A PRIMADONNA
REGÉNY
IRTA:
GARAI FERENC
A MAGYAR KERESK. KÖZLÖNY HIRLAP- ÉS KÖNYVKIADÓ VÁLL. KIADÁSA
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya ISBN 978-963-417-473-8 (online)
MEK-20526
I.
Tihanyi Károly nyugalmazott főispán, a csengerbogozi, torzsai és lepsényi Tihanyi familiának legutolsó sarja, a vármegyének leggazdagabb, egyszersmind legdölyfösebb ura volt. A nagy gazdagságból azonban az utolsó évtized alatt nem maradt egyéb, mint az ősi curia, nehány száz hold vadászterülettel.
A négyezer holdas birtok, a rengetek sok lábas jószággal együtt, lassanként eluszott - dobra került.
A vármegyében senki sem sajnálta Tihanyi Károlyt, sőt bizonyos kárörömmel vettek tudomást arról, hogy a dölyfös nagy ur lábai alól a cserepesi tanyát is ellicitálták.
Pedig erre a tanyára volt a legbüszkébb Tihanyiné ő méltósága. Az az ő öröksége volt. Apja:
néhai kunházi, verpeléti és sámsai Rostok Gedeon, akinek ősapja állitólag Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel is rokonságban volt, ott fogadta a császár kancellárját, mikor a nagy árviz miatt a vonat nyilt pályán, éppen az ő birtokának a határában megállott.
Ezért is kapott valami kitüntetést Rostok Gedeon, aki ettől az időtől kezdve annyira elbizako- dott volt, hogy a vicispánt felpofozta és a megyei hajduk szemeláttára a curiájáról kidobatta.
Ezt a szégyenletes esetet ugyan nem örökitette meg a vármegye krónikása, de Tihanyiné ő méltósága gyakran mesélte el tréfásan nagyuri vendégeinek, akik természetesen jókat nevettek a vén kuruc vakmerőségén.
Ha Tihanyiné ő méltósága megharagudott valakire, még ha az a főszolgabiró volt is, azzal fenyegette meg, hogy ugy kidobatja a kastélya udvaráról, mint az édes apja a vicispánt kidobatta.
A megye földesurai nem is igen koptatták a Tihanyiék küszöbét s igy hetek, hónapok teltek el, mig vendég jelentkezett a Tihanyi familia vasrácscsal körülvett kastélyában.
Nehány évig ugyan nem sokat törődtek Tihanyiék ezzel az állapottal, de a mikor Piroska hazakerült a nevelő-intézetből, fűt, fát megmozgattak, hogy a vármegye előkelő ifjai vizitel- jenek náluk.
Kezdetben nehezen ment a dolog, a mikor azonban megtudták, hogy Penteley Gida báró majdnem napi vendég Tihanyiéknál, a többi mágnás ifju is elfogadta a meghivásokat.
Nehány hét leforgása alatt már zajos volt a Tihanyi curia. A gazdag mágnás ifjak versenyt udvaroltak Tihanyi Piroskának, aki egyformán flirtelt valamennyivel, de bizalmával az egyiket sem tüntette ki jobban a másiknál.
A nagy mulatozások és vadászatok temérdek pénzbe kerültek, de Tihanyiné mindég azzal nyugtatta meg az urát, hogy majd kárpótolva lesznek akkor, ha Piroskát egyik vagy másik báró feleségül veszi.
Egy vadászat után figyelmeztette is Tihanyiné a férjét, hogy Penteley Gida báró nagyon is komolyan foglalkozik Piroskával.
- Milyen pompás is volna, ha minden ugy lenne, a hogy én gondolom - szólt mosolyogva Tihanyiné: Penteley Gida bárónak huszezer hold földje van s a mellett igen kedves fiu.
- Meg aztán báró - vágott közbe a főispán - igazi, ősökkel biró báró.
- Az ám, csak már megkérné a leányunk kezét - sóhajtozott az asszony.
- Fiatal még az édes, nem kell siettetnünk a dolgot. Előbb csak ismerjék meg egymásnak a lelkét, ugy mint mi, akkor... Emlékszel édes?
- Emlékszem, emlékszem, csakhogy én nem szeretném, ha esztendőkig tartana ez a helyzet;
mentől hamarább, annál jobb. A gyerekünk szép, okos s ami a fő, nagyon is kifejlett leány.
- Hát abban igazad is van, de hát még sem szólhatunk neki, megvárjuk, amig ő nyilatkozik...
Penteley báró azonban nem nyilatkozott. Észrevette, hogy hálót fonnak körülötte és egy szép napon a fővárosba utazott. Csak egy levélkében bucsuzott el Tihanyiéktól.
Lassanként a többi előkelő ifju is elmaradozott és alig fél év eltelte után, Tihanyiéknál ismételten a régi csend ütött tanyát.
Az öreg Tihanyi, - hogy még se szakitson a nagy uri társasággal, - minden héten Budapestre utazott és a kaszinóban kereste fel régi vendégeit, akikkel a zöld asztal mellett töltötte el szabad idejét.
Ez a passzió sok pénzébe került Tihanyi főispánnak. Majdnem állandóan vesztett a kártyán s hogy a felesége ne tudjon semmit nagy veszteségeiről, uzsorásoktól szerzett pénzt, melyet lassanként betábláztak a birtokaira.
Tihanyiék legközelebbi szomszédja: Bottlik András volt, aki nemesi családból származott ugyan, de egyszerü polgári életmódot folytatott. Egyetlen leányát: Margitot abban az intézet- ben neveltette, a hol Tihanyi Piroska volt, de a két leány sohasem volt jó barátságban egy- mással.
Tihanyi Piroska éppen olyan gőgös volt, mint szülei és lenézte Bottlik Margitot, akit az egyszerüség és szerénység mintaképének tartottak.
A két leány egyszerre került ki a nevelőintézetből, de Piroska ezután még kevésbbé akart hallani Bottlik Margitról, mint azelőtt.
Ez a körülmény és Tihanyinénak büszke s lenéző magatartása teljesen elidegenitette egymástól a két családot, noha Bottlik András, - aki akkor még csak a kamasz éveiben volt, - titokban szerelmes volt Piroskába.
A két család közötti tartózkodó viszony még jobban elhidegült akkor, a mikor az öreg Bottlik András egy árverésen megvette Tihanyi Károlynak egyik birtokát.
Ez a körülmény módfelett boszantotta Tihanyiné ő méltóságát. Nem akart megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az ő nemesi birtokuk paraszt kézre kerüljön.
Mert csak parasztoknak nevezte Bottlikékat és egy izben meg is izente Bottliknénak, hogy jobban vigyázzon a fiára, mert ő nem türi, hogy az mezei virágokat küldözgessen az ő leányának, aki ugy sem lehet egy felcseperedett paraszt ur fiának a felesége.
Tihanyi Károlyt, mintha csak átok sujtotta volna, egyre üldözte a balszerencse: a kártyán, mely utóbb szenvedélylyé vált, lassanként eluszott az egész vagyona és feleségének csak akkor mondta meg a szomoru valóságot, a mikor már késő volt.
Tihanyiné naponta többször elájult, de ez mit sem használt, mert az utolsó birtok is dobra került, az urát pedig rövid uton nyugdijazták.
A nyomor, a szegénység, amitől annyira irtózott Tihanyiné, ott kopogtatott az ajtójukon s nem volt segitség. Piroska udvarlói, az előkelő mágnás fiuk teljesen szakitottak Tihanyiékkal s egy napon azt a szégyent is elérte a méltóságos asszony, hogy Penteley Gida báró, akiről azt hitték, hogy szerelmes Piroskába és majdan feleségül veszi őt, nem is köszönt nekik az utcán, ugy tett, mintha nem venné észre őket.
Piroska lelkiállapotára nagy hatással volt régi udvarlójának ez a férfiatlan viselkedése. Nem szólt erről a szüleinek semmit sem, de a mikor egyedül volt, elkeseredésében sirt.
Nem akart szemrehányást tenni a szüleinek, pedig ismerte a helyzetet, tudta, hogy minden megaláztatásnak csak ők az okai. A féktelen gőg, a határtalan nagyravágyás és a mértéktelen költekezés juttatta őket abba a szánalmas helyzetbe. Voltak percek, a mikor Piroska öngyil- kosságra gondolt, de tervének végrehajtásától félt, irtózott.
Tudta magáról, hogy szép, formás, okos és eme előnyeiben bizott, hogy megszerzik neki azt, amit szüleinek tönkremenetele megfosztott tőle.
- Csak azért sem - gondolta magában - engem nem fognak sajnálni azok a kurtanemesek, nem, annak a kis békának nem teszem meg azt a szivességet. Előbb boszut állok rajtuk, kegyetlen boszut, mert potom áron vették meg a mi ősi birtokunkat, meg aztán mert gyülölöm, utálom azt a kis erkölcsös békát, akit már a nevelőintézetben is ki nem állhattam.
Békának nevezte Bottlik Margitot, aki teljes ellentéte volt neki.
Egyszerü, finom lelkü és nemesen gondolkodó leány, aki még az ellenségeit is szeretni tudta.
Margit már a nevelő-intézetben kereste a Piroska barátságát. Nem irigyelte, hanem inkább csodálta annak szépségét, előkelő tartását és különösen csinos alakját.
Szinte félénk szerénységgel közeledett hozzá. Ha Piroska uj ruhát kapott, dicsérte, magasz- talta, de e dicséretben nem volt irigység, hanem tiszta, őszinte elismerés.
Piroska csak ugy foghegyről beszélt vele s ha Margit a ruháját dicsérte, büszkén igy felelt:
- Én tehetem, az apám főispán és méltóságos ur, az anyám meg bárói családból származik.
Margit ilyenkor csak elpirult s félénken mondotta:
- Milyen boldog lehet maga Piroska.
A mikor Tihanyi már teljesen tönkrement s a kastély, valamint az utolsó kis birtok is dobra került, Piroska nagyon elszomorodott. De szomorusága nem tartott sokáig. Azzal vigasztalta meg magát, hogy szépségével visszaszerezheti azt, amit az apja eltékozolt. Még mindég bizott. Bizott abban, hogy egyik vagy másik volt udvarlója - csupa gazdag mágnás fiu - elveszi őt feleségül és akkor rendben lesz minden.
Ez a reménye is kárba veszett s egy napon az a kellemetlen meglepetés érte, hogy az anyja csomagolni kezd, hogy örökre bucsut mondjanak a kastélynak meg a cserepesi tanyának s beköltözzenek a városba, a hol két szük kis szobából álló lakást béreltek, melybe a régi butorokat sem vihették be, mert az árverésen azt is eladták a hitelezők.
Piroska megtudta, hogy az uj lakásba a butorokat egy budapesti, kéteshirü butorkereskedőtől vásárolták hitelbe.
Nem tudta ezt a nagy szégyent elviselni s mielőtt a részletfizetésre vett butor megérkezett, bucsut vett az üres lakástól.
Este kilenc órakor kezet csókolt az édes anyjának, éppen ugy, mint azelőtt, le is feküdt, de reggel, a mikor a méltóságos asszony a szobaleány helyett bevitte a tejet, legnagyobb meg- lepetésére leányának hült helyét találta.
A kétségbeesett asszony éppen az udvarra sietett, hogy ott keresse Piroskát, mikor egy vasuti munkással találkozott, aki egy levelet adott át neki.
A méltóságos asszony felsikoltott. Piroska irását ismerte fel a boritékon, a melyet nem mert felbontani. Rosszat sejtett, tehát beszaladt a főispánhoz, aki hosszuszáru tajtékpipáját tömte éppen olyan méltóságteljes mozdulattal, mint azelőtt az ősi kastélynak dohányzó szobájában.
A főispán felbontotta a levélkét, ránézett a feleségére, aztán csak ennyit mondott:
- Tudtam!...
Piroska megszökött. Nem akart élni abba a milieuben, amelybe a sors belesodorta. Félt a szegénységtől, remegett attól a gondolattól, hogy a segédjegyző, meg a helyettes szolgabiró szánalommal fognak reá tekinteni; volt iskolatársnői pedig, akiket lenézett és szivből utált - talán még vigasztalni fogják.
«Ne kutassátok, hogy hol vagyok» fejezte be levelét. «Ne kutassátok, mert ha reám is akadtok, nem térek vissza többé soha, inkább agyonlövöm magam.»
Tihanyi és felesége ismerték leányuknak makacs természetét, s ezért meg se kisérelték, hogy kikutassák tartózkodási helyét.
Mindent a véletlenre biztak.
Piroska pedig, mialatt szülei a butorozatlan lakásban szomorkodtak, a gyorsvonatnak egy másod osztályu fülkéjében gondolkodott a történtek felett.
A méltóságos kisasszony, a környék uri fiatalságának elkényeztetett kedvence, negyven koronával a zsebében, ugy érezte magát, mint egy maturált tizennyolc éves diák, a kinek engedélye van arra, hogy az első éjszaka lumpoljon egyet s akkor mehet haza, a mikor neki tetszik.
Szabadnak érezte magát az a leány, aki ötven lépést sem mehetett egyedül, szobaleánya vagy társalkodónője kisérete nélkül. Szabadnak érezte magát s ez az állapot tetszett neki.
Egyelőre nem gondolt másra, minthogy szerencsésen érkezzék meg a fővárosba.
Ott majd csak lesz valahogy. Felkeresi Lenci nénit, aki valamikor hires szinésznő volt. Az majd csak kispekulál valamit, hogy minden ugy legyen, a hogy tulajdonképen lenni kell. Már ugyis régi vágya volt, hogy Lenci nénit személyesen megismerje. Eddig csak a hirét hallotta.
Az igaz, hogy valahányszor szóba hozták Lenci nénit, őt mindég kiküldték a szobából.
- Nem kell még neked mindenről tudni - szokta mondani ilyenkor az édes anyja, ő azonban a tapétaajtón keresztül hallgatódzott.
Igen érdekes dolgokat hallott Lenci néniről, a kinek nevével együtt emlegettek mindég egy- két minisztert, mágnást, meg milliomos bankárt, mint olyanokat, akik nagyon jó barátságban voltak Lenci nénivel. Azért mégis ünnepelték, az ujságok dicsőitették s majdnem minden hónapban megjelent az arcképe egy-egy képes hetilapban.
Piroska alig várta, hogy Lenci néni nyakába borulhasson.
Az bizonyára nem fogja őt kiutasitani, magához veszi s nevel belőle, ha mást nem, hát szinésznőt, olyan szinésznőt, mint ő volt fiatal korában s ki tudja, talán őt is ünnepelni fogják, róla is irnak majd az ujságok s talán még az ő arcképe is megjelenik egyik-másik képes hetilapban...
Ezek a gondolatok foglalkoztatták Piroskát az uton s észre sem vette, hogy a vele szemközt ülő öreg ur nem veszi le róla tekintetét.
Állomáshoz ért a vonat. Piroska megéhezett. Máskor ilyenkor a szobaleány már bevitte neki a vékony szeletekre vágott sonkát vajas kenyérrel, vagy más izletes eledelt, amelyet csak ugy immel-ámmal fogyasztott el.
Éppen a kellő pillanatban hallatszott, amint egy leányka friss sonkás zsemlyéjét kinálgatta az utasoknak. Piroska magához intette s sonkás zsemlyét kért tőle.
A mikor fizetni akart, akkor vette észre, hogy nincsen apró pénze, tehát egy husz koronás bankjegyet adott át a leánykának.
- Jaj kisasszonykám, nincsen nekem ennyi pénzem. A vonat indul, nem mehetek felváltani.
Piroska jobbra, balra nézett s mert utitársán kivül senkit sem látott, az öreg urhoz fordult, hogy váltsa fel neki a husz koronás bankjegyet.
- Apró pénzem nincsen, de ha megengedi, kölcsönzök annyit, hogy a sonkás zsemlyéjét kifizethesse.
Piroska elfogadta a kölcsönt s ezzel megismerkedett utitársával, aki a bemutatkozásnál valami különös hangzásu nevet mormogott, amiből csak annyit értett meg Piroska, hogy az öreg ur földbirtokos.
Ez imponált a tönkrement főispán leányának. Csakhamar ő is elmondotta, hogy kinek a leánya és hogy Lenci nénihez utazik Budapestre.
- Talán ismeri is a nénikémet? Hires szinésznő volt valamikor, de mostan már visszavonult a szinpadtól.
- Nagyon is jól ismerem - felelt az öreg ur s szemei felragyogtak a Lenci néni nevének hallatára.
- Sokat gyönyörködtem a játékában. Ezelőtt harminc esztendővel ünnepelt kedvence volt a budapesti közönségnek. Kár ezért az asszonyért, hogy megöregedett. Az ilyen teremtéseknek örökké fiataloknak kellene maradniok...
Piroska boldog volt s szinte tapsolni szeretett volna örömében, hogy Lenci néninek egyik jó ismerősével hozta össze a véletlen.
Félórai beszélgetés után az öreg ur már tudta, hogy szép utitársnője a szinipályára készül, tudta, hogy az apja tönkrement és azt is, hogy most már a saját erejéből akar megélni a fővárosban.
- Ha magácska is olyan nagy művésznő lesz, mind Lenci néni volt, akkor még nagyobb sikerei lesznek. Ilyen szép, csinos termetü leány való a szinpadra. Meglátja, hogy egy-két év mulva a lába elé borul a fővárosi fiatalság. A többi aztán magától jön.
A gyorsvonat éppen akkor robogott be a pályaudvarnak nagy üvegcsarnokába, a mikor Piroskának utitársa, mint egy szerelmes gimnazista, ábrándosan nézett a leány szemeibe, mi- közben remegő hangon elpanaszolta, hogy nincsen senkije, özvegy ember s azt sem tudja, hogy kire fogja hagyni a vagyonát.
- Ha ilyen kis örökösöm lehetne, mint magácska, ha ilyen kis angyal segitene elkölteni jövedelmem egy részét, én lennék a föld legboldogabb embere.
Piroska még nem értette, mi módon kell az ilyen szavakba belekapaszkodni. A veleszületett s hazulról hozott gőg fátyolt vetett a szemére, nem látott utitársában mást, mint egy kedves, udvarias, bókoló bácsit, aki az utazás unalmát jelentéktelen, de hizelgő szavakkal akarta elüzni.
Az öreg ur nem vált meg utitársától, beült vele egy bérkocsiba és Lenci néni lakásának keresésére indultak.
Nem volt nehéz a cimét megtalálni. A szinháznál, a hol az öreg portás nagyon jól ismerte az egykori hires művésznőt, megmondotta, hogy hol lakik Lenci néni. Piroska utitársa az utca- sarkon leszállt a kocsiról, megadta a cimét Piroskának, azután eltávozott.
- Ha valaha baj éri, forduljon hozzám. Én segitségére leszek.
II.
Lenci néni a belvárosban lakott egy régi földszintes háznak kis udvari lakásában, a hova husz évvel ezelőtt költözött, akkor, a mikor teljesen visszavonult a szinpadtól és nyugdijából kellett eltartania magát. A kis lakás tömve volt régi, de értékes butorokkal, azokkal, a melyektől nem akart megválni, a melyekhez régi kedves emlékek füzték, emlékek azokra az időkre, a mikor igen nagy urak fordultak meg a lakásában.
A falak tele voltak hervadt koszorukkal, a melyeknek széles selyemszalagjairól aranybetüs feliratok tanuskodtak azokról a sikerektől hangos, forró estékről, a melyek Lenci néni dicső- ségére emlékeztettek.
Az alacsony, keskeny ablakoknak párkányán cserepekben ápolt virágok diszlettek s terjesz- tették illatukat a különben nehéz, fojtott levegőjü kis homályos szobákban.
Lenci néni a napnak legnagyobb részét ott töltötte az ablaknál, virágcserepei mellett s sokszor órákig merengett a mult idők édes emlékein.
A mikor elfáradt az ábrándozásban, elővette kedvenc könyveit: Marlitt és Beniczkyné regényeit s olvasott; olvasott belőlük gyönyörrel, élvezettel s ha egy igen szépen kikanyaritott szerelmi vallomáshoz ért, melyet a szerelmes lovag a holdvilág fényénél rebegett el, sápadt képü, aranyhaju szerelmesének, nyomban könnyekkel teltek meg szemei s ilyenkor megint csak a multba tekintett vissza, a mikor hozzá is olyan szépen szólottak azok a lovagok, akik mindég egy-egy ékszerrel pecsételték meg olthatatlan szerelmük örökkévalóságát...
Igy élt Lenci néni nap-nap után emlékei, virágcserepei és regényei között. Marlitton és Beniczkynén kivül csak Petőfi verseiből olvasgatott, de ilyenkor mindég annyira elérzé- kenykedett, hogy abba kellett hagynia az olvasást. Ilyenkor mindég eszébe jutott a szinház tenoristája, a kit minden anyagi érdek nélkül szeretett és aki minden délután felolvasott neki Petőfi verseiből egyet-kettőt.
A külvilággal már esztendők óta nem igen érintkezett Lenci néni. A rokonaival meg éppen nem találkozott sohasem. Tihanyi Károly főispán közeli rokona volt: a testvérének a fia, de ezzel sem érintkezett.
Haragudott rája, mert sohasem látogatta meg. Pedig mikor Tihanyi Pesten jogászoskodott, Lenci néni sokszor kisegitette a pénzzavarból. A viszony tulajdonképpen akkor élesedett ki Lenci néni és Tihanyi között, a mikor ez megnősült. Vérbeli arisztokrata családnak a leányát vette feleségül, aki annyira büszke volt, hogy lenézte Lenci nénit, állitólag csak azért, mert fiatal korában nem a legerkölcsösebb életmódot folytatta.
Lenci nénit nagyon meglepte, a mikor Piroska benyitott hozzá és megmondotta, hogy ő Tihanyi Károly főispánnak leánya. A matróna végig nézett Piroskán, aztán magához vonta és megcsókolta a homlokát.
Ez volt az egész, még azt sem mondotta neki, hogy üljön le, pihenje ki magát, vagy más hasonló szavakkal sem biztatta, a hideg fogadtatástól kellemetlenül meglepődött leányt.
Piroska percekig állott egy helyen szótalanul s a kinos csendet Lenci néni törte meg, nem éppen a legnyájasabb hangon:
- Meddig maradsz a fővárosban?
Piroska nem felelt a különös kérdésre, hanem sirva fakadt s az ajtó felé tekintett, mint egy kellemetlen látogató, akit a házigazda egyszerüen kiutasit a lakásából.
- Hát az a gyönyörüséges apád nem ereszkedett le hozzám? Ő talán nem is tudja, hogy ide jöttél, ugy-e? Nem tudja, mert akkor megtiltotta volna. Attól félne, hogy elrontanálak, erkölcstelenségre nevelnélek s olyan dáma lenne belőled, mint - ő szerinte - én voltam.
Hát jól van, csak maradjon magának a méltóságos főispán ur! Hej pedig valamikor jó voltam neki... Édes, aranyos drága Lencikémnek szólitott, igen, amikor kifizettem a kártyaadósságait, meg más egyebeket. Persze most nem ismer, az anyád, a méltóságos asszony is szégyenli, hogy a rokona vagyok, mert nem talált elég szentnek a lelkem. Pedig én voltam valaki, ha most senki is vagyok. Ünnepeltek, virágokat szórtak a lábaim elé; bárók, grófok és minisz- terek keresték a kegyeimet. Nem voltam elég szent? Művésznő voltam, ünnepelt művésznő, tehát ugy éltem, mint ahogy egy művésznőnek élnie kell: nyiltan. Nem zárkózhattam el a világ elől, mint egy szent szűz a kolostorban.
Mialatt Lenci néni ezeket elmondotta, letette a szemüvegét s zsebkendőjével a szemét törülgette. Azután felemelkedett a nagy karosszékből s a virágait öntözgette.
Piroska pedig ott állott még akkor is azon a helyen és nagyon, nagyon boldogtalannak érezte magát. Minden reménysége Lenci néni volt. Attól a pillanattól kezdve, amikor a szökés gondolata megfogamzott agyában, másra sem gondolt, mint Lenci nénire: az egykor ünnepelt művésznőre, akinek támogatása mellett akart a szinipályára lépni. Arra gondolt mindég, hogy a Lenci néni befolyása egyengetni fogja előtte az utat s az ő támogatásával leküzdheti azokat az akadályokat, amelyek egy vidéki leány elé gördülnek, még akkor is, ha Thália papnője akar lenni.
Csalatkozott. Lenci néni barátságtalanul, szinte hidegen fogadta. Valami régi elintézetlen családi ügy következményeit látta Piroska ebben a hideg fogadtatásban. Lenci néni, mikor már valamennyi virágcserepét megöntözte, bement a szomszéd szobába s ott tett, vett, rakos- gatott, de egy szót sem szólt az ablak mellett álló, kisirt szemü leányhoz. Amikor nehány perc telt el már ebben a kinos bizonytalanságban, Piroska lassan odament Lenci nénihez, kezet akart neki csókolni, hogy aztán eltávozik.
- Azért nem kell mindjárt megszökni, ha haragszom is egy kicsit. Nem reád haragszom, aranyom, hanem az apádra, meg az anyádra. No, de most már vége. Hát csak ülj le ide mellém, gyermekem s először is azt mondd meg nekem, hogy hány éves vagy és van-e még több testvéred is odahaza?
Piroska e szelidebb megszólitásra visszanyerte bátorságát és elmondott mindent Lenci néninek, még azt sem hallgatta el, hogy megszökött hazulról és a szinipályára készül.
- Jaj lelkem csak azt ne, csak szinésznő ne legyen belőled, inkább menj egy kolostorba, vagy akárhova, csak a szinpadra nem. Más világot élünk most lelkem, más világot; nem a tehet- ségek érvényesülnek, nem bizony, nem ugy mint az én időmben, amikor csak olyanból lett szinésznő, akinek tehetsége volt hozzá, de akkor vihettük is valamire, még ha nem is volt olyan nagy gázsink, mint a mostani primadonnáknak.
Piroskát nagyon elkedvetlenitették Lenci néni szavai. Ő azt hitte, hogy Lenci néni előtt a művészeti pályán kivül nincs más pálya a világon. Nem mert ugyan ellentmondani neki, de tekintetével elárulta, hogy nincsen nagyon megelégedve Lenci néni tanácsával.
- Én hires művésznő voltam, usztam a dicsőségben, ünnepeltek, körülrajongtak s mégis ennyire jutottam. Itt kell laknom ebben a sötét szük kis lakásban, mert amit szereztem, elfizettem másokért, akik visszaéltek jóságommal. Még most is fizetek értök, a nyugdijamból.
Különben ezt te ugy sem értenéd meg gyermekem. Tizenhét éves vagy, eddig gondtalanul éltél, de hogy ezután mi lesz veled, azt nem tudom.
- Pedig én nem akarok nyomorogni, Lenci néni, nem én, még ha akármi történik is velem.
Fiatal vagyok, tanultam is sokat, tehát élni akarok, jól, szépen és gondtalanul.
- Ugy csak tisztességed árán élhetsz itt a fővárosban. Már pedig te uri leány vagy, nemesi családból származol s az apád vármegyei főispán.
- Eh, mit törődöm én azzal, hogy az apám nemes ember, császári és királyi kamarás, vármegyei főispán, meg tudja isten, hogy micsoda, ha koldusok vagyunk. Hiszen még annyija sem maradt az apámnak, hogy a legszükségesebb kiadásokat fedezhesse. Amikor volt, nem gondoskodott rólam, nem törődött a jövőmmel, hanem szórta a pénzt, mint a pelyvát. Ahogy vetett, ugy arasson is.
- Okos kis leány vagy gyermekem - szólt gondolkodás után Lenci néni - látom, hogy jó nevelésben volt részed, csakhogy ha ilyen gondolatokkal van tele a fejecskéd, nagyon hamar elbukol itt Budapesten. Ilyen elvekkel nem sok dicsőséget fogsz hozni a Tihanyi familiára és ezek után hozzám sem jöhetsz leányom. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak reám.
Lenci néni e szavak után visszanyerte előbbi haragos arckifejezését s bement a másik szo- bába, magára hagyta Piroskát, aki most már nem könyezett, hanem elszántan néhány lépést tett Lenci néni felé s szinte gunyos hangon szólt utána:
- Isten megáldja nénikém, engem ezuttal utoljára látott.
- Az anyja vére, gőgös és makacs, mint valamennyi Rostok.
Ezt már nem igen hallotta Piroska, mert kint volt s mintha kergették volna, sietett a kis rozoga épületből, ki az utczára.
III.
Özvegy Duka Jánosné már tiz esztendő óta adta albérletbe az utcai szobáját. Többnyire egyetemi hallgatók laktak nála. Vidéki, vagyonos szülők gyermekei, akik jól és pontosan fizettek, amellett nem voltak egész nap a szobában. Nappal kávéházban, éjjel pedig kávé- házakban. Különösen a jogászok, akik csak kétszer látogatnak el az egyetemre: beiratáskor és amikor aláiratják a leckekönyveiket.
Özvegy Duka Jánosné már tul volt a negyven esztendőn, de nem látszott többnek harmincnál.
Ha valamivel kevesebb hájat szedett volna magára, nemcsak csinos, hanem kivánatos asszonynak lehetett volna mondani. A sok semmitevéstől azonban annyira elhizott, hogy a téli hónapokban rendesen nyolcvan kilót nyomott. Nyáron, különösen a kánikulában, öt-hat kilót lefogyott ugyan s ezért özvegy Duka Jánosné imádta a forró nyári napokat.
Abban az esztendőben Bottlik András egyedül lakott özvegy Duka Jánosné utcai szobájában.
Lakótársa is volt, de az megbetegedett és hazautazott a szüleihez.
Karácsony előtt három héttel, éjfél után egy órakor nagy jajgatásra ébredt Bottlik. Azt hitte, hogy betörők vagy gyilkosok támadták meg lakásadónőjét s ezért magához vette a Browning pisztolyát s besietett az udvari szobába, ahol Dukáné egyedül lakott. Bottlik senkit sem látott a szobában háziasszonyán kivül s amikor belépett, akkor tudta csak meg, hogy tulajdon- képpen mi történt a háziasszonyával. Az asszony fején vizes borogatás volt, amely eltakarta husos arcát. Csak a vonagló ajkak látszottak ki a vizes kendő alól.
- Orvosért, mert meghalok! - nyögte az asszony keservesen, mire Bottlik - miután cseléd nem volt a háznál - nem éppen a legkifogástalanabb öltözékben - lesietett az utcára, hogy orvost hivjon a jajgató asszonyhoz.
Közelben nem volt orvos. Bottlik beszaladt a nem messze levő éjjeli kávéházba azzal a szándékkal, hogy telefonál a mentőknek.
Amikor benyitott a helyiségbe, fojtott, forró levegő csapta meg az arcát. A cigányzenészek éppen akkor kezdtek valami szomoru nótába, miközben a primás egy asztal felé sompolygott, ahol egy szőke leány ült háttal a bejárat felé. Mellette egy jól öltözött, beretvált arcu fiatalember, aki merengően szerelmes tekintettel nézte szomszédnőjét.
Bottlik András csak futólag tekintett a mulató párra, besietett a telefonfülkébe és hivta a mentőket. Amikor visszafelé jött, az asztalka mellett ülő leány hirtelen felugrott, Bottlik elé állott és nevetve üdvözölte:
- Jó estét, András!
A fiatalember nem felelt. Szinte zavarodottan állott a leány mellett, végig nézett rajta, de ismeretlennek találta. Arcán azonban meglátszott, hogy a hang ismerős előtte, valahol hallotta.
A leány kacagni kezdett, egészen közel lépett Bottlikhoz s mélyen a szemébe nézve kérdezte:
- Hát igazán nem ismer András?
- Nem én, ha agyonüt sem.
- Hát akkor nem is mondom meg, hogy ki vagyok, pedig tudom, nagyon meg lenne lepve, ha tudná, hogy kivel beszél.
- Bocsásson meg kisasszony, de nem tudom, kihez van szerencsém. A hangja feltétlenül ismerős előttem és még sem tudom, hogy kicsoda. Lehet, hogy izgatottságom ennek az oka. A lakásomon egy sulyos beteg asszony fekszik egyedül, most hivtam a mentőket, akik nyomban ott lesznek, tehát haza kell mennem. Ha nem akar kiváncsivá tenni, mondja meg a nevét.
- Most már csak büntetésből sem mondom meg, de ha mindenáron tudni akarja, hogy ki vagyok, jőjjön el holnap este a Kék golyó mulatóba.
A leány ezek után otthagyta Bottlik Andrást, aki kiment a kávéházból s futó lépésekben sietett haza. A mentők is éppen akkor érkeztek a ház elé s Bottlikkal együtt felmentek a lakásba.
Özv. Duka Jánosné még jajgatott. Amikor a mentőorvosokat meglátta, hirtelen elhallgatott, szemeit lehunyta és csak a fogait vicsorgatta kinjában. Az orvosok megvizsgálták, aztán intettek a szolgáknak, akik hordágyra tették és levitték az asszonyt a ház előtt álló kocsiba.
Bottlik egyedül maradt a lakásban. Megnézte az óráját s aztán igy szólt magában:
- Két óra mult hat perccel. Ki lehet az a leány? Andrásnak szólitott s ugy nevetett reám, mintha jó ismerősök lennénk. Pedig nem ismerem. Nem tudom, hogy kicsoda. A hangja ugyan nem ismeretlen előttem, a szeme is olyan különös... Ah, hiszen az lehetetlen... Éjfél után egy fiatalemberrel... abban a kávéházban... meg aztán a Kék golyó... Hogy jönne ő a Kék golyó mulatóba?... Lehetetlen... Csak hasonlít hozzá a hangja. Igen, a hangja: - Nem ismer András? Tudja, hogy ki vagyok?... Eh, holnap majd megtudom, a Kék golyóban, igen a Kék golyó mulatóban...
Bottlik lefeküdt, de nem tudott elaludni. Egyre előtte volt az a szőke haju, kipirult arcu, kacagó leány, a füstös, büzös levegőjü kávéház, a cigányok, a mentőkocsi, meg özvegy Duka Jánosné, amint hordágyon levitték az emeletről.
Nem tudta behunyni a szemeit. Egyre az óráját nézte, melyet szeretett volna földhöz csapni.
Még csak négy óra. Milyen lassan mulik az idő. Máskor, amikor nem várta a reggelt, hihe- tetlen gyorsan virradt.
Szinte haragudott magára, hogy olyan gyenge akaraterejü, hogy egy leány, egy éjszakai ledér leány, ennyire kihozta a sodrából. Őt, a bácskai fiut, jogászt, aki két év óta - amióta a fővárosban lakik - már sok kalandon ment keresztül.
Megfordult a másik oldalára s a párnába temette arcát. Aludni szeretett volna, aludni legalább reggelig. Hasztalan erőlködött. Mennél jobban akart, annál kevésbbé tudott elaludni. Hirtelen felugrott s idegesen öltözködni kezdett. Amikor rendben volt, elővette a pénztárcáját s meg- olvasta a pénzét - négy korona harminchat fillér. Ennyivel nem mehetek a Kék golyóba. Ez éppen elég lesz reggelire, meg ebédre. Mi lesz aztán? Pedig el kell mennem a Kék golyóba, még ha az anyám gyürüje bánja is meg. El kell mennem, hogy megtudjam, ki az a leány, aki olyan merészen kacagott a szemembe s a nevemen szólitott meg.
Másfél órával később Bottlik már ugyanabban a kávéházban ült, ahol éjszaka a szőke leánnyal találkozott. Azt hitte, hogy a pincérek, vagy a kávés tudnak valami felvilágositást adni felőle, de csalatkozott. Nem ismerte senki. Csak annyit tudott meg, hogy három óráig mulattak.
Előbb a kávéházban, két óra után pedig bevonultak egy külön szobába, ahova három zenész is követte őket s nagy mennyiségü sört, majd három üveg pezsgőt fogyasztottak el. A fiatalember száz koronással fizetett, fiakkert rendelt s az alaposan elázott leánnyal elhajtatott.
- Nem tudják, hogy szólitotta a leányt az a fiatalember?
- Dehogy nem: hol Pirikének, hol Anyucinak, hol meg Babukának - válaszolt a kis sunyi szemü főpincér, aki Bottlik Andrásban nyomban felismerte a vidéki vagyonos fiut.
Fizetett és távozott, azzal a szándékkal, hogy elmegy a Kék golyó mulatóba s ott próbál szerencsét. Ott talán többet tudnak róla. Az uton meggondolta a dolgot s megnyugodott abban, majd a leánytól személyesen tudja meg, hogy kicsoda s vár estig, amikor elmegy a Kék golyó mulatóba.
Egyelőre pénzről gondoskodott s minthogy más módon nem tudott szerezni, lehuzta az ujjáról az anyjától kapott értékes brilliáns gyürüt s egy hordárral beküldte a zálogházba.
Kétszáz koronát kapott kölcsön s ez megnyugtatta. Ujra hazament, átöltözködött s mint egy másodéves jogász, akinek kétszáz korona van a zsebében, jókedvüen, fütyörészve ült le a
«gólyák» törzsasztalához s várta a kollégáit. Két órakor már együtt volt a diszes kompánia:
Berkes Gyuri, Berczik Pista, Juhász Gábor meg Fábry Zoltán. Mindannyian bácskai fiuk, akik Bottlik Andrással együtt a beiratkozás óta még a környékére sem mentek az egyetemnek.
Egyszer egy héten, vasárnap Jeszenszky Dénes is ellátogatott közéjük, de ezt a fiut nem nagyon szerették. Jeszenszky technikus volt, komoly fiu, aki a nappalokat a műegyetemen, az éjszakákat pedig odahaza töltötte s szorgalmasan tanult. Jeszenszky csak Bottlik András kedvéért kereste fel ezt a lump társaságot. Bottlikot kedvelte és szerette volna, ha az is inkább a könyvei társaságában töltötte volna idejét, mint festett arcu, ledér leányok között.
Ismerte Bottlik András szüleit. Annak az édesanyja jó barátnője volt az ő anyjának, a huga pedig egy intézetben nevelkedett Bottliknak a testvérhugával. Aznap délután Jeszenszky is bevetődött a Központi kávéházba. Feltünt neki Bottliknak különös viselkedése. Szokatlanul türelmetlen volt és egyre az órájára tekintgetett.
- De lassan mulik ez az idő. Máskor ilyenkor már hét óra van - szólt gyerekes könnyelmü- séggel - ma meg nem akar a nap lenyugodni.
- Talán bizony álmos vagy Andriskám, hogy olyan nagyon várod az estét. Hiszen a sok dolgod miatt már most is lefekhetsz. Látom a szemedről, hogy nem sokat aludtál az éjjel.
- Hát abban éppen igazad lehet, de azért nem vagyok álmos s még kevésbbé szándékozom lefeküdni. Estére meglepetés vár reám: gyönyörü szőke babával találkozom s azt hiszem, ez lesz az igazi. Ő már ismer engem, a nevemen szólitott, de én még nem tudom, hogy kicsoda.
Uri leány annyi bizonyos s még nem régen bukhatott le a menyországból.
- Szóval egy angyal - vágott közbe Fábry Zoltán.
- Bukott angyal szárnyak nélkül - kötekedett Berczik Pista, aki mindig lekicsinyelte bará- tainak szerelmi kalandjait.
- Már akár angyal, akár bukott angyal szárnyak nélkül - szólt haragosan Bottlik - nem a ti számotokra potyogott le a menyországból és aztán semmi közötök hozzá.
A fiuk összenéztek és hangosan elnevették magukat, miközben Bottlik hirtelen felugrott s köszönés nélkül eltávozott.
- Megbolondult szegény Andris, tisztára megbolondult - mondták egyszerre a barátai.
- Én meg azt hiszem, hogy a vesztébe rohan - szólt közbe lemondóan Jeszenszky. - Pedig szerettem volna megmenteni.
IV.
Amikor Tihanyi Piroska elhagyta Lenci néni lakását, sietve, mintha kergették volna, ment ki abból a keskeny utcából, ahol az első csalódás érte. A Nagykörutra ért s mert nagyon éhes volt, bement az első vendéglőbe, amely éppen utjába akadt. Olyan különösen érezte magát ebben a nagy idegen városban egyedül s mégis tetszett neki az a szokatlan helyzet, hogy nem függ senkitől, szabad, mint a madár, ugy élhet, ahogy akar s azt teheti, ami éppen kedvére van.
Leült egy sarokasztalka mellé és ebédelt. Nagyon jó étvággyal evett, miközben jobbra, balra nézegetett, mint egy igazi «falusi kis leány Pesten».
Csak ebéd után kezdett gondolkodni a történtek felett. Végtelenül bántotta a hiuságát az a hideg, barátságtalan fogadtatás, melyben Lenci néni részesítette. Ennek is a szülők az okai - gondolta magában - ők, akik büszkék és gőgösek voltak egész életükön. Abban a pillanatban gyűlölte a szüleit, Lenci nénit s az egész világot. Sírni szeretett volna dühében. Lelkén erőt vett valami kimondhatatlan fájdalom, melyet sohasem érzett azelőtt. Arra nem gondolt, nem is mert volna gondolni, hogy őtet: Tihanyi Károly főispán leányát ilyen megalázás érje, éppen ott, ahol menedéket keresett.
Száz gondolat kergetődzött egyszerre agyában. Mit tegyen? Mihez fogjon? Kihez menjen?
Mit csináljon ebben a nagy városban, ahol annyian fogadnák tárt karokkal s ahol még sem ismer senkit sem?
Álmait megsemmisülve látta. Az a vár, amelyet fantáziájában oly szépen felépített magának, romba dőlt, megsemmisült. Lenci néni volt minden reménysége, Lenci néniben vélte a második anyját megtalálni s már az első lépése sem sikerült. Pedig egyedüli vágya, minden kivánsága abban összpontosult, hogy a szinipályára lépjen. Hirnévről, dicsőségről álmodozott mindég s abban a meggyőződésben élt, hogy hirt, dicsőséget csak mint szinésznő szerezhet magának. És most mindennek vége. Vége mindennek, mert Lenci néni tudni sem akar róla, haragszik a szülőkre és haragját vele is érezteti.
- Pedig mégis szinésznő leszek - gondolta magában - s idegesen toppantott a lábával. Már csak azért is megmutatom Lenci néninek, hogy nélküle is megélek. Fizetett s aztán ismételten csak gondolkozni kezdett, hogy hova menjen.
Utitársa jutott eszébe, aki Lenci néni lakásáig elkisérte. Eszébe jutottak annak a szavai: «Ha valaha baj éri, forduljon bizalommal hozzám, én segitségére leszek.» Büszkesége nem enged- te, hogy az első akadálynál már is igénybe vegye a felajánlott segitséget. Arra gondolt, hogy azt a segitséget ráér majd akkor igénybe venni, amikor már más ut nem lesz a menekülésre.
Még az nap délután lakást vett fel magának.
Kopottas külsejü, de szelid arcu öregasszony szólította meg az utcán, miközben a házak kapuin kifüggesztett cédulákat olvasgatta.
Hamar megegyeztek. Az asszony elmondotta, hogy ő egyedül van, nincsen senkije s már nagyon régen szeretné, ha egy tisztességes leányka laknék nála albérletben. Nagyon olcsón ad teljes ellátást, csakis azért, hogy ne legyen egyedül.
Piroskának megtetszett az asszony. Szelid, behizelgő hangja, barátságos tekintete bizalmat ébresztett benne. Elment vele, megnézte a lakást, amelyet megfelelőnek talált s mindjárt ott is maradt.
Másnap Piroska már mindent elmondott a lakásadónőjének. Elmondotta, hogy kinek a leánya, hogy megszökött, hogy a szinipályára akar lépni s hogy mindössze negyven korona pénzt hozott el magával s most azt sem tudja, hogy mi lesz vele, hogyan fogja magát eltartani a fővárosban.
- Sohse busuljon, édes kisasszony, majd csak lesz valahogy. Én hitelezek magácskának addig, ameddig szüksége lesz reá. A fő az ellátás. Ruhát is rendelünk. Van nekem egy jó ismerősöm, akinek női divat szalónja van, aki ilyen szép uri leánykáknak szivesen csinál egy-két szép ruhát. Majd megfizeti. Vagy maga vagy más valaki. Édes istenem, hiszen azért nem kell mindjárt kétségbeesni, ilyen szép, ilyen csinos s ilyen fiatal leánynak.
Tihanyi Piroska sorsa eldőlt abban a pillanatban, amikor átlépte ennek az öregasszonynak a küszöbét. A szülői háztól megszökött, de alapjában véve mégis uri leány volt, aki jó nevelés- ben részesült. Mint az eltévedt bárány, farkasverembe esett egészen véletlenségből s mégis azon a módon, mint sok más hasonló teremtés, akik azt hiszik, hogy véletlenségből jutottak ilyen helyzetbe s nem tudják, hogy mint nemes vadra, lesnek rájuk a fővárosban, az ember- erdő sűrűjében, vadászok - öregasszonyok, lélekkufárok személyében. Tihanyi Piroska is ilyennek a hálójába került, s mert gondolkodása, lelki állapota s természeti hajlandósága, de különösen szorult anyagi helyzete vitte rá, hogy meghallgassa a lakásadónőjének csábitó szavait - elbukott...
A lakásadónője gondoskodott róla, hogy Piroska ne unja magát. Régi ismerőseit - vagyonos öreg urakat hivott vendégségbe magához s kezdetben Piroska észre sem vette, hogy mindez érte történik, az ő lelkét, az ő testét bocsájtja áruba az a némber, aki azt igérte neki, hogy az anyát fogja pótolni, a szerető, gondoskodó, jó anyát.
Piroska később már gondolkodásánál fogva is hajlott a rosszra és igy nem nagy küzdelmébe került a lakásadónőnek, hogy a szép, fiatal leányt áruba bocsássa. Időközben a sziniiskolába is eljárogatott Piroska s mert egy ismert mágnás volt a pártfogói között, jó szerepeket kapott a növendékelőadásokra és a fiatal kritikusok igen melegen, igen elismerő hangon irtak róla.
Tihanyi Piroska tehát egyre bukott - felfelé.
Már irigyei is voltak, akik olyan dolgokkal gyanusitották meg, melyek valótlanok és puszta rágalmak voltak.
Mindezek a körülmények nem változtattak semmit az életmódján. Könnyelmü, kicsapongó volt már attól a pillanattól kezdve, amikor a sziniiskolába lépett s kicsapongásaival még a társnőit is megbotránkoztatta.
Legszivesebben a fiatal szinésznövendékekkel mulatott. Azokat szerette minden érdek nélkül.
Azoknak a társaságában jól érezte magát s boldog volt, ha két vetélytárs hajba kapott egy- mással.
Hat hónap alatt hárman is párbajoztak miatta s az egyik növendék sulyosan megsebesült. Az esetről a hirlapok is megemlékeztek s Tihanyi Piroskáról beszéltek napokig szinházi körök- ben. Társnői irigyelték és intrikáltak ellene a direktornál, de az intrika semmit sem használt, mert Piroskának olyan befolyásos pártfogója volt, hogy a direktor ur nem tehetett vagy nem is akart tenni ellene semmit sem.
Egy alkalommal az igazgató levelet kapott, amelyben Tihanyi Piroskáról olyan dolgokat állitott a levél irója, hogy azt már nem lehetett szó nélkül hagyni.
Behivatta a kisasszonyt s szigoruan szólt hozzá:
- Piroska! tovább nem türöm, hogy az intézet jó hirnevét veszélyeztesd. Tegnap este megint botrányt csináltál egy nyilvános helyen s már a rendőrség is figyelemmel kiséri lépéseidet. Az
intézet leánynövendékei kijelentették, hogy veled együtt nem maradnak meg az intézetben.
Utoljára figyelmeztetlek, hogy becsüld meg magad, mert ellenesetben kizáratlak az iskolából!
Piroska mosolyogva hallgatta az igazgató figyelmeztető szavait, aztán hirtelen odaugrott az öreg urhoz, karját a nyaka köré fonta, jobbról balról összecsókolta a «rettenetes» szigoru direktort, aki ekkor lágyan, szinte érzékenykedve igy szólt:
- Eredj, eredj, te haszontalan gyerek, annyi kellemetlenséget okozol nekem, hogy szinte a saját jó hirnevemet is féltenem kell tőled.
- Jól van jól, direktorkám, ezért nem kell örökké morognod, mint egy medvének. - Pá! apuci, pá öregem, sietek...
Tánclépésekben ment ki az igazgatótól s csak az előszobában mutatott komoly arcot s ugy tett, mintha sirni akarna, hogy a folyosón ácsorgó kollégái és kolléganői azt gondolják, hogy a direktor nagyon keményen bánt el vele.
Ugyanazon a napon ismerkedett meg az utcán egy fiatal mágnással, aki meghivta vacsorára.
Piroska elfogadta a meghivást, de megjegyezte, hogy csak egy tizedrangu kis korcsmába megy el vele.
- Nem érzem jól magam az elegáns vendéglőkben. Fesztelenül szeretek mulatni olyan helyen, ahol nem ismer senkisem.
A fiatal mágnás ötletesnek találta Piroska tervét és végigdorbézolták a külváros éjjeli mulató- helyeit.
Igy került Piroska abba a kis éjjeli kávéházba, ahol Bottlik Andrással a véletlen összehozta.
Akkor már ittas volt. Nem törődött azzal, hogy a földije, aki ismerte az ő büszke szüleit, aki tudta róla, hogy azelőtt nem is állott szóba akárki fiával - most olyan züllött állapotban látja.
Piroska - mint emlitettem - nem szerette a Bottlik familiát. Amikor még megvolt a vagyonuk lenézte, amikor pedig anyagilag tönkrementek s az apjának a tekintélye is oda volt, irigyelte őket.
Különösen Bottlik András kis hugára haragudott: Margitra, aki minden tekintetben az ellen- téte volt neki. Már a nevelőintézetben irigykedett reá. Margitot szerették, nemcsak a társnői, hanem a tanárai és tanárnői is. Ő volt az intézet disze, a legjobb tanuló, a legkomolyabb, egyuttal legszerényebb növendék. Logikus, okos gondolkodása, subtilis, finom érzése s min- denkihez, még irigyeihez is jóindulatu közeledése vonzóvá, szeretetreméltóvá tették őt.
Csak Tihanyi Piroska nem szerette, amikor tehette, kellemetlenkedett neki, de Margit ugy viselkedett vele szemben, mintha Piroska lett volna a legjobb barátnője.
Amióta kikerültek az intézetből, alig találkoztak. Egy városban laktak, a földbirtokuk is egymás mellett volt, de a közönyös köszönésen tul nem mentek. Bottlikné örült is ennek az állapotnak, mert nemcsak a leányát, hanem a fiát: Andrást is féltette Tihanyi Piroskától.
Talán éppen ez a körülmény élesítette ki később a két család közötti ellentétet, pedig Tihanyiné titokban nem egyszer mondotta az urának:
- Ez a Bottlik András tetszik nekem. Vagyonos fiu, s ha legalább képviselő lenne belőle, nem bánnám, ha összejönne Piroskával.
Az igaz, hogy erre már csak akkor gondolt, amikor három pusztájukat elárverezték s az utolsóra is kitüzték az árverési határnapot.
Bottlikné, aki féltve, szeretettel s háziasan nevelte a gyermekeit, még álmában sem szeretett volna arra gondolni, hogy ő valaha rokonságba kerüljön a gőgös és könnyelmü Tihanyi familiával.
András Debrecenben végezte a középiskoláit s azután iratkozott be a budapesti egyetemre.
Birói pályára készült, ahhoz volt nagy kedve, mert az egyik ősapja is táblabiró volt Pozsony- ban.
Amikor a fiatalember elhagyta a szülői házat, Bottlikné megkönnyebbülten sóhajtott fel:
- Csakhogy megszabadult tőlük.
Tihanyiékat értette a «tőlük» alatt, mert észrevette, hogy a fia, amikor a nagyvakációt otthon töltötte, nagyon is gyakran lovagolt el a Tihanyiék kastélya előtt s titokban mezei virágokból kötött csokrot küldözgetett Piroskának, aki azonban odaadta azokat a társalkodónőjének.
Piroska eltünése nem maradhatott sokáig titokban. Bottlikné aggodalommal gondolt arra, hogy a könnyelmü leány a fővárosba szökött s ottan találkozhatik az ő fiával. Az asszony bal- sejtelme megvalósult. A véletlen összehozta Piroskát Andrással, éjjel egy kéteshirü kávé- házban.
V.
Bottlik András amikor elhagyta barátait, az utcán megállított egy kétfogatu bérkocsit s hanyag elegánciával odaszólt a kocsisnak:
- A «Kék golyó» mulatóba.
A kocsis a lovak közé csapott s alig telt el nehány perc, a kocsi egy kis földszintes ház előtt állott meg.
Bottlik besietett a nem éppen barátságos külsejü házba, ahol munkáskülsejü férfiak, cselédek ültek a gömbölyü asztalok körül, rossz bor s még rosszabb cigányzene mellett, hamis, rekedt hangon divatos dalokat énekeltek. Pincér sietett elébe s szemhunyorgatások között kérdezte tőle:
- Külön szobát parancsol a nagyságos ur?
- Igen, s ha jön egy szőke kisasszony, jelentse.
Bement egy kis fülkébe, amelyen nem volt ugyan ajtó, de a nehéz függöny eltakarta a bentlevőket a kiváncsiak tekintete elől.
Bottlikot nem érdekelte a szobának a berendezése, hanem türelmetlenül várta a leányt, aki nyolc órakor megérkezett.
András felugrott a helyéről, a leány elé sietett, megragadta a kezét s megcsókolta.
- Milyen pontos. Azt hittem, hogy csak tréfált velem s nem fogja megtartani a szavát.
- Dehogy tréfáltam. Nagyon örültem a találkozásnak. Már régen szerettem volna találkozni magával, András, de ebben a nagy városban még a saját szomszédjával sem találkozik az ember, csak véletlenségből. No, de most már jól van minden, üljünk le, vacsorázzunk s aztán beszélgethetünk egymással, ugyis sok mondani valóm van magának. De mit néz reám olyan furcsán? Nem ismer? Igazán nem ismer, édes Andriskám? Hát ez az a nagy szerelem?
- Hogy, hogy lehetséges lenne? Maga... maga?
- Igen, igen, én vagyok: Piroska, Tihanyi Piroska, a büszke, a gőgös főispánnak a leánya. Nos, miért néz reám olyan csodálkozva? Talán nem hiszi? Lehetetlenségnek tartja? Pedig ez egyszer nem csalatkozik, nem bizony. Az igaz, megváltoztam. A hajam, a szemöldököm, a toilettem egy kissé feltünő, talán tul modern, de azért én vagyok, én: Tihanyi Piroska. No, de most már elégedjék meg ezzel. A többit majd később tudja meg. Most vacsorázni szeretnék, vacsorázni, mert éhes, nagyon éhes vagyok.
Bottlik Andrást annyira zavarba hozták a leány szavai, hogy megfeledkezett arról, hogy tulaj- donképpen valamit rendelni is kellene. Egyre a leányt nézte, azt a leányt, akiről még álmában sem merte feltételezni, hogy ez Tihanyi főispánnak elkényeztetett, egyetlen leánya. Nem volt sok ideje gondolkozni, mert belépett az ételhordó, majd egy másik pincér, aki szomorodni bort és pezsgőt ajánlott a fiatalembernek.
- Talán először egy kis sört innánk - mondta Bottlik, miközben kérdő tekintettel nézett a leányra.
- Nem szeretem a sört - szólt Piroska - hozzon csak először egy kis jó vörös bort, aztán hüttessen be egy-két üveg pezsgőt.
Bottlik András bámulva nézett maga elé. Azt hitte, hogy valami csuf játékot üz vele ez a leány, aki Tihanyi Piroskának mondja magát. Az igaz, hogy mindjárt ismerős volt előtte, de
mert olyan különös helyen, s körülmények között találkoztak, még csak sejteni sem merte volna, hogy az Tihanyi Piroska.
- Maga természetesen arra kiváncsi, hogy hogyan kerültem én ide, a fővárosba s különösen arra a helyre, ahol látott és erre a helyre, ahol most vagyunk. Elhiszem, hogy csodálkozik Andráskám, de azóta sok minden történt velem, amióta ott hagytam a szüleimet.
András még mindig ugy viselkedett, mintha kételkednék abban, hogy Tihanyi Piroskával ül szemtől-szemben. Csak nézte, nézte azt a leányt s hallgatta szavait, melyekre nem talált egyhamar feleletet.
- De hát mióta van magácska Budapesten s mit csinál itten?
- Mindössze nehány hónapja s jelenleg a sziniiskolába járok. Művésznő lesz belőlem. Az bizony, művésznő, még pedig nagy művésznő!
- És az édesanyja? Ő beleegyezett abba, hogy erre a pályára lépjen?
- Dehogy egyezett. Ellenkezőleg, azt sem tudják, hogy hol vagyok, mit csinálok. Ugy jöttem el, hogy nem is tudtak róla...
- Nem tudtak róla?
- Nem bizony. Egy szép napon, amikor láttam, hogy otthon nincsen semmi keresni valóm, elhatároztam, hogy feljövök a fővárosba. Emlitettem ezt anyámnak, de ő hallani sem akart róla s megtiltotta, hogy ezzel a gondolattal foglalkozzam.
- És maga?
- Eljöttem, anélkül, hogy szüleim tudták volna. Volt nehány koronám, jegyet váltottam a vonaton és itt voltam, vagyis jobban mondva megszöktem hazulról, megszöktem, meg, én, Tihanyi Károly főispánnak egyetlen leánya. Hát nem nagyszerü ez? Hát nem érdekes? Nem merész vállalkozás? S akár hiszi, akár nem, nagyon jól érzem magam.
- De hát ki támogatja magát, Piroska? ki küld pénzt magának, ruhára, lakásra, kosztra, meg minden más egyébre?
- Kicsoda? hát senki. Senki és mégis van mindenem. Szép ruhám, szép lakásom, minden, minden, amire szükségem van.
- Nem értem a dolgot. Maga tisztességes uri leány volt mindég.
- Voltam, voltam, de most... ah hagyjuk ezt. Nagyon éhes vagyok, sokáig hozzák azt a vacsorát.
Bottlik csöngetett s mig a pincér a vacsorát hozta, elgondolkozott. Eszébe jutottak azok a napok, amikor ő csak félve tekinthetett Piroskára, amikor titokban sóvárogva nézett be a fő- ispáni udvar vasrácsos keritésén. Akkor nem gondolt arra, hogy ilyen rövid idő alatt viszont- látja titkos imádottját, egy kéteshirü kis korcsmában, ahova csak szerelmes párok és duhaj- kodó legények járnak.
A pincér bevitte a vacsorát s Piroska nem igen törődött Bottlik gondolataival, hanem hozzá- fogott a falatozáshoz.
- Hát maga miért nem eszik, András? Nem éhes?
- Nem, én magában gyönyörködöm Piroska. Nem merem elhinni, hogy magával egyedül vagyok itten, ebben a furcsa helyiségben. Ha tudtam volna, hogy maga az, ottan abban az éjjeli kávéházban...
- Talán bizony el se jött volna, mi? Maga kis jámbor. Ugy beszél, mintha prédikációs pap lenne. Talán csak nem bosszankodik azon, hogy velem, akivel ezelőtt nem is beszélhetett, most kettesben vacsorázik?
- Dehogy bosszankodom, ellenkezőleg boldog vagyok édes Piroskám, csakhogy...
- Csakhogy?
- Jobban szerettem volna, ha mindez másképpen történik, igen ha mi más körülmények között kerültünk volna össze, ha maga csak az enyém lehetne.
- Vagyis, ha a felesége lehetnék, ugy-e azt akarja mondani?
- Azt, Piroska, maga tudja, hogy titokban szerettem. Akkor ugyan rám se nézett, mert nem voltam elég arisztokrata. Még a virágaimat is odaadta a társalkodónőjének, pedig én szerettem, nagyon szerettem magácskát.
- Ne beszéljünk a multról, András, inkább töltsön a poharamba, szomjas vagyok, inni akarok.
Igy ni, lássa igy jobban érzem magam. A mámor... a dal... a szerelem... Ez kell nékem. Most más életet élek, a sors megboszulta magát. Büszke, gőgös és válogatós voltam, de most? most nem törődöm már semmivel. Szinésznő leszek s élni akarok, élni ugy, mint a többiek;
előkelően, vigan és gondtalanul. Megvan hozzá minden tulajdonságom: szép vagyok, a terme- temet csodálják s jó nevelésben részesültem. Ha az apám elkártyázta a vagyonát, lássa a következményeit, nem gondoskodott rólam, tehát én segitek magamon ugy, ahogy tudok.
- Ne beszéljen igy Piroska! Nem szabad igy beszélnie magának, aki igazi uri családnak a gyermeke.
- Ez az én átkom, András. Maga előtt nincsen titkom, mert maga ismerte a szüleimet, tudja, hogy milyen nevelésben részesitettek, megutáltatták velem a munkát s mindenkit, aki munkájával keresi meg a kenyerét.
Most már nem térhetek vissza arról az útról, amelyre léptem s amelyen lefelé haladtam addig, amig elbuktam. Éppen ezért félre a szentimentálizmussal. Fiatalok vagyunk: éljünk, szeres- sünk, s ne törődjünk a multtal. Minden a jelen, amelynek virágait addig szakitsuk le, amig nem késő, amig nem hervadt.
Koccintottak. A bor, a leánynak csábitó szavai Bottlikot is felrázták merengéséből.
Másnap reggel mámorosan ébredt fel András. Azt hitte, hogy álmodott. Szinte hihetetlennek találta, hogy a vármegye legtekintélyesebb és nemrégen leggazdagabb uri családjának a leányával mulatott.
Ő nem ismerte még Tihanyi főispánnak megváltozott viszonyait, nem tudta, hogy az minden vagyonát elkártyázta, elmulatta; s ezért titokzatosnak találta Piroskának a helyzetét.
De ezen nem is igen gondolkodott, nem törődött a mellékkörülményekkel s mint fiatal meg- gondolatlan jogászgyerek csak annak örült, hogy diákkori szerelmesét a magáénak mondhatja.
Hiuságának nagyon tetszett ez a kaland. Szeretett volna megismerkedni Piroskának régi báró- udvarlóival. Talán el is dicsekedett volna nekik, hogy Piroska most őtet szereti.
Mit szólna Margit hugom, meg édes anyám? - gondolta magában - ha tudnák...
A kávéházi törzsasztaltól is elmaradt Bottlik s minden szabad idejét Piroskának szentelte.
Kezdetben nem látott benne mást, mint régi ideálját, akit csak titokban szerethetett, az uri leányt, Tihanyi méltóságos ur elkényeztetett gyermekét. Egyébre nem is gondolt. Nem volt filozófus még, kevésbé erkölcsbiró s nem törődött semmi mással, minthogy Piroska egyedül az övé legyen.
Hirtelen fellobbanó szerelmi lángja elvakitotta s ha akkor már nagykoru, vagy megfelelő vagyonnal rendelkezik, talán feleségül is veszi azt a leányt.
Alig várta, hogy találkozhassék vele. Lázas izgalommal, szinte félő tisztelettel közeledett feléje.
Csak akkor nyerte vissza bátorságát, amikor Piroska elébe sietett, átölelte, megcsókolta.
Együtt mentek vendéglőbe, szinházba, mindenfelé. Andrásnak ugyan nem volt annyi pénze, hogy a nagy kiadásokat fedezhesse, de mindég talált valami ürügyet arra, hogy egyszer az apjától, máskor az anyjától, néha pedig hugától is kérhessen egy kis pénzt. A legtöbbször küldtek neki. Ha néha megtagadták kérését, a második levélre az édesanyja már sürgöny utján küldötte el neki a pénzt azzal a megjegyzéssel, hogy az apja tudta nélkül teljesitette kérését.
*
Három hónap óta tartott már igy az a viszony Tihanyi Piroska és Bottlik András között. A fiatalember ezalatt az idő alatt még kevesebbet törődött a tanulással s az egyetemnek még a környékét is elkerülte. Minden cselekedete, minden gondolata azé a leányé volt s mert féltékenykedni is kezdett reá, örökös izgalmak között töltötte napjait.
Gyakran bántotta őt, ha Piroska jókedvüen, pajkosan állitott be hozzá. Ha piros volt az arca, kérdőre vonta, ha sápadt volt, akkor az nem tetszett neki, ha a legujabb ruháját vette magára:
annak az okát is megkérdezte, egyuttal azt is, hogy kinek akar tetszeni, ha pedig nem öltözködött a legutolsó divat szerint, kifogásolta s a szemére vetette, hogy ő vele nem törődik semmit sem, az ő kedvéért nem csinositja magát.
- Hát ha annyi sok kifogásolni valót találsz rajtam - fakadt ki egyszer Piroska - akkor mért jössz hozzám? Önálló s független vagyok, azt tehetem, amit akarok. Örökké nem lehetek melletted, erre mi nem szerződtünk Andráskám. Nekem hivatásom van, művésznő akarok lenni, tehát nem temethetem el magamat, hogy mással ne is beszéljek, csak veled.
András nem felelt Piroska szavaira, hanem haragosan eltávozott.
Ez volt az első összekoccanásuk, amióta közelebbről ismerték egymást. András már másnap megbánta tettét, de önérzete nem engedte, hogy ő közeledjék Piroskához. Várt, azt hitte, hogy a leány majd felkeresi s aztán minden ugy lesz mint azelőtt.
Két nap telt el azóta, hogy haragosan elváltak. András türelmetlenkedni kezdett s azt hitte, hogy vége a szép idyllnek. Megbánta, hogy szemrehányásokkal illette a leányt és szeretett volna vele találkozni. Ha véletlenül abban a pillanatban lép be hozzá Piroska, talán letérdel előtte és bocsánatáért esedezik. De nem jött, ismerte a férfiakat, különösen Andrást, s nagyon jól tudta, hogy ha ő közeledik, akkor elveszti a játszmát és András örökösen uralkodnék felette. Ezt nem akarta. Sokkal gőgösebb, sokkal makacsabb és még sokkal rosszabb volt.
Különben örült ennek a kis szabadságnak, mert amióta Andrással találkozott, az nagyon is lekötötte szabad idejét, már pedig András nem elégithette ki az ő anyagi vágyait. Olyan ismerősre is volt szüksége, aki őt anyagilag támogassa. Az öreg báró Kulinyay már több izben küldött neki virágokat s szerelmes hangu levelekben felajánlotta anyagi támogatását.
Piroska nem sokáig gondolkodott és megirta az öreg urnak, hogy ajánlatát elfogadja.
Terve az volt, hogy ha Andrással kibékül, ezért a gazdag méltóságos urat megtartja magának.
Arra csak nem lesz féltékeny András, hiszen a báró már tul van a hatvan esztendőn s nagyon gyakran betegeskedik. Andrást különben sem szerette ugy, hogy lelkiismereti kérdést csinált volna a báróval való ismeretségből.
Hogy azonban könnyebben menjen a dolog, levelet irt Andrásnak, hogy egy hétig nem láthatják egymást, mert ő vidékre utazik. Ha visszajön s András is ugy akarja, ismételten jó barátok lehetnek.
«De meg kell igérned édes Andráskám - irta levélben, - hogy ezentul okosabb leszel és nem fogsz gyötörni ostoba féltékenységeddel.»
Bottlik András, mint aki szerelmében csalódott, leverten, busan bolyongott a néptelen utcákon. Kereste a magányt és kezdetben arra gondolt, hogy nem várja be Piroska visszajöttét, hanem bucsut vesz a fővárostól, hazautazik szüleihez és otthon elfelejti Piroskával való kalandját.
Éppen azon gondolkodott, hogy milyen módon adja azt tudtára a leánynak, amikor a nevét hallotta a háta mögött kiejteni.
Visszafordult és a legnagyobb meglepetésére Jeszenszky Dénest látta maga előtt.
- Hát te hol jársz erre Dénes? - kérdezte András, régi jó barátjától, - s igyekezett meglepetését elrejteni.
- A gyárban voltam, amely itt van a közelben, de ha szabad tudnom, merre jársz te ezen a vidéken, ahol nincsen korzó s csak munkásemberekkel találkozhatsz?
- Magam sem tudom hogyan kerültem ide. Céltalanul bolyongok reggel óta, most azonban örülök, hogy erre tévedtem, különben nem találkoztam volna véled, pedig már hetek óta nem láttalak.
- Nem én tehetek róla, egyszerre eltüntél előlünk. Nem akartunk zavarni, tudtuk, hogy egy kicsit megbolondultál. Reménylem már kitomboltad magad s nemsokára visszajösz hozzánk - annál is inkább, mert elmultak a mézes hetek s a madárka kiröpült a kalitkából.
András, mintha arcul ütötték volna, egy lépést tett barátja felé s izgatottan kérdezte tőle:
- Mit mondottál?
- Azt, hogy a madárka kiröpült a kalitkából.
- Nem értelek barátom, magyarázd meg szavaidat.
- Azt hiszem, elég világosan beszéltem, vagy azt hiszed, hogy Tihanyi Piroska eltitkolja a kalandjait? Neki szüksége van arra, hogy a világ tudja a báróval való ismeretségét, most már nyitva előtte az ut a primadonnaság felé.
- Nem értelek, miféle báróról beszélsz, miféle primadonnaságról?
Jeszenszky Dénes felkacagott.
- Hát beszélj, vagy inzultálni akarsz? Egy szót sem értek a szavaidból. Mint régi, hű pajtásomtól elvárom, hogy őszintén beszélj velem.
- Ugy látszik, te is a megcsalt férjek sorsára jutottál és te tudod meg legutoljára, hogy barátnőd egy kis időre gazdát cserélt s báró Kulinyayt boldogitja szerelmével.
Bottlik Andrást nagyon meglepte ez a dolog. Azt hitte, hogy Piroska elutazott, mint a hogy levelében megirta; arra nem is gondolt, hogy az öreg báró Kulinyayt tünteti ki szerelmével.
Váratlanul érte ez a hir, már csak azért is, mert Kulinyay báró nevét még sohasem emlitette előtte Piroska. Pedig nem igen titkolt előtte semmit sem, még azt is megmondotta neki, ki küldött virágot vagy levelet, amelyet aztán együtt olvastak el s nagyokat nevettek a levéliró szerelmes kifakadásain.
Kulinyay báró nevét sohasem emlitette, tehát ugy látszik, hogy azzal komolyan foglalkozott.
Valószinüleg, nagyon gazdag ember lehet, mert máskülönben nem kötött volna vele ismeret- séget.
Bottlik András, - mialatt mindezeket elgondolta, szótlanul állott barátja előtt s hogy mentől hamarább véget vessen ennek a kinos állapotnak, kezet nyujtott Jeszenszkynek és szó nélkül eltávozott.
Sietve, szinte futólépésekben ment ki az elhagyatott csendes utcából egy másik, forgalmasabb utcába, ahol betért az első kávéházba. A budapesti cim- és lakjegyzékből kikereste Kulinyay báró lakását, azután mintha kergették volna, eltávozott.
Az Andrássy-ut végén, a városligethez közel, pompás villában lakott Kulinyay báró. A kétemeletes, tornyos épület vasrácscsal volt körülvéve.
András türelmetlenül járt az épület előtt. Terve az volt, hogy kérdőre vonja a bárót, de utóbb meggondolta a dolgot. Ha van valami elintézni valója, azt csak Piroskával intézheti el.
De hol lehet Piroska? Levelében azt irta, hogy elutazott. Jeszenszky Dénestől pedig azt hallotta, hogy a báróval szórakozik a fővárosban. Meg akart tudni mindent. Hogy Piroskát fel- kutathassa, először is azt kellett megtudnia, vajjon a báró Budapesten van-e? Ha igen, akkor Piroska sem utazott el. Rövid gondolkodás után becsöngetett az épületbe. Beretvált képü, livrés inas jött ki s amikor meglátta Andrást, - mielőtt a kaput kinyitotta volna, - megkérdezte tőle, hogy kit keres?
- A méltóságos báró urat keresem - válaszolt András.
- Most nem lehet vele beszélni, mert eltávozik hazulról. Csak délelőtt tiz és tizenegy óra között fogad.
András csak azt akarta tudni, hogy otthon van-e, a továbbiakra nézve már meg volt a kész terve.
Bérkocsiba ült és várakozott. Előbb azonban meghagyta a kocsisnak, hogy minden irányban kövesse majd a báró Kulinyay fogatát.
Nem kellett sokáig várakoznia. A báró pompás nyitott hintóban hagyta el lakását és a városliget irányába tartott. András bérkocsija nyomon követte. A magánfogat a Józsefváros egyik kis mellékutcájában állott meg, tiszta külsejü, egyemeletes épület előtt. A báró bement a kis házba s a fogat eltávozott.
Bottlik András a kis épülettel szemben levő kávécsarnokba ment be, mert annak ablakából megfigyelhette, hogy a báró mikor távozik onnan.
Két óránál hosszabb ideig ült András türelmetlenül a kis helyiségben, ahol munkáskülsejü asszonyok és kopott ruhába öltözött fiatalemberek fogyasztották el kávéjukat. Már éppen távozni akart, amikor észrevette, hogy a fogat visszatért s nehány perccel később Kulinyay báró is kilépett a kapun.
Egyedül jött ki s ennek a körülménynek nagyon megörült András. Ha Piroska abban a házban lakik, akkor otthon maradt s valószinüleg nem is megy az utcára, nehogy valaki felismerje.
Ugy látszik mindenkivel azt hitette el, hogy elutazott nyolc napra, tehát szüksége van a bujdosásra.
Most már csak az okozott neki gondot, hogy miképpen tudja meg azt, vajjon Piroska lakik-e ottan?
- Bizonyára álnéven jelentette be magát, tehát óvatosan kell a dolgot elintéznem.
Fizetett s távozott. Egy megbizható hordárt szeretett volna beküldeni a házmesterhez, de azon a környéken nem volt hordár.
Mintegy félóráig kellett gyalogolnia, amig kiért a nagykörutra, ahol talált egy fiatal hordárt, akinek megmagyarázhatta, hogy tulajdonképpen mit akar. Csak az volt célja, hogy Piroskáról valami hirt szerezzen. Nem kellett sokáig várnia a feleletre. A hordár visszajött és elmondotta a következőket:
- A kérdéses házban, az első emeleten négy szobás lakásban lakik egy szép fiatal szőke leány:
Palásthy Annuskának van bejelentve, de a kapott személyleirás teljesen ráillik a kérdezett kisasszonyra. Mindössze két napja lakik ottan. A házbért báró Kulinyay fizeti. A butorokat csak most hozták, és a házmester szerint a báró a házat is meg akarja vásárolni a kisasszony részére.
Piroska tehát elfogadta a báró ajánlatát, ugy, amint Jeszenszky Dénes elmondotta.
András elindult a lakása felé. Lelkén erőt vett valami kimondhatatlan érzés. Abban a percben sajnálta Piroskát, egyuttal undorodott tőle, mert olyan hazug módon bánt el vele s eladta magát egy öreg pénzeszsáknak. A következő pillanatban már örült ennek a fordulatnak, gon- dolván, hogy ezek után könnyebben szabadulhat tőle. Vajjon nyolc nap elmultával eljön-e hozzá ismételten, vagy csak arról fogja értesiteni, hogy megérkezett? Talán még az is lehetsé- ges, hogy feléje se néz többé s otthagyja a faképnél, mint a többi barátait, akik anyagilag már nem támogathatták.
A büszkeségét és önérzetét nagyon bántotta különösen az a körülmény, hogy közönséges hazugsággal akart port hinteni a szemeibe s el akarta vele hitetni, hogy csak nyolc napra távozik, nyolc napra, s aztán minden a régi lesz.
Ha véletlenül akkor találkozik Piroskával, talán megfeledkezik magáról és inzultálja. Igy csak magába dult-fult haragjában, azután elszomorodott, hogy ilyen hamar vége lett azoknak a szép napoknak, melyeket Piroskával eltöltött.
Egészen másképen gondolta ő a dolgot. Szerette azt a leányt, akinek mosolyáért a vármegye egész aranyifjusága vetélkedett egymással.
Rendkivül lesujtotta ez a nem várt esemény. Mindenre, csak erre nem gondolt. Mért nem volt őszinte hozzá, mért nem mondta meg neki az igazat, hogy báró Kulinyay barátságát kell elfogadnia. Mért hazudott?
- Hátha nem igaz? hátha Jeszenszky tévedett s abban a bizonyos házban nem is Piroska, hanem más valaki lakik, aki talán csak hasonlit Piroskához.
Az estét magányosan töltötte el András. Olyan helyeken, ahol nem volt ismerőse. Csak hajnal felé vetődött haza, ahol ruhástul ledőlt a pamlagra s a nagy fáradságtól kimerülve - aludt.
Heves kopogás verte fel álmából s amint álmosan, unottan megfordult, a legnagyobb meglepetésére Piroska állott előtte.
- Hát az éjszakát hol töltötted Andráskám? Azt hittem a könyveid mellett talállak, vagy szelid merengésben, miközben rólam ábrándozol. De ni-ni, mi bajod van neked? olyan sápadt vagy, olyan kimerültnek látszol?
- Nincsen semmi bajom Piroska, most már semmi bajom nincsen. Te ujra itt vagy? hiszen még csak négy napja, hogy elutaztál, már vissza is jöttél?
- Vissza, azaz, hogy nem is utaztam el, reménylem, örülsz ennek édesem, hogy nem hagytalak sokáig egyedül. Hidd el nekem, én is vágytam utánad, pedig csak négy napja, hogy nem láttalak, de ez a négy nap egy esztendő volt nekem.
