A vitorlavászon törtéijete
7 1
Megvan. Olyan akkurátosan, hogy a dóczi prókátor sem találhatna benne hibát. Pedig a dóczi prókátor nagy gonosz.
A felső-beéri szélmolnárné felült kétkerekű kordélyába, a kenderostorral tudtára adva vén szol-gájának, hogy indulhat. Egyet csettentett a nyel-vével, kettőt rántott a gyeplőszáron, azután — ki tudná, hányszor — szivére kötötte a kis kapuban álló takácsnak, hogy meglegyen a vászon Lucza nap előtt . . . Még egyszer felemelte az ostornyelet, vékonyabb felét szorítván markába, egy felkiáltó jelt rajzolt végig a vén kesely arabszőrű hátán,
azután eldöczögött a takács háza elől.
72 Kisteleki E.ie
E g y ablak, nem is ablak, olyan ökölnyi lyuk szolgál az udvarra s azt is szalmacsutakkal tömi be.
Alásompolyognak a legények, a nyüstfonó inas négykézláb fekszik nekik s annak hátára lép-nek. így aztán elérhetik ama szalmacsutakkal el-zárt műhely nyitját. De egyikök sem érez magá-ban annyi erőt, vagy inkább bátorságot, hogy azt a kis szalmacsóvát beütné, vagy kihúzná szépen három ujja között . . .
S leszállnak a nyüstfonó inas hátáról, ugyan-oly módon, a hogy arra felléptek.
Megcsóválják fejeiket, aztán beballagnak is-mét szövőszékeikre, hogy tovább rugdossák a szál-szorító talyigát, hogy tovább hajigálják egyik ke-zükből a másikba a fonálvetőt.
S nem adatik meg nekik, hogy kitapasztal-hatnák, vájjon mit művel a mester benn a kis szobában. S maradnak tudatlanságukban.
Hanem egyszer csak belép, o h ! dehogy be-lép, ajtóstól rohan be hozzájuk a mester, a min-dig komoly Bölth Gáspár, a hires takács, e nagy beéri jeles férfiú s összeüti bokáját, mint a gye-rek. Hadonáz kezével á feje fölött, tapsol, topor-zékol a lábával. Egyet-kettőt füttyent s elkiáltja magát: megvan !
Azután elhallgat az új Archimedes, mintha észrevette volna magát. Elhallgat, szikrázó sze-mekkel leül a szövőszékre- s dolgozik, mintha mi sem történt volna.
A vitorlavászon törtéijete 73
A takácslegények csak szemeikkel merészked-nek egjmnáshoz szólni.
E g y pillanatra sem szünetel a szálszorító talpa.
Halkan nyöszörög kimért ütemben, mint az óra tik-takja.
Csak a szemek beszélgetnek.
Azok is elnémulnak, ha Bölth Gáspár felemeli tekintetét-az osztováról s azt szelid komolysággal cselédeire függeszti.
Lankad a kéz, fárad a kar. Világot gyújta-nak a műhelyben s a munka beáll. A világot el-oltják a műhelyben s a legények horkolnak.
A műhe!}'' udvarra néző ablakán lankadt fé-nyével bevilágít a hold. Sugarai odavetődnek a nyüstbe szedett fonálra. Az pedig olyan, mint egy hárfa. Talán játszani akarnak rajtok a holdsugarak.
Ha benne Dávid hegedül Cziczelle kedvéért, ő itt alant talán mulatságot akar szerezni saját úri vol-tának . . .
Azonban a nyüstbe szedett fonalak meg nem szólalnak. Legfelebb annyit tesz velők a hold-világ, hogy lerajzolja árnyékukat a szoba földjére, nem törődvén vele, ha éppen hű mása-e az ere-detinek az általa pingált kép.
Egyik-másikon keresztbe esik, mintha a jám-borok egymásban buktak volna fel.
Azonban egy másik árnyék, a mester szövő-székének árnyéka mozogni kezd.
Ú g y tesz, mintha fonalat akasztana. És jár le, föl a szálszorító talpa, a valódi fonálvető is
74 Kisteleki E.ie
megmozdul. S nyöszörög halkan a szövőszék bor-dája, minden íze munkálkodik nagyban, pedig a székben halandó nem ül.
A z egyik takácslegény felüti fejét az ágy-ból, de ismét lehúzódik a dunyha alá s szagga-tottan veszi a lélekzetet, mintha meg akarna fu-ladni.
A szövőszék pedig csak munkálkodik nagy-ban. Halkan nyöszörögnek a bordák, le-föl jár a szálszorító talpa, fonálvető lehull a földre tompa zörejjel. Azután megint csak fölemelkedik onnan magától.
A fonórudra meg az osztováról egy 4 arasznyi széles vászon tekerődzik fel . . . Fehér, mint a gyolcs, szinte fénylik a fehérsége . . .
Másnap Bölth Gáspár takácsmester kiüzent a felső-beéri szélmolnárnak, hogy jöjjön be a vász-náért.
Imre Sándor meggyűrögette tenyerében a vász-nat s úgy tett, mintha nem talált volna benne hibát.
— Molnár! A hetvenhetedik ivadékod is vá-molatlanul őrli meg a búzát az én hetvenhetedik ivadékomnak. Mert ez a vászon örökké fog tartani.
— Nem bánom, úgy legyen, mester uram!
Kezemet rá . . . ha tart benne.
— A kelmed keze addig kezeskedik kelmedért, mig a föld felett van, de majdan, ha alákerül annak ?
— Nem bánom, hát tegyük irásba.
A vitorlavászon törtéijete 75
. . . Ivadékról ivadékra száll a jog. Megegyez-tek benne.
A molnár eltávozott s még aznap felvásznalta vitorláit az új vászonnal.
III. Már azt meglátandjuk . . .
Be nedves tavasz is az idei, vakargatják fülök tövét a felső-beériek. Nem is csoda, ha vakargat-ják, nagyon magasán áll nekik a föld árja. A ke-rek tóból, a mely Pálos alól nyúlik be hozzájok, rájok gyülekszik a viz. Kenderföldjükből is ugyan-csak csipeget egy darabkát.
No bizony, aligha van Felső-Beér határában ürge, Nagy-Beérre költözködtek átal, ott találhat-tak még száraz lakást a maguk számára, mert partos helyen fekszik.
Imre Sándorékat is, a szélmolnárékat ni, hogy megrongálta a viz. Pedig ugyancsak jókora sán-czot vetettek a malmuk köré. De a viz olyan alattomos ellenség, hogy nem a sánczon hág át a malomnak, hanem a sáncz alatt. S be-szivárog a maga fúrta aknán, be egészen a szél-malom fundamentomáig. Ott megkezdi az os-tromot a vályogfal ellen. É s megsüpped a malom ajtaja.
Gerendát vetnek neki, a gerenda megroppan.
A z ajtó pedig szál alább-alább.
A vitorlák a földnek konyulnak, mint a virág feje, midőn halálát közeledni érzi. Kerülik az
őröl-76 Kisteleki E.ie
tetők a felső-beéri malmot; nem akarják az Istent kisérteni, hogy átlépjenek küszöbén.
És a titkos ellenség megtette azt, a mi tőle kitelhetett . . .
A bálványfa maradt egyedül talpon a szél-malomból. A z is csak azért maradt talpon akasztófa alakjával, hogy Imre Sándort valamire figyelmez-tesse, ha kétségbe talál esni nyomorúságában . . . Folyamodhatik hozzá.
Imre Sándor azonban nem a bálványfához folyamodik, hanem jó keresztény módon az Istenhez.
Talán felülről majd vigasztalás jő . . .
Imre Judit asszony pedig neveletlen három gyermekével ott búsul a malom alatt.
A négv vitorla oly apróra töredezett, hogy ha tűzre akarják rakni, nem szükséges már azok-nak fejsze.
Csak a vásznak maradtak épek. Olyanok azok, mintha csak az előbb kerültek volna ki Bölth Gáspár műhelyéből.
Bekeverte ugyan a sár, de ettől könnyű meg-szabadítani őket. E g y pár veder viz, aztán megvan.
Hanem Bölth Gáspárt meg mi szél hozta ide ? Megáll a molnár háza előtt, nem is magányo-san, két legénye jött utána. Azok is megállottak.
V a g y inkább a targonczáikról talpra fordította a zsákokat s úgy állottak meg.
A z egyik zsákban három, a másikban két véka buza, összesen öt véka.
— Elhoztam molnár gazda a szokásos h e t i t . . .
A vitorlavászon törtéijete 77
— Későn talált vele megérkezni kegyelmed.
— Már hogyan ?
— Nagyon leszálltak a köveim ; nincs az a szél, mely megforgassa. Láthatja kegyelmed.
— Látni látom . . . Tudhatni meg tudhatja molnár gazda, hogy nekem lisztre vagyon szük-ségem, vámolatlan búzából.
— Már pedig valaha is aligha esznek majszter uramék abból a búzából, melyet én őrlők.
— Már hogyan ?
— Úgy, hogy én malom nélkül nem tudok molnár lenni. Malmom nincs többé, molnár sem
vagyok többé. %
— Már azt meglátandjuk, nem úgy szól a mi kontraktusunk, molnár gazda.
— Agyonütötte abban a lelket ez az eset, aligha bir az többet szólani.
— Már azt meglátandjuk — úgy szólt ez a mondat a takács szájából, mint mikor az ostort megsuhogtatják a levegőben ötször s hatszor, az-után nagyot kondítanak vele.