J - { z ^ r o í ^ fesfvéreH.
Mikor még Árok Tamásnak a híre Szent- Lászlótól Csanyig szárnyalt . . .
Csak úgy ne lett volna, hogy a mennyit föl, annyit le is a kerék.
Meghibbant esze, a ki azt kitalálta.
V a g y nagyon is okps ember lehetett az.
Beteljesült Árqk Tamáson. Dehogy számított volna rá. Oda a hixes gazdaság ! Ebmódon is jött az, ebmódon is ment-eL ••».
Mikor saját édes öcscsétől, Árok Lőrincztől elszedte az atyai jusst, — harminczhat ökör szán- tott a parlagon.
Harminczhat cserebogár is megmunkálhatná, a mi most a nevén van.
A sokon kezdte, a semminél állapodott meg.
Hát Árok Lőrincz ?
A z meg a semminél is kevesebben kezdte, most pedig a foghatós gazdák között bátran ver- hetné a mellét, ha valami kis kényesség is szo-
4 Kisteleki E.ie
rult volna bele. Dehogy áll ki a jámbor legény- kedni a vannal, a nincset is hozzátoldaná a vala- micskéhez : a mennyit föl a kerék, annyit le is . . .
Ú g y történt az Árok Tamáson. Zsellérkedik valahol, úgy hallja Lőrincz. A kiket elvert hajdan a kapujából, azoknak a kenyerén tengődik mostan.
Volt már nem egy kisérlet erről a részről, hogy juttasson valamit a keze alá Lőrincz. Inkább országút szélét állná s a koldus kalapjából mar- kolná föl Árok Tamás a koldult filléreket, mint- sem Árok Lőrincz, az ő édes öcscse . . .
— Váljék méreggé a falat számba, ha az ő keze keresménye után jutna hozzám. Égetné, mint pokol a gyomromat. Éhen-szomjal elhullani inkább lássam három neveletlen gyermekemet, szűzmez- telenre vetkőztessen inkább az inség . . . Pedig már attól se vagytok nagyon messzire, Árok Tamásék . . . Vedd fel asszony hátadra azt a tapogatót, én a kis kötött hálót fogom alá, induljunk a Csányi Gerő székire, hallom, hogy van abban hal.
Káka és nád közé elbujt vadviz, melyet nincs az a forróság, hogy kiszárítson.
Egyik oldalról az ötömösi járás kapcsolja körül, másik oldalról tanyaházas szántóföldek ve- szik ölbe.
Fölötte gémek szürke csapatja száll, sivalkodó bibiczek lepik el szinét, halászmadarak száz faj- tája lubiczkol benne hórihorgas lábakon.
Bokros káka tövén a vadrucza rakta meg fészkét, tollasodó fiai hápognak benne.
Az Árok testverek 5
Egyszer csak fölrebbennek a bibiczek, a gém lomhán lebbenti szárnyát ötször is, hatszor is, mig a levegőbe bir kapaszkodni.
Megáll Árok Tamás a csatakos viz szélén.
Leemeli Lantos Ágnes, az ő élete párja válláról a haltapogató szerszámot.
Kötözködik térdig meztelenre. Majd az asz- szony is neki lát. Lehányja magáról a foltos fel- sőt, marad az alsó rongyos szoknyában. Szét- hajtanak a bokor-káka lengő szálai, csobban a viz bokáik körül. Átszűrődik a zöldes hab a kötött háló lyukán, néha-néha megkoppan benne valami.
Felrántják hirtelen. Fürge hal kerül a kezeik közé.
— Álljanak meg kegyelmetek!
Felüti fejét Árok Tamás a szűrődő habokról, sülyedő lába megáll a tó iszapos fenekén. E g y éhes bögöly kerülgeti arczát.
— T e g y é k le kelmetek a hálót, a viz az enyém, a hal is az enyém abban.
— Eltiltod ezt is, Csányi Gerő . . . Jól teszed, én se tennék máskép, hej, én se cselekedtem kü- lönben valamikor.
— Hanem ha kibérlik . . . — szólott Csányi Gerő.
Meglett az alku. Árok Tamásé a viz Péter- Páltól Kisasszony napjáig.
Övé benne addig minden hal, akár írmagul se hagyjon benne . . . Kifoghatja mindet.
6 Kisteleki E.ie
Neki is látnak, virradattól alkonyatig csobog a vizben Lantos Ágnes, virradattól alkonyatig szűri a vizet Árok Tamás.
Hal megakad a hálóban, a fanyar arczokon egy-egy mosoly lebben végig.
A kátai piaczra is kerül abból, de vajmi kevés.
Azt hitték, hogy többet fognak.
De a második nap már annyit se.
A harmadik nap délig hiába szűri a vizet, a háló nem koppan egy izben sem.
Gém se kerülgeti már a környéket, a bibiczek is elhúzódtak más vidékre, minek is ácsorognának itt hiában.
Verejtéket hullajt Árok T a m á s homloka, kékre dagadnak erei karjában, fogait néha összecsikorítja, aztán felüti arczát az égnek s káromolja az Istent, hogy ismét csalódott. Kifogyótt a hal a vizből.
— Menjünk innen, hogy soha vissza ne tér- jünk. Tedd fel asszony azt a hálót. Huzd fel a tapogatót . . . száradjon ki az utolsó cseppig a Csányi Gerő székvize, vagy tüzes ördögök füröd- jenek meg benne . . .
Nem is akart másnap felé tekinteni.
Odaterítette szűrét a kunyhó elé. Rápihent arra. A vér elhagyta arczát, a mi melegség volt testében, mind a fejébe gyülekezett Árok Tamásnak.
Ú g y érezte, mintha szédülne. Lehanyatlott tenyeréről a feje, alácsüggött mellére. Olykor fel- nyitotta pilláit, majd lezárta azokat szemeire, mig végre elszunnyadt.
Az Árok testverek 7
Lantos Ágnes pedig, az ő hitvestársa, el- lopódzott a kunyhótól. Felveté vállára a tapogatót s ment a megátkozott viznek. Fű zizzent léptei után, a fölriasztott szöcskék keresztben ugráltak előtte.
Fahegyében állott már a nap, mire Csányi- székhez megérkezett.
Ott a gémek újra beálltak a vizbe, a bibiczek sivalkodva röpködték körül széleit.
A bokros káka egy-egy szála keményen meg- mozdult néha, mintha meglökné valami; a vizén hosszú hullámcsíkok futottak átal, hol egymás mellett, hol keresztben egymással.
Ezüst csillagok csillogó lepke-táncza a zöldes habok fölött. . . .
Lantos Ágnes felkötözködött térdig. Leborítá a vizre a tapogatót. Gyors ütenyben fel-felkap- kodta, majd újra ráborítá a vizre. E g y lépése, egy mozdulata sem esett hiába.
Megrezzent olykor, ha meztelen térdeinek neki- ütődött az úszó hal. S a mint ott a vizben hajlongott, mellén kigombolózott a viseltes patyolating. Azt se vette észre, nem is bánta. Emlői kipillantottak olykor a vászonhasadékokon, fel-felcsobbant rájuk a viz. . . .
Délig tele lett hallal a hosszú tarisznya, a kétfülű kas, kékfestő szoknyájára döntögette az- után ki s abba vitte a többit hazafelé.
Másnap még többet fogtak . . .
Harmadnap már kocsival kellett a halért menni.
Megszelídült Árok Tamás arcza. A kátai piaczon kelendő volt az új halász portékája.
8 Kisteleki E.ie
Sápadt arczába újra visszaúszott a pirosság, szemei ölő fényessége eltűnt.
— Lám, hogy megsegít bennünket a j ó Isten. Csak nem árendáltuk ki hiába. Jó lesz, ha már most korábban nekilátunk a halá- szatnak.
Negyedik nap éjfél után egy órakor megindul Árok Tamás a hálóval kunyhójából. Vigan lép- kedett a holdvilágos éjszakában. Fölötte vadruczák szántják át suhogva a levegőt . . . Valahol nem hagynak nekik békét a puskások.
.Hosszú árnyéka, mint kisértet járt nyomában.
Mögötte legidősb gyermeke, Árok Fercsi lépked s nagyokat törül olykor álmos szemein.
Mikor a tóhoz közel érnek, a hold fehér világa mellett kiválnak előttük a mozgó alakok.
— Kiket látsz ott, fiam?
— Kocsi, egyik deres . . . a másik pej . . . a tó szélén áll valaki.
— Siessünk fiam, meglop bennünket.
Hát a mint oda érnek, Árok Lőrincz, a Ta- más öcscse felhág a kocsira; valami nagy bárká- nak feszegeti azon ajtaját.
Árok Tamás odaszökik hozzá egy ugrásra, mintha párducz vetné magát zsákmányára.
A hold elsötétedik, iszapos felhő eléborul tej- arczának . . .
Csak a dulakodó fogcsattogását hallani, csak a káromkodó beszéd szárnyalja tul a nádas halk suhogását.
Az Árok testverek 9
— Meg akartál lopni. T e vagy a gonosz, nem én. A z utolsó falatot akartad elvenni, hogy láss kapud elé jönni leemelt kalappal koldulva, — de nem érted volna meg soha. Inkább dögkutyán rágódnám, mint a te kenyereden . . . gonosz! Tele máma a bárka úgy-e, tele van hallal. E z az én tavam, az én halam. Kifizettem érte a drága árendát.
— Tied, bátyám ! Tied ! — hallatszik egy félig elfojtott tompa hang.
— Tied? Lőrincz, haha, Árok Lőrincz, a hí- res gazda éjnek éjszakáján eljött engem meglopni.
Ülj csak ide a kocsidra öcsém, a pusztai kapitány kaszárnyája nincsen olyan nagyon messzire, majd ott bevallód a magad szégyenét.
— Kapitány uram! Nem. tudom, milyen go- nosz lélek vitt reá, de én azt az én szegény bá- tyámat meg akartam károsítani. El akartam venni az utolsó falatot szájától, hogy koldulva jöjjön már egyszer a gőgös ajtóm felé . . .
Sas Lajos, a szegedi pusztai kapitány elhűlő tekintettel ránéz Árok Lőrinczre, a hires felsőrészi gazdára, hogy tolvajnak vallja itt be magát, hogy elismeri, hogy bűnön kapták . . .
Törvényt hát fejére; tolvajé a börtön. Be- csukatja.
Kimegy Árok T a m á s a tóra, kiballag a székre.
Nekiveti hálóját a zöldes haboknak, szűri a vizet, fogja a halat.
10 Kisteleki E.ie
Másnap is kimegy Árok T a m á s a tóra, be- csobogja az egész székvizet, hajnaltól delelő délig, hiába.
Verejtéket hullajt ismét homloka.
Kékre dagadnak karjában erei, fogait olykor összecsikorítja, azután felüti arczát az égnek. Meg- akad a káromló szó torkán, elereszti kezéből a hálót, összekulcsolja kezeit, égő szemeiből könyek perdülnek alá a zöldes habba.
— Jóságos Istenem, áldd meg százszor annyi- val, a mennyit velem tőn. Ezerszer annyival, virul- jon a bőség keze minden mozdulata után. Legyen
áldott a por is, melyet lába tapod.
— Kapitány uram! Bocsássa kérem szaba- don az én testvéröcsémet, nem vétett az még éle- tében halandó embernek. Bocsássa elém, csak egy szóra, csak egy kis beszédem volna vele.
Ott megnyílik a tömlöcz ajtaja. Félreáll a pandúr a tisztes gazda elől, mikor az a küszöbre
kilép. ^ Hát Árok Tamás, az öregebbik testvér oda-
borult az öcscse elé. Átkapcsolja derékon két kar- jával, ráesik feje amannak a vállára, leáztatja a hulló könyeivel a börtön porát gombos kis ujja- sáról . . .
S megint megtelnék ám a Csányi Gerő szék- vize hallal, de nincs már arra szüksége többé Árok Tamásnak.
E g y Kis fcövecsfce.
Megérkezett a vonat, mely a közel vidékről hozta be az utasokat. A széles, nagy lépcsőkön tolongott le a sokaság a pályaházból. Batyukat czipelő asszonyok, bőröndöket vivő férfiak.
A z omnibusz-vonaton leginkább csak a sze- gény osztály szokott bejönni a városba. Árúkat bevásárló kereskedők, adót és földbért fizető föld- mi velő polgárok.
Siettek, hogy mihamarabb elérjék a lóvonatú kocsit. Mert ez a legolcsóbb alkalmatosság be a város piaczteréig, a mely messzire esik.
Meggörnyedt hátú, fiatal arczú férfi lohol előre a sokaságon. E z még a batyut is elvette a felesé- gétől s úgy viszi két táskával együtt a lóvonatú kocsi felé.
Ugrálnak fel a kocsira az utasok, sietnek, hogy jobb helyhez, majd pedig, hogy csak hely- hez jussanak.
Báruch fellódítja batyuját a kocsis mellé, oda- teszi a két táskát is s megfogja kezét ifjú asszo-
12 Kisteleki E.ie
nyának, úgy segíti fellépni a kocsi lépcsőjén. De már helyet nem szoríthat benn a kocsiban. Kinn- rekedtek a fékező mellett.
Sípol a kocsivezető s a kocsis a féket meg- eresztve, indul. Még egy utas száll fel.
Néhány lépést halad a kocsi után s a városi uracsok gyakorlottságával, könnyedén ugrik fel a lépcsőkön. Megbillent fényes, magas kalapját meg- igazítja fején s nagyot fú a mellette állók feje fölött el a szivarfüstből. Báruch alázatosan simul a kocsi oldalához, hogy az előkelően öltözött vá- rosi úrnak kényelmesebb helyet szorítson kinn a kocsi előtti álláson, hova már a kocsiból is kijöt- tek többen, kik benn nem jutottak helyhez.
Ott szorongtak egymás hátán, úgy, hogy a kalauz könyörögve sem birt beljebb jutni a kocsiba, hogv a jegyeket kioszthassa.
A Báruch felesége a szorongásban közelebb- közelebb húzódik urához s megkérdi tőle, hogy a portékát jó helyre tette-e.
Mert hát abban a nagy batyuban portéka van, portéka, mit bizományba hordanak innen a városi kereskedőktől Báruchék s otthon a faluban kis boltocskában mérik el rőfszámra.
Abban a kis csengő ajtajú boltocskában, hol burgonya, zab, rizs és egyéb főzelékféle mellett az állványokon sorban állanak a tiroli fejkendők, a pipi kartonok s a gyöngyszemű kalárisok, a falusi lányok nyakéke.
Egy kis kövecske 13
Báruch azonban csak ritkán van otthon. Egy- lovas kordéján a tanyák között jár, hol a major- beli cselédségtől hozza cserében a burgonyát, a búzát, a tengerit a tiroli kendőkért, a gallandért és egyéb bolti czikkekért.
A mi azután még cserében sem kel el, azt behozzák ide Báruchék újból vissza a kereskedő- nek s vásárolnak új portékát.
A z asszony a bevásárlásban kitűnő szakértő.
Jó ízlése van. Ismeri a falujabeli lányok kíván- ságát.
Báruch félénken, alázatosan pillant fel asz- szonyára.
Odább húzza vállát s lesiklik arról az asszony fényesen fehér kezecskéje. Fekete nagy szemeiben a sértődés üszke lobban egy-egy pillanatra fel s rászegződik Báruchra.
S a fiatal, városi dandy, ki mellette áll, na- gyon megkapónak találja e perczben a fátyolozott tekintetű szemeknek ezt a lobbanását. Közelebb húzódik a szegényes ruházatú zsidó asszonyká- hoz, úgy, hogy hátát érinti a szoros helyen.
S a mint nézi ilyen közelről az asszonykát, annak hamvas bama nyakát, mely szabadon áll ki a nyári zubbonykából, rajta tapad tovább is tekintete, azzal a szemtelen sóvárgó vonással, mely az ebek szemében szokott megcsillanni, ha kóncz- czal futó ebtársuk után tekintenek.
. Báruch pedig csak nézi az asszonykát. Türel- metlenkedni kezd állásában s nem találja nyugtát.
14 Kisteleki E.ie
Egyszerre úgy érzi, mintha valami nagy fal esett volna közé s az asszonyka közé, kit otthon annyira elkényeztetve szokott dédelgetni.
Belemélyedt ujjaival bozontos szőke szakállába, majd kalapját feltolva, verejtékes homlokát is végig- húzta tenyerével.
S mintha úgy látta volna, hogy Mirjam, az ő Mirjamja megfordult volna s egy röpke nézés- sel végigsimogatta volna a háta mögött álló előkelő uracsot. S mintha látta volna, hogy Mirjam nem irtózik a szomszédja közelétől, de sőt úgy lép egyet, hogy az közelebb férhessen hozzá.
S Báruchnak szive ott a kocsin hevesen do- bogni kezdett. Aztán úgy látta, mintha a városi két emeletes házak mind hintán lengenének, a mint a kocsi gyorsan, zajjal, nyikorogva, a tülök folytonos hangja mellett vágtat tova mellettük.
Pir öntötte- el arczát. Valami lázas pir, valami megszégyenülés féle, a mint végignézett jól ma- gán, kopott, koczkás, sok helyen foltos éz zsiros kabátján, felperdült orrú czipőin.
Azután mintha a batyuhordozástól ifjontan meggörnyedt hátát kisérlette volna meg kiegyene- síteni, olyan mozdulatot tett.
S félősen, tartózkodóan, mintha összehason- lítani akarná magával, az egyik szemével átsandí- tott a szomszédjában álló keztyüs kezű, hosszú kabátos alakra.
Milyen egyenes az, mint a szálfa.
Mily büszke a nézése, mily előkelő minden
Egy kis kövecske 15
mozdulata, a mint szivarját ajkához s onnan el- emeli. Mily hódítóan kellemes illat ömlik ruhájá- ból s mily kecsesen illik kabátja gomblyukába az a sárga thea-rózsa.
Majd Mirjamra tévedt tekintete. A z alacsony, gömbölyű, formás asszonykára, ki eleven, piros arczával maga az egészség volt, az ő beteges, vézna, korán megtört alakja mellett.
S mintha szorongva, valami nagy szerencsét- lenséget várt volna, mely elől ki nem térhet, me- lyet Jehova akaratából el kell tűrnie, lehunyta egy perezre szemét.
Vájjon mit látott e perez alatt lelki szemeivel Báruch ?
De mikor felnyitotta a szemét, akkor azt látta, hogy az előkelő úr, kinek ezer alkalma van a czifra nők seregében válogatni, most rátapad te- kintetével újból az ő falusi kopott asszonykájára, a Mirjámra. Közelebb simul hozzá, mintha a ruhá- zatából kiáradó illatot akarná Mirjámmal beszívatni, hogy bóduljon el tőle.
S Mirjám leszegezi szemeit a földre.
De mintha reszketne. Mintha valami édes, zsibbasztó villamáram hatna át idegein.
Ú g y hiszi Báruch. Ú g y gondolja Báruch, hogy érzi Mirjám az idegen férfi testének a hőjét, ki egyre közelebb simul hozzá a szoron- gásban.
S valami nagy, keserű fájdalom tölti el a keblét, milyet még soha nem érzett s valami nagy,
16 Kisteleki E.ie
alaktalan lidérczszárnyú felhő borítja el a szemeit, milyet még soha nem látott.
Mintha könyörögve nézne arra az előkelő úrra, mintha mondaná neki, minek bántod te, mi- nek kivánod te az én asszonykámnak üde arczát, meg az én falusi libácskámnak a gömbölyű for- máit. Választhatsz te szebbekben. Kereshetsz te magadhoz illőbbet.
A féltékenység ijesztő súlya szakadt rá Báruch keblére.
Nézte, mikor áll meg már a vonat, mikor érnek a piacz-térig.
Mintha olyan messze volna az a tér, mintha olyan hosszú, végtelen hosszú volna az alig negyed óra idő, mig azt eléri a kocsi.
Útközben egy helyen megállott a kocsi s két utas szállott le. A leszállás alkalmával még zava- rosabb lett a szorongás s a tolakodó dandy ripők bátorsággal felhasználva az alkalmat, mintha vé- letlenül történnék, átsiklott tenyerével a Mirjám karjain. Megérintette.
Nem, nemcsak megérintette — Báruch az ő könyfátyolos tekintetével úgy látta, mintha meg is ölelte volna — s úgy látta a szegény Báruch már felijesztett képzelődésével, mintha Mirjámnak arczait az ölelésre a boldogság derűje öntötte volna el.
S a sivár lelkű klubbhős, mintha gyönyörét lelte volna a kis zsidónak a szorongásán, egyre kitartóbban, egyre feltűnőbben feszélyezte az ifjú asszonykát.
E g y kis kövecske 1 7
Idegesen rándultak meg Báruch karjai. E g y futó pillanatra, mintha elöntötte volna az epe, nem a keserűség, hanem a fellázadó érzés boszuló lángja. Mintha ökölbe szorultak volna ujjai.
Azt gondolta, hogy most mindjárt halántékon csapja ezt a nyomorult gazembert, ki kigyófoggal harapott az ő békés nyugalmába. Már látta is lelke fantaszmagórájában, a mint a kocsiról leperdül, mint egy bottal lesújtott macska, az az erős fiatal ember az ő ökölcsapásától s ott fetreng nyöszö- rögve a poros kövezeten.
Majd csak higgadtabb lett s nevetségesnek találta, hogy arra csak gondolt is, hogy ott nyil- vános zenebonát támaszszon.
Meg azután újból végignézett magán, zsiros, foltos, koczkás kabátján s megint összehasonlította magát a divatosan öltözött szomszéddal.
Sovány, ádámcsutkás nyakán féloldalt haj- totta fejét, mint a kutya, ha kenyeret kér a kézből s megint esdően, alázatos tekintettel nézett amarra, hogy ne törődjék már az ő falusi ifjasszonykájával, hogy hagyja már bé- kével.
Végre megállt a kocsi a piacz-téren.
Báruch leugrott s felkapta batyuját a táskák- kal együtt a kocsis mellől.
S háttal állva, úgy várta, mig Mirjam lassan lelép a lépcsőkön a kocsiról. Most már nem fogta karját, mint a felszállásnál, most már nem segí- tett neki.
18 Kisteleki E.ie
De mig háttal állt, akkor is, mintha úgy rém- lett volna neki, hogy Mirjam megszorítja gyengé- den az előkelő uracs kezét s mintha megköszönné neki azt a gyönyört, mit szomszédságával, ruhá- jának illatával neki a rövid úton nyújtott.
A kocsi ment tovább. S leütve hamuját szi- varjáról, hetyke mosolylyal nézett, fölényes gúny- nyal tekintett Azaróthi Dénes úr a kocsiról a tova czammogó Báruchra s a mellette félve lépkedő Mirjamra.
a pusztán.
Lefogyott a birkajárás kinn a csengelei pusz- tán. A Feketehalomról nem látni már meg a maj- sai torony hegyes bádogsüvegjét, — eltakarják azt a sudár nyárfák, melyek ott nőttek a tanyák, a fehérfalú tanyák környékén.
A fehérfalú tanyákat pedig oda építették a szántóvas alá kiosztott puszta dombos tájékaira.
Változott a világ sora.
Fürtöny Pál csak híréből ismeri már azt a régi szabad világot . . . Mikor a tabáni erdő kis szigetecske volt a puszta tengerének közepén.
Aztán kisebb lett a puszta s nagyobbnak látszott benne a tabáni erdő. S aztán eltűnt a tabáni erdő, kivágták, de csak megint kisebb lett a puszta, elszakasztottak ezer holdat megintlen belőle kenyér- termőnek.
De nem is bánja Fürtön}^ Pál, hogy a maj- sai templom tornyát arra fel nem láthatja a csen- gelei pusztáról.
20 Kisteleki E.ie
Másfelé jár az ő tekintete.
A szárnyék alá bujt delelőre a nyáj. Melege van a birkának, melege a puszta füvének, mely elrekedt a nagy szomjúságtól s vörhenyes fakóvá változott.
Csak ott lenn a zsombékos éraljon van még mit szedegetni fogra a nyájnak.
Korán hajnalban mozognak már a czangák, a másik csapatban a tokjuk, hogy- mire a nap egyenesebb irányban néz le az ég kék dombjáról, a füstölgő melegség előtt valahogy is jóllakjanak.
Ma úgy látszik, sikerült is a jóllakás.
Még jókora az árnyék, hogy a szárnyék hosz- szában elterült pihenni a csapat.
Arra Kötöny felé, a falu irányában tánczol a délibábos levegő s rezgő hullámfodra mozgatja a tanyák zsindelyes tetejét, a mint azok felé Fürtöny el-eltekint, lesve az asszonyt onnanhazulról a heti eleséggel, meg a tisztával. Mert szombat dél van, azaz úgy dél felé jár az idő.
Lenn a kukoriczás haragos zöld erdején át- vezető szikes fehér úton látszik is már a „csacsi."
Ott ül az asszony a tetejében, a Fürtöny Pál felesége, a Czifra Ágnes.
Szaporázó léptekkel poroszkál a szamár ki- felé vele a pusztára. Pedig nem csekély a terhe.
Hátán a kétfelé elkötött zsák. Egyik felében a barnapirosra sült rozskenyérrel, a másik felében a heti főzelékfélével, a tarhonyával, a zsiros kupá- val, meg a só-paprika szelenczékkel.
Hirnök a pusztán 21
Ágnes hétről-hétre megtölti ezeket színig s hozza helyébe vissza Kötönybe az üreseket. Mert a számadó juhásznak kinn a helye a pusztán, nem ér rá eleségért, tisztáért bejárni a faluba. .
Jó is, ha ilyen alkalmatos felesége van valakinek.
Ellátja az urát, maga ül a szamárra s ott- hon viszi a mesterséget.
Mert hires varró asszony, ruhavarró Kötöny- ben az Ágnes.
A jeles gazdák hajadonjai nála varratják az ünneplőjüket. Négy kisegítő lány tanulja nála a varrást.
- Még a városban sem tudnak módisabban varrni nálánál. Van is annyi dolga, hogy alig győzi.
Most is alig ér rá az uránál csak pár órács- kát is maradni. Mert Szent-István napjára készül a sok új ruha odahaza s azok a kópé lányok feje nem a varráson jár, ha nem igazgatja őket.
Felrántja az ingujját karján FŰirtöny Pál s tréfás öleléssel leemeli a szamár hátáról Ágnest.
Aztán vállra veszi a zsákot s viszi a kunyhóba, át az aklon, hol a birkákat szokta fejni a bojtár.
A „Kezes" csacsit elcsapják s az odabandu- kol a nyáj elé, hol a delelő jószág mellett egy csomó frissen kaszált herét ad elé Fürtöny.
A birkák a friss luczerna szagra föléreznek déli szundákolásukból s odagyülekeznek a „Kezes"
mellé, segítenek neki elfogyasztani az ebédet.
A kunyhóban az alatt az asszony fölterít a földön a kétfelé kötött zsákból.
22 Kisteleki E.ie
Kinn a melegség daczára is megindul a nyáj.
A „Kezes" vezeti őket, minthogy elfogyott a lu- czernája.
Talán maga Fürtöny is úgy akarta, hogy az a kis luczerna fölverje delelésből a birkákat, a kik után most a „ T u c z i " , az igazító eb, meg Bárkányi Pista, a bojtár ballagnak.
Maga maradt Fürtöny az asszonynyal a kuny- hóban.
E g y hete, hogy látták egymást. Ágnes fel- tálalja az otthonról hozott ebédet s elmondja, hogy mi történik a faluban.
A Gili T a m á s törvényt ül, hogy beszakasz- totta Csúvár Laczi fejét.
Dücski Tamás hétszámra mulat a „Galyas"- ban, meg a Pintér Ferkó is nekivadult megint a szilaj életnek . . .
Fürtöny csak ümget a sok újságra s eltelik gyorsan az idő, mig az asszony tesz-vesz, rendez a kunyhóban egyetmást. Összeköti a ruhát s tarisz- nyába dugja az üres szelenczéket.
Fürtöny kitekint a kunyhó ajtajából a nyáj felé. Azok a „pántlika"-dülő felé járnak, jó távol- dad a kunyhótól.
E g y - e g y kicsit marasztja még az asszonyt, de mikor maga is látja, hogy közel az alkony, a falu pedig jó két óra távolság, előszólítja a
„Kezest."
Jön a csacsi a Tuczi kutyával s játszva eset- lenkedik a füles az apró ebbel.
Hírnök a pusztán 23
Fürtöny a kutyát visszaparancsolja a nyáj mellé. A z asszonyt pedig felülteti a Kezesre.
— Aztán a gyerek korán itt legyen a csacsi- val — mondja Fürtöny.
A gyerek az Ágnes öcscse, ki vasárnapönkint visszaszamaragol a „Kezesen" s gyalog tér Kö- tönybe. Aztán gyalog jön péntek esténkint s a
„Kezesen" szamaragol szombat hajnalonkint a faluba.
így van ez kieszelve, hogy az asszony a sza- máron jöhessen is, mehessen is.
. . . S el is tűntek már ismét a tanyák kö- zötti kukoriczásban. Félig az esteli árnyék, félig a távolság takarta már el Fürtöny előtt őket, mi- kor aztán a szántóföldek egészen befödözték me- gettük a nyomot.
S csend maradt utánuk ismét a pusztán — s egy édes, boldog mosolygás a Fürtöny szivében.
Ú g y érezte, hogy megújul mindig az élete, valahányszor azt az asszonyt látja. Hosszabban időzött kinn a csillagos ég alatt a nyájjal. Mig a bojtár az anyabirkákat fejte az akol mellett, ott ült a fekete halom alatt s megelégedetten szítta pipáját.
A z alatt éjszaka lett egészen.
A szárnyasok a vizekből elvesző suhogással röp- ködtek el feje fölött a péteri tóból át a szanki lápba.
Egyszer csak Fürtöny, hogy hátratekint, ott látja a kunyhó felől lassan errefelé czammogni a csacsit, a „Kezest" egyedül.
Hátán a zsák, a tarisznya, a mint azt az asszony mellé felrakta.
24 Kisteleki E.ie
A pusztán, mint valami nagy veszedelem hír- nöke jelent meg „Kezes."
Fürtönynek elszorult a vér szivében s a kalap majd kidagadt fejéből, hogy felindulásában ott látta a csacsit.
A szamár csak úgy térhetett vissza, hogy le- vetette az asszonyt.
De hisz a „Kezes" nem szokott veszkődni, aztán ha levetette volna Ágnest, a zsák is a földre esett volna a hátáról.
S megindult az éjszakában keresni a szamár- ról elmaradt asszonyt.
Hátha valami baja történt szegénynek . . . A majsai úton végig bezörgetett a tanyákba.
Sehol, de sehol nem látták.
Benn a kötönyi határban aztán már többet hallott.
A kis járásszéli útnál Pintér Ferkót látták ülni, ott várt egész délután valakire.
A kötönyi kanász többet is tudott.
Ú g y estenden látta Pintér Ferkót a szamár után szaladni, de az már messze volt künn a pusztán, nem érhette utói.
A Dorog-hegy szőlőpásztora hallotta Ágnest zokogni, hogy mi lesz most vele, ha a szamár az urához visszatér.
S Fürtöny nem kereste tovább az asszonyt.
Visszatért a pusztára. Leemelte a zsákot a sza- már hátáról, megveregette a „Kezes" lapoczkáit:
— Okos állat vagy te, „Kezes."
E g y „ a K a r n o K
I.
Valahol a V á g partján, csendes hegyi kis faluban játszott a nagy erdő tisztásán, mely oly zöld, mintha mindig a nap sütne rája. Pedig a hatalmas fák árnyéksorai át-átfekszenek e tisztáson s alkonyatkor olyannak mutatják, mint egy óriási hárfát, melyen árnyék-húrok vannak keresztül- vonva.
A faluházánál volt az édes atyja szolgálat- ban, olyan egészen másodrendű minőségben. Es- küdt vagy kisbíró volt s zsinóros egyenruhában járt.
A tejképű kis szőke fiút azonban mindenki kedvelte, még a rátarti Hetenay Alfonz gróf csa- ládja is.
A Hetenay fiúk nevelője nyaranta mást nem is engedett elvegyülni a grófi nebulók közé a falusi gyermekek közül, mint a kis Arisztidet.
Már a neve is olyan arisztokratikus hang- zású volt.
26 Kisteleki E.ie
A bjenkai sógor volt az oka, hogy a falusi kisbirónak a fiát ilyen névre keresztelték el. A bjen- kai sógor kocsis volt mágnás családoknál s onnan hozta magával az Arisztid nevet.
S a kis Arisztid, mintha az ónemes nevet szégyellette volna kevesebb értékűvé tenni, mint a többi hasonló név birtokosai, valóban nevéhez méltó fejlődésnek indult.
Sápadtas tejfehér arcza, villogóan tekintő sze- mei, tartózkodó modora, nyugodt, gyermekeknél komikusan, bántón ható erőltetett komolyság volt viseletében.
A Hetenay fiúk megszerették. S nemcsak játszó- társukká, hanem barátjukká lőn.
Mikor az ismeretségnek második évében a nagy szünidő véget ért, Hetenay Emilke arra kérte atyját, Alfonz grófot, hogy a kis Arisztidet maguk-
f
kai vihessék Budapestre.
S Arisztid, a lugovai kisbiró fia, mint közép- iskolai tanuló, esős időben hintón járt az intézetbe a Hetenay fiúkkal.
A kisbirónak a tisztelete e miatt rendkívül megnőtt a lugovai, leginkább szegény tót embe- rekből álló lakosság előtt.
Kalapot emeltek előtte kétszeres félénkséggel s mikor Arisztid a következő nagy szünidőben hazajött, a sunyi szlávocskák, különben rokonai, nem átallottak a czifra, úrias ruházatú ifjucskának kezet csókolni.
A valóságos grófokhoz s azok kezeihez nem juthattak soha s így akarták kifejezni közvetve
E g y „akarnok" 27
határtalan alázatukat ama nagyok iránt, a kiké az egész lugovai határ erdőstül, barmostul, levegős- tül, emberestül.
Arisztid nem tiltakozott a kézcsók ellen s jól esett neki, hogy hallotta, midőn tovább haladt, a háta megett: nini, a félgróf!
A szülők rendkívül meghatottak voltak, midőn az ilyen jeleneteket látták. Már maguk is bizonyos felsőbb lényiséget kezdtek tulajdonítani fiuknak, különösen az anya. A kisbiróban azonban olykor volt annyi józan logika, hogy a gyermek nem imponált neki, ha valamiben ellenkezett vele.
— Ú g y se az ön pénzén tanulok, nem ke- rülök önnek semmijébe.
— Dejszen visszatérnél még (ne adj isten!) az én bunkós kisbirói pálczámért is valaha.
A fiúban volt azonban viszont annyi termé- szeti jóság, hogy hosszabban nem ellenkezett aty- jával, hanem a mondottakat is megbánva, simulé- konyabbnak kezdett mutatkozni.
A későbbi években ez a természete mind- inkább kidomborodott s első pillantásra rokonszen- ves benyomást nyert a szemlélő azon viszonyból, mely a parasztos szülők s a grófi palotában ser- dülő ifjú között volt.
II.
Mikor a felsőbb osztályokba jutott, önérzete nem engedte, hogy a grófi ház jótéteményeiben tovább is minden ellenszolgálás nélkül részesüljön.
28 Kisteleki E.ie
Felvetette a kérdést Hetenay Alfonz gróf előtt, hogy vagy a fiúk, nálánál ifjabb fiúk instruálását bizná reá, mi által fölöslegessé lesz a nevelő tar- tása a palotában, v a g y a titkári teendőkkel foglal- koztassa őt.
A grófnak tetszett az önérzetes fellépés s az által Arisztid még mélyebben férkőzött rokonszen- véhez.
Egyenesen elütni nem akarta a dolgot, mint- hogy nevelő-fiának tekintette őt s így instruktori szerepre nem akarta szorítani, hanem azzal vigasz- talta meg, hogy ha már minden áron hasznára akar válni, majd a legfontosabb s közvetlen a családot érdeklő dolgok levelezését bizza reá.
A grófnak azonban, minthogy kiterjedt bir- tokai s vállalatai voltak, titkárra tovább is szük- sége volt.
A legcsaládiasabb jellegű levelezésekkel azon- ban Arisztidet bizta meg. Nem egy fontos titok került így tudomására, melyeknek azonban ki- használására távolról sem gondolt.
Pár év telt el így. Arisztid barátai, a grófi ifjak külföldre indultak. O semmi áron sem akarta igénybe venni a kényelmet, melylyel a külföldre utazhatott volna a Hetenay fiúkkal. Majd ha saját tehetségéből képes lesz reá, ő is, mondá, egy pár évet egyetemi tanulmányai alatt külföldön fog tölteni.
E tartózkodó, korrekt magatartása nagy meg- becsülést szereztek neki jótevői részéről. S ő még
E g y „akarnok" 29
inkább beleélte magát abba, hogy e magatartást tovább is folytassa, minél inkább látta, hogy így a legközvetlenebbül férkőzhetik a családhoz.
S ez volt a váló pont, a fordulat a termé- szettől jó erkölcscsel megáldott lelkületében. Ettől fogva számítássá lőn az, mit eddig önkénytelenül cselekedett.
Átvillant előtte valami sejtelmes ambiczió, mely- nek még formát sem tudott adni képzeletében.
E g y eddig ismeretlen vágy, valami nagyra- törő akarat fogamzott meg benne.
A fordulat hirtelen következett be s itt kez- dődött el a színlelés, a nagy és nemes vonások leple alatt működő kiszámított önzés.
A z »akarnok« kezdett kibontakozni. Megvált a grófi családtól, melynek nagylelkű pártfogását nyolcz éven keresztül élvezte. Hetenay gróf aján- latára a főváros legkeresettebb ügyvédének, a gróf ügyészének irodájába jutott.
A fiskális örvendett a tehetséges fiúnak, ki, hogy főnökének bizalmát megnyerje, rövidesen olyan természetű dolgok birtokába juttatta főnökét, melyek a legrejtettebb titkait képezték a grófnak.
A fiskális élt a tudással, ki is aknázta a gróf- fal szemben e helyzetét.
Hetenay gróf azonban távolról sem gyanította, hogy a közte s ügyvéde közötti viszonyok ezen változását Arisztid teremtette meg.
Egyeneslelkű s mindenkiben feltétlenül meg- bízó volt a gróf.
30 Kisteleki E.ie
A z ügyész irodája jövedelmeit megkétszerezte.
S Arisztid, daczára, hogy kezdő segéd volt az irodában, olyan fizetést húzott, milyenben maga az irodát vezető végzett ember sem részesült.
Egyetemi tanulmányainak utolsó évét külföl- dön töltötte. Fényes pálya várt a lugovai kisbíró fiára, ismereteinél, imponáló fellépésénél fogva is.
De mindenekfelett jellemezte őt az a tapintatos- ság, mely egy gyakorlott diplomatának is díszére vált volna.
A Hetenay fiúkkal fentartotta a jó barátságot s gyakran, a szünidők alatt visszatért körükbe s mindenütt megfordult velők azon körökben, me- lyek a világvárosok s a világfürdők elitejét ké- pezik.
A lóversenyek közönsége respektussal visel- tetett Arisztid irányában. A sport terén kapaczi- tássá nőtte ki magát, a Hetenay fiúk, mint orá- kulumra hallgattak reá a lóversenyi téteknél s fogadásoknál.
A szerencse kedvezett a nagyra törekvőnek.
Oly tőkéhez jutott, melyből Lugován az anyagi függetlenséget akár nemzedékekre kihatóán is biz- tosíthatta volna a kisbíró egész nemzetségének.
Még egy hosszabb külföldi nagy körútra in- dult s mint férfi, jogtudós s a nagyvilág ismerője tért vissza a fővárosba.
A z ábrándos szemű, szőke férfi a társaskörök kedvencze maradt. Ü g y e s beszélőnek, kellemes, jó modorú gentlemannek ismerték el.
Egy „akarnok" 31
Klubbok tagja, társas egyesületek oszlopos tisztviselője lőn.
Oly összeköttetéseket szerzett e réven magá- nak, hogy messze vidékről, távoli ismerősök, sőt olyanok is, kikről soha tudomása sem volt, keres- ték fel, hogy ajánló soraival, v a g y egy-egy szavá- val ennél s ennél a nagy urnái, ennél v a g y amannál a magasabb állami tisztviselőnél járjon közbe.
Könnyedséggel, szeretetreméltósággal felelt meg az ilyen bizalmaknak.
A képviselőválasztások közeledtek.
Arisztid Hetenay gróf birtokának kerületében, otthon szülőföldén szándékozott fellépni jelöltnek.
A lugovaiak bálványozták őt. Azonban tudta, hogy ha vele szemben a kormány léptet fel jelöl- tet, mint mérsékelt ellenzéki programmot vallónak, a nép bálványozásán kivül a szavazattal birók vótumára is lesz szüksége.
A nagyobb tótocskák pedig megszokták már, hogy a képviselők választása s a votum latba- helyezése kis áldomással szokott járni.
A lugovai kisbíró fia, bár rendelkezett annyi- val, hogy egy választásnak nem éppen alkotmá- nyos költségeit is viselhesse, azonban sokkal mesz- szebb tekintő volt ebben a tekintetben, mintsem az eshetőségre oly sokat koczkáztasson.
Hetenayhoz fordult. Alfonz gróf szokott hig- gadtsággal és előzékenységgel fogadta a hirt, hogy pártfogoltja fel akar lépni.
32 Kisteleki E.ie
De az ő tervei mások voltak. Nehogy azon- ban Arisztid félreértse őt s netán zsugoriságnak tulajdonítsa, hogy képviselő-jelölését nem mozdítja elő, azonnal kiállíttatott részére egy húszezer fo- rintra szóló utalványt.
Miután ezt így elintézte, szólott.
A gróf eltéríteni igyekezett Arisztidet attól a szándékától, hogy ily fiatalon a politikai élet for- gatagjába vesse magát. Néhány szóval jellemezte előtte a jövő esélyeit is s azután élénk színekkel irta le azon tartós, nyugalmas pályát, mely az állam szolgálatában érhető el ilven kész s a jogi ismeretekben jártas ifjú ember előtt.
S így végzé a gróf:
— Van nekem egy kebelbarátom, Galanthai főispán. Titkárra van szüksége s én kineveztetlek téged Arisztid, főispáni titkárrá.
Arisztid tudta, ki az a Galanthai. A z agglegény főispán valóban legjobb barátja volt Hetenay Alfonz grófnak ; gyermekkori játszótársa s némi sógorsági viszonyban levő rokona is.
Egyedül élt az agglegény főúr, távol bérezés megyéjében, a megyei központtól nem messze eső kastélyában.
Arisztid nagyon emlékezett azon levélváltá- sokra, melyek még az ő idejében, Hetenay Alfonz gróf s a főispán között folytak.
E g y elszegényedett, többé már nem fiatal ne- mesi házaspár volt Galanthai házvezetője.
E g y .akarnok" 33
Ezeknek mutatkozott be Arisztid, midőn a kastélyba megérkezett.
Nagy ámulat fogta el azonban, midőn egy ifjú, alig tizenhat éves lánykát mutattak be viszont az öregek, a kis Adriennet, mint unokahugukat, az asszony nénjének árváját.
A sok homályos emlékből, melyek Arisztid fejében a Hetenay-Galanthai levelezésekből meg- maradtak, egyszerre csak kivillant a mag, mint egy keletkező csillag fénymagja az égi ködképletből.
A leány itt Hetenay Alfonz gróf törvénytelen leánya.
S e tudatnál meg is maradt. S a későbbi na- pokban, midőn mint kinevezett főispáni titkár a kastélyban állandóul lakott Arisztid, oly választé- kos, tartózkodó, tiszteletteljes viseletet tanúsított Adrienne irányában, milyenhez eddig a leányka részint fiatalságánál, részint helyzeténél fogva sem volt szokva.
A leányt mihamarabb elkápráztatta a seladoni viselkedés.
A z alkony hüsében a kastélykert fenyvesé- nek sötét árnyában folytatott sétáknak utórezgései voltak az álmok, melyek a fiatal leányka szivébe lopóztak s fel-felverték őt patyolat párnáiról s odá- vonták az ablakpárkányhoz, honnan merengve né- zett a holdsütötte tájra s azokra a fákra, a melyek az ő meghitt sétáiknak a tanúi.
A szende, jó nevelésű leányka érzésvilágában nagy hullámokat keltett az első lovag.
34 Kisteleki E.ie
S egyre, mindegyre meghittebbé vált a vi- szony közöttük.
Galanthai sietett is Hetenay Alfonz barátját értesíteni tapasztalatairól e rövid szavakban :
— Adrienne és Arisztid szerelmesek . . . Hetenay jóleső, derűs megnyugvással fogadta e hirt.
Pedig az agglegény Galanthai nem egészen jól látott.
Mert a dolog eddigelé csak úgy volt, hogy Adrienne volt fülig szerelmes Arisztidbe.
Arisztid e helyzet fölött gondolkozóvá lőn.
Gyakran magába mélyedve kóborolt a vadaskert legelhagyatottabb részein s ott padra ülve vitatta magában a körülményeket.
Ú g y gondolkozott magában, hogy ő fénye- sebb házasságot is köthetne, mint hogy egy kul- csár v a g y mi unokahugát vegye el, — bár az illető grófi törvénytelen sarjadék.
De másrészről Hetenay gróf leányáról van szó.
S azután a nagy anyagi előnyökről; egy mindenek- felett buzgó protektornak örök megnyeréséről.
S olykor megfordult benne az a gondolat is, mely nemesebb érzéseinek fellángolása volt, hogy a háláról is szó van itt, melylyel nemes jói- tevőjének adósa.
De azután megint csak az jutott eszébe, hogy Adrienne a világ előtt az öreg házvezetőnek az unokahuga. A z elszegényedett nemesi pereputy, kiknek Galanthai adott menedéket kastélyában.
Egy „akarnok" 35
Azonban sokszor azon lepte meg magát, hogy a leány üde ifjúsága, kecses megjelenése, erős, gömbölyű testalkata nem maradtak közömbösek gondolkodására.
Nemcsak gondolkodására, de vérének mene- tére sem, mely ereiből sebesen áradt mindany- nyiszor szive felé, a hányszor Adriennével együtt volt.
S most már nemcsak általánosságban bókolt a lánykának.
A z a nélkül is lobogó érzéseket szította az ifju- dad nőben mindegyre magasabbra.
A z alkonyi séták benyúltak a holdas estékbe s az út is, melyen eddig korlátot tartottak, mind- egyre távolabb vitt a nagy kertben sétáik alatt.
Arisztid mindegyre szenvedélyesebb lőn s a leányka odaadóbb.
Meghitt, benső viszony fejlődött ki közöttük.
E viszony, bármennyire igyekezett is azt el- leplezni Arisztid hideg, nyugalmas, úri magatartá- sával a rokonok és Galanthai szemei előtt, kételyre, aggodalomra adott anyagot.
Adriénne arczárói volt csak leolvasható gyak- ran a megváltozott helyzet.
A leányka hirtelen, minden ok látszata nélkül el-elsápadt a családi körben s égő tűzrózsák ültek arczára.
Ha Arisztid jött, félénk izgatottság vett Ad- riennen erőt, mintha küzdenie kellett volna ma- gával, hogy el ne fusson előle.
36 Kisteleki E.ie
Olykor zavart, akadékos volt társalgása s Arisztiddel folytatott beszélgetéseiben a válaszai nagy szórakozottságra engedtek következtetést.
A nagybácsi nem egyszer figyelmeztette a nejét.
Adrienne nevelőanyja megütközéssel fogadta ezt a feltevést, az ő leánykájáról, a szent-sziv apáczák volt tanítványáról.
Soha még oly kényelmetlennek nem érezte Arisztid helyzetét, mint a jelenlegit, melybe önön- magát sodorta.
Félt a meglepetéstől.
Adrienne odaadó magaviselete, a tartózkodás s a női ravaszság korlátait áttörve nyilvánult.
Menekülésre gondolt, de bűnének tudata át- fogta, mint az álomban szaladót a bűverő, hogy nem tudott megválni a helytől, mely egyre veszé- lyesebbé kezdett válni reá nézve.
Néha az erély kerekedett felül benne s egy álmatlanul töltött éjszaka után elhatározta, hogy reggel feketébe öltözködik s Adriennet megkéri nevelő szülőitől.
Már közel is volt ahhoz, hogy készüljön el- határozása végrehajtásához.
A reggeli posta leveleit bontogatta, midőn Hetenay Alfonz levele akadt kezébe.
A gróf arról értesítette barátját, Galanthait, hogy a Kárpátokba készül vadászatra S útközben néhány napra betér hozzája.
Hirtelen felindulás fogta el e levél olvasásá- nál Arisztidet.
E g y .akarnok" 37
Mint a vad, a mely közel érzi a veszélyt s a helyett, hogy menekülésre fordítaná útját, egyene- sen a huroknak rohan, olyan ösztön vett rajta erőt.
Most elhatározta, hogy a leány kezét már csak azért sem kéri meg, nehogy a gróf számító- nak tartsa egész életében, minthogy nyilvánvaló Hetenay előtt is, hogy neki tudnia kell Adrienne születésének titkáról a Galanthaihoz irott levelekből.
Majd elébe állt a férfiasság s a becsület kény- szerítő helyzete. A leány, kinek bukásáról eddig még senki nem bir tudomással, örökké átkozni fogja csábítóját.
S azután Hetenay boszút is állhat.
Hát hadd álljon boszút. Most már csak azért sem veszi el a leányt, hogy megmutassa, nem fél a boszúállástól. De nem veszi el azért sem, mert bukott leány s ha ő nem, más csábította volna el.
Miért is venne ő el feleségül egy kétes szü- letésű, — egy — egy — házvezetőnek unokahugát.
Hidegséget kezdett érezni a nő iránt, ki lán- goló szerelmében a számító eszméletet elveszítve, megadta neki magát.
Milyen életet élne ő evvel a nővel. Ily nőt csak kedveséül tudna megtartani.
Elhatározta, hogy kiszabadítja magát he'vzc- téből.
G y á v a lesz és háládatlan. Menekül, megs < ¡\ii\.
Vádolta magában jóltevőjét, Hetenayt, hogy miért készített számára kelepczét, midőn őt ide főispáni titkárrá kineveztette.
38 Kisteleki E.ie
Majd azon gondolkozott, hogy érdemes-e egy jelentéktelen leányért, mint a főispán házvezetőjé- nek unokahuga, carrierjét feladni. A köztudat nem sejt arról semmit, hogy Adrienne Hetenay leánya.
S Hetenaynak s a többieknek érdekükben áll a titokról hallgatni.
Elhatározta, hogy lerántja a leplet a viszony- ról, mely közte s Adrienne között van, nyilván- valóvá teszi, hogy Adrienne kedvese, ki épen ú g y lehetne másnak is kedvese, mint épen az övé.
Rábírta a leányt arra a vakmerőségre, hogy éjjel hálószobájából a kastélykertbe szökjék le s megkerülve az épületet, látogassa meg őt.
Adrienne nem tudta, hogy Galanthai, vendége Hetenay Alfonz gróf tiszteletére, a kora hajnali órákban kis vadűzést tartat a nagy kertben.
A kürtszóra riadt fel Adrienne s midőn ki- tekintett az ablakon, borzadva látta, hogy a kert fáit a hajnal pirja festi be s künn csoportokban állanak a hajtók.
Nem mert távozni.
E g y szekrényre borulva zokogott keservesen.
Megindító volt látni a vergődő leánykát, a mint szégyenével és szerelmével a kettős harczot vívta.
Esdve nézett a férfira, ki zavartan állott mellette.
Térdrerogyott Adrienne s összekulcsolt kezeit szorongatva emelte Arisztid felé.
Fuldokolva zokogott s a könyek peregve hullottak szeméből.
E g y perezre megdöbbent a lugovai kisbiró fia.
E g y .akarnok" 39
Eszébe jutott a falusi kis ház, az ő öreg szü- leivel, édes jó anyjával, a galambősz, összetöpö- rödött anyókával, ki csak mindig arra volt büszke, hogy az ő fiát mennyire becsülik a nagy urak.
S ha ő ezt a becsülést elvesztené örökre.
A z ablakhoz lépett. Onnan látta meg Hetenay alakját, ki az éjjel érkezett s már kora hajnalban lóháton ült.
A jóltevő férfiú arczán nemes nyugalom ömlött el, a mint barátjával, Galanthaival szemben állott, kit épen most készült lovára a nyeregbe emelni.
A leány közelebb kúszott felé térdein. Ott lebukott lábaihoz s átfogta azokat, elfúlt hangon zokogta:
— Arisztid!
Lehajolt hozzá, felemelte keblére, hosszan né- zett a könves szemekbe s aztán odaölelte forró öleléssel a keblére, majd megcsókolta homlokon.
— Enyém vagy, Adrienne!
Azután megfogta a leány kezét s bátran, nyilt homlokkal vezette végig a folyosón át a kastély- gondozó úr lakába.
*
Arisztid gyorsan vágtatott a vadászok után.
Hetenay Alfonz grófot üdvözölte legelsőbb.
— Gróf ú r ! nemes jóltevőm, üdvözlöm önt s ön üdvözöljön engem, — vőlegény vagyok.
A gróf keblére ölelte Arisztidet, majd együtt vágtattak tovább a vadas kertben.
E g y csereftogárróf.
Tavaszi szellő fúj . . . Homokbuczkás dombok, virágos nyílt mezők, akáczfás kis falum határán lépjetek elébem.
A gyermekkor üdítő emlékeiben hadd fürdőz- zék meg lelkem, hadd ifjodjék által, mint Főnix madár a tűzben, a napsugaras mezőkön eltöltött bolyongás visszaképzelésénél.
A homokpartok még állanak most is a régi kis erdő felé kinyíló utczaköznek irányában. Egyi- két-másikát a buczkáknak odébb lódította néhány lépéssel a szárazon süvöltő szélmadár kotró szár- nyaival.
A kis erdő is eltűnt aszkóros, öreg nyárfáival s a falu másik végén, amarra éjszaknak nőtt fel helyébe egy másik erdő.
Két évtized elboronál sokat a tájnak látképén is s elboronál sokat az emlékezetben.
Egy-egy régi nyom a gyermekkorból, mint Saharán az óázis, örökké zöld marad.
42 Kisteleki E.ie
9
S a férfi hajnalálmaiban ezek a zöld oázisai a gyermekkori emlékeknek felmerülnek harmatos újhodásukban, kibontakozva a távolság ködéből.
S mutatnak régen elmúlt képeket, feleleveníte- nek letűnt történeteket, melyek azóta, hogy meg- történtek, egyetlen egyszer sem vetődtek fel évek során az emlékezetben.
I.
A kis Beér Annikóról, meg a Szélpál Gyuriról jut eszembe, hogy akkor, midőn még a kis erdő aszkóros nyárfáival ott sínylett kivűl a falun, közel a temetőhöz, ott fogdosták velünk a cserebogarakat. . .
A kis Annikó nagyon vitéz leányka volt, . - mindenben velünk tartott a fiúkkal.
Még a vércsefiókokért is megmászta a tüskés akáczokat s ha elfogott egy-egy csipegő fiókvércsét, mi voltunk annak kirendelt élelemszállítói s fut- kostunk szerte, egymással versenyezve, hogy ki tud több szöcskét, meg tücsköt összefogdosni Annikó vércséjének.
A szöszke leányka, duzzatag kis ajkával, daezos, durczás kifejezésű, édes arczvonásaival eszmény- képe vplt az elemi iskolába járó pajtásoknak.
Ha búvocskát játszottunk, ő volt áz olvasó s a szerint esett ránk a sors, ki búvik el, ki lesz a hunyó.
Annikó azután azt találta ki, hogy a játék- szabály ellenére, két hunyóval kerestette az elbújt társakat.
Egy cserebogárról 43
A két hunyó pedig rendesen, a kis Annikó sorsolvasására, maga Annikó meg a Szélpál Gyuri lett.
Mi aztán elbújtunk s vártuk, mikor fedeznek fel rejtekhelyeinken a Gyuri meg az Annikó.
Mikor meguntuk nagy biztosságban létünket, magunknak kellett a hunyó személyzetet felkutat- nunk s rá is akadtunk Annikóra (kis piros ruhács- kája árúlta el, mely a fűzfabokrok közül kivilágított), a mint simogatta a Szélpál Gyuri arczát.
— Édes kis tubuskám !
S láttuk, hogy csókolja össze Gyurinak pulyka- tojásos, szeplős arczát az Annikó . . .
. . . Nyári alkonyat volt. Hemzsegett a mező a gyermekrajtól s a lég hemzsegett a dongó, zengő szárnyalású cserebogaraktól.
Arattak távol a szántóföldeken s a kévét kötöző marokverő lányok dalába belehangzott a falu alatti mezőről a mi cserebogár-nótánk, melylyel a cserebogarakat csalogattuk varázs-énekkel más tájékról:
Csere, csere, Erre gyere, Erre van a jó idő, Amarra a rossz idő !
S repültek, zsongtak az alkonypiros, széna- illatos légben a fejünk felett a cserebogarak.
A sövényházi, a mindszenti, meg kun-majsai cserebogarak is meghallották varázsénekünket s mind elrepültek közénk.
44 Kisteleki E.ie
Lebbentek a kalapok a" szárnyaló bogarak után s még kézzel is lehetett elkapni őket.
Annikó már a kötényét is teleszedte.
Könnyű volt neki, mi hordtuk oda a nagyobb részét, mint hajdan a földesúrnak a jobbágy a dézsmaváltságot.
S forogtak a szalmaszárra tűzött cserebogarak s gyönyör volt a játékuk.
Boér Annikó egy nagy, húsos nyárfalevélből hintót gyártott s a díszhintó elé tizenhat pár foga- tot akasztott, a mint a királynéknak szokták.
A tizenhat pár cserebogár vonta az Annikó fogatát a nagy homokbuczka lejtős oldalán. S Annikó a gyönyörtől könybelábadt szemekkel húzatta a czérnaistrángokkal a befogott harmincz- két cserebogárral az ő díszhintaját s akközben királyleánynak képzelte magát.
Elhangzott a cserebogárhívó dal, elültek a távol bokrokon s a még távolabb búzakereszteken a szárnyas férgek.
Egy-egy szalmaszálról megszökött cserebogár csipogott valahol a buja mezőben s az Annikó harminczkét cserebogara az ő nyárfalevél hintaja előtt.
Egyszerre csak azonban a díszfogat egyik cserebogár-ménje eltörte a lábát a czérnaszál hintó- rúdban, baj történt a díszfogattal.
Annikó pityeregve emelte fel a megsántúlt cserebogárkát, melyet a többiek úgy vontattak ma- gukkal.
Egy cserebogárról 45
S duzzogva mutatta oda a Szélpál Gyurinak, hogy mi történt az ő cserebogár-pejkójával.
Szélpál Gyurinál egyetlen cserebogár sem volt már, hisz ő mind az Annikónak hordta.
A kis Sükei Laczi kalapjában zúgott egy egész raj rab cserebogár.
Azokból kért Gyuri az Annikó számára egyet.
Sükei Laczi csak azért sem adott a csere- bogaraiból. U g y rohanta meg érte a Gyuri, hogy erőszakkal vegye el tőle.
A birkózó gyermek kezéből kiesett a kalap s a fogoly cserebogarak szabadon érezték magukat.
E g y pár pillanatig meghúzódtak szétmászva a fűben, majd hirtelen riangó zúgással a levegőbe kaptak.
Szélpál Gyuri futott utánok, hogy a legna- gyobbat, azt a vörhenyes, csápos fejű cserebogarat, mely a feje fölött repült el, megfogja Annikónak.
A cserebogár zöngve szállott fel a magasba s át a bokrokon, át a tarlón, futott Szélpál Gyuri lelkendezve utána.
Ott az egyik búzakereszten megszállott a bogár. Szélpál Gyuri meglapúlva, lassan, csapásra fogott kalappal közeledett feléje.
Még látni lehetett a hamvasodó alkonyatban, a mint távol odacsap Szélpál Gyuri kalapjával a búzakévére — s aztán feltekint a magasba — s újra fut tovább a cserebogár után.
A Tóth Tamásék tanyája felé futott, — ott eltakarták a fák. Majd amoda messze a grófi
46 Kisteleki E.ie
uradalom siványos rétjén tünt fel még egyszer alakja, mikor az esthajnali csillag feltetszett az égen — s aztán elveszett a futó Szélpál Gyuri az éjszaka homályában.
II.
Virágokat hajt még a mező, — nyárutó van.
Asztagok állanak a tanyaházak körül s nyom- tatják a gabonát.
Fogy a cserebogár a falu határából.
Annikó minden egyes elfogott cserebogarat odatesz a tenyerére s várja, hogy felrepül s mikor a bogár felrepül, fut utána. Mintha az a bogár a Szélpál Gyuri nyomára vezetné őt.
Olykor a harmadik tanyáról vezetik vissza a kis Annikót kisírt szemekkel, hogy nem engedik őt cserebogara után menni, mely elvezetné őt a Gyurihoz.
De bizony nemcsak a cserebogarak, de még a vármegyék sem találnak az elveszett kis Gyurira.
A grófi uradalom külső csősze tudott csak annyi fölvilágosítást adni, hogy akkor ennek idejé- ben, hajnalra kelve, látott a szegedi országút irányában egy csomó rácz hajcsárt, kik magyar juhokat tereltek.
A gubás emberek között egy nadrágos, zekés fiúcskát is látott, ki hosszúnyelű ostorral terelgette egyik oldalról a juhfalkát a rácz hajcsárok után.
. . . É s jött a másik nyár és eljött a harmadik is. Meghozta az ő cserebogarait a juniusi alkony
Egy cserebogárról 47
a falu határába, de Boér Annikót ezek a csereboga- rak sem akarták a Szélpál Gyuri nyomába vinni.
Csonkán maradt a tizenhatos királynői hintó ; elrepült a bele való harminczkettedik cserebogár
— s eltűnt avval a kis lovag is.
És jött a nyár, a negyedik s elérkezett az ötödik is s akkor felhagyott a kis Annikó azzal, hogy őt a cserebogarak vezessék a Szélpál Gyuri nyomába.
Tizennégy éves volt a gyermek-lány. Kifejlett, erős vállakkal, Madonna-szép arczczal.
P'átyolosan lobogó tekintetében valami mélabús sóvárgás tükröződött meg olykor, a mi elragadó bájjal vonta be az amúgy is szabályos vonásokat.
E g y ábrándja maradt a múltból, az a meg- csonkúlt fogat.
S a zümmögő cserebogarakat a képzelet már dobogó patájú ménekké változtatta ; a nyárfalevél- ből alakított hintót valóságos nickellel, ezüsttel kivert, selyemmel bevont üveghintóra fordította.
S el is indult Boér Annikó a falujából keresni a fogatot, nem a cserebogár fogatot, de a másikat, a valódit, a ragyogót, a selymest, az ezüstösei.
S mondják, hogy reá is akadt arra a fogatra, mely vitte őt a nagy város palotasorai között ki a lófuttatásokhoz, el az operába.
Nem ugyan harminczkettő, hanem két szép fajló vonta azt a selymes, ezüstös hintót.
A két ló ép maradt sokáig, — csak a gaz- dájuk bukott le a selyem-plüsche díványról egy reggelen a szoba szőnyegére . . .
48 Kisteleki E.ie
S doboltak a palotában. A fogattal együtt árverezték a czimborák a benne járó kedvest is.
A hintó s a ló elkelt, a kis Boér Annikónak nem került gazdája.
III.
Valahol a szerb-török határon egy nagyobb városkában a dalcsarnokban egy híres énekesnőt várnak.
A színpadra van függesztve minden tekintet.
Magyarevics Pájó, dúsgazdag kupecz is ott ült a vendégek között, most érkezve birtokáról.
S a dalcsarnok új dívája a lámpák elé lép.
E g y olasz dalt, majd egy franczia kuplettet énekel.
Zúg a taps a szöszke tündér körül, ki bár már nem éppen mai lánykának látszik, de igen tetszetős.
S most történik valami. A ráczok felé fordul a díva s megkérdi: akarják-e, hogy egy magyar dalt adjon elő ?
Egyrészről tiltakozás hangzik, de zsivió el- nyomja a vakbuzgókat.
S a díva a „cserebogár, sárga cserebogár"
dalát énekli.
S e dalból átcsap egy elbeszélésbe.
A díva arcza megélénkül, szemei hévvel csil- lognak s valami ábrándos ihletszerű fény sugározza be lényét. . *
E g y cserebogárról 49
Beszél a cserebogarakról egy történetet . . . S Magyarevics Pájónak eszébe jut, hogy őt egy cserebogár hozta ide le Szerbiába szülőföldjé- ről, Magyarországból.
Magyarevics Pájó kétszeres érdeklődéssel for- dult a színpad felé.
A díva azt meséli, hogy a cserebogárnak előbb pillangóvá kell lennie, mielőtt cserebogár
lesz belőle. . S oly édesen tudja elfecsegni a díva rácznyel-
ven, hogy a kupeczeknek meg a sertéshizlalóknak rajta vesz a szemük.
S egy dallal végzi a meséjét a szöszke énekesnő, de azt már magyarul adja elő, remegő, gyermekded hangon : Csere, csere, Erre gyere, Erre van a jó idő, Amarra a rossz idő !
Magyarevics Pájó, — míg tapsol a közönség s várja, hogy a függönyt felvonják — a színpad megett fellép a díva öltözőjébe s ott átkarolja a dívát s nem engedi, hogy többé mutassa magát.
— Én lelkem Annikóm, édes kis földim, Boér Annikó!
— Rég kereslek Szélpál Gyuri! Hallottam a híredet, nyomodra találtam. A cserebogarak nem vezettek utánad, pedig hogy kértem tőlük. Magam- nak kellett pillangóvá lennem, Magyarevics Pájó, elpusztult kis cserebogár hintóm helyett adassál másikat!
4
•
^pía j v r a u s .
Végigjárta már a fehérre meszelt kis szoba falát az ablak fény-árnya, a mint azt a nap sugár- ecsetje a megvilágított porhasábon keresztül leraj- zolta az ablakkal szemközti oldalra. A szoba faláról lehúzódott a szoba tisztára súrolt deszkapadozatára.
A világtalan öreg asszony, a mint nagy karos- székén ülve, érezi, hogy az ablak fényárnya arczárói le kezeire s onnan a földre hanyatlik alá, meg- szólalt :
— Közeleg az alkony, Mártha, édes gyerme- kem, közeleg az alkony, egy nappal megint keve- sebb s az én fiam, a Péter, oh az én egyetlen fiam nem jött megint . . .
Mártha közelebb lépett a karosszékhez, meg- fogta nevelő anyjának, a világtalan özvegyasszony- nak kezeit.
— Legutóbbi levelében azt írta Péter, hogy nem indúlhat még, tanulmányútját meghosszabbí- totta s most Svájczból átment Francziaországba, Párisba szándékozik, a modern mesterekhez.
4*
52 Kisteleki E.ie
A világtalan asszony galambősz fejét szomo- rúan rázogatja, mintha valami bánatos sejtelemnek adna kifejezést, egy bánatos sejtelemnek, mely éjszakáin, virrasztva töltött éjszakáin be-behatol lelkébe, ott gyökeret akar verni, de nem tud meg- foganni, nem, mert az anyai remény sem akarja ; nem, mert Mártha naponkint olvassa a leveleket a távoljáró fiútól.
S hallik, a mint a szekrényt, a tiz betoló ládás öreg szekrényt Mártha nyitogatja s előveszi onnan a legutóbb érkezett levelet.
S olvassa fennhangon, rezgő nyomatékkal a Péter levelét.
A fájdalmas vonások szelídebbé válnak a világtalan asszony redős arczán s valami édes, fényt szóró mosoly fészkeli be magát a sárga, a fonnyadt arczránczaiba.
S ez a levél már, ki tudja, hányadik ama másfel év óta, hogy Péter egy kora hajnalban elhagyta a vak asszonyt, magára hagyta Márthával.
I.
Másfél év előtt. Májusi csendes este van. A z udvarkert akáczai fehér fürteiket nyitogatják. Bal- zsamos illat, mámorító pára terjedez a lugasok alatt.
Dormándy Péter és gyermekkori barátja, S a s Zoltán ülnek künn együtt, pipázgatva az esti szür- kületben. Mindketten ugyanazon pályára készülnek, jogot hallgatnak. Péter mellékesen hódol a festé-
Pia Fraus 53
szetnek is s azt tartják felőle, hogy jobb festő válnék belőle, mint ügyvéd. De özvegy anyja nem szeret arról hallani, hogy fia valahogy abbanhag3'ja megkezdett pályáját.
Márta is kijött k ö z é j ü k : a vak asszonyt lefek- tette már ágyába, a kis éjjeli mécset meggyújtva szobájában.
Zoltán a szokott mohósággal ugrik fel barátja mellől s fut Mártha elé, kit Péter nővéréül tekin- tett s üdvözöli őt kezeit szorongatva.
Péter arczán valami árny vonaglik hirtelen keresztül s maga is feláll székéről Reszkető han- gon, erőltetett mosolylyal üdvözli Márthát s meg- kérdezi tőle : alszik már a mamus ?
Leülnek. Mártha Zoltán székéhez tolja a kis kerti padot s a megszokott nyájassággal szövi a társalgást.
Sas Zoltánon a gyönyör izgatottsága vesz erőt s tágra nyílt szemekkel hallgatja a hajadon-szűzzé fejlődött egykori kis piruló leánykának, az ő hajdani kicsi játszótársának beszédét.
Mi minden történt azóta, hogy Péter és Zoltán távol vannak, ebben a kicsi faluban. A Tarján Miczi férjhez ment, a Hajdú Balázs felcsapott színésznek, egy vándorló társasággal illant el a szülői háztól.
S mindezt oly édes, csevegő hangon, oly mélyen átérzett fontoskodással mondja el a lány, mintha bizony a világon ezeken kívül más sem esett volna.
54 Kisteleki E.ie
S megkérdi azután Mártha Zoltántól, hogy ő is elmegy-e már holnap Budapestre Péterrel ?
E kérdésre Péter szívén valami heves indulat, valami féltékenységszerű izgalom vágtat keresztül.
Karjai reszketni kezdenek, szemei pillái le-lecsu- kódnak, hirtelen felnyíló remegéssel s lezáródnak aztán hosszan, hogy a lecsukott szemek a felfor- gatott lélek bensejében merüljenek el.
— Ni, Péter elaludt — szólt halkan Mártha s mosolyogva mutat a lezárt pillájú férfiúra, kivel együtt növelkedett három éves kora óta s kihez testvéri vonzalom fűzte.
S Péter azután úgy tett, mintha aludnék. A hosszúszárú pipa is kiesett kezei közül s ő hátra- hanyatlott a széken, sóhajos lélekzetvétellel, egy álompalástoló nyöszörgéssel.
S azután Zoltán és Mártha közelebb húzódtak egymáshoz ; suttogva, lágyabb hangon beszélgetve, nehogy Pétert zavarják.
Zoltán megfogta Mártha kezét s belenézett szemeibe. Azokba a gyermeki tisztasággal ragyogó kék szemekbe, melyekben az első szerelem ábránd- tüze szelíd fényét most gyújtogatta.
E g y csók, a hosszan odatapadt, a lélekzetet szüntető, hosszú pillanatot bezáró ajk csókja hangzott.
Mártha ijedten kapta el kezét Zoltán ajkaitól s rázkódva nézett Péter felé.
Péter szemei felnyíltak.
Pia Fraus 55
II.
Halálos kimenetelű párbajról beszéltek a hír- lapok, melyet két magyar ifjú külföldön, valahol a svájczi Alpok alatt vívott.
A hír eljutott a tiszamenti kis faluba is és Mártha valami nehéz sejtelemszerű gyászt érzett a hírre.
Álmában már látta Zoltánt, elterülve véresen a mezőn, a mint Péter füstölgő fegyverrel áll fölötte s nézi kielégített boszúszomjjal a lelőtt vetélytársat.
A z erőszakos, a hirtelenkedő Péter, ki mielőtt útra kelt volna, éjnek éjjelén bejött hozzá . . . Oh félelmes, iszonyú emlékű éj . . . Először könyör- gött, hogy legyen mátkája, eljegyzi . . . S mikor a lány testvéri érzelemmel mosolyogva, tréfásan, majd a további unszolásra komolyan válaszolt, hogy tört rá vadállati szenvedélylyel, lihegő kebellel; mi mindennek nevezte, Zoltán szeretőjének, czéda leánynak, hálátlan, útszélről felszedett fattyúnak.
S e borzalomnak csak az álmából felriadt vak asszony, a világtalan anya s a cselédek ve- tettek véget.
S Mártha szomorúan, hangtalan, mint egy árny, suhanva járt ezután a szobákon végig. Már gyászt is öltött, mint egy hervadó örök meny- asszony. Ha nem volna e gyámoltalan, e világtalan asszony előtte, a kihez annyi hála köti, menne, menne világgá, vagy valamely kolostorba.
