STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ 641 nagy EMU-tag uniós országban a munkanélküliség
többé-kevésbé azonos módon – az EMU-országok átlagát közelítően – változott. Az Egyesült Király- ság mutatói az 1980-as évek közepétől azonban már nem ehhez, hanem sokkal inkább az Egyesült Államokéhoz állnak közelebb. Az Egyesült Álla- mok 4 nagy régiójában a munkanélküliség időbeli alakulása nagyobb hasonlóságot mutat, mint a há- rom nagy EU-országban, aminek oka az Egyesült Államok lényegesen erőteljesebb belső integráció- ja. A munkaerő mobilitása az Egyesült Államok- ban nagyobb az európainál, nagyobbak a kereseti különbségek is, e tekintetben is érvényesül a sza- bad verseny. Az alacsony keresetű területeken eh- hez alkalmazkodnak a megélhetési költségek is (például a lakhatási költség). Jóllehet a munkaerő- mozgás az egyén szempontjából sokszor kényel- metlen folyamat, de úgy tűnik, szabályozatlan kö- rülmények esetén eredményes kiegyenlítő eszköze a munkaerő-piaci különbségeknek. Európában a bérek sokkal kevésbé állnak kapcsolatban a tényle- ges területi munkaerő-piaci helyzettel, így nem le- hetnek ösztönző tényezői a migrációnak sem. Az elérhető bérnövekmény ugyanis nem fedezi az átte- lepülés költségét és a magasabb megélhetési költ- ségeket.
Az Európai Monetáris Unió tagországai nem folytathatnak önálló monetáris politikát, így esetük- ben a gazdasági krízis nem az ország, hanem az egész régió szintjén jelentkezik. A krízis kezelését nehezíti, hogy a belső integráció Európában még alacsonyabb fokon áll, mint az Egyesült Államok- ban, ahol a FED (Federal Reserve System) fiskális politikája megfelelő stabilizációs eszközt jelent. Mi- vel az EMU intézkedései visszafordíthatatlanok és egységesek, az integráció átterjed más területekre is, így a munkaerő-piaci intézményi rendszerre is. A létrejövő egységes rendszer nem veszi át a szabályo- zatlan amerikai modellt. Ennek ellenére az EU-ban ma már határozott kezdeményezések vannak a mobi-
lizáció növelésére, mely amerikai szemszögből néz- ve igen alacsony. (1980 és 1990 között például az angol és az olasz mobilitási ráta 1 százalék alatt volt, ugyanakkor az Egyesült Államokban az átköltözők mintegy 3 százaléka munkavállalási célból lépte át az államhatárt.) Ilyen intézkedés az építőiparban dolgozók kiegészítő bére Németország keleti felé- ben vagy a csökkenő német munkanélküliségi se- gély. Egyelőre azonban úgy tűnik, a magas munka- nélküliséget az európai szavazó polgár inkább elvi- seli, mint az amerikai típusú kisebb szociális biztonság olyan kísérőjelenségét, mint például a bű- nözés.
Az olasz munkaerőpiac helyzete jól illusztrálja az eddig elmondottakat. Miközben az ország déli ré- szén a termelékenység 20 százalékkal elmarad az északitól, a kereseti különbség csak 10 százalékos, a munkaerőköltség pedig azonos, tehát a munkaerőért folyó versenyben egyértelmű a dél hátránya. A maastrichti egyezmény óta eltelt időszakban délen a munkanélküliség tovább nőtt (16-ról 23 százalékra), csökkent a GDP és a foglalkoztatottság, a bérszín- vonal és a termelékenység pedig stagnált. Úgy tűnik, eddig a közös Európa nemigen segítette elő a regio- nális felzárkóztatást. A munkaerőpiac jövője azon- ban nagy mértékben függ az Unió fiskális politikájá- tól, attól, hogy az alacsony migrációt foglalkozta- tástámogatási eszközökkel sikerül-e növelni. (Csök- kenteni kell a munkanélküliségi juttatásokat is, hogy az alacsony bérű állások is betölthetők legyenek.) Az EU-ban egyre költségesebb a kevésbé fejlett te- rületekre koncentrálódó munkanélküliség finanszí- rozása, ami a munkaerő nem kellő mobilitásának is következménye. Biztos, hogy ez így hosszú távon nem maradhat fent, de míg a közös költségvetés a GDP-nek csak 1,26 százalékát teszi ki, nehéz az egységes, hatékony intézkedések pénzügyi hátterét létrehozni.
(Ism.: Lakatos Judit)
TÁRSADALOMSTATISZTIKA – DEMOGRÁFIA ELMENDORF, D. W. – SHEINER, L. M.:
KELL-E MEGTAKARÍTANIA AMERIKÁNAK ÖREG NAPJAIRA?
(Should America save for its old age? Fiscal policy, population aging, and national saving.) – Journal of Economic Perspectives, 2000. 3. sz. 57–74. p.
A cikk szerzői az Egyesült Államok népességé- nek öregedését és annak makrogazdasági hatásait
vizsgálják. Közismert, hogy a szövetségi kormány költségvetésében az 1990-es években jelentős válto- zás következett be, a korábbi, évtizedeken át tartó deficitet többlet váltotta fel. Több elemző szerint ez szoros kapcsolatban áll a megtakarítások alacsony szintjével, ami a „baby boom” generációjának kö- zelgő nyugdíjba vonulásával problémákhoz vezethet.
A szerzők célja, hogy bemutassák, miért kellene a költségvetési politikát a megtakarítások ösztönzésére használni, illetve, hogy az amerikai népesség örege-
STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ 642
désének milyen hatással kellene lennie a megtakarí- tásokra.
A népesség öregedésének a megtakarításokra gyakorolt hatása nem egyértelmű. Amíg a jövőbeni jövedelmek iránti kereslet nő, a megtakarítások ho- zamai csökkennek. 1990-ben kimutatták, hogy a demográfiai átmenet inkább a megtakarítások csök- kenését eredményezi. A szerzők legjobb becslése szerint a fogyasztás kismértékű csökkenésére lehet számítani, és amennyiben a fejlődő országok megfe- lelő beruházási lehetőségeket biztosítanak, az Egye- sült Államok megtakarításai a kamatlábak csökkené- se nélkül növekedhetnek.
Sok közgazdász szerint az Egyesült Államok megtakarításai túlságosan alacsonyak (a megtakarí- tási hányad alacsonyabb a többi fejlett országénál), tehát a költségvetési politika feladata ennek növe- lése lenne. Kérdés, hogy az állami beavatkozásnak egyáltalán vannak-e megfelelő hatásai, és milyen beavatkozásra van szükség. A ricardoi szemlélet szerint az államadósságnak és a deficitnek nincs hatása a fogyasztásra, illetve a megtakarításokra, mivel a jelenlegi államadósság magasabb jövőbeli adókat idéz elő, és a jelenlegi államkötvény- vásárlásokból fogja a magánszektor ezeket megfi- zetni. Thaler és Shefrin szerint a végeredmény a háztartások várakozásain múlik. Lucas és Feldstein szerint a tőkejövedelmek megadóztatásának és a felosztó–kirovó nyugdíjbiztosítási rendszernek nem szándékolt megtakarításellenes hatásai lehet- nek. Romer pedig a tőkefelhalmozás pozitív extern hatására hívja fel a figyelmet: az egyéni megtérülé- si ráta kisebb lehet a társadalmi megtérülési rátá- nál.
A probléma elemzését tovább nehezíti egy exp- licit társadalmi jóléti függvény kérdése. Hogyan le- het megbecsülni a még nem létező generációk hasz- nossági függvényeit, jövedelmét? Makroszinten is bizonytalan tényezők találhatók. A nemzeti jövede- lem növekedésére vonatkozó várakozások eltérők, márpedig a jövőben várt magasabb jövedelem a je- lenlegi megtakarítást csökkenti, ugyanakkor a tőke határtermékének várható magasabb értéke a jelenlegi megtakarításokat teszi vonzóvá.
A szerzők az öregedő népesség változó fogyasz- tási lehetőségeit vizsgálva megállapítják, hogy ami- kor a baby boom első tagjai 2011-ben 65 évesek lesznek, 4,5 munkaképes korú lakos jut egy 65 év felettire és a nyugdíjaskorúak a népesség 13 százalék át adják. A baby boom utolsó tagjainak nyugdíjba vonulásakor 2029-ben ezek az értékek 3, illetve 20 százalék körül alakulnak, a dolgozó/nyugdíjas há- nyados kisebb mértékben ugyan, de ezután is csök- kenni fog.
A népesség öregedésének természetes oka a várható élettartam növekedése és a termékenység csökkenése. Az előbbi a dolgozó/eltartott hányados csökkenése révén csökkenti a társadalom fogyasztási lehetőségeit, az utóbbi azonban kettős hatású: egy- részt a fogyasztást csökkenti, másrészt az egy dolgo- zóra jutó eltartottak számának csökkenésével növeli a fogyasztási lehetőségeket. Jelenleg a nyugdíjasok számának növekedése nagyobb hatású, mint a szüle- tések számának csökkenése.
A munkaerő növekedési ütemének csökkenése a tőke/munka arány fenntartásához szükséges meg- takarítások összegét is csökkenti. A Solow-féle növekedési modellhez hasonlóan az eltartott/ dol- gozó arány növekedésének fogyasztást csökkentő hatása – az ún. függőségi hatás – következtében az Egyesült Államok fogyasztási szintje alacsonyabb lesz, mint amekkora a népesség öregedése nélkül lenne.
Az öregedő népesség optimális fogyasztási szintjét a szerzők egy társadalmi tervező segítségé- vel vizsgálják, aki a reprezentatív egyének hasznos- sági értékét maximalizálja. Amikor a tőke megtérü- lése meghaladja a társadalmi kamatlábat, a tervező többet kíván megtakarítani, és az egy főre jutó fo- gyasztás növekedési üteme meghaladja a technikai haladási rátát. Ilyen viszonyok között, ha az élettar- tam előreláthatóan nő, a fogyasztás azonnal csökken, de kisebb mértékben, a demográfiai változások nin- csenek hatással a tőke/munka arányra.
A termékenység csökkenésének hármas hatása van: egyrészt csökkenti a lehetséges fogyasztást, másrészt csökkenti a munkaerő növekedési ütemét, harmadrészt pedig csökken a tőke határterméke, ami a megtakarítások hozamát a társadalmi kamatláb alá nyomja (tőkeintenzitási hatás). A három hatás vég- eredménye az időbeni helyettesíthetőség rugalmas- ságától függ. Ha a rugalmasság nagy, a termékeny- ség csökkenésére a jelenlegi fogyasztás növekedése a válasz. Összességében tehát a függőségi hatás és a tőkeintenzitási hatás eredője határozza meg az átme- net útját.
A szerzők ezután a demográfiai változásokra vonatkozó vizsgálataik eredményeit ismertetik: a népesség öregedése hogyan változtatja meg a fo- gyasztási szintet az elkövetkezendő 60 év során.
Más változatokat is bemutatva azt feltételezik, hogy egy gyermek fogyasztása 62 százaléka, egy nyugdíjasé pedig 137 százaléka egy dolgozó fo- gyasztásának. Úgy tekintik, hogy a gazdaság jelen- legi tőke/munka aránya és megtakarítási hányada megfelel a munkaerő növekedési üteme és az eltar- tottak aránya által meghatározott egyensúlynak.
Főbb eredményeik:
STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELŐ 643 – fix kamatláb (nyitott, kis gazdaság) esetén a népesség
öregedése azonnal 1,4 százalékkal csökkentené a fogyasz- tást;
– fix tőke/munka arány esetén 2010-ig a fogyasztási lehetőségek növekednének (2010-ben 1,9 százalékkal az öregedés nélküli állapothoz tartozó érték felett lenne), utána viszont erőteljes csökkenés következne be (2030-ban 7,9, 2060-ban 9,6 százalékkal fogyaszthatnának kevesebbet);
– zárt gazdaság és az időbeni helyettesíthetőség hiánya esetén azonnal 2,3 százalékos csökkenés következne be, és ez maradna fenn a vizsgált időszak végéig;
– zárt gazdaság és 30 százalékos helyettesítési rugal- masság esetén kezdetben nagyobb, a későbbiek során kisebb fogyasztásra számíthatunk (2010-ben +0,3, 2030-ban –3,3, 2060-ban –7,9 százalék);
– zárt gazdaság és 70 százalékos helyettesítési rugal- masság esetén kezdetben nagyobb, a későbbiek során kisebb fogyasztásra számíthatunk (2010-ben +0,9, 2030-ban –4,2, 2060-ban –9,0 százalék).
Zárt gazdaságot tekintve alacsony helyettesítési rugalmasság esetén a kamatlábak csökkenő, a reál- bérek növekvő tendenciát mutatnak, nagyobb ru- galmasság mellett sem a kamatlábak, sem a reálbé- rek nem változnak lényegesen, vagyis ha az időbeli helyettesíthetőség magas, akkor az optimális fo- gyasztást célul tűző gazdaságpolitikának nem kell nagy jelentőséget tulajdonítania a generációs kü- lönbségekre.
A központi kormányzat szerepének bemutatásá- ra újabb modellt mutatnak be a szerzők. Az együttélő nemzedékek életét két időszakra lehet osz- tani: fiatalon dolgoznak, fizetik a társadalombiztosí- tási járulékot és örökölnek az idősektől; idős korban nyugdíjasok, a fogyasztásukat és hagyatékukat meg- takarításaikból és nyugdíjukból finanszírozzák. A felosztó–kirovó társadalombiztosítás mindig egyen- súlyban van. A csökkenő termékenység növeli a tár- sadalombiztosítási járulékot, ugyanakkor az egy főre jutó örökséget is. A növekvő tőke/munka arány ha- tására csökkennek a betétkamatok, és ezt csak to- vább rontja a felosztó–kirovó társadalombiztosítási rendszer (alacsony tőkeellátottság esetén a negatív hatások erősebbek), mivel az idősek fogyasztási ke- reslete nő a dolgozók rovására.
Amikor a baby boom generációja nyugdíjba vonul a központi kormányzatnak jelentős összeget kell költenie társadalombiztosítási kifizetésekre: a 2000. évi 7,5 százalékról 2030-ra 12,4 százalékra,
2060-ra pedig 13,3 százalékra nő ezek aránya (a GDP százalékában). Úgy látszik, hogy az egész- ségbiztosítási kiadások nőnek nagyobb mértékben (2,6-ről 5,4 százalékra), míg a nyugdíjbiztosítási kiadások „csak” mintegy 56 százalékkal (4,5-ről 7,0 százalékra).
Kinek okoz tehát nagyobb problémát az örege- dés: a kormányzatnak vagy a nemzetnek? A jelenle- gi helyzetben inkább a kormányzatnak. A társada- lombiztosítási járulékok fedezik az idős generáció fogyasztásának 60 százalékát, vagyis az öregedés költségeinek nagyobb részét az állam fizeti meg. A kamatlábak várható csökkenése a helyzetet minden- képpen rontja, és megnehezíti a számításokat is, ugyanakkor biztosnak látszik, hogy a fogyasztás 3 százalékát kitevő adóemelés válik szükségessé. A felosztó–kirovó társadalombiztosítási rendszer kö- vetkeztében az örökségek is nőnek, így elsősorban a kormányzat helyzete válik nehezebbé.
Mindezek ismeretében mi lehet a költségvetési politika optimális válasza a népesség öregedésére? A kérdés megválaszolása nem egyszerű feladat, mert egyrészt az egyes embereknek a költségvetési politi- kára adott válaszait nagyon nehéz megbecsülni, más- részt a bérek és a kamatlábak alakulását számos más tényező is jelentősen befolyásolhatja. Ha a költség- vetés egyensúlyba kerül, az ebből adódó fogyasztás- csökkenés miatt jelenleg kieső adókat a jövőbeni adófizetőknek kell majd megfizetniük. A jelenlegi társadalombiztosítási rendszer mellett a kormányzati kiadások növekedni fognak, hacsak a társadalombiz- tosítás reformjával nem korlátozzák a költségek nö- vekedését.
Néhány elemző felveti azt a gondolatot, hogy a népesség öregedését a fiatalok bevándorlása ellensú- lyozhatná, ez a próbálkozás azonban nem látszik al- kalmasnak a probléma teljes megoldására. A Social Security Administration számításai szerint a beván- dorlás 28 százalékos növekedése a társadalombizto- sítási hiányt 75 év alatt mindössze 8 százalékkal csökkenthetné. Technikailag ennél nagyobb beván- dorlás is megvalósítható, de politikai szempontból az nem lenne kívánatos.
(Ism.: Kotosz Balázs)
