A Magyar Statisztikai Társaság Statisztikatörténeti Szakosztályának
szakmai ülése
A Magyar Statisztikai Társaság Statiszti- katörténeti Szakosztálya 2008. április 25-én szakmai ülést tartott a Központi Statisztikai Hivatal Keleti Károly-termében. A követke- zőkben részletesen ismertetjük az ülésen el- hangzott három előadás tartalmát.
A magyarországi történeti demográfiai kutatás rövid története (1873—2006)
Előadásában Faragó Tamás (a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi ta- nára, az MST Statisztikatörténeti Szakosztá- lyának elnöke) először röviden meghatározta a történeti demográfiai kutatás főbb fogalmi ke- reteit. Hangsúlyozta, hogy a mai demográfiá- hoz hasonlóan a történeti kutatás is elsősorban a történeti népességek szerkezetével és népe- sedési folyamataival foglalkozik, tévedés azt gondolni, hogy legfőbb célja a mindenkori né- pességszám megállapítása. Területileg egyér- telműen a Kárpát-medence egységben szemlé- lését tartja fontosnak, időben pedig a kutatás határait egészen 1949 tartja kiterjesztendőnek.
Utána oly sok közigazgatási változás követke- zett be, hogy a történeti és az új adatok tartal- mi és területi összekapcsolása csaknem meg- oldhatatlan problémákat jelent. Ezzel azt is je- lezte az előadó, hogy nem elég egyetlen orszá- gos képet formálni, a történeti kutatásokban is figyelni kell a regionális különbségekre. Meg- állapítása szerint a történeti demográfia mai ér- telmezés szerinti első szaktudományos alkotá- sai az 1850–1870-es évek közötti időszakban
születtek meg és Linzbauer Ferenc egészség- ügy történeti forráskiadásaihoz, illetőleg a Kőrösy József által készített budapesti nép- mozgalmi idősorok összeállításához fűződnek.
A kutatás nem intézményesült azonnal, de bi- zonyos csomópontjai már kitapinthatók: a leg- több kutatási eredmény a Fővárosi Statisztikai Hivatal kiadásában, illetve az 1894-től induló
„Magyar Gazdaságtörténeti Szemle” című fo- lyóirat hasábjain jelentek meg az első világhá- ború előtt, de számottevő mennyiségű írás lá- tott napvilágot a Magyar Tudományos Aka- démia periodikáiban is. A szerzők nagyobb ré- sze történész volt, számban kisebb, de szakma- ilag jelentősebb csoportot alkotnak közöttük a hivatásos statisztikusok, de ezen kívül találunk közöttük levéltárosokat, orvosokat, földrajz- és néprajzkutatókat is. A témaköri összefonódá- son kívül egy dolog közös bennük: mindegyi- kük csak mellékesen, szakmai hobbiként fog- lalkozott történeti demográfiával. Ez alól talán a Fővárosi Statisztikai Hivatalban dolgozó Thirring Gusztáv tekinthető kivételnek. A megjelent eredmények többnyire egyéni érdek- lődés és egyéni erőfeszítések eredményei, csak az 1715–1720. évi országos adóösszeírásokat és az 1896. évi millenáris ünnepségekre meg- jelentetett vaskos forráskiadványát támogatta pénzzel és közreműködő munkatársakkal a Központi Statisztikai Hivatal.
Ezt követően az előadó sorra vette a kuta- tások egyes típusait, és megállapította, hogy bár a feldolgozások többségükben ma már el- avultnak nevezhetők, a forráskiadások nagy
része máig jól használható. A magyarországi népességtörténeti kutatások a korabeli nemzet- közi szakmai szinttel összevetve az első világ- háború előtt megfelelő minőségűek voltak. Ha egy-két évtized mégis kiesett az angol, francia vagy német kutatókhoz viszonyítva, ez inkább csak mennyiségi és nem színvonalbeli különb- séget hozott. Külön érdekességként jegyezte meg, hogy – nem utolsó sorban a statisztiku- sok erőteljes szerepvállalása miatt – az első vi- lágháború előtti magyarországi demográfiai kutatási eredmények számottevő része idegen nyelvű változatban (főként németül, kisebb mértékben franciául) is megjelentek.
Az első világháború elvesztése és az azt követő trianoni béke következményei döntő változásokat eredményeznek a történeti de- mográfiai kutatásban is. Az elcsatolt területe- ken az új, nyelvükben és identitásukban már nem magyar elitek új oktatási intézményeket, új szervezeteket, új történetírásokat hoztak lét- re, és új olvasóközönséget teremtettek maguk- nak, így lényegében a Kárpát-medence népes- ségtörténeti kutatása szétdarabolódott. A poli- tikai és határváltozások következménye mind- két oldalon többirányú torzulás lesz. A ma- gyarországi történeti demográfiai kutatások 1920 után egyértelműen Budapestre összpon- tosultak, a vidéki műhelyek számottevő része határon kívülre került, illetőleg területi és szakemberi háttere összeszűkült, legyengült és fokozatosan elsorvadt. Összességében a de- mográfiai vizsgálatok jelentős mértékben átpo- litizálódtak és egyúttal szemléletükben beszű- kültek. Az idesorolható kutatások többségének mélyén alapjában az a kérdés munkál, hogy mi vezetett a Kárpát-medence szétdarabolódásá- hoz. Mintegy e folyamat tükörképe játszódik le a terület népességtörténetének kutatásában az első világháború után abban határozottan részt venni kívánó új szlovák, román, szerb történetírásokban. Utóbbiakban évtizedeken keresztül a történeti demográfiának nevezett
vizsgálatok az új határvonalak (szakmailag nem mindig teljesen korrekt) apológiáját, etni- kai-felekezeti igazolását tekintik feladatuknak.
Mindössze három olyan kutatási területet találunk, ahol a két világháború közötti ma- gyar történeti demográfia mai szemmel nézve is igazán eredményesnek tekinthető. Az egyik a török háborúk utáni újratelepülés kérdése, a másik az 1920–1930-as években politikai vitá- kat kavart „egyke”, a termékenység csökkené- sének vizsgálata, amely viszonylag számotte- vőbb, bár korántsem elegendő mennyiségű tör- téneti kutatást indított el. A harmadik eredmé- nyes kutatási terület az 1785–1787. évi első magyarországi népszámlálás részletes vizsgá- lata és legfontosabb eredményeinek összefog- laló monografikus igényű feldolgozása, ez azonban csaknem kizárólag Thirring Gusztáv személyes erőfeszítésének köszönhető.
A második világháború elvesztése – ha nem is olyan mértékben, mint Németország- ban, ahol évtizedeken keresztül a demográfia szó használatát is kerülték – a magyarországi történeti demográfiai kutatásokat is súlyosan visszavetette. Az új politikai vezetés fokozato- san felszámolta a korábbi népességtörténeti kutatásokat. A felekezeti összetétellel kapcso- latos vizsgálatok, főként a zsidóság demográ- fiai és társadalmi helyzetének elemzése a ho- locaust után eleve nem voltak folytathatók. A német nemzetiségű lakosság több mint felének 1946 körüli kitelepítésével egyidőben jórészt távoznak a történeti demográfia iránt elkötele- zett, az anyakönyvi elemzésekbe beletanult, és így a hazai kutatás módszertani élvonalába tar- tozó német származású szerzők is. A település- történeti kutatások folytatását egyelőre, nyil- vánvalóan politikai célzattal, az 1947. évi pári- zsi békekötésig megtűri a hatalom, de 1948- ban, a nyílt kommunista hatalomátvétel után megváltozik a helyzet. A látszatok fenntartását az új kormányzat már nem tartotta szükséges- nek. A politikailag túlságosan jobboldali elkö-
telezettségűnek kijelentett településtörténeti kutatásokat felszámolták, művelőinek számot- tevő része átmenetileg még kutatási lehetősé- geit is elvesztette. Ugyanígy felszámolták a
„dolgozó nép számára szükségtelen” genealó- giai és egyháztörténeti vizsgálatokat (és velük együtt a történeti demográfia számára fontos összeírás-elemzéseket és családtörténeti kuta- tásokat). Az 1940-es évek végén gyakorlatilag abbamaradtak a népesség etnikai-felekezeti vi- szonyainak történetére vonatkozó vizsgálatok, sőt többnyire leálltak a XVIII. századi újrate- lepülési mozgalmakkal foglalkozó migrációs kutatások is. A fő kutatási cél e helyett a „pa- rasztság kizsákmányolásának” feltárása lett.
Összességében a történeti demográfiai kutatá- sokban mintegy évtizedes szünet következett be – állapította meg Faragó.
A népességtörténeti kutatások újrakezdése sok tekintetben egybeesik az államszocialista politikai rendszer szigorának Sztálin halála után meginduló lassú enyhülésével, ami jelen esetben a demográfia mint tudományterület újbóli megerősödésének és eredményeinek nyilvánosabbá válásának formájában érzékel- hető. A történeti demográfiai kutatások újrain- dítása személy szerint Kovacsics József és a vele együtt működő Ember Győző érdeme, akik, mint intézményvezetők az 1950-es évek közepén kiharcolták „történeti statisztika” né- ven a KSH Könyvtár és az Országos Levéltár keretében a történeti demográfiai kutatások folytatásának lehetőségét. Az új kezdet emblematikus jelzése „A történeti statisztika forrásai” néven megjelent forrásismertető ké- zikönyv 1957. évi megjelenése, melyet a „Tör- téneti statisztikai közlemények” néven megje- lenő rövid életű forrásközlő folyóirat követett.
Az 1960-as évek környékére kialakult a ma- gyarországi történeti demográfia azon szerve- zeti, személyi és kutatási szerkezete, mely az elkövetkezendő időszakot, szinte egészen az évezred végéig meghatározta.
Ezt követően az előadó már nem időrend- ben, hanem az intézmények, az oktatás, a kiad- ványsorozatok, valamint a kutatási projektek, irányok és eredmények tartalmi rendjében tekin- tette át az elmúlt négy és fél évtized eredménye- it és problémáit. Az eredmények elsősorban a kutatások, valamint az eredményeiket közlő ki- adványok terén láthatók. A magyar történeti demográfusok számottevő eredményeket értek el a termékenységtörténet, a demográfiai átme- net, a migráció, a halandósági katasztrófák (jár- ványok) története, a középkori népességtörténet, valamint a család- és háztartásszerkezet alakulá- sának feltárása terén. Mindez egyúttal azt is jel- zi, hogy a történeti demográfusok többségükben bele tudtak kapcsolódni a nemzetközi kutatás 1950-es években induló új módszertani hullá- mába. Számos fontos forráskiadvány is megje- lent az elmúlt évtizedek során, melyek közül ta- lán az 1784–1787. évi, valamint az 1851, 1857 és 1941 évi népszámlálások, az 1828 és 1900 közötti népmozgalmi idősorok, valamint a né- pesség és népmozgalom 1867 és 1992 közötti országos idősorainak publikálását érdemes ki- emelnünk. (Az említett eredmények megszüle- tésében elévülhetetlenek Andorka Rudolf, Benda Gyula, Dányi Dezső, Dávid Zoltán, Fügedi Erik és Klinger András érdemei.) Ugyancsak fontos eredmény, hogy változó ne- vekkel és szerkesztőkkel ugyan, de lényegében 1957-től folyamatosan működni tudott egy-két olyan, periodikusán megjelenő kiadványsorozat, melyek lapjain a történeti demográfiai kutatás legfontosabb kutatási eredményei elérhetők. Fa- ragó Tamás kiemelkedő fontosságúnak tartja, hogy a KSH és intézményei – kezdetben inkább a Könyvtár majd a Levéltár, az 1980-as évektől pedig főként a Népességtudományi Kutatóinté- zet szervezeti és anyagi bázist adott a történeti demográfia számára, melyet csak időközönként segített az akadémiai világ.
A történeti demográfiai kutatás az elmúlt évtizedek során azonban folyamatosan küzdött
egy sor problémával is. Ezek közül talán a leg- fájóbb, hogy a felsőoktatásban minden erőfe- szítés ellenére másodrangú maradt, így a szak- terület az 1980-as évek óta folyamatosan a ku- tatások személyi utánpótlásának kérdésével küszködik. Támogatás hiányában eddig nem sikerült a fejlett kutatással rendelkező társa- dalmakhoz hasonló számítógépes adatbank lét- rehozása sem. Vagyis az az újabb fordulat, amelyet a számítástechnika és a matematikai statisztikai módszerek elterjedése hozott a de- mográfiai kutatásban, már meghaladta a kuta- tók egyéni erőfeszítéseire épülő hazai kutatá- sok lehetőségeit. Ráadásul a mind financiális, mind személyi értelemben amúgy is szűk kuta- tási kapacitást megosztja, hogy – az előadó számára is nehezen érthető módon – máig to- vább él egy olyan XIX. században gyökerező szemlélet, amely a történeti demográfia felada- tát pusztán az egyes korok népességszámának, valamint a népesség etnikai és felekezeti ösz- szetételének rekonstruálásában látja. Mindeh- hez hozzájárul, hogy miközben a felsőoktatás szerkezete átalakulóban van, számos olyan ki- sebb-nagyobb intézmény szűnik meg, amely korábban a történeti demográfiai kutatás po- tenciális támogatója volt. A nemzeti múltunk fontos szeletének gondozásával foglalkozó szakterület hosszabb távú jövőjét meglehető- sen nehéz megjósolni – fejezte be előadását Faragó Tamás.
A magyar infláció alakulása a forint bevezetése óta. (A magyar forint inflációjának története számokban)
Másodikként Marton Ádám (a KSH ny.
osztályvezetője) tartotta meg előadását.
A XX. században 1900 január 1-jétől mintegy 25 éven át a korona volt az első ma- gyar fizetőeszköz. Ezt követte 1924-től a pen- gő, amit alig 20 éven át használtak fizetőesz- közül. Mindkét pénz kudarcát a vesztes hábo-
rúk okozták. Mivel az előadás témája a forint inflációja, ezért az előadó a második világhá- borúig tekintett vissza az időben.
A háború végén és utána egyre magasabb lett a pengő inflációja, ami a teljes elértéktele- nedéshez vezetett. 1946 januárjában ugyan
„új” pénz jelent meg, az adópengő (AP), de júniusra az is értékét vesztette. Az átmenet, a stabilizáció azonban az AP-n keresztül való- sult meg. 1946 első felében létrejött Szanálási Bizottság feladata volt a stabilizáció feltételei- nek megteremtése, és az új pénz, a forint – melynek nevét a Károly Róbert király verette arany forint nyomán választották – bevezeté- sének előkészítése.
A pengő teljes értékvesztésével már nem voltak sem mérhető árak, sem bérek 1946 júli- usában. Milyen legyen az új ár- és bérszínvo- nal? Kézenfekvő kiindulás az utolsó békeév, 1938. volt. Eszerint 1 forint = 0,28766 pengő (1 pengő = 3,47 forint) volt. A gazdaság ro- mokban hevert, hiány volt mindenből. A szo- ciálpolitikai megfontolások döntő szerepet ját- szottak az ár- és bérarányok kialakításában.
Az 1946. augusztus 1-jén megjelent forint értéke 0,0757575 gramm színarany volt. 1 dol- lár 11,74 forintot ért. Ugyanakkor 200 millió adópengő volt 1 forint. Ez volt tehát a régi és az új pénz között az átváltási árfolyam. A fo- rint nem volt konvertibilis.
1946. augusztus 1-jén hatósági ár- és bér- megállapítás történt. Az élelmiszerek, ruházat, iparcikkek ára átlagosan körülbelül hatszorosa volt az 1938. évi pengő áraknak, az energia- hordozóké 3,5-szeres, míg a lakbérek, szolgál- tatások és a közlekedés árai a magas dotálás miatt mindössze 1,25-szöröse. Az átlag körül- belül 3,7 volt. A munkások reálbére 50 száza- léka, az alkalmazottaké 25 százaléka volt az 1938. évinek.
Az egész gazdaságot a hiány jellemezte.
Az infláció nem szűnt meg, csupán kezelhető- vé vált. Az alapvető élelmiszereket 1946. au-
gusztus 1-jétől 1949. augusztus 31-ig, majd 1951 elejétől az év végéig jegyre árusították.
Az árak gyorsan emelkedtek, felélénkült a fe- ketepiac.
1951-ben jól alakult a mezőgazdaság, és nőtt az ipari termelés. 1951 végére a gazda- ságpolitika alkalmasnak vélte az időt a „stabi- lizációra”. 1951. december 2-án hatósági in- tézkedésre az átlagos árszínvonal negyven százalékot meghaladó mértékben emelkedett, míg a bérek csak alig több mint 20 százalék- kal. Ezzel egyidejűleg, a szezonáras piaci cik- kek kivételével, teljes körű hatósági árrend- szer, árszabályozás lépett életbe az addigra már teljesen központosított tervgazdálkodás keretei között. 1952-ben az átlagos fogyasztói árszínvonal mintegy háromszorosa volt az 1946. évi induló áraknak. Az 1950-es években szigorú központi árszabályozás, tervgazdálko- dás volt. Az áraknak nem volt piacszabályozó szerepük. A terv határozta meg, miből mennyit kellett termelni. Az áraknak (reál) bérszabá- lyozó szerepük is volt.
Az állam a tervgazdálkodás keretei között biztosította az árstabilitást. A hivatalos árfo- lyam a következő volt: 1 dollár = 11,74 forint, 1 rubel = 13,04 forint (1 dollár = 0,9 rubel), mely mellett megjelent a turista árfolyam. Sa- játos fogyasztói „árképzés” volt. Az importált termékek belföldi árát ún. bearányosítással ál- lapították meg.
A fogyasztói árindex a leggyakrabban használt inflációs mérőszám, amelyet a lakos- ság egészének fogyasztására vonatkozó ter- mékcsoportra számítottak ki. (Az árindex ki- számítása a központi árjegyzékek alapján tör- tént, kivéve a szezonáras piaci cikkeket (zöld- ség-gyümölcs, tojás, burgonya, egyéb), ame- lyeknek szabad ára volt és voltak árösszeírók.) Noha az inflációs ráta az 1950–70-es évek kö- zött változatlan maradt, az egyes termékcso- portokat tekintve jelentős ingadozás tapasztal- ható ebben a harminc évben. Az 1950-es évek
elejét követően a ruházati és az iparcikkek fo- gyasztói árindexe csökkent (14, illetve 9 szá- zalékponttal). Míg az élvezeti cikkek, a fűtés, energia, valamint a szolgáltatások mutatói je- lentős mértékben emelkedtek. A fűtés, energia indexe 17, az élvezeti cikkek 15, a szolgáltatá- soké pedig 11 százalékponttal. Nem elhanya- golható az sem, hogy az élelmiszerek fogyasz- tói árindexe ugyancsak emelkedett. Így az egyes termékcsoportok közötti változások vé- gül harminc éven keresztül változatlan infláci- ós rátát eredményeztek. A reáljövedelem 1952 és 1967 között két és félszeresére emelkedett.
Az 1950-es évek közepén kezdődött meg az új gazdasági mechanizmus előkészítése.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a központi árszabá- lyozás nem tud hatékonyan működni. Sor ke- rült az árrendszer felülvizsgálatára, lehetőséget adva az árak és a piaci hatások legalább rész- beni érvényesülésének. (Ekkor jött létre a köz- vetlen reprezentatív megfigyelésen alapuló ár- statisztika.) Négy árformát alakítottak ki: a ha- tóságit, a maximáltat, a tól-ig határok között szabadon mozgót, valamint a teljesen szabad árakat.
Ezzel együtt az árfolyam-politika is válto- zott. 1975-ig volt devizaforint, amit felváltot- tak az árszorzók: 1 dollár = 60 forint, 1 rubel = 40 forint. Ez lett a kereskedelmi árfolyam, ami 1981. szeptember 30-ig működött, majd kö- vetkezett a 60–40 arányból levezetett hivatalos devizaárfolyam.
1980-ra a fogyasztói árindex 1968. évi bá- zison 160 százalékra emelkedett. Az ezt köve- tő 9 évben további drasztikus emelkedés mu- tatkozott, és 1989-re 343 százalékig szárnyalt.
A különböző termék- és szolgáltatáscsoportok bontásában a következőképp változott a fo- gyasztói árindex. Ebben az időszakban a legki- sebb emelkedés a tartós fogyasztási cikkek és a háztartási energia tekintetében mutatkozott.
Míg előbbi az 1980-as 153-ról 262 százalékra, az utóbbi 133-ról 269 százalékra emelkedett. E
két termékkörön kívül az élvezeti cikkek árin- dexe maradt még 1989-ben az átlag alatt, ami az 1980-as 163-ról 328 százalékra emelkedett.
Az élelmiszerek esetében ez a mutató 1980- ban 168, 1989-ben 346 százalék volt. A szol- gáltatások árindexe 146-ról 353 százalékra, az egyéb iparcikkeké 165-ről 378 százalékra emelkedett. Legnagyobb változás a ruházati termékek esetében volt, ahol is az 1980-as, át- lag közeli 161 százalék 1989-re megnégysze- reződött.
1968 és 1981 között az infláció nem járt együtt az életszínvonal csökkenésével. A jöve- delmek növekedése meghaladta a pénzromlás mértékét. A reálbérek folyamatosan, mintegy 45 százalékkal emelkedtek. Ezután azonban az infláció felgyorsulásával párhuzamosan a reál- bérek csökkenni kezdtek. 1989-ben már csak körülbelül 35 százalékkal voltak magasabbak, mint 1968-ban. A bérek csökkenése tovább folytatódott, és 1996-ben érte el mélypontját, amikor már csak alig több mint 20 százalékkal volt magasabb a reálbér, mint 1960-ban.
A rendszerváltozás után az ország gazda- sági társadalmi berendezkedésében mélyreható változások következtek be. Differenciálódás- hoz vezetett és jelentős inflációt gerjesztett a korábbi szociális támogatások, dotációk foko- zatos csökkentése, az importverseny, a fo- gyasztói piac átrendeződése. Az infláció elle- nére az eladók piacából hamarosan vevők pia- ca lett, különösen az ipari termékek esetében.
1989 és 2007 között az árak több mint megtízszereződtek (1205%). Minden termék ára emelkedett. Voltak kisebb-nagyobb árkor- rekciók, lényeges azonban az volt, hogy fel- gyorsult és még kifejezettebbé vált a már ko- rábban megfigyelhető jelentős strukturális árarányváltozás.
Az áremelkedések nagy része az első 10 év során ment végbe, amennyiben az árak meg- nyolcszorozódtak. Az elmúlt hét év során már
„mindössze” 50 százalékos volt az infláció. A
legkisebb emelkedés a tartós fogyasztási cik- kek esetében volt tapasztalható, ahol a 2000.
évi 424 százalékhoz képest még 20 százalék- pontos csökkenés is megfigyelhető. A ruházati cikkeknél folyamatos, de végeredményben bő- ven átlag alatti emelkedés volt, így e termék- csoport 2007-ben az 1989. évinek több mint hét és félszeresébe került. A vizsgált időszak végére átlag közeli volt a drágulás az élelmi- szerek, az élvezeti cikkek és az egyéb iparcik- kek tekintetében (1183, 1207 és 1226 száza- lék). Míg a szolgáltatások árának emelkedése némileg lassult, így is 1457 százalékra kúszott, míg a háztartási energia fogyasztói árindex meredeken emelkedett, és 2007-ben 3249 szá- zalékos értékre rúgott.
Nagymértékű árarányváltozások esetén az inflációs mutató érzékeny a súlyarányok válto- zására. A fogyasztói kosár mindenkinél más és más. Ez egyben azt is jelenti, idővel a „pénz”
értéke függ attól, hogy éppen mire költjük azt:
például viszonylag olcsó ipari termékekre vagy drága szolgáltatásokra, energiára. Azaz a pénzromlás erősen differenciált.
Összegzésként az előadó elmondta, hogy a forint árak napjainkig átlagosan a százhuszon- ötszörösükre emelkedtek. Az 1952-es árszín- vonal körülbelül háromszorosa volt az induló áraknak. Az 1952 és 1968 közötti időszak az árstabilitás évei voltak, mindössze (sic!) egy százalékkal emelkedett az átlagos árszínvonal.
1968 és 1989 között az infláció 3,5-szeres volt, míg 1989 és 2007 között a pénzromlás mérté- ke meghaladta az 1200 százalékot.
Átrendeződtek az árarányok is. 1960-ig markánsan érvényesült az induló forint árak- ban létrehozott „eltérítés”. A szolgáltatások és még több más termék ára dotált volt. 1989-ig olcsóbbodtak a tartós fogyasztási cikkek és átmenetileg a háztartási energia is (a korábbi dotációkat még nem számolták fel), de a szol- gáltatások drágulása már kifejezetté vált. 1989 után a nagymértékű pénzromlás erősen diffe-
renciálódott, folytatódott a tartós fogyasztási cikkek olcsóbbodása, míg az energia árak igen nagymértékben drágultak. Szolgáltatások mér- sékelten drágultak tovább.
A forint 62 éves fizetőeszköze Magyaror- szágnak. A sok vihar, megpróbáltatás közepet- te mintegy százhúszszoros volt az infláció. Je- lenleg konvertibilis, „igazi” pénz és néhány éven belül átalakul euróvá. Várható élettarta- ma talán 68-70 esztendő lesz – fejezte be elő- adását Marton Ádám.
Északkelet-Magyarország
kézmûvesipara a XVI—XX. században A szakmai ülésen harmadikként Veres László (a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Mú- zeum igazgatója) tartotta meg előadását.
Északkelet-Magyarország földrajzi határait a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye, illetve történeti elődei, Borsod, Zemplén, Abaúj, Tor- na és Gömör vármegyék peremén húzhatjuk meg. Az öt egykori megye természet- földrajzilag a Felföld, vagy a Felvidék Alföld- del közvetlenül érintkező része, melynek tele- pülésszerkezetét a Tisza, a Sajó, a Hernád és a Bodrog, vagyis a négy folyó völgyében élő népesség határozta meg. A nagyobb városok, következésképpen a kézművesipari centrumok a folyóvölgyekben alakultak ki. A hegyvidék aprófalvas településszerkezetében a mezőgaz- daságnak volt domináns szerepe és az itteni falvak népessége a kereskedelmi, ipari cent- rumok fogyasztójaként jelent meg.
A XVI–XIX. században a vidék kulturális, gazdasági és katonai centruma minden szem- pontból az egyetlen királyi város, Kassa volt, amely a polgári fejlődés korai szakaszában vált igazgatási központtá. A Tisza és a Bodrog vi- dékének vármegyéire a mezővárosi arculat volt jellemző, a gazdasági és az ipari tevé- kenység döntő részét jobbágyi jogállású me- zővárosi polgárok végezték. A Sajó völgyének
északi részén a gömöri bányavidék városai sa- játos fejlődési utat jártak be, míg a déli rész mezővárosaiban a kereskedelmi és az agrár- ipari vonások váltak meghatározóvá.
Északkelet-Magyarország öt vármegyéjét nemcsak szomszédságuk kötötte össze, hanem a rajtuk átfutó kereskedelmi útvonalak is. Mis- kolcon vezetett át a pesti út Gömör megyébe, Tokajból pedig a lengyelországi kereskedelmi út Abaújszántón és Göncön át Kassára. Mis- kolc alatt haladt a budai főútvonal a Hernád völgyén át Kassára, becsatlakozva a lengyelor- szági útvonalba. Az öt vármegye tulajdonkép- pen makrogazdasági szinten is összekapcsoló- dott az egymást kiegészítő gazdasági tevé- kenységi formákon keresztül. Gömör bányá- szatának termékei elsősorban e vidékeken ta- láltak piacra. A borsodi és a zempléni, külö- nösképpen a hegyaljai borkultúra döntő hatás- sal volt a régió gazdaságára.
Az északkelet-magyarországi vármegyék XVI–XIX. századi kézművesiparának kétség- kívüli központja Kassa volt. Kassa primátusát támogatta a felsőmagyarországi szabad királyi városok, az „Ötváros” (Kassa, Eperjes, Bártfa, Késmárk és Kisszeben) középkor végére visz- szanyúló szövetsége, amely nemcsak a királyi városok kézművesiparát hangolta össze és irá- nyította, hanem Felső-Magyarország mezővá- rosainak céheit is. Kassa Északkelet- Magyarország céhes kézművesiparában betöl- tött vezető szerepét alapvetően meghatározta az is, hogy itt jöttek létre az első céhek a kö- zépkorban, illetve itt alakultak újjá a XVI. szá- zadban. Északkelet-Magyarország számos cé- he Kassától nyert artikulusokat, s ezzel nem- csak a működés kereteit határozta meg a kassai főcéh, hanem saját pozícióit is biztosította Abaúj, Zemplén, Gömör és Borsod vármegyék vásárain.
A majdnem minden létező mesterséget képviselő kassai céhes kézművesipari centrum egész régióra kiterjedő szerepkörével szemben
a folyóvölgyek mezővárosaiban csak szűk ha- tókörű központok alakultak ki a helyi adottsá- gokra épülő kézművesipari szerveződésekkel, melyek közül több megpróbált Kassa hatása alól szabadulni. Ez csak ritkán sikerült és át- meneti sikerrel. Zemplén északi részének kéz- művesipari centrumai Homonna, Varannó és Sztropkó mezővárosokban alakultak ki. E cent- rumok egymásra utaltságát és egymást kiegé- szítő szerepkörét több tényező is befolyásolta.
Közülük a homonnai uradalomhoz való tarto- zás volt a legjelentősebb. A mezővárosok céhei a földesúri joghatóságtól nyerték első kiváltsá- gaikat a XVI. század végén, s csak később ke- rültek Kassa fennhatósága alá. Zemplén közép- ső részén az egyik legkorábbi és legsajátosabb Kassától független központ Sárospatakon jött létre. A mezőváros királyi privilégiumot kapott az uralkodótól és ennek birtokában a pataki mezővárosi tanács több céhnek adott szabály- zatot a XVI. század végén. A tanács jogérvé- nyesítő hatása a szomszédos mezőváros, Sátor- aljaújhely céheire is kiterjedt. A pataki önálló- ság csak a XVII. század végén csorbult és ek- kortól vált a kassai főcéh hatása egyre erőseb- bé. Dél-Zemplén kézművesipari központja a mindig Kassa befolyása alatt álló Tokaj volt. A Tokaj környéki mezővárosok csak a XVII. szá- zad elején jutottak a fejlődés azon fokára, hogy több iparágban is céheket alapítsanak. Az itteni céhek létrejöttében az is szerepet játszott, hogy a bortermelő mezővárosok szabadulni próbál- tak a tokaji céhek szorításából. Gömör a régiók közötti munkamegosztásban a fémművesség- gel, a gyapjúfeldolgozással és a fazekassággal képviseltette magát elsősorban. Rozsnyó, Csetnek fémműves céheinek, fémiparosainak a bányák körzetében létesített vashámorokban előállított vas szolgáltatta az alapanyagot, s így a Rozsnyó vidékén előállított rudasak, illetve a mezőgazdaságban, iparban és háztartásokban használt vaseszközök gyártása Gömört Felső- Magyarország legfontosabb fémműves köz-
pontjává tették. A gömöri gyapjúművesség és fazekasság hasonló szerepet játszott Felső- Magyarország iparában és munkamegosztásá- ban, mint a fémművesség, s ugyancsak helyi alapanyagra épült. A szűrszabómesterséget a régió városaiban már a XVII. század elejétől céhes keretek között művelték. A gömöri szűr- csapók terméke, a végekben árult szűrposztó, mind az ebből varrt paraszti viselet, a szűr oly- annyira jellegzetessé vált, hogy ezeket a város- ok nevén árulták a környező vásárokban Gömörtől Zemplénig. A fazekasság csak a vá- rosokban vált céhes iparrá. A gömöri termékelőállítás egészen a XX. század elejéig háziipari keretek között történt és kiváló minő- ségi tűzálló fazekakkal látta el az ország keleti részét. Az északkelet-magyarországi várme- gyék közül a kézművesipar Borsodban bonta- kozott ki legkésőbb, s itt a mezővárosokban alig működtek céhek. Az iparosok a Mohács előtti évtizedekben csak három mezővárosi iparágban (mészáros, szabó, varga) Miskolcon jutottak el a céhes szerveződésig. Borsod köz- pontjában a XVII. századi céhalapításokkal párhuzamosan Kassa befolyása erősödött fel.
Miskolc, mint Borsod egyedüli céhes központja egész Borsodot ellátta termékeivel, vonzáskör- zete azonban nem nyúlt túl a szűkebb régión.
A török uralom alatt álló országrész visz- szafoglalása és az azt követő évtizedek törté- nelmi eseményei óriási terheket róttak Észak- kelet-Magyarország népére is. Az 1715–20.
évi országos összeírások szomorú képet feste- nek a térségről. A népesség számának csökke- nése természetesen az iparosokat is érintette. A népesség és ezen belül az iparosok számának növekedése a szervezett és a spontán betelepí- tések hatására következett be. Ennek hatására a II. József kori népszámlálások idején, Kassán az iparból élők aránya elérte a 40 százalékot.
A gömöri bányavárosokban átlagosan 25–30 százalék körüli volt az iparosok létszáma.
Zemplénben Újhely és Patak kivételével – ahol
általában a lakosság harmada volt kézműves- iparos –, a mezővárosokban a XVII. századi arányok merevedtek meg, a helyi lakosság 20–
25 százaléka élt iparűzésből. Hasonló volt az arány Miskolcon is, ahol Borsod ipari népes- ségének 90 százaléka tömörült. Az iparosok számának növekedésével párhuzamosan újabb és újabb iparágak honosodtak meg a régióban, ami újabb és újabb céhszervezetek alapítását eredményezte. A XVIII. század folyamán 42 céhlevelet állítottak ki a különböző települések iparos-társulatainak. A céhlevelek figyelembe vételével megállapítható, hogy a XVIII. szá- zadban Kassa mellett a mezővárosi ipari cent- rumokban is jelentőssé vált az építőipar, meg- honosodtak a faipar szolgáltató jellegű szak- mái, és a divat változása miatt komoly szerke- zeti változások következtek be a textil- és a bőriparban. Kassa-Rimaszombat vonalától dél- re is felbukkantak az olyan luxuscélokat szol- gáló iparágak, mint az órás, vagy az ötvös.
A XIX. század eleje a vegyes céhek alapítá- sának korszakaként is jegyezhető. Az 1813. évi céhes rendelkezések hatására Abaújban l3, Gömörben 10, Zemplénben 9, Borsodban pedig 4 új vegyes céh állítására került sor. Művelődés-
történeti érdekesség, hogy a borsodi vegyes cé- hek közül egy zsidó iparosokból alakult.
Az 1848. évi áprilisi törvényekben döntés született a céhek megszüntetéséről. A törvény végrehajtására azonban az ismert történelmi események miatt már nem került sor. Az ön- kényuralom időszakában ideiglenes iparos rendtartás szabályozta a kézművesiparosok jo- gi helyzetét. A céhes kézműves iparos szerve- ződéseket az 1870. évi ipartörvény szüntette meg. A „modern” szabályozás ellenére az északkelet-magyarországi kézművesipar cent- rumai ugyanazok a városok maradtak, amelyek területi funkcióikat a korábbi századokban is ellátták. A kézművesipar struktúrájában kö- vetkezett be döntő változás, miután a vásározó és a megrendelésre termelő iparosság élesen elkülönült egymástól. A vásározó iparosság konzerválta azokat a technikákat és termékfé- leségeket, amelyek nagyobb része a XVI. szá- zadtól jellemző volt. A XIX. század utolsó harmadában fejlődésnek induló gyáripar ezt az iparágat sújtotta leginkább és a XIX. század végén, a XX. század elején itt mutatkoztak a kézművesipar válságjelei, aminek következté- ben sok szakma megszűnt.
Hírek, események
Felmentés – Kinevezés. Dr. Pukli Péter, a KSH elnöke dr. Kapros Tibornét, a KSH Mis- kolci Igazgatóság igazgatóját – nyugdíjba vo- nulására tekintettel – 2008. szeptember 1-jei hatállyal felmentette a munkavégzés alól, ezzel egyidejűleg megbízta Szalainé Homola Andre- át a KSH Miskolci Igazgatóság, valamint Malakucziné Póka Máriát a KSH Debreceni Igazgatóság igazgatói feladatainak ellátásával.
Jutatom. Közszolgálati jogviszonyban töl- tött idejük alapján 2008. augusztus és szeptem-
ber hónapban jubileumi jutalomban részesültek 25 éves szolgálatért: Aradi Éva, Vállalkozás- statisztikai főosztály; Bálintné Balázs Márta, KSH Debreceni Igazgatóság; Demjén Károlyné, Műszaki és rendszertechnikai főosztály; Frisch György, Informatikai főosztály; Illésné Lukács Mária, Életszínvonal- és munkaügy-statisztikai főosztály; Kecskeméti Mária, KSH Szegedi Igazgatóság; Kozsákné Kuruc Edit, Vállalkozás- statisztikai főosztály; Krivák Edit, KSH Győri Igazgatóság; Lakatos Ernőné, Árstatisztikai fő- osztály; Panyiczkiné Kucsera Gizella, Informa-
