DUNA–TISZA CSATORNA VAGY HÁTSÁGI CSATORNA?
Kákonyi Árpád*
Mostanában meg-megújuló erıvel tör ismét felszínre a szakmai és civil sajtóban egy nagyon régi és már sok nyomvonalon elképzelt Duna–Tisza csatorna megvalósítá- sának gondolata. „Szorgalmazni kell a Duna–Tisza csatorna megépülését, mely elıse- gítené a talajvízszint emelkedését, vagy legalább megakadályozná a további süllye- dést”, illetve „A Duna–Tisza csatorna ennél a tervezési alegységnél nagyobb volume- nő, viszont az országos vízgyőjtı-gazdálkodási tervben mindenképpen foglalkozni kell vele, mint távolabbi (2016 utáni) lehetıség” – hangzottak el a Vízgyőjtı-gazdálkodási tervezés területi vitafórumán a Nagykırösi homokhát (2-12. számú) területi alegységre vonatkozóan (lásd Vizeink.hu).
Egy ilyen nagy kapacitású és kiterjedéső kanális létesítése, üzemeltetése azon- ban – mint azt egyéb belvízrendezési célú, vagy öntözı csatornákkal kapcsolatban is tapasztalhattuk – nemcsak a betervezett elınyös hatásokat „teljesítik”, hanem számos egyéb nem várt, vagy idıben fel nem ismert hátrányos környezeti-táji következmé- nyekkel is járhat.
Mindenekelıtt azt kellene tisztázni, hogy a jelen problémáira, igényeire és kihívásaira milyen fı/meghatározó rendeltetéső csatorna jelenti a megoldást. Ennek a legtettenérhetıbb, legkifejezettebb, leginkább szükséges célkitőzésnek a peremfeltételei alapján kell a „csatornát” megtervezni, és csak azokat a kiegészítı funkciókat szabad vagy érdemes hozzákapcsolni, amelyek nem rontják le vállalhatatlanul a kitőzött cél teljesítését. Ezt az elvet azért érdemes betartani, mert sok változat készült a koronként váltakozó alapvetı cél szerint, és mindig született újabb – gyökeresen más. Közelebb jutunk a nagy horderejő döntéshez, ha elfogadjuk Lamp–Hollóssy (1947) könyvében tett megállapítást: „a többcélú csatorna nem elégíti ki a hajózás érdekeit”, azzal a kiegészí- téssel, hogy az óta a hajóúttal szemben támasztott mőszaki követelmények fokozódtak, tehát még kevésbé lehetne a szinergikus többcélúságot költség-hatékonyan elvárni.
Jelenleg alapos, minden tényezı beható mérlegelésére kiterjedı döntés- elıkészítésre nem vállalkozhatunk, de egy felületes elemzéshez vegyük sorra valójában kik által, mire is lenne használható egy optimálisan megválasztott nyomvonalon haladó, ma- gas, vagy mélyvezetéső Duna–Tisza csatorna (továbbiakban DTCs) jellegő vízilétesítmény-rendszer. A mő lehetséges fıbb hasznosítási lehetıségei, illetve módozatai:
1. Agroökológiai célú vízellátás, táj- és természetvédelem, 2. Hajózócsatorna, kereskedelem, vízi közlekedés,
3. Gazdasági célú vízpótlás: mezıgazdaság, öntözés, ipari vízellátás, 4. Energiatermelés, gazdaságélénkítés,
5. Árapasztás, tiszai oldal vízellátása, 6. Turisztikai fejlesztés, horgászat.
Talán még ebben az igazán csapadékos (2010-es) évben sem vitás, hogy a Du- na–Tisza közi hátságon mintegy 40 éve a kiszáradás a legnagyobb környezeti és tájvál- tozást okozó és orvoslásra szoruló probléma. A korábbi természeti-környezeti állapot, táji és agroökológiai potenciál megırzése, illetve visszaállítása érdekében a rendszere-
* Dr. Kákonyi Árpád igazgatóhelyettes, Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság, Kecskemét
sen hiányzó mennyiségő (sokévi átlagban kb. 80 mm/év) csapadék pótlására egyértel- mően vízátvezetésre lenne szükség. A hátságra vezetett vizet részben természetes táro- zókban, részben a már meglevı csatornákban tározva lehetne egyfelıl a hiányzó fel- szín alatti vízkészlet pótlására, valamint a védett természeti területek és értékek ökoló- giai és táji rehabilitálására fordítani.
A hátsági vízigény pótlására a leginkább vízhiányos idıszakban egyetlen biztos vízbázisnak a Duna számít. A dunai vízpótlás mellett szóló további nyomós érv, hogy a közepes dunai vízállások kb. 10–15 m-rel magasabbak, mint a tiszaiak. A hátság tetejé- re történı akármilyen módú víz-feljuttatás tehát lényegesen kisebb energiával lenne megvalósítható, mint egy esetleges tiszai vízpótlás esetén.
1. Agroökológiai célú vízellátás, táj és természetvédelem
Egy bármilyen nyomvonalú mélyvezetéső csatornának a hátsági metszékben (még a nyeregben is) igen nagy bevágásban kellene haladnia, ezért emiatt rendkívül kedvezıtlen környezeti hatású lenne. Hatalmas terület-igénybevétellel, tőrhetetlen táj- rombolással és kiszámíthatatlan természetvédelmi kockázattal járna, ugyanakkor a legfontosabb célt, az agrár-ökológiai célú vízpótlást kevéssé tudná szolgálni. A csator- na vízszintje sokkal (kb. 40 m-rel) mélyebben lenne a hátság közepén környezete kívá- natos talajvízszintjénél ezért a bekövetkezı leszívás miatt széles sávban épp a legkriti- kusabb régió vízháztartási helyzetét rontaná tovább.
Ezzel szemben egy magas vezetéső csatorna vízszintjével (a beszivárogtatás- sal) emelni lehetne (sajnos csak keskeny sávban) a hátság mély és süllyedı talajvíz szintjét. Kevesebb kisajátítással és földmunkával járnak az ilyen jellegő csatornák, a mőtárgyak alacsonyabbak és rövidebbek lehetnek, lényegesen olcsóbb megoldást je- lentenek, rövidebb idı alatt építhetık és hamarabb térülnek meg. Ehhez az alapelvhez már csak egy vízpótlásra optimalizált nyomvonalat kell találni, ami kapcsolható a léte- zı csatorna hálózathoz. Erre egy nagyjából észak–dél irányú, a vízválasztó közelében vezetett csatorna nyomvonal látszik legalkalmasabbnak (1. ábra). Innen indulnak ugyanis a Duna, illetve a Tisza felé azok a meglevı belvízelvezetı csatornák, amelyek nagyon rövid új összekötı szakasz építésével kapcsolódhatnának egy ilyen hátsági vízpótló fıcsatornához.
A meglevı, illetıleg létesítendı vízvisszatartó mőtárgyakkal a jelenlegi csator- nahálózatban ún. bögéket (elzárás mögött keletkezett vízteret) lehetne kialakítani, ame- lyekben, illetve az ahhoz kapcsolódó természetes tározókban, igény szerint szabályozott vízszint lenne tartható. Ezekhez csatlakoznának érhálózatszerően a további meglevı elosztó csatornák. A hálózat bögéiben, illetve a természetes mélyedésekben levı, illetve oda vezetett vízmennyiség a jellemzıen homok-homokos talajba hatékonyan szivárogva finoman vezérelhetı módon a kívánatos szintre emelhetné a talajvíz szintjét. A hátsági fıcsatornától (továbbiakban: HCs) tehát kizárólag gravitációs úton a Duna–Tisza közén bárhova el lehetne juttatni a mindenkori igény szerint a kívánt mennyiségő vizet.
A HCs-ba a Duna–Tisza csatorna jelenlegi végpontjából csıvezetéken, szivaty- tyúzással lehetne az aktuális vízháztartási helyzethez igazodó mennyiségő vizet feljut- tatni. A hazai villamosenergia termelési kapacitás a csúcsfogyasztás kielégítését szol- gálja. A csúcsidıszak reggel és este 2-2 óra. A nap másik 20 órájában energiafelesleg jelentkezik, amit az atom- és hıerımővek tehetetlenségi kapacitásszabályozásával nem nagyon tudnak kezelni. A vízpótló rendszer állami üzemeltetése esetén belsı elszámo-
lás mellett gazdaságos megoldás dolgozható ki az áramfelesleg hasznosítására. Csúcs- idıszakon kívüli szivattyú üzemmel a HCs kapacitása 12%-kal kisebb lenne ugyan, de az energia költségek jelentıs mértékben csökkenthetık lennének.
1. ábra. Elvi vázlat a Hátsági-fıcsatorna és a meglevı csatornák kapcsolatáról A szaggatott zöld vonal a HCs elvi nyomvonalát mutatja.
2. ábra. A Hátsági-fıcsatorna Kecsemét környéki szakaszának domborzati szempontból optimalizált nyomvonala
Jelmagyarázat: zöld: a Hátsági-fıcsatorna optimális nyomvonala, kék: csatorna, piros rácsozott:
a Kiskunsági Nemzeti Park egyes mozaikjai, kék vonalazott: ex lege szikes tó, barna vonalazott:
ex lege láp, piros: országút.
Vannak aggodalmak a beszivárgó, beszivárogtatott víz minıségét illetıen is, amit ez úton szeretnénk eloszlatni. Mindenekelıtt tisztázni érdemes, hogy természetvédelmi érdekbıl és célból védett természeti területre csak megfelelı minıségő vizet szabad a ho- mokhátságra vezetni. Ennek érdekében a HCs nyomvonala az érzékeny és sérülékeny ter- mészetvédelmi területeket közvetlenül nem érintene. Csatornákon keresztül megvalósuló közvetlen pótlásra egyébként is csak kisebb mértékben kerülne sor. Ilyenkor az utánpótlási útvonalul szolgáló felszíni csatornák hossza elegendı biztosíték haváriák megelızésére, illetve a víz kezdeti szerves anyag tartalmának hatékony eliminálódására.
A vízkivételi pont (DTCs meglevı végpontja) vízminıségét elsısorban Buda- pest szennyvizeinek tisztítási hatásfoka határozza meg. Bízunk abban, hogy a délpesti szennyvíztisztító üzembe helyezése a homokhátság vízpótlása vízbázisának minıségi problémáját megoldja.
A folyami teraszok parti szőrésének (ld. Budapest ivóvízellátása a Szentendre és Békásmegyer térségében levı kutakból) néhány méteres kavicsrétege jelentıs mennyisé- gő tisztított szennyvizet befogadó folyóvízbıl ivóvíz minıségő vizet „állít” elı. Ennek analógiájára alapos okkal várható, hogy az említett felszíni víztest-hálózat által beszivá- rogtatott Duna minıségő víz sem szennyezi el (jobban) a hátság felszín-közeli talajvizeit, és a megemelkedı talajvízszint hatására rehabilitálódó vizes élıhelyek vízkészletét.
A bemutatott rendszer elınyei a szükséges fımővek minimális számában, egy- szerőségében, igénytelenségében, természetszerőségében, megırizhetıségében, egy- szerő kezelhetıségében lenne. A HCs nyomvonala megválasztható úgy, hogy adott kapacitáshoz tartozó minimális földmunkára optimalizált vonalvezetése értékes és sérülékeny védett természeti területet közvetlenül ne érintsen (2. ábra). Mint az a dom- borzati színezéső helyszínrajzon látható, a szükséges keresztszelvény kialakításához megfelelı vonalvezetéssel minimális bevágással (illetve földmunkával, költséggel) egyenletes folyamatos esés biztosítható. A Duna–Tisza közi hátság déli felének káros környezeti változásokat elimináló, vagy mérséklı vízpótlásához természetesen másik dunai vízkivételre és D–É irányú hátsági csatornára lenne szükség.
2. Hajózócsatorna, kereskedelem, vízi közlekedés
A hajózási célkitőzés a Duna–Tisza közén keresztül nyomós érvként – véle- ményünk szerint – nem állítható csatasorba. Az utóbbi évtizedekben sajnos a folyami szállítás „látványosan” hanyatlott. Még a dunai hajózás is a hajózható 260 napon csak kb. 10–15%-os kihasználtságú. Ott és akkor sem hajóznak, ahol és amikor semmi aka- dály, korlátozás nem fékezné, vagy blokkolná a hajózást a meglevı hajóutakon. A személy és áruforgalom, fıleg a tömegáru forgalom nálunk sajnos régóta nem a vízen bonyolódik. A költséges létesítéső, korszerő bajai RO-RO kikötı rendkívül alacsony kihasználtsági (pontosabban kihasználatlansági) mutatói igazolják, hogy Budapest alatt a Dunán is nagyon visszaesett a vízi szállítás a 4 évtizeddel ezelıttihez képest, pedig évente csak pár hét alacsony vízállás jelentene igazi igénybevételi korlátot. Még kisvi- zes idıszakban is lehetne hajózni csökkentett merüléssel, de sajnos nem ez történik.
Ha pedig a tiszai hajózásra terelnénk a szót, akkor meg valójában nincs is mirıl be- szélni. A vízi teher- illetve személyszállítás most látható tendenciája sem kecsegtetı, ezért jelen pillanatban nagyon meggondolandó tetemes közpénzbıl egy „szárazföldi”
hajóút, DTCs építése. Ha olyan nagyon rentábilis a hajózás, mint egyesek állítják, ak- kor majd rámozdul a magántıke, és koncesszióban kockázati tıkébıl megépülhet.
Közgazdasági vagy adminisztratív intézkedés hiányában egyelıre nem látszik áttere- lıdni a szállítás a vízi utakra. Az elterjedt közhellyel ellentétben a vízi szállítás persze csak akkor olcsó, ha a meder-létesítés, hajóút karbantartások, szabályozások, stb. költ- ségét és az elıbbiekbıl fakadó természetkárosításokat negligáljuk.
Nagyon jelentéktelen a hajóforgalom egy már megvalósult Duna–Tisza csatorna esetében is. ,,A Ferenc-csatorna 110 éves múltja és jövıje” címmel tervezett konferen- cia kapcsán említi Bordás (2008): „Azt viszont nagyon is meg kellett volna vitatni, miképpen képzeli el a szakma megmenteni a Ferenc-csatornát és más csatornákat is a pusztulástól, az eliszaposodástól, miként lehetne ismét alkalmassá tenni legalább turis- tahajózásra, fürdésre, horgászásra... Megmenteni, visszavarázsolni növény- és madár- világát, környékét ligetesíteni. Egyszóval ismét élıvé tenni vizét és környékét. Mert a mai gyerekek csak mint bőzfészekre, hogy ne mondjam, szennycsatornára fognak emlé- kezni, s hogy tudatukban semmi szép sem párosul majd a kanális hallatán.”
Az is régi dilemma, hogy mély-, vagy magas vezetéső legyen a hajózó csatorna.
„A mélyen fekvı hajózási vízszint következtében a csatlakozó talaj vízszínét annyira és oly kiterjedésben süllyeszthetné, hogy ennek következtében a csatlakozó vidéknek szám- szerőleg alig kifejezhetı anyagi károsodása állhatna be”. Ezért a csatornának „mély- bevágásban” való vezetése helyett az úgynevezett „magas vezetés”-t fogadták el már az 1911. áprilisi törvényjavaslatban is (Ihrig 1973). Reméljük ez az alapelv változatla- nul érvényes és elfogadható még ma is. A különbség a mély- illetve a magas vezetéső csatorna esetében csupán annyi, hogy elıbbi környezetében nagy térségre kiterjedıen még jobban leszívná a talajvizet, vagyis tovább rontaná a homokhátság vízháztartását, utóbbi hajócsatorna viszont amilyen mértékő szivárgási „veszteséggel” üzemelne, olyan mértékben pótolná környezete hiányzó talajvízkészletét. A számottevı környe- zet-igénybevételi különbség mellett, a mélybevágású csatornán sokkal magasabb és hosszabb mőtárgyakat kellene létesíteni, ugyanakkor a be- és kirakás (vízi szállítás esetén) sokkal körülményesebb és költségesebb lenne.
Egy hajózásra is alkalmas csatorna méretei óriásiak: a természetes rézsőhajlás miatt a hátság magasabb részeinél gigantikus, 200–230 m széles csatornát kell elkép- zelnünk, amely mélységének a kívánatos hajóméretek biztonságos áthaladása miatt legalább 27 dm-nek kell lenni. Egy ilyen kapacitású csatorna kihasználtsága, költség- megtérülése fentiek miatt ma nem reális. A folyami hajózásra is alkalmas kapacitású Ny–K irányú csatorna vállalhatatlan mértékő környezeti változással, természet- és tájrombolással, természeti területvesztéssel járna még akkor is, ha nyomvonalával a legfontosabb országos jelentıségő védett természeti, illetve NATURA 2000 területeket el tudnánk kerülni. Az is aggasztó környezeti változás, ahogy a Duna medre egyre mélyül, vagyis a hozzá igazított mélységő DTCs nemcsak a nyilvánvaló, a sebesség lecsökkenésével természetesen együtt járó feliszapolódás, hanem a folyami medersüly- lyedés miatt is folyamatos kotrásra szorulna.
3. Gazdasági célú vízpótlás: mezıgazdaság, öntözés, ipari vízellátás
Elöljáróban egy elgondolkodtató adat: az öntözött mezıgazdasági terület az 1990 elıtti, mintegy 470 ezer hektárról a privatizációt követıen 100 ezer hektár alá csökkent. Az öntözés tehát jelenleg csak ott kifizetıdı, ahol az öntözıvíz kis energiával és kevés vízi létesítménnyel célba juttatható. Ez pillanatnyilag csak a vízbeszerzési helyek közvetlen közelében, a folyó menti síkvidéki jellegő területeken teljesíthetı. A hátságon egy kb. 50 m
mély bevágás alján (mélyvezetéső csatorna esetén) folydogáló víztestbıl (a mélyvezetéső DTCs-bıl) tetemes energia befektetése, körülményes vízkivételek lennének szükségesek.
Egy közel terepszinten vezetett vízpótló csatorna esetében nyilván az elıbbi problémák nem állnak fenn. A legnagyobb területi vízelérhetıség biztosítására csak egy meglevı há- lózattal együttmőködı É–D irányú magas vezetéső csatorna jöhetne számításba.
Azt kell eldönteni, hogy rentábilis-e ma, vagy a közeljövıben egy olyan mezı- gazdaság a Duna–Tisza közén, amely elviseli a vízpótlás, az öntözés igen magas beruhá- zási és üzemköltségeit? Vállalható-e legalább a fımővi létesítmények megvalósítása közpénzbıl? Olyan elképzelés, terv szükséges tehát, aminek eredménye a valós hátsági vízigények kielégítése mellett a regenerálódó szintő és minıségő felszín alatti vízkészlet hosszú távú biztosítása, vagyis a legsúlyosabb környezeti változás okainak megszünteté- se a térségben (azaz az ökológiai és termelési potenciál helyreállítása). A természetvé- delmi-ökológiai- és az öntözési célú vízigény jelentkezése idıben éppen kiegészíti egy- mást, vagyis egyazon rendszer különbözı idıszakokban szolgálhatja mindkét célt. Ezál- tal egy ilyen költséges rendszer kihasználtsága, megtérülése sokkal kedvezıbb lenne.
4. Energiatermelés, gazdaságélénkítés
Feltételezésünk szerint a magas vezetéső, átemelı szivattyútelepekkel tervezett DTCs-n szóba sem kerülhetne az energiatermelés, mint cél, mert összességében több energiát kellene befektetni, mint amennyit nyerhetnénk. Az energiatermelés, ha egyálta- lán releváns, nyilván csak a mélyvezetéső, környezeti szempontból elfogadhatatlan vál- tozat esetén vethetı fel. A Duna és a Tisza közepes vízállásai között átlagosan kb. 10–12 m szintkülönbség van. Ha az egyszerőség kedvéért egy nagyon rövid Ny–K irányú DTCs-vel kalkulálunk, akkor annak hossza kb. 100–120 km. A vízszínesés tehát 10 m/100 km, azaz kb. 0,1‰, ami egy szinte sík területen levı lassan folyó csatorna esése.
A kinyerhetı energiát a vízhozam és az átlagos vízszín-esés szorzata adja. Mivel a mélyvezetéső csatorna esetén mindkét érték elég kicsi, duzzasztás nélküli átfolyás esetén az energiatermelésre fordított beruházás nem tőnik ésszerő ötletnek, a duzzasz- tással és csúcsra-járatással kombinált megoldás viszont a tervezett csatornában kialaku- ló és a befogadóban levı ökoszisztéma állapotának elviselhetetlen károsodásával járna.
5. Árapasztás, tiszai oldal vízellátása
A Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése kapcsán szóba került egy esetleges Du- na–Tisza csatorna igénybe vétele a nagy folyók árapasztására. Egy jó esetben 50–100 m3/s kapacitású (mélyvezetéső) csatorna a Duna kb. 6000 m3/s-os árvízi hozamát hatá- sosan nem apasztja. Mélyvezetés esetén persze a szintkülönbség miatt egyébként is csak a dunai árvizek lennének átvezethetık a Tiszába, és fordítva nem. Magas vezetés esetén nyilván még sokkal kisebb vízhozammal kellene számolni. Ugyanakkor a ke- resztmetszet érdemi árvízcsökkentést lehetıvé tevı méretőre növelése gazdaságtalan lenne és óriási környezeti károkkal, tájrombolással járna.
6. Turisztikai fejlesztés, horgászat
Jó esélyt látunk viszont a lehetséges vízilétesítmény-rendszer megtervezésekor a vízi turizmus igényeinek és szükségleteinek figyelembe vételére. A HCs és egyéb már meglevı nagyobb kapacitású csatornák összekötött hálózata alkalmas lenne kaja- kok, kenuk, kisebb vitorlások közlekedésére, megteremtve ezzel a vízi turizmus alapja-
it a két folyó és a kapcsolódó, vagy felfőzött víztestek között. Egy ilyen igénybevétel összeegyeztethetı az általános táj- és természetvédelem elvárásaival és új lehetıséget nyitna meg a terület lakossága alternatív jövedelemtermelésére.
A vízpótlás „melléktermékeként” nemcsak a HCs-n, hanem minden vízpótlás által folyamatos vízborítottságúvá váló vízfolyásban, tározóban teremtıdhetnének meg a hal- élettani feltételek. Ebbıl következıen kibıvíthetıvé válnának a horgásztársadalom számá- ra hozzáférhetı horgászvizek. Alacsonyabb minıségi igényő fogyasztók esetén a HCs által szállított vízkészlettel helyettesíthetnénk a tendenciózusan fogyó értékesebb rétegvíz kész- letet. A dunai vízzel kiváltható lenne az a felszín alatti vízkészlet, amit ma károsan és gyak- ran jogellenesen pl. hátsági halastavak fel- és utántöltésére vesznek igénybe.
7. Összegzés
Változó szemlélet és igények jellemezték a DTCs tervezésének két évszázados múltját. A jelen kor szempontjainak megfelelı reális helyzet- és igényfeltárás, lehetı- ségelemzés, -értékelés, némi jövıbelátás és tárgyszerő mérlegelés jó eséllyel eldönthe- ti, hogy milyen rendezıelvek mentén kezelhetı egy Duna–Tisza közi csatorna építésé- nek gondolata.
Az OTH nagyprojektjének célja: a Duna–Tisza közi hátság területén bekövet- kezett kedvezıtlen változások hatásainak mérséklése: a hátság természeti értékeinek megırzése, helyreállítása, a természetben bekövetkezett degradációs folyamatok meg- állítása, a tájszerkezet, tájkép védelme volt a vízháztartás javításával. Emellett pedig a hátság népességmegtartó képességének javítása terület- és vidékfejlesztéssel, agrár- szerkezet-váltással, infrastruktúrafejlesztéssel.
Ezt a célkitőzést a fentiekben megfogalmazott érvek alapján nem egy nyugat–
keleti hajócsatorna, hanem komolyabb tájrombolás, illetve természeti kockázat nélkül vállalható és az elérhetı agrárökológiai célokat optimálisan kielégítı, észak–déli irá- nyú magas vezetéső, elsısorban költséghatékony vízszállításra tervezett, illetve opti- malizált, igény és szükség szerint továbbfejleszthetı, de már szakaszonként is teljes értékően mőködıképes csatorna képes megvalósítani. Építését északról indítva a meg- valósítás az anyagi lehetıségek függvényében kapacitás és hosszúság tekintetében is könnyen ütemezhetı. A már megépített szakaszok azonnal üzembe helyezhetık, mő- ködıképesek. A kivitelezés és az elsı megépített szakasz üzemelése közben megszer- zett tapasztalatok visszacsatolása alapján a tervek és az építéstechnológia folyamatosan korrigálható, javítható, tökéletesíthetı lenne.
A HCs által kiegészített érrendszerő, tiltókkal bögézett, a vízválasztótól a folyó- völgyek felé irányuló meglevı belvízelvezetı csatornahálózatot magában foglaló víz- rendszer hatékony talajvízdúsítást tudna kifejteni. A csatornák melletti vízjárta terüle- tek, mocsarak, lápok, szikes tavak, mélyedések természetes víztározókként lennének igénybe vehetık, növelve a tározótérfogatot, szivárogtató felületet és a beszivárgás hatékonyságát.
A HCs természetközeli vonalvezetését elsısorban a magassági viszonyok hatá- roznák meg. A 2. ábrán bemutatott változat felmérés nélkül, digitális terepmodell alapján készült, inkább csak elvi ábra a koncepció illusztrálására. Látható, hogy a víz a meglevı DTCs keleti végpontjától egyetlen szivattyúteleppel illetve csıvezetékkel feljuttatható a HCs kezdıpontjára. (Az éves átlagos vízszükségletnek és a szivattyú kapacitásának il- lesztésével olyan energia hatékony üzemeltetés tervezhetı, amely a napi 20 csúcsmentes
órában igényel elektromos áramot.) Innen folyamatos egyenletes esés mellett települé- sek, országos jelentıségő védett természeti területek zavarása nélkül Bugacig lehet egy mértéktartó keresztmetszető felszíni csatornát vezetni. A rendszer szolid kapacitása elle- nére évi 365 napos, napi 20 órás üzem mellett 1–2 év alatt gazdaságos fenntartás mellett garantáltan érdemi pozitív változások lennének tapasztalhatók a Duna–Tisza köze kör- nyezeti/vízháztartási helyzetében. A fentebb tárgyalt egyéb járulékos elınyök és lehetı- ségek csak bonuszként értékelhetı tényezık lennének.
„Ami velünk történik az mindegy a Föld geológiájának, de ami a Föld geológiá- jával (hidrológiájával) történik az nem mindegy nekünk” – vallotta Hugh MacDiarmid (Sári 2008). Vagyis a természet elvolt, elvan, el is lesz nélkülünk, de mi emberek nem élhetünk természet, azaz egészséges környezet, környezeti elemek nélkül.
A csatorna megvalósításának céljait, peremfeltételeit és indokait a teljes hatáste- rületre, és minden érintett ágazatra kiterjedıen környezeti hatásaiban kell vizsgálni. Az az alapkérdés, hogy vitatott célkitőzésekre szándékozunk-e egy gigantomán mővet létesíteni, vagy olyan kétségtelen funkció alapozza meg a célkijelölést, ami évtizedek óta súlyos és tartós hátsági probléma, és ami a klímaváltozás várható tendenciája miatt a jövıben csak súlyosbodik.
Az élhetı természeti környezethez és a megélhetéshez feltétlenül szükséges víz kivételével a hátságon rendelkezésre állnak az egyéb fontos ökológiai és társadalmi té- nyezık, de víz nélkül sajnos nem mőködhetnek optimumban. A Duna–Tisza közén a 35 éve romló vízhelyzet súlyosbodó és térben terjeszkedı káros környezeti változások forrá- sa. Sajnos néhány korábbi csapadékosabb év (1999, 2001, 2004, 2006) is csak átmeneti- leg befolyásolta az egyébként tartós hátsági talajvízszint süllyedést, ezért okunk van azt hinni, hogy a 2010-es év extrém csapadékmennyisége sem tudja három és fél évtized tendenciáját alapjaiban megváltoztatni. A globális és lokális klímaváltozások valószínő- sített iránya kedvezıtlen, az ebbıl fakadó baljóslatú környezeti következmények mérsék- lı intézkedés nélkül súlyosbodhatnak. A Kárpát-medence és közelebbrıl a Duna–Tisza köze feltételezett jövıbeni idıjárása felmelegedı, csapadékban szegényebb lesz. „Na- gyobb mértékő csökkenés várható a vízben ma is szegény Homokhátságon”
(Láng et al 2007)
. Ezek a prognózisok – egyebek mellett – elıbb utóbb kikényszerítik a hátsági vízpótlással kapcsolatos felelıs döntések megalapozását, illetve meghozatalát is.Irodalom
Bordás Gy. 2008: A Ferenc-csatornáról. Egy meg nem tartott tanácskozás ürügyén. Hét Nap.
2008. július 30. (http://www.hetnap.rs/uj/index.php?zg=3995&no=203) Ihrig D. szerk. 1973: A magyar vízszabályozás története. OVH
Láng I.–Csete L.–Jolánkai M. (szerk.) 2007: A globális klímaváltozás – hazai hatások és vála- szok. A VAHAVA jelentés. Szaktudás Kiadó, Budapest. 220 p.
Lamp H.–Hollóssy F. (szerk.) 1947: A Duna–Tisza csatorna. Budapest
Pálfai I. (szerk.) 1997: A Duna–Tisza csatorna tervezett nyomvonaainak vízügyi szempontú értékelése. Kézirat. Szeged 48 o.
Sári A. 2008: A természet- és környezetátalakítás „bocsánatos bőnei”. (http://racionalitas.blogter.hu- /240338/a_termeszet-_es_kornyezetatalakitas_bocsanatos_bunei_magyarorszagon)
www.vizeink.hu/files/vizeink.hu_0157_2-2_forum_memo_2009.07.06.pdf
