A vitorlavászon története 81
Sándor siessen a malom felépítésével, nehogy aztán megsokalja a felszaporodott restancziát.
Eme ítélet kelt Nagy-Beéren, József napját követő hét szerdáján.
Felépült a felső-beéri szélmalom. Félesztendeig építették. Három kőmives dolgozott azon, meg maga a molnár gazda. Kisasszony napjára a ka-rima-fal fel volt rakva. Azután a bálványt állítot-ták helyre s a köveket. Végre a vitorlákat is fel-húzták.
Éppen azon a héten történt ez, a mely héten Bölth Gáspár huszár fiát hazavárta.
Mert jó lesz azoknak tudni, a kik eddigelé nem tudták, hogy Bölth Gáspárnak a legény fiát, hiába járt utána az öreg, három esztendeje, hogy besorozták katonának.
A kit pedig Nagy-Beéren besoroznak katoná-nak, az alá menten lovat adnak s abban a nyom-ban huszárnak avanzsiroztatják.
E g y eset történt vén emlékezet óta, hogy a suta kezű Forgó Ábrist bakkancsosnak vitték. A z is az anyja kívánságára történt, a ki attól tartott,
Kovács N. Alajos.
Kapás János.
Gulyás István s. k. biró.
Tóth Bognár Péter.
82 Kisteleki E.ie
hogy az ő kedves Ábrisát azok a veszett mérgű táltosok úgy találják megrúgni, hogy sántán jő haza.
A z igaz azután, hogy lovak nem sántították meg, hanem annál inkább egy tompa golyóbis, mely az Ábris gyereket czombtövön találta. Ettől aztán olyan sánta lett mind a két lábára, hog}^ . többé nem állott lábra.
Annál kevesebb baja történt Bölth Istvánnak a katonáskodása alatt. Ha talán azt nem számítja be bajnak, hogy egy kissé megpuczczosodott Polyák-országban.
De illett neki. Nem vala már ő holmi köz-legény. Feljött a szerencsecsillaga párosával s ott telepedett meg a mente gallérja csücskén. Káp-lárrá lőn.
Ha azok a tiszt urak olyan nagyon tudták volna, hogy az ő édes apja nagy-beéri takács-mester, nem hiszem, hogy a két csillagot legalább egygyel meg ne szaporították volna. De az már az édes apja érdeme lett volna. így azonban derekabb. A maga emberségéből küzdötte fel m a g á t . . .
Öreg estve, bizony öreg . . . Éjfél tájon lehe-tett már, a hogy Pálos felett az országúton lovak doborognak. Aczélpatkós huszárlovak. Kemény lé-péseik jó messzire elhallatszanak.
Ha egy-egy dobogót átérnek, a dobogó mellé rakott kő szikrát vet, mintha csiholnának rajt.
Megkerülik a pálosi kerek tavat.
A vitorlavászon törtéijete 83
A huszárok lehetnek vagy harminczan. A hogy a tó mellett elbaktatnak, eszükbe jut Lédeczi János históriája . . . a ki kocsistól, mindenestől a tó köze-pébe vágtatott. . .
Van közöttük, a ki már annak a históriának hitelt sem akar adni.
Mikor elment, még szentül hitte. De a huszárt megtanítják kételkedni abban, a mi nem egy köny-nyen hihető, ha csak a szemével nem látja.
A z ott legelői Bölth István. Hogy megembe-redett. Milyen délczegen jár alatta az almás pej.
A hold sugarai megütköznek a fényes zab-Ián, az aczélkengyelen.
A többiek is mind nyalka gyerekek. Túr Gergelynek milyen szép toll van a csákójára tűzve.
Pintér Sándor kis bajszát pedergeti. Ujja közé szedi az ajkára hajló szálakat . . . Nehogy meg-ijedjen attól Deli Mária. Milyen rég is nem l á t t a . . . Haj, h a j !
Nini, az ott meg Sinka Ferkó. A pap se is-merne rá, a ki megkeresztelte . . . az alamuszi gyerek milyen hányi-veti lett.
Nem vallottak hát vele szégyent. Pedig mi-kor elmentek, bizony a Ferkó még pityergett is, mikor a többiek a búcsúztatót muzsikáltatták ma-guk után.
E közben a felső-beéri kis erdőt is elérik.
S z é p tisztás hely van az erdő mellett. Kutyatejjel bebokrosodott homokbuczkák mellett kövér legelő.
Megszólal Bölth István :
84 Kisteleki E.ie
— Fiúk, bemenjünk-e ugyan ?
— A hogy gondolod, pajtikám — mondja Sinka Ferkó.
— Kár volna az öregek éjszakai nyugalmát megbolygatni, vélem én.
A ki pedig így vélekedik, nem más, mint maga T ú r Gergely.
— A z bizony fiúk, zabiázzunk le. Még meg találnának tőlünk ijedni az öregek — szól a káplár.
— Én ugyan nem bánnám, ha be is men-nénk — van a másik párton Pintér Sándor. — Hanem n o ! igaz a, tolvajmódra ne hurczolkodjunk haza. Hadd reggeledjék meg, hadd legyen mit lát-niok a nagy-beéri lányoknak, mikor a kútra men-nek. Haj, haj 1
Leszállnak nyergeikből a huszárok. A kantár-szárat kezükbe fogják, a domboldalnak dőlnek, lovaikat nógatják, hogy azok a kövér fűbe harap-janak.
Huszárlónak van is'eszében, hogy nyakát le-felé görbítse.
Inkább éhen veszne, nem tud az legelni, abrak kell annak.
Abrak van a zsákban nem is kevés, de hol a zabló, a melybe döntsék.
— Bizony csak mégis jobb lett volna be-menni, — gondolja hangosan Pintér Sándor, — leg-alább nem koplaltak volna reggelig a szegény párák.
— E j ! kibírják azok — szól a káplár. — Adj tüzet Ferkó, az áldóját.
A vitorlavászon törtéijete 87
Bölth István rágyújt. A többiek is kiverik pipájukat, egymástól tüzet kérve, ők is rágyújtanak.
Azonban ismét lehevernek a partoldalnak.
— Hát te Gergő, merre jártál ? — kérdik a cziinborák.
— Abrakos tarisznyának valót kerítettem — szól T ú r Gergely lanyhán s előfogja nagy, csilla-gos nyelű bicskáját.
Azután nekitaszítja a bicska hegyét annak a vászonfélének, mit magával hozott. Elszabdalja szótlan fél-félöles darabokra s egy-egy darabot odadob czimborái elé.
— Hát öltsétek össze no, lesz abból olyan takaros abrakos tarisznya . . .
Össze is öltötték. Három-három marék zabot mért abba mindegyik s a lova fejére húzta.
„Mire megabrakoltak, reggel lett.
Nagy-Beérben nem egy kanta törött össze ekkor reggel, melyet a kútra menő lányok ejtet-tek el ijedtükben. Deli Mari kék mázos korsójának is csak a füle maradt kezében. A Bódiék előtti akácz elkérte annak a többi részét.
*
Hogy nagy volt az öröm Bölth Gáspár mes-ternek a portáján, az természetes.
Hanem délben, mikor az István kioldotta az abrakos zsákot s három marok zabot mért az új tarisznyába, azt mondja neki az édes a p j a :
— T e fiu, hol szőtték ezt a tarisznyát?
86 Kisteleki E.ie
— A mindentudó a tudója. Felső-Beéren szabta ki Túr Gergely olyan vitorlavászon féléből.
— Ezt az egyet ?
— Még huszonkilenczet ezenkívül.
— Fiu, tönkretettétek a halhatatlanságomat.
S összecsapta tenyerét Bölth Gáspár. Azután bement a műhelybe. A tulipános láda legfenekére nyúlt, kivett onnan egy irást, azt odadta egyik legényének, hogy menjen vele Felső-Beérre, kö-szönti Imre Sándort, hogy vámot fizet már neki, ha nála őrli meg a gabonáját.
Nem is kötött többé senkivel ily szerződést Bölth Gáspár. S nem is dolgozott többé a szövő-szék éjnek éjén ; egy másik szerződést is felbon-tott a takács, melyet a sötét kamrában nem tudni kivel kötött.
Hanem az abrakos tarisznyák szolgálnak, szol-gálni fognak ivadékról ivadékra, a vászon, mely-ből varrvák, örökké fog tartani.
J-{ lengyelországi fekete rigóíy.
I.
Csend lőn a leigázott országban. A haldoklók hörgése elszűnt a harczmezőkön, csak távolról, messziről, mintha valami rémítő csörgés hangjai hallatszottak volna fel, bilincsek zörrenése.
A vérködöt elűzte a nap. Majd elborult ismét.
Nehéz ólomszürke levegő áll az oztieki csatasík terén. Holló hollóval marakodik a tetemprédák fölött. Háborítatlanul lakomáznak az orvmadarak.
Csak itt egy dombról rebben föld riadva néhány tetempusztító sötét szárnyas. S halvány torzonborz emberfő gördül alá a domb hegyéről.
A nesz ismét elcsendesül s új vendégkeselyű csapat száll le a dombra.
De mintha háborítná valaki őket . . . A z orv-madár ujjongva rebben tovább, keselyű kiránczi-gálja karmait a megtépett izmokból s szárnycsat-togva repül le egy távolibb tetemre, mely körül nagyobb a csend, hol levágott fő nem gurul tovább s az elesettek között nem mozdul eleven.
88 Kisteleki E.ie
Felhő kerekedik az égen, sötéten gomolygó felhő. Zápor mossa le a vért a fűről. A z esővel felkevert vér fölárad a földből újra s folyik le a dombról, halkan cseregve szivárog a holtakra. E g y éhes fekete holló szemtelenkedik ott újra egy elesett fölött. Berzenkedve libben fel fekete szárnyain, majd mohón, fürgén csap le ismét, mintha valami ingerelné.
— Hess te holló, hess el innen ! . . .
Ki suttog a csatamezőn, ki beszél a tetemek közül ? . . .
S megunja a holló a sikertelen küzdelmet, tovább repül, nem messze, csak oda a szomszédba.
É s a dombról csak az imént legurult óriás fejére száll. És eltemeti a holló gyomra Kozarev szemeit;
holló étele lesz az a két szem, mely még tegnap rémes villogással lángolt ide föl a dombra s szikrát szórva nézett egy lengyel bajnokot, ki egyik kezé-ben zászlót emelve, a másik kezékezé-ben pedig, mint egy középkori lovag, csatabárdot tartva, áll rendü-letlen, süvöltő golyók záporában, égő üstökös-lángot csóváló kartácsok közepett. Aztán mint megdühödt vadállat ordító bőgéssel, fejével előre furakodva, törtetett Kozarev Probuszky Szaniszlónak.
Vitorla karjainak szörnyű csapásaitól oroszok és lengyelek összeomló teste nyitott neki ösvényt az ember-erdőben, föl a dombig s ketté törött már a zászló nyele. Probuszky Szaniszló talpra állt lován s a csonkanyelű zászlót úgy emelte föl a magasba, hogy lássák a többi lengyelek hazájuk jelképét, a félholtan is lelket elevenítő színeket. Nagyokat
A lengyelországi fekete rigók 89
szökkent a csatamén, a mint a szorosan tartott kantárnál fogva gazdája állt hátán. Véres gombo-lyagban lengyelek és kozákok, hősök és pribékek összeölelkezve gurultak le a dombról. A csonka-nyelű zászló újra meghajlott, a csatamén újra nagyot szökkent Probuszky Szaniszló alatt. Sújtott a csatabárd s mint szökőkút csapódott föl a légbe egy zuhogó vérnyalab. Torzonborz fő vágódott le a dombra és egy csonka testtörzs zuhant le a dombról. Kozarev elesett. A megsuhintott csata-bárdnak azonban még volt annyi hatalma, hogy Probuszkyt is lehúzta lováról s a hős homlokkal zuhant a földnek. Szétterülő széles melle csata-bárdja élének szegődött — s önnönmagát sebezte meg. Elszédült, azután holt-elevenné vált a holtak között. Hallgatott az ágyú, fegyverek apró ropo-gása megszűnt s leszállt az éj az oztieki síkra.
Vértanúkká vált elesett lengyel hősök közül egy félholt fölemelte fejét. Iszonyú volt az, a mit látott.
Hát még az, a mit a távolból hallott ? A Búg partja mellől rémes ordítás nyögött le egészen Oztiekig.
Lángok pirosra festék az eget — s újra suttogott, ropogott valami a levegőben.
A félholt feje bágyadtan hanyatlott vissza a harmatos mezőre. Lazban égő lelke előtt rémlátá-sok képei zagyválódtak össze. A valdani dombok rabló szlávjai, a mint rárontottak védetlen nyári lakára, a tündérszép Usineczre s kipusztítják, ki-fosztják ; — a Don-menti kozákok pedig kéjvágytól lihegve, a mint . . . oh, itt megakad a rémeket
föl-90 Kisteleki E.ie
hajszoló képzelet is . . . Szegény Probuszky Kazimira, kinek szépségéről danák beszéltek a Búg mellett s a Visztula mentén, be egész egy nagy idegen országig . . . Kazimira nem leány többé . . . s a félholt lázban égő lelkének látomásai, képzeletének rémes össze-visszaságai csak árnyékát festették a valónak . . . A z még szörnyűbb volt gyászánál.
Zuhog a zápor az oztieki csatasíkon. Holló hollóval marakodik a préda fölött: majd a jóllakott orvmadarak inyenczkedve válogatnak a hullákban.
Ki riogatja onnan a domb körül őket ?
— Hess te madár, hess !
Leszivárog a záporvíz a dombról s kimossa az égő sebet, — a hűs esőcseppek pedig az égő homlokot hűtögetik. A szempillák lassankint fel-nyílnak egészen, a karok támasztéknak megfekszik a földet s felemeli a holtak között fejét egy halvány arczú fiatal férfi s lassan, elmerengve maga körül tekint. Födetlen fejére hull a zápor s szinte látszik, hogy éled a rácsapkodó hűs esőcseppektől. Meg-megrendül néha, a mint föltámasztva magát, szét-tekint, le-lehunyja pilláit s mintha mondaná : — Oh, nekem is jobb volna itt a többiekkel aludnom ! Aztán hirtelen megrázkódik. E g y mosolygó fiatal lengyel elesettre szállt a pillantása.
— Sziczinszky Bogiszláv, — sóhajt az ele-ven — te is aszol ? te is !
Nem érti a hős ifjú. Alszik, nem hall. Nem hallja a legjobb barát, legjobb barátjának a most fölhangzó búcsúszavát:
A lengyelországi fekete rigók 91
— Isten veled Bogiszláv !
Ott dermedt a fényes utolsó mosoly az elesett arczának vonásaiban. A z a mosoly, a melylyel meghalt, a boldogságnak mosolya, midőn látott téged, Probuszky Szaniszló,hősi!eg küzdeni a moszkó óriással, zászlóval az egyik, csatabárddal a másik kezedben. Zászlód védelme körül hullott el ő is.
Lassan felemelkedik Probuszky Szaniszló a tetemek közül. Reszkető lábaira áll s egy felfogott lándzsa nyelére támaszkodik. Azután megindul inogva s letérdel Sziczinszkv Bogiszláv mellé.
A zápor megszűnt, a felhők ketté hasadtak, melegítő napfény száll Oztiek síkjára. Probuszky Szaniszló imádkozik Sziczinszkv Bogiszláv holtteste fölött. Azután az égre néz, felemeli két újját s egy nagy esküt esküszik.
Azután pedig lefordítja válláról bő kék köpe-nyét s letakarja vele a halottat. A köpeny négy sarkát négy lándzsahegygyei szegezi a földnek,
— orvmadarak meg ne bolygassák, hollók meg ne csúfítsák. A mosolygó hallott ott maradt a csata-mezőn, a zokogó eleven pedig elhagyta azt.
II.
Csak az orvmadarak háborgatták a csatasík halottjait. A valdai dombok aprószemű sunyi lakói nem oszoltak az egyszer szét az elesettek zsebeit kikutatni, a holttesteket a rájuk vérrel aludt ruhá-zattól megfosztani. Gazdagabb prédára indultak.
Kincsekkel megrakott kastélyokra. A Don és az
92 Kisteleki E.ie
Ural ebképű félemberei pedig nőkre és kincsekre mentek vadászni.
Két kincse volt Probuszky Szaniszlónak, melye-ket hazája után legjobban szeretett, imádott; a me-lyekhez legjobban ragaszkodott a földön.
Ott a Visztulától nem messze, Podolia határán, alacsony hegyek koszorújától övezve, egy tündér-völgyben állott Usinecz, a Probuszkyak régi vár-kastélya. Ebben született Szaniszló s itt lakott húgával, Probuszky Kazimirával. E várkastély és Kazimira volt az a két kincs, melyekhez Probuszky Szaniszló annyira ragaszkodott. Usineczre a lengyel nemes ifjúság színe-java eljárt. Vonzotta őket oda az usineczi uradalom nagy vadas erdője, melyben őszönkint országra szóló hajszák tartattak. Vonzotta őket a fiatal nemes vendéglátó szívessége, a fény, a pompa, mely Usineczben szemkápráztatón ragyo-gott. De volt Usineczben még más is. Ott lakott a nőtelen Probuszky Szaniszlónak hajadon húga : Probuszky Kazimira.
A Sziczinszkyek, a »Piasztc ősök sarjadékai, Szobieszkiek és Rodzinvillek versengtek Kazimira kezéért. Hősi tornában, vadászatban, udvarlásban s a megjelenés fényében folyt az elhallgatott vita az elsőbbség kiérdemléseért.
Sziczinszky Bogiszlávnak lehetett a legtöbb reménye.
De nem jön már többé Bogiszláv Usineczre.
Nem mászsza már meg többé a »Predajovszká«-t havasi virágért Kazimirának, nem áll meg többé
A lengyelországi fekete rigók 93
ama levegőbe kinyúló magas sziklán, a melyre lépni ember fiának istenkísértés . . . nem áll meg forgó kócsngos süvegét alá-alálegyintve a társaság felé . . . Nem ereszti az oztieki mező . . . ott tartja magánál: megnyílik egy helyütt a számára s elnyeli, elrejti . . . eltemeti. Jó ott aludni !
Jó ott aludni . . . s nem hallani hírét ama hírnek, melytől előbb lelke szenvedne ki, aztán ki tudja, mi történnék? . . . Jó nem hallani ama iszo-nyatnak- hírét, mely ott Usineczben történt.
Üres a várkastély . . . kristály tükrök és ara-nyozott porczellánvázak cserepei a termekben.
A virágos kertre nyíló nagy ebédlőben n}mma sincs az aranybillikomokkal és serlegekkel megrakott pohárszékeknek. E g y fehér muszelin ruha darabjai, mint hattyúpelyhek libegnek a padlón szerte. A le-vegőben aranynál drágább csipkének foszlányai
szállnak. A szekerczecsapásokkal elrútított nehéz, nagy tölgyasztalon valami hever . . . Mi lehet az ?
Mint őrült áll az asztal előtt Probuszkv Sza-niszló. Szenvedő, vértelen arcza megdermedt izmai-val, tágra nyílt szemeinek megfeszült jégtekiníeté-vel. Ú g y tesz, mint a ki nagyot akar sikoltani s aztán mintha tudná, hogy úgy sem tud olyat üvölteni, hogy az a hang szétrepesztené szivét, fejét s szálakba szedné agyvelejét —• lezárja ajkait és mosolyog. E z a mosoly szörnyűbb a zokogás-nál, a velőkbe tépő sikolyzokogás-nál, ez a mosoly az átvillámló őrületnek egy futó, rémséges fénye.
— Kazimira . . . Kazimira ! . . .
94 Kisteleki E.ie
É s felemelte Probuszky Szaniszló húgának levágott hosszú selyem szőke haját a tölgyasztal-ról, kebléhez szorította, aztán homlokához, aztán csókolta sokáig. E g y papirszelet hullott ki a haj-fonat közül:
»Emlékül ezt neked — bátyám, Isten veled i . . « A donmelléki és uráli ebképű félemberek nem gyilkoltak meg.Probuszky Kazimirát, — nem tették vele azt a kegyelmet, élőn engedték ki karjaik közül.
Beszéli az erdész, ki egyedül mert a kastély közelében maradni a nagy pusztítás alatt, hogy a rabló kozákok távozását követő éjjelen látott egy fehérruhába öltözött alakot a kastélyba betérni s onnan ismét eltűnni.
Nehezen sóhajtott, mint egy elkárhozott lélek, hogy az erdő fái is* rázkódni kezdtenek, aztán csukló zokogással lebegett tova, — lába nem érte a földet, lebegett valami szellemszárnyon . . . kísértet volt . . . kísértet!
Eltűnt — örökre.
Csak selyemnél lágyabb szőke hajának levá-gott fo.iata maradt Usineczben — emlékül. Velőt égető, lélekháborító emlék !
S mégis a legdrágább kincs ez, mely rámaradt Probuszky Szaniszlóra. Drágább volt ez neki, mint a vadászlakot ővező kőárokban rejtegetett kincsei, melyekre a kozákok nem akadtak reá . . .
Csend lett Usineczen és csend egész Lengyel-országban. A z egész csendben csak egyetlen hang
A lengyelországi fekete rigók 95
hallatszott, egy új vérlázító hang — az orosz kancsukának zuhogása.
S megszűnt vértől párologni az oztieki síkság.
Lenn ott a földben, hová a vér szivárgott, mozdu-latlan némaságban, halottá meredt karok, melyek egy nemzet léteért és szabadságáért fegyveit fog-tak, — fenn, hová a ver felpárolgott, a föld szinén csak egyetlen élő, a ki hiszi, hogy él még az a nemzet, melynek lengyel a neve, s hogy ennek a nemzetnek élnie kell is. — Pedig egyedül maradt meg az egész nemzetből. — E g y élő lény, egyetlen ember, a ki egy — nemzet ! S fenn, fenn magasban, merre az oztieki síkról a vér fölpárol-gott, ott fenn, az ő egyetlen szövetségese, az — Isten.
É s evvel a szövetségesével neki fenn kell tar-tani égy nemzetet, nem szabad kiveszni e n g e d n i . . . mert folytonos és örök az a földgolyón.
Csend van egész Lengyelországban . . . csak a z orosz kancsukák zuhogása zavarja a csendet és az orosz ukázok parancsszavai. Usineczben is csend van. Itt egészen csend. Itt nem suhog a kancsuka, ukáz nem beszél — s mégis mintha minden kancsukaütés itt érne egy lelket s mintha
csak ebbe az egy lélekbe sütnék tüzes billoggal a z ukázok kényszerparancsaikat.
Ámító ez a csend itt . . . hogy lehetne ott csend, a hol egy Probuszky lakik ? . . .
S egy fekete rigó képében segélyre nyújtotta onnan felülről a szövetséges társ k e z é t ; — onnan
96 Kisteleki E.ie
felülről, hová az oztieki síkról az elesett lengyel hősök vére felpárolgott.
Lakat a szájakon, de lakat a szíveken is.
Amarra a moszkó hettmanok zárják rá a »hallgasst«
a szívekre. — Minek a szívekre ? Csak egy szíven van lakat, egy lengyel szív maradt életben. S ez a sziv hallgat, — ha a szájnak is hallgatni kell.
Nem árulja el a belső suttogást, nem üt idő előtt neszt — vár és remél.
Mit ér a várás, mit a remélés, ha cselekedni nem tud Probuszky Szaniszló ? . . .
A fekete rigó ott ül szemben gazdájával.
Kandian félbldalt tartja fejét s hallgatja a bús melódiájú dalt, mit Probuszky Szaniszló fütyöl elébe.
Méla dal, megrázó, szívszorító a danája; lélek-tüzesítő, elmeháhorító a szövege . . . »Isten! ki Lengyelhont alkotád !«
A fekete rigó versenyt kezdi fütyörészni a melódiát . . . Bánatosan, tompa rezgéssel — mintha ő is átérezné a »Hymnus« egekbe felfúródó segély-kérelmét —* azt a sötét gyászból kitörő fájdalmat, mely vihart támaszt a lélekben és zeng, zeng túl a csillagkörökön, a napok napjáig , . .
»Oltárid előtt leborulva kérünk . . .«
S a fekete rigó elhallgatott. Zöldes fényű szemei csillogóba fordultak, tollait felberzentette és nyugtalanul, háborogva röpült föl és alá a szobá-ban. Azután Probuszky Szaniszló elé röpült. Arra az ezüst szekrénykére éppen, melyben a legdrágább
A lengyelországi fekete rigók 97
ereklyéjét őrzi . . . Kazimira levágott hajfürteit. Ott a fekete rigó újra elfütyülte a dalt, melyre Probuszky Szaniszló tanította. Azután neki röpült az ablaknak, ki akart repülni. Berzenkedve csapdosta szárnyaival az üvegtáblát.
Szaniszló felkelt, az ablak felnyílt s a fekete rigó suhogva kirepült.
Odaszállt a kastély előtt álló fenyvesbe. Onnan fütyülte el még egyszer a Hymnust. Azután szállt tovább . . . szállt erdőről-erdőre — rigó testvéreihez, az éneklő madarakhoz s zengte fütyürészve nekik a dalt, melyet alacsony hegyektől koszorúzott völgyben egy lengyel férfi imádkozik el naponkint hazájáért — az élő Istenhez.
A fekete rigótól testvérei eltanulták a dalt.
Erdő hangos lőn vele. Madár madárnak adta, erdő tovább az erdőnek . . .
É s Probuszky Szaniszlóval imádkoztak a len-gyel hazáért az erdők, erdőkben a fekete rigók.
Nem volt már egyedül.
Probuszky Szaniszló és madárszövetségesei imádkoztak Lengyelhonért.
É s most újra várt és remélt. A mire a madarak szíve megrezdült, fog-e emberi szív is érezni ? . . . Szálltak a fekete rigók és énekeltek — teli énekelték a lengyel erdőket Probuszky Szaniszló imájával . . .
E g y hűvös őszi napon kopogtattak Usinecz várkapuján. Fegyveres kísérettel jövő lengyel nemes
98 Kisteleki E.ie
barátságával közeledik, izeni föl Probuszky Sza-niszlónak.
Éltes, termetes úri ember. Mogorván, szótlanul lép föl-le néhányszor a teremben, aztán odaáll a fiatal várúr elé :
— Probuszky Szaniszló! — az én nevem Ladomérszky Bogdán. Ne hökkenj vissza e névtől.
Átkozott név, igaz. Lengyelnek átkozott. Vásárt csaptam vele, de csak foglalót kaptam az alkunál, a foglalót pedig jogában áll az eladni szándékozó félnek megkétszeresítve visszaadni s az adás-vétel megszakad. Visszaküldtem Mohilew hettmanjának a fél millió rubel foglalót s duplájául a sógorának, Melikoff Ivánnak a fejét, mely bizonyára megér neki egy fél milliót, ha többet nem — hisz egye-düli örököse leend. Melikoff néma szája majd el-mondja a visztulaparti lengyelek üzenetét — hogy mint félnek azok a kancsukától.
Probuszky Szaniszló mereven nézett a beszé-lőre. A vén Bogdán szemei harmatosodni kezdenek s zokogás volt az már, a mit tovább mondott, nem nem is beszéd :
— A fekete rigók hoztak engemet ide Pro-buszky Szaniszló. Hangosan fütyörésznek a lublini erdőkben, leszálltak már Lembergig, délnyugotra Krakkóig. Szól a Hymnus a Dnjester völgyében, a magyarországi Kárpátok visszhangja felel reá. Szól a Hymnus mindenfelé — s ki lengyel anya méhé-ből szakadt e világra, hallgatván ezt, érzi, hogy a szíve megdobban, valami titkos szellemerő önti el
A lengyelországi fekete rigók
99
tagjait, karjait feszülni érzi, vérét lángban, lelkét háborogva. Probuszky Szaniszló, te tudod a szo-morú melódia szövegét, taníts meg engem is reá.
Probuszky Szaniszló gyöngyházfogású széles kardjára csapott.
— E z annak a szövege, ha egy társra is találok e világon, ki lengyel s marad a szövege, a mi volt, ha magamra hagytok — a£ imádság !
— Legyen kard a szövege, kard — zúgott föl Ladomérszky Bogdán.
S attól a naptól mind sűrűbben és sűrűbben kopogtatnak éjnek éjszakáin Usinecz kapuján. A z őrök tompa hangú, gyászszal bevont kürtökbe fújva, adják hírül az érkezők jöttét.
S a fekete rigók egyre sűrűbben küldözik a lengyeleket Usinecz falai közé. Jönnek és mennek halkan, szótlanul. Csak a nagy várteremben virrasztó éjjeli lángok tanúi a szent jeleneteknek ; midőn kard kardra fektetve, esküvel pecsételt közös fogadásu-kat kijelentik egymás és a közéjük hívott élő Isten előtt.
így történt, hogy lenyújtá kezét onnan a ma-gasból valaki, hová az oztieki síkról felpárolgott a vér, lenyújtá Probuszky Szaniszlónak szövetségeséül kezét — s egy fekete rigót küldött neki, hog}' ne legyen egyedüli lengyel — és szállt, szállt a fekete rigó, fütyörészve szállt erdőről-erdőre, megtanítá dalára az erdők éneklő madarait, fegyverre hívták a z alvó lengyeleket!