emléki Felügyelôség, illetve a jog- utódja kezében volt és van. 1988-ban került ôt megilletô helyére, a kulturá- lis tárcához. (Addig azért nem volt ott, mert 1945 után az akkori Építés- ügyi Minisztériumnál összehasonlít- hatatlanul több pénz volt, utána pe- dig a minisztérium jogutódai elfogad- ták a kialakult állapotot.) A Magyar Nemzeti Múzeum az Országos Mû- emléki Felügyelôségnek átadta az esztergomi vár ásatási dokumentáció- ját, a felügyelôség tervezôje elkészí- tette, majd az Országos Mûemléki Felügyelôség Tudományos Osztálya megvitatta a terveket, a múzeum né- hány kérését és javaslatát visszautasí- totta, a tervezô számára több kötele- zô módosítást írt elô, s azok végrehaj- tása után kiadta a hatósági építési en- gedélyt. Marosi Ernô mûvészettörté- nész kifogásolhatja mûvészettörténész kollégáinak és a felügyelôség tervezô- jének tevékenységét, a múzeum és a társadalom számára azonban az a tény, hogy az esztergomi királyi vár rekonstrukciója a mûvészettörténé- szek döntése szerint valósult meg.
A múzeum – szakmailag – csak a kiállításokért felelôs. Ebbôl a felelôs- ségbôl és a társadalom elvárásából ki- indulva zárkózunk el azelôl, hogy az esztergomi vár egy nagy kôtár legyen.
Kiállításai és esetleges programjai le- gyenek vonzók a múzeumlátogatók számára. Ha megkaptuk volna a kiál- lításokhoz kért összeget, a kiállítások bizonyára még vonzóbbak lettek vol- na (...és biztosan nem maradt volna meg a régi rossz kiállítás). Ha min- dezt Marosi Ernô akadémikus túl népszerûsítônek tartja, akkor ezt vál- laljuk és személyesen is vállalom. Sôt e népszerûsítô, vagy akár „népies”
szellem érvényesülése érdekében nem datálunk, hanem keltezünk, nem kontrollálunk, hanem ellenôrzünk, nem kronológiáról, rezidenciáról, kontinuitásról beszélünk, hanem idô- rendrôl, székhelyrôl, folyamatosság- ról, a falaknak szerkezete van, és nem textúrája, az építésznek inkább kézje- gye, mint szignatúrája, egy épületnek lehet teátrális hatása, de inkább hatá- sos megjelenése, az építészetnek lehet szituációja, de inkább helyzete, egy téren lehetnek heterogén épületré- szek, de inkább össze nem illôk, lehet kaotikus, abszurd, de inkább zavaros,
értelmetlen vagy képtelen, lehet mo- dern, de inkább korszerû stb., stb.
Hajdani professzorunk, László Gyula mondotta volt nekünk, hogy egy ta- nulmány akkor is lehet tudományos, ha lehetôleg csak magyar kifejezése- ket használ. Igaz, László Gyulából nem lett akadémikus, ám tanítványa- inak mégis ô maradt a példaképük.
■■■■■■■■■■■■■ GEDAI ISTVÁN
Forrás-ügyben, 2/2
A BUKSZ2001. téli számában meg- jegyzéseket kockáztattam meg arról, hogy a 2000. év három nagy mûem- lék-restaurálása után mennyi, milyen állapotban és milyen hozzáférhetô- séggel maradt meg a magyar közép- kor három, minden joggal kulcsfon- tosságúnak nevezhetô emlékébôl.
Lehet, hogy a kitûzött szempont:
ezen maradványok megítélése forrás- értékük foka szempontjából szokat- lan volt, de kétségtelen, hogy mûem- lék-restaurálások esetében igaztalan is, helytelen is lett volna úgy tenni, mintha minden elôfeltétel nélküli építkezésekkel lenne dolgunk. Hang- súlyoztam is, hogy nem mûkritikai szempontokkal közeledem választott tárgyamhoz, viszont nem titkoltam, hogy kritikai (tehát nem méltató) szándékaim vannak: nagyképûség lenne ezt az adott formában tudomá- nyos forráskritikának nevezni, de el- gondolásomtól nincs messze ilyesmi- nek a kezdeményezése. A három pél- da szerintem a mûemlék történeti forrásértékének jelenkori megingá- saira hívja fel a figyelmet. Arra, hogy
a) a régi korokból ránk maradt anyagi-tárgyi örökség véges mennyi- ségû, és igen nagy védelemre szorul;
b) nincs jogunk pillanatnyi (köz-, csoportos vagy magán-) érdekeink- nek feláldozni; továbbá
c) galádság a manapság felszínen lévô értelmezések egyikét vagy mási- kát végleges tényként megörökíteni, s ekként utódainkat ugyanolyan szel- lemi függôségbe kényszeríteni, aho- gyan ezt a XIX. század végének pu- ristái tették velünk (is).
Szándékom volt továbbá az is, hogy meggyôzzem olvasóimat arról, hogy
a) a mûemlékek alapvetôen törté- neti forrásokként kezelendôk;
b) ezért megôrzésük nem elsôsor- ban építészeti kérdés, és különösen nem e szakma belügye, benne arány- lag a kreativitásnak van a legkeve- sebb jogosultsága; és
c) mindhárom esetben a rom- maradványokon kívül jelentôs, össze- függéseikbôl kiszakadt épületelemek- rôl – tagozatokról, szobrászati mû- vekrôl, festménytöredékekrôl – is szó van, s ezek múzeumi kezelést kíván- nak, amelynek feltételei azonban ki- vétel nélkül sehol sem valósultak meg; valamint
d) e töredékeknek eredeti rendelte- tési helyükön való együtt tartása, le- hetô legnagyobb részük nyilvános- ságra hozása alapvetô követelmény, ugyanis az elpusztult együttesek jel- legének, minôségének ezek a hû ta- núi (s nem a mai hozzátételek).
Ez alapelvek nem mondhatók kü- lönösebben eredetieknek; az általá- nosságban (ti. ha nem konkrét pél- dákról van szó) unalomig ismételt követelmények közé tartoznak. Vi- tatják ôket itthon is, máshol is, s be- vallom, fel is tételeztem, valaki majd a hazai mûemlék- (vagy örökség-?) védelem axiómáit vagy dogmáit kéri rajtam számon. Arra kevésbé számí- tottam, hogy egyes példákra vonat- kozó leírásaimat kérik ki maguknak a magukat lokálisan érdekeltnek ér- zôk. Ez történt Visegrád kapcsán, s most Esztergom esetében is (Szé- kesfehérvár még hátravan, s igyek- szem most úgy fogalmazni, hogy onnan esetleg még várható megjegy- zésekre ne kelljen külön válaszol- nom). A vita ugyanis nem az állítá- saimról folyik, hanem arról, hogy amit látunk, az nem az, ami, hanem egészen más. Buzás Gergely és Ge- dai István hozzászólása között egy lényeges egyezést találtam: mind- ketten azt vallják, hogy amit megva- lósítva látunk, lényegesen nagyvo- nalúbb lenne, ha nincs az a szörnyû pénzszûke. (Ôsi vicc záró dialógusa:
„Mit fôznek abban az üstben? – Szart. – Mi lesz belôle? – Postás. – Nem rendôr? – Ugyan! Ennyibôl?”) A hozzászólásoknak ezt a közös vo- nulatát nevezzük az egyszerûség kedvéért marketingszempontnak, s tekintsünk el tôle!
111 LEVELEZÉS
Így már könnyebb a dolgom: dr. Ge- dai Istvánnak csak néhány kifogása igényel választ.
1. A személyes megjegyzések kap- csán: Esztergomról elôször 1971-ben publikáltam tanulmányt, könyvem 1984-ben jelent meg, s azóta is sûrûn foglalkozom vele. Ezek az írások a különféle tervtanácsokon való sze- mélyes részvételem nélkül is elegen- dô szempontot tartalmaznak arra nézve, hogy szerintem mi a fontos, a védendô, netán mit kellett és lehetett volna elôzetesen megtudakolni, kiku- tatni stb. Az meg nemigen róható fel, ha az embert valahova nem hívják, s ott mégsem jelenik meg. A kritikus- nak azonban csak hasznára van az érintettség ilyen hiánya, nem is bá- nom. Éppen kollégáim elbeszélései- bôl tudom, mekkora erkölcsi teher a szakmai meggyôzôdéssel ellentétes testületi döntésekben való részvétel.
Tehát szükségképpen nem tudha- tom, „mit kellett volna tenni”. Ez, bevallom, nem is nagyon érdekel ah- hoz képest, mit nem szabad folytatni.
2. Ugyancsak tisztázandó személyi kérdés az, hogy dr. Horváth István
„ásató régész”, az esztergomi vár tu- dós kutatója nem azonos Horváth Béla régésszel, az esztergomi Vár- múzeum igazgatójával.
3. A pesszimizmusról: meglep Ge- dai dr. borús történetszemlélete. Ma- gam lényegesen nagyobbra értékelem (s egyedülálló, kivételes emlékeink védelmét is ezért szorgalmazom) Ma- gyarország hozzájárulását az egyete- mes kultúrához. Amikor Székesfehér- vár, Esztergom, Visegrád emlékeit féltem, hangsúlyozottan a középkori ország közepérôlszólok. Arról az em- lékanyagról, amellyel kapcsolatban nem ment fel a felelôsség alól a „pe- remvidékek” elvesztésére hivatkozás.
A XIX. századnak minderrôl (Szé- kesfehérvár részben kivétel!) alig volt sejtelme, amikor az ezredéves kiállí- tás történelmi fôcsoportjának épüle- tében („Vajdahunyad-vár”) a perem- vidék nevezetes épületeinek másola- taival próbálta meg pótolni a hiányt.
A mai kérdés azonban az, vajon Al- pár Ignác rekonstrukciós módszere számunkra idôszerû-e, és fôleg: na- gyobb szükség van-e rá, mint a nagy erôfeszítésekkel felszínre hozott ma- radványok megtartására?
4. Pesszimizmusom nem történel- mi ihletésû, hanem a jelenben tapasz- talt, eddig megmagyarázhatatlannak tûnô, homályos, kínos érzésekbôl táplálkozik: az akarnok önmegvalósí- tás, önfejûség, önzés megnyilvánulá- saiból. Tulajdonképpen hálás lehet- nék Gedai dr.-nak azért, hogy vala- melyest segített azonosítani a gyûlö- let egy célcsoportját; kár, hogy ez ép- pen az én szûkebb szakmám. Idéz- nem kell: „az Árpádok palotáját nem kôtár részére rekonstruáltuk, és nem a mûvészettörténészek részére.” Ez valóban magyarázat: kár, hogy a Ma- gyar Nemzeti Múzeum volt fôigazga- tója nem akkor hozta nyilvánosságra, amikor még volt felelôssége e tárgy- ban. Remélhetô, hogy utódai nem osztják ezt az ellenszenvet.
5. Sietek megállapítani: igazán úgy gondolom, hogy az esztergomi Vár- múzeum legfontosabb tárgya és értel- me a középkori királyi, majd érseki vár, valamint az elpusztult Szent Adalbert-székesegyház elsôrendû mû- vészettörténeti értékû és (szó szerint is!) megszenteltköveinek méltó és szak- szerû kiállítása. Figyelem: nem raktár- ról van szó, s nem is a Lipót-bástya alatt, vagy bármely más eldugott he- lyen. Mindez mûvészettörténészek közremûködése (és ízlésbeli kontroll- ja) nélkül nem lehetséges. Ez a közre- mûködés szükséges ahhoz, hogy betel- jesedjék az „azonosulás vágya az ôse- inktôl örököltekkel”. Sajnálom, de az adófizetôkre (s „a társadalom elvárá- sára”) való ócska (de különbözô korok zsargonjában fogant), nemcsak „nép- szerû” vagy „népies”, hanem kifeje- zetten populista hivatkozás sem tud megingatni abban a hitemben, hogy a mai „örökösnek, tulajdonosnak” leg- alább annyi jár a pénzéért, hogy vilá- gosan tudja, eredetire vagy talmi utánzatra ontja-e könnyeit. Nem ke- vésbé hajmeresztô a palotakápolna felszentelésének és használatba vételé- nek ötlete, ad notam: „ahol egykor a feudális uralkodó osztály és a kleriká- lis reakció képviselôi [...], ott most a dolgozó nép (menedzser, yuppie elit stb. ad libitum) fiai-lányai...” Megfor- dultak a Fôigazgató Úr fejében a mû- tárgyvédelmi kockázatok, együtt a li- turgikus használat igényelte szükséges változtatásokkal, attól el is tekintve, hogy esketés, keresztelô – nem lévén
plébániatemplom – aligha tartozott a palotakápolna funkciói közé?
6. S végül a „népies” nyelvészkedô purizmusról: idegen szavakat nem- egyszer azért használunk, mert ke- vésbé sértôk, vagy pontosabbak, mint a rendelkezésre álló magyar megfelelôk. Bevallom, ilyen indok nélkül is csúsztak (német eredetibôl fordított) magyar szövegembe rút idegen szavak. A BUKSZ olvasói ál- talában megértik ôket, ôk ugyanis ta- pasztalataim szerint az adófizetôk közül leginkább az elôfizetôk. Nem indokolatlan a „textúra”, amely a fal felszíni hatására vonatkozott, nem
„szerkezetére”, mely az esztergomi homlokzaton nem látszik. Amikor az építész szignatúráját írtam, a stílus értelmû „kézjegy” eszembe sem ju- tott, inkább az aláírás, ami – legyünk jóindulatúak – kevésbé spontán (szívbôl fakadó?). A teátrális ugye, mégsem csak „hatásos megjelenés”
– inkább kulisszahasogató –, de ez nem illett a mondatomba.
Kissé több magyarázatot igényel, adott szövegösszefüggésben miért idegenkedtem a „keltez” igétôl, s használtam a „datált”. Tudjuk, ere- detileg mindkettô egy írás, oklevél végére írott évszámot jelent. Az én nyelvérzékem szerint azonban, ami- kor a filológus, régész, mûvészettör- ténész stb. „datál”-t, akkor keltezés- sel el nem látott irat, tárgy, mûalko- tás korát állapítja meg (sokszor na- gyon körülményes módszerekkel, sok-sok erôfeszítéssel). Általában a datálás a legelemibb, csak az eredetik birtokában és tanulmányozásával megoldható feladatunk a régi korok emlékeivel szemben. (Többek közt ezért is ôrizzük meg ôket.) Például:
III. Béla királyi palotája datálásának egyetlen biztos támpontja Imre ki- rálynak 1198-ból keltezett oklevele.
Nincs kétségem viszont afelôl, hogy a most szóban forgó, 2000-ben át- adott esztergomi múzeumépületrôl, valamint terveirôl, tervtanácsi iratai- ról stb. nem hiányzik a keltezés. Ha az idôrendi helyzet e kétféle kijelölé- sének különbségét megértjük, talán egy lépéssel közelebb jutunk annak megkülönböztetéséhez is, miben tér el a megtartás és a felhasználás: a forrás befoglalása és elfoglalása.
■■■■■■■■■■■■■ MAROSI ERNÔ BUKSZ 2002 112
