag tó l és gyűlölettől. Ettől a naptól fogva N avarin közt és én köztem élet-halál h a rc kezdődött. M indenkor, h a találkoztam vele, sér- teítem , ingereltem és N avarin d ü h b e gurult': ezt az elégtételt sohasem tagadta meg tőlem. H ol a n y ak át csiklandoztam szaSmaszállal, hol kenyér- golyókkal hajig áltam m eg és ő szélesen föllá- otía a csőrét és re k e d t hangon érthetetlen fe­

nyegetéseket m ondott. Laroque néni, aki szo­

kása szerint gyapjú alsószoknyához való szegélyt horgolt, rá m nézett az o k u lá ré ja fölött és m eg­

fenyegetett ía-Lüjével:

— P éter hagyd békén azt az állatot. Tudod, hogy egyszer m á r m eg jártad vele. H idd meg, még rosszabbul fogsz já rn i, ha nem hagyod abba.

Sem m ibe sem vettem ezt az intelm et és ké­

sőbb meg is bántam . Egy nap, mikor az evő- v ály u jáí piszkáltam és belőle igaztalanul felcsen­

tem a kukoricaszem eket, a vén kacika rám ug­

ro tt, a m ancsait hernély esz tette a hajam ba és éles körm ei m egdolgozták a fejemet. H a a sas­

tól, am ely elrabolta a gyerm ek Ganymedest és

34

bársonyos karm aiba szeretettel ölelte m egijedt a gyerm ek, el lehel gondolni, hogy megiszonyod­

tam én, m ikor N avarin rabul e jte tt vasujj'aival.

A kkorákat visítottam , hogy az még a Szajna partjáig is elhal látszott. Laroquené ott hagyta örökös horgolását, az am erikánust lefejtette ál­

dozata fejéről és a vállán visszavitte áz állvá­

nyáig. O tt büszkén felfújt bögyével és k arm ai közt h ajam egy részével, égő szeméből diadal­

m as tekintetet töveit felém. Vereségem teljes, m egalázásom mély volt.

Kis idő múlva, m ik o r bementem a konyhába, am inek ezerféle vonzó ereje volt rám nézve, ott találtam M élaniet, am in t petrezselymes késsel vágott valam it a deszkán. M indenféle kérdést intéztem hozzá a fűről, am inek az éles szaga csiklandozta az orrlyukaim at. M élanie bősége­

sen válaszolt, elm agyarázta, hogy a petrezsely­

m et a ragout-hoz használják, ia roston sült h ú ­ sokat is fűszerezik vele és végül m egtudtam , hogy a petrezselyem a papagálynak halálos m é­

reg. E rre a h írre a szagos fü b ől elvettem egy csi­

petnyit, am it a kés megkímélt és magammal vit­

tem a .rózsabim bós ta p étáju kis szobánkba és ott egyedül, csöndben gondolkodtam . A kezem­

ben ta rto tta m N avarin halálát. H osszas tű n ő ­ dés után átm entem Laroquenéhoz. O tt megmu­

tattam a m érges füvet N avarinnak:.

— Nézd csak, ez petrezselyem — m ondtam neki. — H a ezeket a kis bodros, zöld leveleket belekeverem a kenderm agodba, a k k o r elpusz­

tulsz és én bosszul álltam rajtád . De m ásként

foglak megbosszulni. Élre hagylak, ez lae* • bosszúm.

így szóltam és az ablakon kihajítottam a vészes füvet.

Azóta nem kinoztam többé Navarint. Nem akartam elrontani nemes cselekedetemet. Jó barátok lettünk.

3 6

Hogyan derült ki hamar, hogy nincs üzleti érzékem.

A’ negyvennyolcáéi ki párisi forradalom előtt tö rté n t; még nem voltam négy éves, ez biztos, de h áro m voltam -e vagy negyedfél? Ez homá­

lyos előttehi és m á r hosszú évek óta; nincs már a földön senki, aki fölvilágosifást a d h atn a róla.

Úgy kell venni ezt a bizonytalanságot, ahogy, van és vigaszul szolgáljon, hogy a népek tö rté­

netében nagyobb és kellem etlenebb bizonytalan­

ságok vannak. A chronolőgia és a földrajz, m ondják, a történelem két szeme. H a ez igaz, ak k o r a Saint-M aur congregatio bencéseivel szem ben is — akik k ita lá ltá k a történelm i a d a ­ tok hitelesítésének m űvészetét — igaz az, hogy, a történelem legalább is vak. Es hozzátenném , hogy ez a legkisebb hibája. Clio, a történelem m úzsája kom oly és n éh a szigorú já rá sú nő, aki­

nek a tapasztalt szava — m in t m o n d ják — é r­

dekes, izgató, m u la tta tó ; az em ber elhallgatná szívesen egész nap. De én, aki k ita rtó n já rta m el hozzá, nagyon gyakran kaptam őt rajta, hogy, feledékeny, "hiú, pártos, tu d atlan és hazug. Hj-

bái ellenére is nagyon szerettem és m a is sze­

retem . Ezek az egyetlen kötelékek, am ik ehhez á m úzsához fűznek. Clionak nem kell tudnia sem m it sem gyermekkoromról, sem élelem többi részéről. Szerencsére nem vagyok történelm i alak és a fönséges Clio sohasem fogja kutatni, hogy h arm ad ik évem elején, közepén vagy vé­

gén adtam -e jellemem nek olyan jelét, amely mé­

lyen lesu jlo tla anyám at.

Nagyon rendes kis fiú voltam akkor, aki­

nek m inden eredetisége abban állt, h a nem csa­

lódom, hogy nem h itt m indenben, amit mond­

tak neki és em iatt a tu lajdonsága m iatt, amely k u ta tó szellem ét á ru lta el, tévesen ítélték m eg;

m ert h áro m vagy negyedfél éves fiúnak a k ri­

tikai érzékét nem szokás emmire sem becsülni.

Elengedhettem volna ezt a sok részletet.

M ert ha ilyen kerülő u ta k a t végzek és ilyen kacs- karingós u ta k ra tévedek, sohasem fogok kilyu­

k ad n i; de viszont h a útközben . nem m ulatok, ü k k o r szem pillantás a latt Célhoz érek És ez k á r volna, legalább szám om ra, m ert szeretek elkészülni; ennél kellem esebbet és egyszersm ind hasznosabbat nem tudok. M inden iskola közül, am it végeztem, a faiskola*) tetszett nekem a Ieg- jo b b an és a legtöbb hasznát is láttam . Csak a csatangolás ér valam it, barátaim . Az ember min­

dig csak n y er rajta. H a a kis P iro sb ó b ü ás L yánka úgy m ent volna az erdőn át, hogy nem szakítja le a m ogyorót, a farkas nem ette volna

*) F a is k o la (école buissonniére) a párisi diák arg tban az iskolakerülést jelenti.

38

\ :

meg; és a kis Piirosbóbittás szám ára erkölcsi tápulságként nincs is boldogabb sors, m int hogy fölfalja a farkas.

Ez az ötlet szerencsére visszavisz m inket tárgyunkhoz. M ert meg ak artam önöknek mon­

dani. hogy h áro m éves korom ban — Első Lajos Fülöj) francia k irály u ralk o d ásán ak tizennyol­

cadik és egyben utolsó évében — a legnagyobb gyönyörűségem a séta volt. Nem küldtek en­

gem az erdőbe, m in t a kis Pirosbóbilást. Nem voltam , sajnos, falusi gyerek! P á ris szivében szü­

lettem , nevelkedtem , a szép M alaquais-rakpar- ton, nem ism ertem a mező öröm eit. De a v áro s­

n a k is megvan a m aga g yönyörűsége; jó anyám kézenfogva vezetett engem végig a sok zajos utcán, am ik tele voltak eleven színekkel, a já r ó ­ kelők vidám m ozgásával; és h a valami bevá­

sárolni valója volt, m agával v itt az áruházakba.

Nem voltunk gazdagok, anyám nem k ö ltö tt so­

kat, de az áruházak, hol vásárolni szokott, vég­

telenül fényűzőknek tűntek föl előttem . A . on Marché», a «Louvre», a «Printemps», a «Gale- ries Lafayette» és hasonló áru h ázak még nem voltak a világon. Az alkotm ányos királyság utolsó éveiben a legnagyobb áru h ázn ak a vevő­

köre nem te rje d t túl a k erü let lakosain. Anyám, aki a faubourg Saint-G erm ainben lak o tt, a

«Deux MagotS'>-ba és a «Petit Saint-Thom as»-ba j á r t vásárolni.

A két áru h áz közül — az egyik a ru e de Seine-en, a m ásik a ru e d u Bac-on volt — m a m á r csak az utóbbi áll fönn, de an n y ira meg

4 0

/

van nagyobbitva és a két szájtáíó nagy oroszlán­

jával, am ik m ost borzalm assá teszik a homlokza- tát, a n n y ira különbözik az eredetinek fiatalos bájátó l, hogy nem ism erek rá. A «Deux Magots»

eltűnt és talán én vagyok a világon az egyetlen em ber, aki emlékszem a r r a a nagy olajfest­

m ényre, am ely cégéréül szolgált és amelyen fia­

tal kínai nő állt két h o n fitársa közt. **) Már ak­

k o r is élénk érzékem volt a n ő i szépség irá n t és a fiatal kínai n ő t nagyon csinosnak találtam a frizurájával, am ely nagy fésűvel volt i'eítüzve és a h alán ték ára fésült «szivhorog»-nak neve­

zett hajtincsével. De a két udvarlójáról, a m a­

g atartásu k ró l, a tekintetükről, m ozdulataikról, szándékaikról nem szolgálhatok fötvilágositás- sal. Nem ism ertem még a hó d ítás művészetét.

Ez az áru h áz rengetegnek és kincsekkel te­

linek tű n t föl előttem. T alán itt szerettem meg a fényűző m űvészetet, am ely irá n t való ízlésem nagyon erős lett és nem is hagyott el soha. A szövetek, szőnyegek, hímzések, tollak, virágok látványa valam i rajo n g ásb a sodort és teljes tel­

kem ből csodáltam azokat a n y ájas urakat és bájos kisasszonyokat, akik mosolyogva k ín álták a csodáikat a habozó vevőknek. H a a segéd kiszolgálta az an y ám at és szövetet m é rt a mé- rő ru d o n , am ely vízszintesen volt felfüggesztve egy vörösréz szárhoz, am ely u m ennyezetről ló­

gott alá — ily en k o r a segéd élete valam i nagyr szerűnek és dicsőségesnek tű n t föl előttem.

M egcsodáltam Augris u ra t is, a ru e dili Bao-

*) M * g o t-i\a k nevezi a francia a kínai és japán furcsa |)álványfigurák«t.

beli szabót, aki k ab áto t és rövid n adrágot p ró ­ b ált rajtam . Jobb szerettem volna, ha hosszú n adrágot és szalónkabátot v a rrt volna nekem , am ilyet az u rak h o rd ta k ; és ez a vágyam nagyon nagy lett később, m ikor olvastam Bouilly me­

séjét a rró l a szerencsétlen kisfiúról, ak it egy.

jószivü és tekintélyes tudós szedett föl az u t­

cán, titk á rá u l alkalm azta és viseltes ru h á it adta rá. A jó Bouillynak ez a m eséje rá v itt egy bo ­ londságra, am it m ásk o r fogok elmondani. A m ű­

vészet és ip ar irá n t való nagyrabecsülésem m el csodáltam Augris urat, a ru e d'u Bac-beli sza­

bót, aki nem volt egyáltalán csodálatos, m e rt a szöveteket rosszul szabta. Hogy az igazat meg­

m ondjam , az ő ru h á ib a n olyan voltam, m int valam i majom.

Jó anyám , m in t aféle jó gazdasszony maga vásárolta a fűszert Courcellesnél, a ru e B onaparr teban, a kávét C orceletnél, a Palais R oyal-ban és a csokoládét «Debeauve és Gallais»-nál, a ru e des Saints-Péresben. Courcelles u r talán azért, m e rt bőkezűn kínált meg aszalt szilvájával, talán m ert a napfényben m egcsillogtatta a m ézeskalácsa kristályos cukrát, vagy m ert elegáns és m erész m ozdulattal fordította föl a ribizlisajtos edényt, hogy ellenőrizze a tartalm át, Courceile u r va­

lósággal elbűvölt engem meggyőző kedvességé­

vel és döntő m u tatv á n y aiv a l Szinte harag u d ­ tam jó an y ám ra, hogy kételkedve és hitetlenül fogadta az ékesszóló fűszeres állításait, am iket pedig m indig példákkal fűszerezett. Azóta tu ­ dom, hogy édesanyám hitetlensége megokolt volt.

42

E átom még magam elő tt C orcelet boltját is, am ely a «Gourmand»-hoz volt címezve, kicsit, alacsony helyiség volt, falán vörös alapon arany- betűs fölirás. Pom pás kávéillatot árasztott és látn i lehetett o tt egy festm ényt, am ely már ak ­ k o r régi volt és egy «gourmand»-ot ábrázolt a nagyapám k o rán ak divatja szerint való ru h á ­ ban. A «gourmand> egy asztal előtt ült, am e­

lyen palackok, óriási nagy pástétom és díszes ananász álltak. M egm ondhatom azt is, — azok­

n ak a fölvilágositásoknak alapján, am iket jó­

val később k aptam — hogy a festm ény Grimod de la R eyniére*) arcképe volt, am elyet Boilly festett. Nagy respektussal léptem be ebbe az üzletbe, am elyről azt hittem , hogy más korból való és a D irectoire id ejét hozta 'elém. Cor­

celet segédje hallgatagon m é rt és szolgált ki.

Egyszerűsége, am ely ellentétben volt Courcel- les u r lelkes bőbeszédűségéivel, nagy hatással volt rá m és lehet, hogy ez az öreg fűszeres se­

géd tan íto tt meg először az ízlésre és m érték ­ tartásra.

Corcelet boltjából sohasem távoztam anél­

kül, hogy ne vittem volna magammal egv szem babkávét, am elyet az utón elszopogattam. Azt m ondtam magam ban, hogy ez nagyon jó és félig el is hittem . Belül azonban éreztem , hogy ez förtelm esen rossz, de még ak k o r nem tudtam n apfényre hozni magam ból a belém tem etett igazságokat. A kárm ilyen kellem es is volt a Cor-

*) G r im o d d e la R e y u ié r e , aki 1758—1838 közt élt, hires f ancia gasztro­

nómus volt és egy „Almanach des gourmands* ciraü könyvet irt.

celet á ru h á za a «Gourmand»-hoz, a Debeauve és Gallais, udvari szállítók üzlete mégis jobban tetszett nekem és m inden más üzletnél jobban elbűvölt. O lyan szépnek tű n t föl előttem , hogy vasárnapi ru h á m nélkül nem is tartottam m a­

gam m éltónak, hogy belépjek és áz üzlet kü­

szöbén m indig megvizsgáltam jó anyám toalett­

jét, hogy eléggé elegáns-e. Úgy ám, nem is volt olyan rossz Ízlésem! A Debeauve- és Gallais-féle csokoládé-üzlet, «Franciaország király ain ak szál­

lítója» még m a is fönnáll és berendezése nem nagyon változott. Róla te h át ism ereteim alap ­ já n és nem csupán h ű tlen em lékezésként be­

szélhetek. Az üzletnek jó képe v an ; díszítése a R estauráció első éveiből vaió, am ikor a kor stílje még nem volt oly nehézkes, P ercier és F ontaine m odorában van díszítve. Szom orúan gondolok arra, h a látom ezeket a kissé száraz, de finom , de tiszta és jól rendezett motívumo­

kat, hogy egv század óta m ekkorát h an y atlo tt az ízlés Franciaországban. Milyen messze va­

gyunk m a az Em pirenek ettől az iparmüvészeté- lől, am ely egyébként alacsonyabb re n d ű a XVI.

Lajos és a D irectoire stíljénél! D icsérni kell ebben a régi áru h ázb an a cégérének arányos, jól ra jz o lt betűit, boltíves ablakait, legyező-alakú boílvállait, á ru ra k tá rá n a k mélyét, am ely ki van kerekítve, m int valam i kis templom és a félkör- alakú com ptoirját, am ely a terem to rm áját kö­

veti. Nem tudom , álmodok-e, de úgy emlékszem, láttam o tt v alah a tru m eau k at is) a iiir géniuszai­

val, am ik épp úgy ünnepelhették Ai’cole és Lodi