Szakáli Anna Elfutott életek
2
Szakáli Anna
Elfutott életek
Zamárdi - Miskolc 2017.
Nyelvhelyesség
Bemné dr. Schneider Mária
Grafika Rákóczi Zoltán
Műszaki szerkesztés Zsoldos Árpád és Adrienn
© Szakáli Anna, 2017.
„Az igazság útján élet van, és annak ösvényén nincs halál.
(Példabeszédek 12,28)
Tartalom
Ajánlás Szakáli Anna elbeszéléseihez ... 9
A cipő ... 11
Szegények ... 15
A hatodik, aki hetediknek született ... 20
Az aranytehén ... 25
Semmi sem történik véletlenül ... 30
Ádám és Éva a Paradicsomból ... 34
Balatoni vihar ... 37
Az éj sok mindent érvényesíthet ... 41
Bánat ... 44
A bliccelő ... 46
A koldus ... 54
Nyelvtanóra ... 57
Senkié ... 59
Laci bá’ ... 61
Krokodilkönnyek ... 65
Karácsonyi kenyér ... 67
Az örök vadászmezőn ... 73
Te állat! ... 77
Nevelés ... 79
Hol volt olyankor az Isten ... 81
Harapás ... 85
Franciadrazsé ... 87
A forrás ... 90
Ez itt anya ... 94
A csíkos sál ... 96
Csandi ... 99
Cs. Lali ... 101
Tollfosztás ... 103
Forró ólomba mártanám ... 106
Úgy jártam, mint apád ... 112
Fehérlepke ... 115
(I. rész) ... 115
(II. rész) ... 120
Hazatérés ... 124
Utazás ... 126
Hatvan fillér a jegy ára ... 128
Fenyőfa a határról ... 131
Szüreten ... 134
Vásárlás asszonymódra... 138
Utoljára ... 140
Ajánlás Szakáli Anna elbeszéléseihez
A magyar realista próza hagyományaira tekintve könnyen felismerhe- tő, hogy miből építkeztek az írók. Mikszáth Kálmán az iskolába, majd munkahelyére sétálva látta, megfigyelte a tót atyafiakat és a jó palócokat, mi több, velük beszélgetve ismerte meg életüket, gondol- kodásmódjukat. Ebből születtek jobbnál jobb elbeszélései, regényei.
A párhuzam erőltetése nélkül leírható, hogy Szakáli Anna jól megta- nulta a szépprózai hagyományokat, mert az Elfutott életek kötetének bármelyik írását olvassuk, felismerhetők bennük a közvetlen tapasz- talatok, megfigyelések.
Hogyan kezdődik például Laci bá’ című novellája: „Az udvar hosszan terült el, kissé emelkedve, egészen a szérűskert vonaláig.” Ilyen képet csak az az író írhat le, aki közvetlenül és többször látta azt.
Ha fentebb a mikszáthi hagyományokra utaltam, akkor kikerülhetet- lenül megemlítendő, amit Móricz Zsigmondtól tanulhatott Szakáli Anna: a pontos megfigyelés és leírás, az áttekinthető és könnyen követhető mondatfűzés, a couleur locale pontos jelzése, a novellák hő- seinek, alakjainak jellemzése.
Stilárisan kiforrott alkotót és alkotásokat ismerhet meg az Olvasó az Elfutott életek forgatásával. Így nyílván eljut ahhoz a gondolathoz, hogy: várjuk a folytatást!
Dr. Laczkó András író, irodalomtörténész, kritikus
A cipő
(Kovács tanító néni emlékére)
Ezerkilencszázötvennyolcat írtak, amikor első osztályos lett.
Szíve tele volt várakozással és elszánással arra, hogy ő most mindent megtud, amit a felnőttek tudnak, de persze szép sorjában. Kapott egy új iskolatáskát is, ami fekete, fénylő lakkfestékkel kápráztatta el a gyerekeket, de amint később kiderült, sajnos csak keménypapírból készült. Keskeny, piros színű, ragasztott szegély takarta az össze- eresztéseknél a varrásokat, ami két hét után, nagy szomorúságára, megadta magát. Pedig vigyázott rá, és mindennap, mielőtt elindult az iskolába, megtörölgette, hogy semmiféle piszok ne vegye el a ragyo- gását. Ám az eső és a Nap, rövidesen megtette a magáét. A szép tás- ka hamarosan töredezetté, kopottá vált. Eleinte búslakodott, de látta, hogy a többieké is hasonló állapotba került, így aztán elfogadta, hogy a táska rendeltetésszerű használata ellenére elkopik. Nem tudott róla, de koránál fogva nem is értette volna meg, hogy gazdasági nehézsé- gek, áru- és alapanyaghiány sújtja az országot, hogy igazságtalan jóvá- tétel-fizetési kötelezettség miatt sínylődik mindenki, és így bizony csak ilyen minőségre telik a táskakészítő felnőttektől. Az olvasó- könyvet is használtan kapták, csak tizenhat gyereknek jutott új könyv a negyvenegy fős osztályban. De ő így is izgalmasnak és szépnek találta a képekkel díszített könyveket, és a tanító néni is nagyon ked- ves volt, mert elmondta, hogy ezek a könyvek is éppen olyanok, mint az újak, csak azokból már tanult valaki.
A tanító néni szinte mindig a tábla előtti asztalnál állt, és onnan beszélt a gyerekekhez. Volt neki egy nagy könyve, amiben félelmete- sen benne volt minden. Először köszönni tanította meg az osztályt, és azt, hogyan kell jelentkezni, hogyan kell a padban hátratett kezek- kel ülni, ha éppen nem csinálhatnak mást a gyerekek, vagy hogyan kell sorakozni a becsengetéskor az udvaron.
Az első órákban erősen dobogott a szíve. Nagyon szeretett volna
azért, mert anyja is erre kérte, hanem azért, mert érezte, hogy ez a néni szereti a gyerekeket. Ámultan nézte a fiatal és csinos tanító né- nit, akit még sohasem látott az iskolába jönni, pedig, mivel közel laktak, minden felnőttet ismert, aki ki vagy bement az iskola kapuján.
A tanító néni végignézett a gyerekeken, és valahogy úgy mosolygott, hogy mindenki magáénak érezhette azt a mosolyt. Ő is úgy érezte, hogy személyesen, csakis neki szólt ez a mosoly, és akarta, nem akar- ta, vissza kellett mosolyognia, mert ebben a mosolyban benne volt a szeretet és a simogatás. Még sohasem látott ilyen kedves arcú nénit, aki a tekintetével simogat. Anya csak nagyon ritkán tudott így nézni a sok testvér közül éppen őrá.
De a legszebbnek mégis a tanító néni ruháját látta. Legszívesebben odabújt volna ahhoz a zöld selyemblúzhoz, és átölelte volna azt a bársonyosan puha, mogyorószínű szoknyát. Ám a fényesen ragyogó blúz és a lágyan simuló szoknya semmiség volt ahhoz képest, hogy a tanító néni cipőjének az alsó része ugyanolyan fényes, zöld színű volt, mint a blúza, és a cipő felső része ugyanolyan mogyorószínű volt, mint a szoknyája. A kettő átfedésében, a zöld szín csip- kemintaként tört át a mogyorószínű felsőrészen. Akkor még nem tudta és nem is értette volna talán, de gyermeki tiszta lélekkel ráérzett ennek a harmóniának a lelki összefüggésére.
Feszesen ült, kihúzott háttal, kézfejei szabályosan egymás fölé he- lyezve, ahogy egy iskolásnak ülnie kell, ahogy megmutatták, és köz- ben le nem vette a szemét a tanító néni ruhájáról. Nem hallotta, hogy őt szólítják. Végre a padtársa megbökte, hogy álljon fel. – Min gon- dolkodtál el? – kérdezte a tanító néni. Ő elpirult, és azt hebegte: Mi- lyen szép!
- Micsoda? – kérdezett vissza a tanító néni.
- Hát a ruhája! És a cipője! – pirult el a válaszadásban.
A tanító néni mosolygott, és közelebb lépett a padjához.
- Szeretnél te is ilyent?
- Igen, szeretnék! – válaszolta halkan, és még jobban elpirult.
Szíve eszeveszett dobogásba kezdett. Szégyellte, hogy a tanító néni közelebb jőve jobban szemügyre veheti és megláthatja a nővérétől örökölt, kopásban megfakult ruháját és a valamikor fekete, ma már inkább szürke árnyalatú klottkötényét, melynek két kicsi zsebén csak a magyaros hímzés díszlet eredeti, élénk színében. De ezt igazából nem is tudta végig gondolni, mert újabb ámulattal töltötte el, hogy a tanító nénit finom illat lengi körül, amely a ruhájából árad szét. Mi- kor már ott állt egészen előtte, a padnál, megsimogatta az arcát:
- Meglátom, mit tehetek.
Ez a kedves érintés örömmel töltötte el, mert a többiek is láthatták, hogy őt is szereti a tanító néni, és ezzel bekerült a kiváltságosnak gondolt gyerekek közé. Mert bizony kiváltságosak voltak azok, akik- nek nem volt sok testvérük, és bővebben jutott nekik mindenből, így új ruhából és új cipőből is. Neki viszont megvolt az a biztonságérze- te, hogy idősebb testvérei vigyáznak rá, még itt az iskolában is, ahol a szünetekben találkozhattak. Talán ezért sem félt attól, hogy iskolába kell járni, mert természetesnek vette, hogy a gyerek helye az iskolá- ban van.
Harmadik nap reggel, amint az osztályba lépett, hogy táskáját bete- gye a padba, egy kisebb fehér csomagot látott a padján. Izgatottan bontotta ki a papírt, melyből a zöld színű selyem ismerősen mosoly- gott rá. Meglepetésében leejtette a padlóra. Aztán gyorsan felkapta, visszacsomagolta, és betette a táskájába. Szerencsére az a pár gyerek, aki az osztályban tartózkodott, nem vett észre ebből semmit. Mikor a tanító néni belépett a terembe, lopva rápillantott. Szinte csak érezni lehetett ezt a pillantást, de ő tudta, hogy ez neki szól.
Mikor mindenki leült a helyére, ő felállt, és a tanító nénire mosoly- gott:
- Tanító néni! Nagyon szépen köszönöm!
- Nagyon szívesen!
A többiek nem értették a dolgot, de ők ezzel lezárták a témát.
Mária néni az egyik kedves, szeretett tanítója, aki szépen formázott
szívébe zárt. Már akkor, első osztályos korában megszületett benne az a vágy, hogy ő is szeretne egyszer egy olyan csodaszép cipőt.
Húszéves volt, amikor Pestre kellett utaznia, és úti céljai között sze- repelt az akkor nevezetes Corvin áruházat is megnézni. A hetvenes évek vidéki településein továbbra is szűkös volt az öltözetekben a boltok kínálata, a divat követéséről pedig szó sem lehetett. Ha valaki csinosat és szépet szeretett volna, az felutazott Budapestre vásárolni.
Megállva a Corvin kirakata előtt, elámult a bőséges kínálaton, a bábukon látható csinos ruhákon. Hirtelen egy cipőn akadt meg a tekintete. Az alul zöldre lakkozott, felül drapp, csipkedíszítéssel át- tört kecses női cipő megdobogtatta a szívét. – Mária néni! – suttogta maga elé, és egy percig sem tétovázva belépett az áruház főbejáratán.
Szegények
Lali mosolyogva ült le a hokedlire, és vett az eléje tett süte- ményből. Már felnőttként ült velünk szemben az asztalnál, és komo- lyan, hosszan beszélt a munkájáról, az életéről. Elmondta, hogy saját házat vesz nemsokára, és végre annyit és azt ehet, amennyit akar, és amit szeret, mert gyerekkorában sokat éhezett, amire nem szívesen emlékezik, de néha jó beszélni róla, hogy kimondhassa fájdalmát, mert élhettek volna másképpen is, ha apja másként viselkedett volna velük- összegezte mondandóját, miközben jó étvággyal fogyasztotta a süteményt.
Már többször meglátogatott minket, amióta intézetben nevelke- dett, majd egy ideje nem jött, és most, a Kisboldogasszony-napi Má- ria búcsúkor váratlanul megjelent. Mindig a „keresztanyjához” jött, pedig valójában az Imre nevű testvérének volt édesanyám a kereszt- anyja.
Tudtuk mi azt jól, miről beszélt, hiszen amikor komaságra hívták anyánkat, sokat tépelődött, elfogadja-e, de aztán úgy döntött, aho- gyan csak tud, segít a sokgyerekes asszonynak. De mindent mi sem tudtunk róluk, hiszen a falutól három kilométerre laktak egy kis ta- nyában. Ezért aztán, látva, hogy huszonegy évesen felnőtté érett, elkezdtük faggatni, hogyan is volt ez annak idején.
Lali úgy vélte, őszinte lehet hozzánk. Ő is tudta, hogy ebből a házból mindig kaptak segítséget, habár mi sem dúskáltunk a javakban, és a tehetősebbek vagy csak a rátartiak, akiknek szintén nem jutott több a földi javakból, hiába volt nekik csak egy vagy két gyerekük, lenézték őket. De ezeket az embereket ő butának tartotta, mert „az élethez szerencse is kell”, mondta, és aki nem született nyomorúságba, az hálás lehet a sorsnak, hogy megúszta. Ezt a véleményét én egy na- gyon egészséges szemléletnek tartottam. Az emberek szeretik meg- szólni egymást, aztán pár év múlva, ha hasonló helyzetbe kerülnek, akkor meg elvárják a részvétet vagy a megértést. De az emberek je-
tetlenségük mutatója ez, palástolni akarják nyűgjeiket, hát máson köszörülik a nyelvüket. Miközben ezekről a dolgokról beszélt, eszembe jutott, hogy az egyik nagyon szeretett, kék, virágmintás ru- hámat is odaadta anyám nekik, amikor én már kinőttem. Ám amikor megláttam a legkisebb lányon, talán négyéves lehetett, irigység tá- madt bennem, és nyafogtam anyámnak, hogy miért adta oda. De ő leintett: Neked már kicsi, neki meg nincs ruhája!
De nem csak a kinőtt ruháinkat adta oda, hanem egy-egy tyúk, kacsa vagy éppen jócskán megrakott disznóölési kóstolótál tartalma is az éhes bendőkbe vándorolt.
Most döbbenten hallgattuk, hogy apjuknak nagyon jó keresete volt, de nem adta haza a fizetését. A családi pótlékot sem, azért volt az a nagy szegénység, hogy a két idősebb lányt is állami gondozásba kel- lett adni. Az intézetből fogadták őket örökbe. Édesanyánknak is az volt a véleménye, hogy sokkal jobban járnak a lányok, mert itt bi- zony tízen éltek egyetlen helyiségből álló házukban. A hideg telek voltak a legrosszabbak, mert nem volt tüzelőjük, és apjuk nem gon- doskodott róluk semmilyen formában sem. Előfordult, mivel a há- zuk abban a dűlőben állt, ahol a mi szőlőnk volt, hogy tavaszra eltü- zelték a szőlőkarókat. Apám káromkodott, és szólt miatta az asz- szonynak, de sajnálta is őket. Kártérítés szóba sem jöhetett. Így, mi- vel abban az időben volt még egy rész erdőnk, édesapám onnan vá- gott új karónak valót.
- Minket csak megcsinált apám, de talán még a bölcsőben sem nézett meg egyikünket sem – mondta szomorúan Lali. – Én is örültem, amikor elvittek az intézetbe, ahol meggyógyítottak, már alig dadogok – emelte fel a hangját, és valóban akkor döbbentünk rá, hogy tény- leg, kicsi korában alig lehetett érteni, amit mondott. – És még szak- mát is tanultam! De az intézetben is csak anyám látogatott. Apánk csak megcsinált minket, de nem törődött velünk! – ismételte szomo- rúan. – Ezért aztán nem is sajnáltam, amikor meghalt – jelentette ki.
- Melyik évben is halt meg? Anyád nem sokat beszélt akkoriban er- ről. És hogyan történt? – kérdezte anyánk Lajost.
Lajos így kezdte a történetet: Három éve múlt, hogy a dekádból pén- tek este hazaérkezett. A dekád a tíz napos munkaszakaszokat jelen- tette, amint azt bizonyára tudják. Szóval, megérkezett, és ahogy szo- kott, ruhástul lefeküdt az ágyra. Anyám ezért is nagyon neheztelt rá, de nem tehetett semmit, hallgatnia kellett, ha nem akart verést. Reg- gel megfőzte neki a kávét, ahogy szokta – mert neki az is járt –, de hiába keltette, nem ébredt fel. Váratlanul érte a halál. Amikor az or- vosi vizsgálathoz és a ravatalozáshoz készítettük elő – mesélte kipi- rult arccal –, nyakában aranygyűrűkkel, aranyláncokkal degeszre tö- mött bőrzacskót és egy bőrönd kulcsát találtuk. Anyám hangosan felzokogott, és odaütött apám mellére: Légy átkozott, légy átkozott!
– ezt kiáltozta. Rémülten néztük szegény anyámat. Nem tudtuk, hogy a haláleset miatt, fájdalmában, vagy miért kiabál, hiszen nagyon rossz élete volt apánk mellett. Az is lehet, hogy azért, mert szembe- sülnie kellett azzal, hogy miközben a család éhezett és nélkülözött, ő pedig kénytelen volt megdézsmálni más veteményesét, hogy legalább főtt répával lakjanak jól, a gyerekek apja arannyal tömött erszénybe dugdosta a fizetését. Egy darabig még hangosan átkozódott, majd hirtelen, mint aki észhez tér, azt kiáltotta: Gyerekek! Ha kulcs van, bőröndnek is kell lenni! – és máris mindenki kutatni kezdett a ház- ban, a ház környékén és a padláson. Minden lehetséges rejtekhelyet átkutattunk. Végül Jóska bátyám, egy kopott barna bőröndöt dobott le a padlásról, amit a rag alatt egy rongyos zsákkal letakarva talált meg. Bevittük a házba, és csak akkor lepődtünk meg igazán. A bő- rönd tele volt százforintos bankjegyekkel. Anyánk megint elkezdett sírni, majd letérdelt és imádkozott, hálát adva az Istennek, hogy nem kell többé éheznünk. Jóskát beküldte a községi orvoshoz, hogy je- lentse be a halálesetet. Az orvos megállapította, hogy természetes halállal halt meg, megállt a szíve. Még aznap délutánra elrendelte az elszállítását, mivel nem volt másik szoba, ahol fel lehetett volna rava- talozni. Amikor elment az orvos, anyám magához vett a pénzből, ránk bízta a kicsiket, és bement koporsót rendelni, de közben bevá-
és a rántott csirke illata szinte elviselhetetlenné tette annak kivárását, amíg az étel elkészül. Olyan ünnepi lakoma volt ez, amilyent a Csuti család még sohasem evett! – jelentette ki Lali, és a felidézett akkori öröm kuncogást csalt ki belőle.
Míg anyánk főzött, mindenki megmosakodott, tisztát vett, és végre terített asztalhoz ülhettünk – folytatta a történetet. – Komolyan mondom, ez volt a második életünk kezdete. Az sem zavart bennün- ket, hogy apánk kiterítve feküdt az ágyon. Sőt, anyánk időnként oda- fordulva felmutatott egy-egy húsdarabot, majd azt mondta: Látod ezt, Csuti? Látod? – És mi, gyerekek, kicsit még mindig félve, hal- kabban ugyan, de utánoztuk mozdulatait. Majd azon nevetgéltünk, hogy a kicsik arca milyen maszatos lett a mohón befalt ételtől. Hát így lakmároztunk szegény testvéreimmel – mondta Lali, miközben letörölt egy könnycseppet az arcáról, mert most meg a sírás kerülget- te, hiszen nyomorúság volt ez, akárhogy is nézzük, a gyermeki élet és a család nyomorúsága, hogy így kellett élniük.
- Én is mindig vittem nekik haza korábban egy kis pénzt vagy enni- valót, ahányszor csak mentem, de egyedül nem voltam képes ennyire jóllakatni őket – mesélte tovább a történetet. Aztán megérkezett a koporsó, és a lovas kocsi kivitte a községi halottasházba. A temetés harmadnapra megtörtént. A pénzről anyám megtiltotta, hogy beszél- jünk. A nagyok megértették, hogy miért, a kicsiket azzal tartotta sakkban, hogy ha elmondják valakinek, akkor többé nem ehetnek ilyen finomakat, sütemény se lesz soha többé, és ugyanolyan éhesek lesznek, mint régen. Így hát mindenki hallgatott. Anyám rendbe te- tette a házat, és egy konyhát építtetett hozzá, kamrával. A családi pótlékot ő kapta kézhez, a kicsiket óvodába adta, és eljárt takarítani az üdülőkbe. Így már együtt lehetett a család, kivéve a két nagyobbik lányt, Katit és Icát, akiket nagyon szerettek a nevelőszüleik, ők is azokat, és inkább maradtak a nevelőknél, de nyáron eljöttek haza, persze a Balaton miatt is.
- Hát Jóskával mi van? – kérdezte anyánk.
- Jóska most középiskolába jár, érettségizik. Pedig itt még meg is bukott az iskolában. A kicsik is szépen fejlődnek, anyámat olyan boldognak látom, mint még soha! Most Szárszón laknak. Három- szobás, kertes házunk van. Most azért is jöttem, meghívjam kereszt- anyámékat látogatóba.
- Feltétlenül elmegyek, mondd meg anyádnak! Örülök, hogy sikerült a családnak megtalálni a nyugalmat. Mindehhez ugyan apátok halála is hozzájárult, de anyátok helytállása is szükséges volt hozzá.
- Igen. Anyám annak idején még lopni is képes volt értünk – sóhaj- tott fel, és arca még jobban elpirult a szégyentől, hiszen mindannyian tudtuk, hogy éppen a komaasszonyától, vagyis édesanyánk lemor- zsolt kukoricájából lopott annak idején. De erről szemérmesen hall- gattunk.
A hatodik, aki hetediknek született
Közeledett a szülés ideje. Az asszonynak egyre jobban szoron- gatták a derekát, hasa alját a görcsök.
- Gyorsan! – szólt ki a konyhába a nagyobbik fiúnak. – Gyorsan gyújtsatok be! Fel kell tenni a nagyfazekat a tűzre! Laci, szaladjon el a bábáért! Jön a baba!
- Édesanyám! Kevés a fa! El kéne menni az erdőre! Apánk még nem jött haza!
Istenem, mit csináljak?- gondolta az asszony kétségbeesetten. Be kell fűteni, mert ha megfázik a kicsi… Nem akarom ezt is eltemetni!
Hetedik szülése volt, de csak hat gyereke élt, mert a harmadikat, a kicsi Piroskát kéthetes korában elveszítette. Elveszítette bizony, mert szívében nem halt meg az a szép kisbaba, akit annyira várt, és főleg, hogy a két fiú után kislány lett. Sokat sírt szegényke, de segíteni nem lehetett rajta. Két hétig ment ez így, mire végre elcsendesedett és megpihent a fájdalomtól meggyötört kicsi teste. Akkoriban a gyerek- halál nem volt ismeretlen a családokban. Azóta rettegett minden megszülető gyermekéért.
- Ott a szán, menjetek el Zolival az erdőre, szedjetek össze, amennyit csak tudtok. Laci csináljon rendet, és menjen a bábáért! Nagyon sies- setek, fiam! – kérte könyörgőn, miközben testét újra összehúzta a fájdalom.
Apjuk a pincénél volt. Szilveszterezni mentek ki a szőlősgazdák, megbeszélni a világ dolgait, elmondani a nótákat, megünnepelni az újesztendő kezdetét. Arra nem volt idő, hogy még érte is elmenjenek.
Erzsike, a legkisebb, még nem ébredt fel. A fiúknak iparkodni kellett, hogy mire felkel, meleg legyen, és valami reggeli is kell az asztalra.
Leakasztották a kabátokat, sapkát, kesztyűt a fogasról, és máris húz- ták ki a pajtából a gyalogszánkót. Kötél, fejsze, fűrész mindig oda volt készítve a szánra, hogy kéznél legyen. A szán két oldalán a ra- komány megtámasztására felmagasították az oldalt. Ez a szán nem gyerekeknek készült, de kisebb volt, mint a lovak húzta nagyszánkó.
Zoli, a harmadik fiú és Péter beálltak a hámba. Marci felült a szánra.
Meglódultak. A vastag hó könnyen megbírta a szánt, de csizmáikkal lábszárig süppedtek, s nem volt könnyű a lépés.
Igyekeztek a kerten át, ki a dűlőre, aztán az erdészház mellett le a Pincelapra. Ez egy jó húszperces út. Odafelé könnyebb, mert a dűlő- ig csak enyhén emelkedik, utána lejtős végig, ahol fel is lehet ülni a szánra, csak jól kell irányítani, nehogy kifaroljon.
A pince mögött még volt egy darab erdő, ami az övék, abból szán- dékoztak hullott fát szedni. Még jó, hogy ez nem kellett a téesznek.
A sok elvett földdel, az elvett lovakkal együtt majdnem elvették az apjuk eszét is. Minél többet elvettek, ő annál jobban megkeményítet- te a szívét, és úgy tett, mintha nem érdekelné, mit tesznek. Pedig ez nem volt igaz. Megsiratta ő a szülők által ráhagyottak elvesztését, csak akkor és ott, ahol senki sem látta.
Laci, aki háziasabb volt a többinél, gyorsan, csendesen bevetette a felkeltek ágyait, csak a kicsi Erzsike fekhelyét kerülte ki, aztán kiha- muzott, és felseperte a szobát.
- Kimegyek, megfejem a kecskét, mert Erzsike éhes lesz, ha felébred – szólt oda anyjának, aki az ágyon féloldalt ülve az ágyvéget szoron- gatta.
Anyja csak bólintott, oda sem nézett.
Mici, a kecskemama, jóindulatúan adta meg magát. Majdnem két liter habos tejjel jutalmazta a fiút, aki egy kisebb öl szénát dobott fejés előtt eléje. Mikor végzett, megsimogatta a kicsi gida fejét:
- Hagytam neked is!
Besietett a házba, letette a tejesfazekat az asztalra. A mosdóállványon lévő szinte fagyos vízben megmosta a kezét, sietősen begyújtott, hogy enyhüljön a konyha hidege, majd beszólt az anyjának: - Megyek a Lujza néniért!
- Először vegyél ki, fiam, két lepedőt a szekrényből! – mondta az anyja elhaló hangon. – Meg a pólyát és a pelenkákat!
A pólyába ingecske, rékli, sapka, kicsi gumilepedő, pelenkák voltak
amikor anyjára nézett. Látta szemében a fájdalomtól megtört fényt, a sápadt arc szenvedését.
- Sietek, édesanyám, ahogy csak tudok! – hadarta, és máris csapódott az ajtó mögötte.
A bábaasszony, Lujza néni, már régóta segítette világra jönni a falu kicsi lakóit. Szókimondó, kemény, de megértő asszony hírében állt.
Mindenki tisztelte, hiszen az anyák és a gyerekek élete függött tőle.
Eléggé messze lakott, és nem lehetett tudni, hogy otthon lesz-e.
A határ hófehér csendességébe csak a varjak károgták bele a maguk igazságát, de mivel újat mondani nem tudtak, így válasz nélkül ma- radt visszhangzó károgásuk.
Az erdőn a három fiú derekasan megizzadt, de nem kímélték magu- kat. Csak akkor szóltak egymáshoz, ha egyedül nem birkóztak meg a nagyobb, ölnyi fával. Nem először voltak ők fáért, de minden eddi- ginél jobban kellett sietniük. Most nem a meleg étel áhítása, hanem egy újabb kicsi élet és anyjuk megsegítése hajtotta őket. Két órája küzdöttek a tüzelni valóért, tovább már nem maradhattak. A szánon karvastagságú ágak sorakoztak a hat, körülbelül huszonöt centi vas- tag, méteres hosszúságú rönkök felett. Visszafelé a hosszabb úton kellett menniük, hogy az emelkedőket elkerüljék, mert ketten nem bírták volna feltolni a megrakott szánkót.
Az indulásnál kicsi lejtőbe álltak, itt nem is volt baj. Hanem amikor a falu felső végéhez értek, ott már muszáj volt segítséget kérni. A pász- torházhoz szaladt be Péter, elmondta, mi a helyzet. Ketten jöttek a férfiak közül segíteni, rögtön elővezették a szamarat is.
Mire hazaértek, Laci már felöltöztette Erzsikét, aki az asztalnál ült, és szürcsölte a langyos tejet. A fiúk is kivették a kászliból a kenyeret, szeltek, itták a tejet, csak úgy állva, fegyelmezetten, mintha mindig így csinálták volna. Aztán irány az udvar. Fűrészelték, hasogatták, és hordták be a konyhába a hasábokat.
A bába éppen belépett a kapun, amikor meghallották az apjuk hang- ját is.
- Lujza néni! Hát maga? Mit keres itt?
- Mit ám? Akit megcsináltál, azt segítem a világra! – vágott vissza a szóval. – Hát te hol jársz akkor, amikor a feleséged szenved?
- Itt vagyok már! Jól van! Hol az asszony?
- Te csak eriggy a konyhába a gyerekekkel együtt! Inkább főzz nekik ebédet, mert a Rózsi nem fog!
A nagydarab férfi, mint egy kisgyerek, úgy somfordált a konyhaajtó felé. A gyerekek már telerakták a sparhelt alját, most mellette tor- nyozták a fát. A tűz lobogott vígan, a nagyfazékban már sercegett a víz.
- Ki hozott fát? – kérdezte apjuk halkan, mintha szégyellné a szót is kiejteni.
- Mi voltunk az erdőn – szólt Péter – mert apám nem volt idehaza.
Az ember nem szólt, leült.
- Nem lehetett tudni ősszel, hogy ennyire hideg lesz, és elfogy a fa – mondta végül. – Holnap a nagyszánnal megyünk ki.
Bentről hangos nyögések hallatszottak, Lujza néni kemény, paran- csoló hangjával vegyülve.
- Majd akkor nyomj, ha szólok!
Erzsike elpityeregte magát. A többiek beszélgettek neki, hogy örül- jön, mert kistestvére születik. De ő még ezt nem igazán értette, csak félt, mert az anyut akarta, és nem mehetett oda.
- Inkább vigyétek ki egy kicsit, játsszatok a hóban – szólt az apjuk, miközben összekészítette az ebédhez valót.
Odakint ragyogóan sütött a Nap, szikrázott, keményen ropogott a hó. A nagyobbak hóembert építettek, később hócsatáztak, s a kicsi örömmel sikongatott, nagyokat nevetett, ahányszor eltalálták egy- mást.
Elharangozták a delet, amikor apjuk kiszólt értük. Besorakoztak a konyhába, levették a meleg holmikat, kezet mostak.
- Fésülködjetek meg! – szólt rájuk apjuk, s arcán boldog mosoly volt.
A gyerekek azt gondolták, hogy az újévi ebéd miatt. Igen jó illatot árasztott a sült hús, s meg is éheztek a játékban.
- Na, felkészültetek? – kérdezte, s ő is mosolygott, amiből a gyerekek kitalálták, hogy már megszületett a kicsi testvér.
Feleletet sem várva, már nyitotta is az ajtót.
- Nézzétek meg!
Anyjuk a vetett ágyban feküdt. Közel óvatoskodtak, s meglátták mel- lette a pólyásbabát. Piros arcú kisbaba aludt a pólyában, néha-néha felszusszanva, kicsit megremegve.
Anyjuk rájuk nézett.
- Kislány – mondta boldogan, és becsukta a szemét.
Erzsike meghúzta Laci nadrágját, hogy emelje fel.
- Baba! Nézd, baba! – sikkantott örömében. – Ajszik! – suttogta, és ujjacskáját a szája elé emelte, ahogy máskor csitítani szokták őt is.
A kisbaba megmozdult a hangra, felhúzta a szemöldökét. A fá- radtságtól nem tudta kinyitni a szemét, de csöppnyi száját félrehúzva, küldött egy üdvözlő mosolyt testvéreinek.
Az aranytehén
2006-ban történt. Tüntetni ment fel Budapestre. Részese volt – saját akaratából – egy olyan megrendezett (és nem megszervezett) szakszervezeti tüntetésnek, amely irányított, pár ezres tömegcsopor- tosulást jelentett, hogy az elégedetlenkedő dolgozók pofáját befog- ják. Ugyanezen a napon meglátogatta a Szent Koronát is. Hogy ho- gyan jön össze a Szent Korona és a szakszervezeti tüntetés? Nem tudná megmagyarázni. Csak azt érezte és gondolta, hogy mindkét dolog, tudniillik a Szent Korona és a tüntetés is, egységhez tartozást jelent.
Szeretett valahova és összetartozni más emberekkel. Az össze- tartozás vágyát és kellemes érzését semmilyen ideológia nem tudta elvenni tőle. Összetartozni nem feltétlenül jelentett neki valamilyen tagságot, sőt egyáltalán nem azt jelentette. Harmincöt éve volt már szakszervezeti tag. Az utóbbi tizenöt évben bizalmi. Aztán elege lett abból, hogy mindenki csak magáért aggódik, és a szakszervezeti ve- zetőkből bólogatójánosok lettek, olyan fizetéssel, amiről a melós csak álmodozni mert.
Több visszás eset előfordulása után felhívta a szakszervezeti titkárt, és feltett neki pár kérdést. Aztán személyesen is találkoztak. Lénye- ges észrevétele az volt, hogy évi huszonötezer forintos tagsági díjért fél kiló karácsonyi szaloncukor kicsit drága mulatság, főleg, hogy a szakszervezeti üdülők fenntartására már nem kellett fordítani, hiszen
„privatizálták” őket. – Miért a bruttóból vonjátok le, miért nem a nettófizetésből a tagdíjat? – tette fel azt a kérdést, amiről csak a fo- lyosókon mertek suttogni a dolgozók.
Kusza magyarázat, számára elfogadhatatlan indokok hangzottak el.
A szakszervezeti üdültetésnek is vége volt már, a fizetést a vállalat adta az önálló tisztséget betöltő üzemi elnököknek – tán éppen ez volt a baj –, a kirándulások is elmaradtak, akkor vajon mi indokolta
- Kilépek – fejezte be a beszélgetést. – De ha tüntetést vagy sztrájkot szerveztek a munkavállalók érdekében, akkor ott a helyem.
Végül ennyiben maradtak. Így aztán rövidesen együtt csápolt és ordí- tozott az országból összeterelt szakszervezeti tagokkal a Képviselők Háza előtt. Az, hogy ide eljutott, kizárólag önmagán múlott, mert a szervezés nem történt meg. Az értesítést elektronikus levélben, csü- törtökön fél négykor, a papíralapú dokumentumokat pénteken, a tizenegy órás postával kapták kézhez. – Pontos időzítés, nehogy so- kan elmenjenek – gondolta, és nem alaptalanul.
A cégtől hárman vettek részt a megmozduláson. Nem tévedés, hár- man az 1200 szakszervezeti tag közül. A szakszervezet elnöke, két bizalmi, akik közül az egyik (mármint ő), már nem is volt tag. Ezt azonban az elnök kérésére nem árulta el a nagy létszámban résztvevő debreceni vízműveseknek, akik mellé odacsapódott. Hazugság?
Ugyan, kérem! „A politikában megengedett…” – gondolta, amikor rábólintott az elnök kérésére, habár ettől a rábólintástól nem igazán érezte jól magát.
Lehet, hogy furcsa, de a keserű gondolatok ellenére hamarosan fel- oldódott a jókedvvel tréfálkozó munkások között. Már megint az átkozott összetartozás érzése kerítette hatalmába. A melós őszinte ember, aki a munkájának él, abban szeret jeleskedni, elismerést ki- vívni, és sajnos még hisz a vezetőkben, akik piszkosul átverték és átverik őket. Ám a „Fájni fog” elviselése nem működött, hiába ha- rangozta be a pártvezér ezzel a szólással a megszorításokat. A meló- sok már hatvan éve tűrték ezt az örökös megszorítósdit, de érdekes módon ez mindig csak rájuk vonatkozott. Talán ez kezdett nekik feltűnni, és megint úgy érezhették magukat, mintha bohócok lenné- nek egy nagy színpadi jelenetben. Ennek ellensúlyozására, kifejezve, hogy mégsem ők a bohócok, leleményes táblázatok, felöltöztetett bábu, „piros lapát a kormánynak” jelképek kerültek elő. Az egész tüntetősdi egy jó hangulatú, tréfás találkozó benyomását keltette.
A szónokokat hallgatva szemük a képviselőház magas falait kutatta, ahol az ablakok mögött vigyorgó pofával vagy hangos megjegyzé-
sekkel röhögtek a megválasztott képviselők. Némelyik néha kidugta a fejét, pár pillanat, amíg felmérte a tömeg nagyságát és erejét, aztán megnyugodva visszafordult. „Ezt (is) megcsináltuk!”
Időnként a tömegben különböző információk keltek útra. Így került szóba, hogy a szakszervezeti „fő mufti” eladta magát. Zsíros állásért.
Mert ma minden erről szól. A többi dögöljön meg. Hinni eddig is a templomban kellett, a szocialista eszmében és szellemben nem lehe- tett, mert megbukott. Hogy is van ez? Mitől féltek vagy mit féltettek az emberek? A szóbeszédek persze megtették a hatásukat. Leginkább attól féltek az emberek, hogy a szociális védőháló nyújtotta biztonság elveszik. Tisztes kollégája az erre irányuló és hasonló kérdéseire álta- lában ennyit mond: „Ebbe most ne menjünk bele, ha lehet!”
Azok azonban, akik itt állnak, még nem ébredtek fel egészen. Még hinni akarnak a tisztességben, a munka becsületében, mert erre ne- velték őket, és ők már nemigen tudnak megváltozni. És továbbra is ezektől a száznyolcvan fokos fordulatot vett politikusoktól várják a csodát. Ezek még hisznek, még reménykednek – nézett körül csaló- dottan. Csalódottan? Hiszen tudta, hogy így lesz! A bizonyosság ér- zése, gondolatból cselekvéssé formálódott, és úgy, ahogy jött, egye- dül, elindult visszafelé a Duna parton.
A Parlament és a Képviselőház közötti járda mellett kisebb gyüleke- zett fogott közre valami színes halmot. Közelebb érve látta, hogy egy műanyag tehén fekszik békésen, ahogy a tehenek delelni szoktak – feltűnő módon –, aranyszínűre pingálva pihent a jámbor. Hátán az EU-tagországok térképe volt felrajzolva. A térkép alatt, a hátsó fertá- lyon, nem, nem a nyalóka nyele állt ki, mint a Szent István bazilika előtt felállított kék tehén fenekéből! Ide mást szántak az alkotók.
„Európa elrablása!” – üzenték nekünk és ebben sok minden benne volt. Az is, hogy tulajdonképpen, mi a fenét kerestek ti még mindig itt? Európa a miénk! Értsd ez alatt: Már mint: nem a miénk, hanem az övék!
Megnézte a műanyag tehenet, amely a média magyarázkodása szerint művészi alkotás. Az emberek csendben járták körül szegény állatot, és nem mertek szólni, csak hümmögtek. Pár lépéssel arrébb fekete öltönyös fiatalemberek álltak egy csoportban, és néha a szobor felé pillantgattak. Tán arra ügyeltek, nehogy megzavarja valaki a békésen kérődző helyzetben pihenő „tehenkét”. Sajnos az elegáns öltöny sem tudta elrejteni az ügyben játszott szerepüket, mert egy idős úr felis- merte őket.
- Nocsak! – szólalt meg a bácsi. – Itt vannak a tehénpásztorok is!
A körülállók megint hümmögtek egy sort. Többen azonban odáig merészkedtek, hogy gúnyosan rötyörögtek, és megvető pillantásokkal zaklatták az ifjakat. Ő meg arra gondolt, lehet, hogy maradi, de az is lehet, hogy csak képzetlen, ami a műanyagtehén-stílusiskola hiányá- ból adódik. A Budapest több terén is elhelyezett különböző testtartá- sú és színű tehenet – attól függően kinek, mit akartak üzenni –, senki nem tekintette művészi alkotásnak, mindenki tudta, hogy milyen üzenet közvetítésére használták fel szegénykéket. Az aranyborjú imádását anno, már Mózes sem nézte jó szemmel, és úgy vélte, en- nek a látványnak ma sem örülne, mert ugyanaz a helyzet kezd kiala- kulni, mint amikor felment a hegyre, majd lejőve szembesülnie kel- lett azzal, hogy a népe elfajzott, és a Mammon imádásának adott helyet a szívében. Na, jó! Azt maguknak csinálták, de most más né- peket bosszantanak az aranytehénnel. És ez arcátlanság. Most ő is bosszúságot érzett, és még az a kérdés is felmerült benne: miért kell hülyének nézni az embereket? Úgy érezte valamit tennie kell, valamit mondania kell, még akkor is, ha faragatlan tuskónak gondolják majd, tán rá is szólnak, de most akkor is kimondja amit gondol. És valóban megszólalt jó hangosan, hogy hallják a körötte állók is:
- Kívánom, hogy sokat és sokáig kelljen nézegetnie azoknak, akik megengedték, hogy ezt iderakják. Sohase lássanak szebb művészi alkotást többé, ha már ezt annak hazudják!
A körben álló és nézelődő emberek felnevettek, és többen azt mond- ták, ők is így gondolják. – A politikai üzenete pedig le van szarva! –
tette hozzá egy idősebb úr. – Minden birodalom elbukott az emberi- ség történelme során! Ez is elbukik!
Ez a nyílt, őszinte szókimondás nagyon felvidámította, és mivel megint elkapta az átkozott összetartozás érzése – most éppen a bá- mészkodók csoportjához tartozónak érezte magát –, olyan boldog elégedettséggel indult a Lánchíd felé, mint aki végre tett valamit, valami nagyot. És tettét nagyobb cselekedetnek tartotta, mint a se- hova sem vezető tüntetésen való részvételt.
Semmi sem történik véletlenül
Azon a napon, amikor a hat országos szakszervezet nagygyűlé- sére felutazott Budapestre, több érdekes esemény történt. Többek között bejutott az országházba és megnézte a Szent Koronát is.
Hogy hogyan jön össze a Szent Korona és a szakszervezeti nagygyű- lés? Nehéz megmagyarázni. De hát ettől szép az élet! Mármint attól, hogy néha megmagyarázhatatlan.
A tüntetés végén, miután az országház közelében kihelyezett mű- anyag tehenek – úgymond – megcsodálását, kiröhögését befejezte, és ezzel úgy érezhette, hogy eleget tett a szépérzékének védelmében, elindult az országház bejáratához.
A Kossuth téren az emberek csoportokba verődve várakoztak a be- jutáshoz. Egyszer csak megjelent egy nászmenet, mennyasszonnyal, vőlegénnyel, násznéppel, ahogy az dukál. Ők is sorba álltak.
Amikor elérkezett az idő, és az őrök elvették a rácsokat a beléptető elől, együtt mentek be az épületbe. A mennyasszony és a vőlegény polgári esküvői ruhában, az egyik örömanya és örömapa úgyszintén.
A másik anya viselete ünnepi, népi viselet. Pliszírozott szoknya, se- lyemblúz, kontyra kötött kendő. Az apa zsinóros kabátban, orra alatt
„ferencjóskája” peckesen meredezett.
Mikor a lépcsőn mentek föl, a népviseletes anya melléje lépett, és megkérdezte.
- Tessék mondani! A korona eredeti vagy másolat?
- Eredeti bizony! A kormány idehozatta, mondván: Nem múzeumi tárgy az! A Szent Korona élő dolog!
Az asszony rámosolygott, nem szólt többet, visszalépett a násznép közé. Pedig jó lett volna megtudni, kicsodák, honnan jöttek, mert hogy nem pestiek, az bizonyos.
Mire felértek a fogadóterembe, a nászmenet és a látogatók elvegyül- ten, kellő megilletődöttséggel járták körbe a koronát védelmező üvegszekrényt, majd az idegenvezető felemelte a kezét, és ekkor
mindenki elhallgatott. A történelmi tudnivalók ismertetése után a polgári ruhába öltözött örömanya félrevonta és valamit megbeszélt vele.
- A násznépnek az a kérése – fordult a csoporthoz az idegenvezető hölgy –, hogy szeretnének elénekelni egy dalt, ha ez nem zavarja Önöket.
- Nem zavar bennünket! – szólalt meg, és mire elcsodálkozott volna magán, hogy miért mondja, és egyáltalán hogy jön ő ahhoz, hogy ezt mondja, még megkérdezte: - Ha ismerjük, mi is énekelhetünk?
- Éppen ezt szerettem volna még kérni! – mondta a kalapos hölgy, és rámosolygott. Aztán elkezdte: Hazádnak rendületlenül…
Abban a pillanatban, ahogy a kezdő szó elhangzott, mindenki vi- gyázzállásba kapta magát, és felzendült az ének. A szemközti ajtóban éppen megjelent egy ázsiai turistacsoport. Megálltak, és néma csend- ben, mozdulatlanul hallgatták a rögtönzött kórust. Zengett a csodás imádság, a szavak és a dallam egy pillanat alatt összecsengtek, és úgy eggyé forrtak, mint az éneklők szíve, mintha mindig együtt énekeltek volna. A boltívek boldogan fogadták és dobták vissza a dallamot. A koronaőrök azonnal az éneklők felé fordultak, és kezüket sapkájuk- hoz rántva tisztelegtek. Nem egy szokványos nap volt ez nekik sem, ahogy azt a megilletődött arcukon látni lehetett.
Végigpillantott a körbeállókon, miközben boldogan zengte az általa is szeretett dalt. Látta a szemekben megcsillanó könnyeket, a meg- tisztulás és katarzis drágaköveit, melyek lassú méltósággal indultak a jól ismert utakon, az arcok látható és láthatatlan árkaiban lefelé, hogy hírül adják minden kíváncsi szemnek: Igen, veled vagyunk, és veled érzünk, testvér!
Az áhítatból a felcsattanó taps emelte ki. A ferdeszemű emberek mosolyogtak, bólogattak és tenyerüket összetéve, ázsiai módon kö- szöntötték az éneklő embereket. Nem érthették a dal szövegét, de tudták, hogy a királyi korona előtt felhangzó ének csak szentséget és üdvösséget hordozhat, miáltal akik hallgatják, azok is részesülnek a
Az ifjú párt kereste tekintete, mert illőnek gondolta köszönteni őket, és mert az imádság együtt éneklése folytán felszabadító boldogságot érzett. Odalépett a menyasszonyhoz:
- Engedje meg, hogy ismeretlenül is jókívánságomat fejezzem ki, és nagyon sok boldogságot, szerencsét kívánjak az élethez. Köszönöm, hogy együtt énekelhettünk! – mondta, és abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a hátizsákjában ott lapul az egyik kötete.
Mikor reggel elindult, azzal a szándékkal és gondolattal tett el két könyvet, hogy ha a nap folyamán két jó emberrel találkozik, meg- ajándékozza őket, és ezt a napot Isten ajándékának tekinti majd.
Az egyiket a nagygyűlésen odaadta egy fiatal rendőrnek aki mint a rendőrszakszervezet tagja, részt vett a nagygyűlésen, és akivel sokat beszélgettek a délelőtt folyamán. Most itt a második alkalom, mely- nél méltóbb nem lehetne.
- Megengedik, hogy egy szerény nászajándékot átadjak? – kérdezte izgatottan.
- Nászajándékot nem illik visszautasítani! – mosolygott a mennyasz- szony.
Boldogan vette elő a könyvet és a tollat.
- Hű! Micsoda meglepetés! Michael és Tímea névre legyen szíves – örült meg a mennyasszony.
Az ajánlás beírása után feléjük fordította a kötetet a címlapjával, hogy jól lássák mindketten.
- A kötet címlapján a felvétel Torockóban készült, a Székelykőnél. A címe is az: Napfelkelte a Székelykőnél.
A mennyasszony két kézzel kapott a kötetért, de nem átvette azt, hanem belekapaszkodva térdre roggyant. Azt hitte, mindjárt elájul.
Egyszerre kaptak utána a vőlegénnyel, hogy felsegítsék. Megdöbbent és megijedt, mert nem értette mi történhetett ilyen hirtelen. Amikor a menyasszony végre megszólalt, kissé fojtott hangon azt mondta:
- Ugye tudja, hogy nincsenek véletlenek? Én Torockói vagyok. Férj- hez megyek Amerikába. Ezt a pillanatot nem felejtem el soha! Na- gyon szépen köszönöm a könyvet. Minden körülmények között
megőrzöm. Áldja meg az Isten! – mondta könnybe lábadt, csillogó szemekkel.
Megrendülten állt, mert létrehozott valamit, valami el nem mondha- tó dolgot. Csak állt és hagyta, hogy a mennyasszony megölelje, meg- csókolja az arcát, míg fejében felvillantak a mai nap apró történései, az emberek az utcán, a beszélgetések, az ének, a könyv címlapján a kép, a koronaőrök eltitkolt mosolya…
Valóban. Isten ajándéka ez a nap!
- Igen! Én is azt hiszem, sőt tudom, hogy nincsenek véletlenek! – mondta megfontolt lassúsággal, majd ránevetett az ifjú párra. – Azért vagyunk itt!
És a dolgok elrendező bizonyossága – nem először az életben – olyan erős érzéssé változott benne, mint aki fontos, győzedelmes küldetést teljesített, mert Isten kegyelméből olyan ajándékot adhatott egy embernek, amilyent senki ezen a világon.
Ádám és Éva a Paradicsomból
Régen találkoztak. Az asszony egyre azon töprengett, hogy hiá- ba minden igyekezet, nem tud többet tenni a kapcsolatért. A féltés pedig ott van a találkozás nélküli mindennapokban. Fél, hogy valami, ami mindennél fontosabb az életében, elmúlhat; mindeggyé vagy közönnyé válhat. Most még az emlékek, kedves történetek összeko- vácsolják, melegséggel veszik körül őket, még kiolvasható pillantása- ikból a szerelem. De aztán? Mi lesz aztán?
Nem szóltak egymáshoz, amióta elindultak. Sietősen lépkedtek az erdei úton, néha összemosolyogva. Amíg a kicsi házikó megvan, és odahúzódhatnak a világ elől, addig nincs baj. Az asszony úgy érez- te, ők az a pár, akit Isten az Édenbe helyezve egymásnak teremtett.
Ez a legfontosabb. Isten törvénye. Az ember törvényei nem hasonlí- tanak az Istenére. Agyonmagyarázottak, agyonindokoltak, olyanok, mint a saját farkába harapó kígyó. Nem látható az eleje és a vége.
Hiányzik belőlük a nemes egyszerűség, az isteni tisztaság. Az embe- rek nem mindig akarják az egyszerűséget, a dolgok kristálytiszta logi- kájú egymásutánját. Aztán a törvényszerűség bekövetkezik, de ez más, mint az írott törvények. Ez a bekövetkezés olyan egyszerű, mintha a fügefaleveles Paradicsomból soha nem távoztunk volna el.
Nem először jártak ezen az úton. Az erdő kacskaringós ösvényein kedvesen zizegett lábuk alatt az avar. A szurdokban újra csobogott a forrás, az ágak között egy-egy elkésett falevél pergett alá. A Nap lan- gyos, aranysárga sugarai bekukkantottak a fák közé, mesés fényeket villogtatva.
- Nincs meg a kisház! – rebbent fel a férfi hangja. Az asszony azt hitte egy pillanatig, hogy tréfálkozik. – Nem igaz! – suhant át gondo- latán, és kínosan felnevetett. Borzasztó volt hallani saját magának is ezt az ideges, szinte felnyikkanó nevetést. – Nincs ott?
- Leégett – mondta a férfi. – Ne nevess! Nézz oda! Látod? Leégett!
Ez tragédia. Tudod te, hogy ez tragédia? Nincs hova menni!
Nem tudta. Nem akarta tudni. Fel sem fogta a férfi szavait. De ahogy egyre közelebb értek az ismerős tisztáshoz, szomorú látvány fogadta őket. Néhány félig égett gerenda üszkös maradéka merede- zett rájuk. A ház helyét teljesen beborította a hamu. Az asszonynak az motoszkált a fejében: mi lesz most? Nem lesz fedél felettük, hogy palástként beborítsa és eltakarja szerelmüket. A kis pelék… remélte, hogy megmenekültek. Összevissza cikáztak a gondolatai. Milyen vandál dolog. Ki tehette? Csak most kezdett érezni valami szomorú- ság-félét, de a valóságot felfogni percekig nem volt képes.
Cipője orrával feltúrta a hamut, majd tovább lépett, mintha keresne valamit. Nem tudta, mit, de valamit szeretett volna találni, amit elvi- hetne.
Minden elégett, meggörbült, elolvadt. Milyen érdekes – gondolta –, mennyire pontosan kirajzolódik a hamuban a kockás takaró szövet- mintája. De nem maradt semmi, amit elvihetnék magammal – állt meg a nézelődésben, és kilépett az üszkös romok közül a tisztásra. – Dehogynem! Ha becsukom a szemem, minden a helyére kerül. Mi- lyen furcsa. Miért nem akarom elhinni, hogy ez történt?
- Van róla fényképünk… igaz? – szólt a férfihez.
- Igaz. De hol foglak szeretni téged ezután? – kérdezett vissza csen- desen.
- Ne szomorkodj! Majd keresünk hozzá helyet. Kitalálunk valamit.
Vigasztalón összemosolyogtak. De ez a mosoly…
- Ne mosolyogj így! – mondta, miközben a férfi megfogta a kezét, és magához húzta.
- Szeretnék elbújni veled az erdőben… – súgta, és szorosan átölelte.
Úgy! – nézett az asszony a fák felé, miközben azt gondolta: Otthont kell, hogy adj, erdő! Mit szólsz ehhez?
Felpillantott az égre. Az ő színe, az ő kék ege. A fedél a fejük fe- lett, ma ez a kék ég lesz. Egymás kezét fogva elindultak az erdő bel- sejébe. Az öreg fák az út mellett ágaikat lengetve ismerősként kö- szöntötték őket. Mert melyik vén fa ne ismerné fel Ádámot és Évát a Paradicsomból?
Balatoni vihar
A vitorlás útra készen horgonyzott a kikötőben. Az árbochoz ütődő rögzítő bilincs csilingelő hangjai közé a hajótesthez csapódó hullámok kluttyogó hangja vegyült. A mai cél Badacsonytördemic, Badacsony, Keszthely, onnan Tihanyig, majd le egészen a kenesei fehérpartokig, késő délután pedig ugyanezen az útvonalon vissza. - Hosszú napom lesz! - sóhajtott a kapitány. – Nincs mit tenni! Kell a pénz! – morfondírozott, miközben felcsörlőzte a horgonyt, és meg- lendítette a kormánykereket.
Szellő, a hófehér vitorlás könnyeden futott ki a kikötőből. Ha- marosan elérte a kijelölt zónát, ahol már kevesebb figyelemmel lehe- tett siklani a vízen. Viharjelző rádiója hirtelen megreccsent. A siófoki obszervatórium jelentkezett, közölte a földrajzi helyzetet, ahonnan és ahova a vihar tartott, a várható szélerősséget. A kapitány legyintett:
Ez semmi! – gondolta, miközben igyekezett a legerősebb széllökése- ket elkapni a vitorlavászon átállításával. Elérte Badacsonytördemicet, viharnak azonban se híre, se hamva. - Na, megint tévedtek – húzta mosolyra a száját, és besorolt a kikötő betonpadja mellé.
Pár perc múlva lihegve ért oda egy feltűnően fehér bőrű férfi és egy nő, majd közölték, hogy a várható vihar miatt nem mernek vállal- kozni az útra, de a viteldíjat kifizetik természetesen. A kapitány hiába próbálta meggyőzni őket, végül feladta. „Szárazföldi patkányok!” – vihogott magában, mert végül is a pénz már a zsebében lapult.
Mondani sem kell, a másik két kikötőben is hasonló helyzet fogadta, annyi különbséggel, hogy a keszthelyi utasok kisebb huzakodás után csak fele díjat fizették meg.
Azért itt már bosszúsabb lett, mert a vihar sehol, a vendégek meg kivonultak az üzletből. Tihanynak vette az útját. Alig ért ki a nyílt vízre, érezte, hogy a szél felerősödik. Két-háromszáz méterrel odébb a hullámok már félméteresre duzzadtak. - Hát mégis megjöttél! – motyogta hangosan.
Tekintete előresiklott a mozgásba lendült víztükrön. A hajóorrtól jobbra mintha látott volna valamit a hullámok között. Arra vette az irányt. Egy felborult csónak hánykódott a vízben, melybe egy lány kapaszkodott, aki kétségbeesetten küzdött a rá-ráboruló hullámok- kal. A kapitány kürtölt egyet, hogy felhívja a figyelmét a közeledő vitorlásra, majd amikor a lány odafordította a fejét, meglendítette a mentőövet, és eléje dobta. Pár pillanatig nem merte elengedni a csó- nak oldalát, de aztán erőt véve félelmén elrugaszkodott és elkapta a mentőövet. Nem volt könnyű úgy manőverezni a hullámokban, hogy a lány ne csapódjon a vitorlás oldalához, ám a kapitány addig nem kezdte meg a felhúzását, amíg az oldalirányból jövő hullámoktól a hajótestet teljesen el nem fordította, és a vitorlás ezzel szélirányba tudott állni. Ekkor rögzítette a kormánykereket, és a mentőövet tartó kötél módszeres húzásával beemelte a lányt a tatra. Ahogy hozzáért, hogy megszabadítsa a mentőövtől, érezte mennyire kihűlt a lány tes- te. A tekintete is zavaros volt az ijedtségtől. Felemelte és levitte a kabinba. Hiába tiltakozott, lehúzta róla a vizes fürdőruhát, és beta- karva egy pléddel, lefektette a priccsre.
- Láttam én már ilyet, kislány! Ne szégyellje magát! – nyugtatta meg az ijedt lányt. – Egyedül volt a csónakban?
A lány bólogatott. – Legalább nem kell időt tölteni a kereséssel – vélte a kapitány, majd fellépett a lépcsőn, és előkereste a vasmacskát.
A hullámverés már odébb lendítette a csónakot. Pár fordulattal mellé állt, belevágta a vasmacskát a csónak orra alatti szegélybe, és vontatni kezdte.
Be-benézett a kabinba, hogy minden rendben van-e. Tihany felett már javában tombolt a vihar. Hatalmas villámcsapások törtek elő a sötét felhőkből. Ezért úgy döntött, megelőzi a vihart, és annak oldal- szárnyán, az erős szél segítségével befut egy déli parti vitorláskikötő- be, hogy biztonságban legyenek. A csónakot ott is át tudja adni a vízirendészetnek.
Már a vitorláskikötő bejáratánál járt, és vett egy szép fordulati ívet, amikor kinyílt a kabinajtó, és kilépett rajta a lány. Ami a kapitányt az
első pillanatban az egész lényében megragadta, az a haja volt. Játékos hullámokban omlott alá a szőke hajtömeg. Szeme kéken verte vissza a nyári ég színét. Az ő fürdőköpenye volt rajta. Kicsit bő, kicsit hosz- szú, de a célnak megfelelt.
A lány két kávéscsészét tartott a kezében. Abban a röpke pár má- sodpercben tekintetük egymásba fonódott, s zavartan nyújtotta felé az egyik csészét. Ezek a pillanatok azok, amik sok mindent képesek eldönteni a jövőre nézve. A férfi elvette a csészét, és elmosolyodott.
„Nocsak! Figyelmes, szorgos!” - állapította meg a férfi. Kíváncsisága kérdésre sarkallta, amit fel is tett:
- Hogyan lehetett ilyen buta, hogy egyedül egy ócska csónakkal ilyen messze kijön a nyílt vízre? – kérdezte tettetett bosszúsággal, mert egy cseppet sem bánta, hogy ilyen szép lányra akadt a vízben.
„Olyan ez a lány, mint egy igazi sellő. Milyen jól mutatna itt a hajó- mon” – szőtte a gondolatait, melyek jó érzéssel töltötték el, és me- lyekkel magát is meglepte. Harmincéves volt, szél és napbarnított izmos fiatalember, akinek voltak szeretői, de házasságra még nem gondolt. És most itt ez a lány, és megzavarja érzéseiben. Arra nem is mert gondolni, mi lett volna, ha nem élve bukkan rá…
Aztán hamarosan megtudta, hogy a lány nem akart csónakázni, csak napozni feküdt bele a kikötött csónakba, aminek elszakadt a kötele, aztán kisodródott a nyílt vízre, miközben aludt, és már csak akkor ébredt fel, amikor a hullámok támadást indítottak az irányíthatatlan csónakkal szemben. – Hát így történt! Elnézését kérem, hogy ilyen helyzetbe hoztam! És köszönöm, hogy kimentett! – fejezte be a lány a történetet, de itt már aztán eltört a mécses, és az összes feszültség, ijedtség egy kiadós sírás formájában szabadult fel benne. A kapitány is meghatódott, és úgy érezte, magához kell ölelnie ezt a fiatal életet, mert az ölelés, csecsemőkorunktól fogva a legjobb érzés és legbizto- sabb lelki vigasz. Megsimogatva selymes haját, magához ölelte hát, és úgy érezte, egy egész életen át magához tudná ölelni.
A vihar átért a déli partra. Erős ütésű záporcseppeket zúdított a vízre, a hullámok veszett taréja csapkodta a partot, a vitorlások árbo- cai összeütődtek a tomboló szélben. A kikötő és a part elnéptelene- dett. Csak egy fehér, karcsú vitorlás kabinjának félhomálya rejtette a világtól elzárt csendet, amelyben egy férfi és egy nő ült egymással szemben a kicsi tábori székeken, és halkan beszélgetve keresték egymás szemében a fényt.
Az éj sok mindent érvényesíthet
A szőlőföldünk szomszédságában élt egy sokgyerekes család.
Anyám, amikor kimentünk a szőlőbe dolgozni, mindig váltott pár szót az asszonnyal. Mivel mindkettőjüknek sok gyereke volt, köny- nyen összebarátkoztak. A beszélgetésre is volt ok, hiszen a gyerekek- ről mindig van mondanivaló. A szőlőszomszédok ugyan gyakran átjártak a szőlőbe, és érés idején megdézsmálták a termést, leszedték a barackot, de anyám mindig csak legyintett: Azok is éhesek! Jut is, marad is! Az már viszont nagyobb gondot okozott, hogy télen eltü- zeltek jó pár karót.
A legkisebb fiú születésekor aztán komaságba hívták anyámékat, amit azok el is fogadtak, mert a tisztesség úgy kívánta. Komaságot nemigen szoktak visszautasítani, csak ha nyomós érv állt mögötte.
Meg aztán itt is sok gyerek volt, ott is. Zsák a foltját a komaságban is megtalálja. A keresztelői ebéd nálunk zajlott le, mivel a templom mellett laktunk, és így volt célszerű. Rántott csirkével, báránnyal és süteménnyel ünnepeltünk, ami akkoriban nálunk sem volt minden- napi eledel.
Későbbiekben a komaság rendesen működött, úgy, ahogy kell.
Anyám a kinőtt ruháinkat mindig gondosan összeszedte, és vitte a kománénak. Nekem csak az nem tetszett, hogy azokat a szép ruhá- kat, amiket én ünneplőnek vehettem fel, legközelebb piszkosan, sza- kadtan láttam viszont más gyereken. A nagy konyhakertből is nem egyszer került a komáék asztalára, s az adományt nekünk gyerekek- nek kellett elcipelnünk a három kilométerre levő tanyához.
Egyik télen, lámpaoltás után, amikor a csend kint és bent is rátelep- szik a házakra, hol erősebb, hol halkabb neszezés hallatszott a pad- lásról, mintha kukoricacsövek gurultak volna ide-oda.
- Anyu! – súgta a nővérem – Valaki jár a padláson!
Anyánk már félálomban volt, a fáradtság hamar ledöntötte a lábáról, ezért visszamotyogta: A fenét! A macskák hajkurásszák az egereket.
De jól is teszik, mert mind elhordják a diót. A mákot is hiába kötöt- tem fel, kifolyatták a zsákból!
Mi, gyerekek azonban nehezen tudtunk elaludni, és egymásnak sut- togtuk a paplan alatt, hogy igenis halljuk a lépések tompa neszét. A következő napokban csend volt. Már majdnem megfeledkeztünk, illetve elfogadtuk a macska-magyarázatot, amikor egy éjszaka megéb- redtünk a zajokra. Azonban megint maradt a macska-változat.
Teltek a napok, talán két hét is elmúlt már, amikor anyám megje- gyezte, hogy nagyon fogy a kukorica a padlásról. Apám megvonta a vállát, és azt felelte:
- Minek adsz nekik annyit enni? A vasárnapi tyúk is zsíros volt.
Ezzel letudták a dolgot. A következő éjszakai neszezés azonban már felkeltette anyánk figyelmét is. Gondolt egyet, megbökte apám olda- lát, és odasúgta: Péter! Gyere! – azzal óvatosan fölkeltek, és elindul- tak kifelé.
A padlásajtó nem volt lakatra zárva, a lakat csak álca volt a tolózá- ron. Ha valaki alaposabban megnézte, láthatta, hogy a lakat nem fogja össze a két nyelvet, hanem az egyiken lóbálózik gondtalanul.
Most azonban még ezt az álcázó szerepet sem teljesítette, ugyanis az ajtó nem volt lereteszelve, hanem csak behúzva.
Apám óvatosan kitárta az ajtót, maga elé húzta anyámat, és egymás- ba kapaszkodva felosonkodtak a lépcsőn. Persze mi sem maradhat- tunk az ágyban, egymás után sorjáztunk kifelé, hogy leskelődjünk.
A padlásfeljáró aljából láttuk, hogy imbolygó fény vágódik hol ide, hol oda a padláson. A feljáró tetején anyám megállt, és feldugta a fejét. Hangjából kiéreztük a meglepődést.
- Komaasszony! Hát maga az? – kiáltotta. – Pont maga? Hát engem lop meg?
A motoszkálás azonnal megszűnt, pár pillanatig éles csend állt be.
Valószínű, hogy az ijedtség dermedtté tette a megszólítottat, majd azt hallottuk: Nem csak magát, komaasszony! Másokat is – megint pillanatnyi csend – …éhesek a gyerekek. Már mindenünk elfogyott.
Az apjuk nem ad haza semmi keresetet. Muszáj az éjszaka sötétjét kihasználnom, különben éheznénk.
- Miért nem szólt? Tudja, hogy adok – mondta anyánk sírással küsz- ködve.
Mert hiába szokott velünk kapitányosan viselkedni – hogyan is bírt volna meg annyi gyerekkel –, tudtuk mi azt jól, hogy lágy szíve van.
Apánk nem szólt semmit, megfordult, lejött a lépcsőn, és bement a hidegkamrába. Mire a két asszony leért a tele kukoricás zsákkal, apám odatett az asztalra egy pár hosszúkolbászt és egy oldalszalon- nát.
- Holnap karácsony éjszakája lesz – szólt, amikor anyánk kérdőn nézett rá, majd fejébe nyomta a süvegét, és kiment az istállóba, mint akinek sürgős dolga akadt az állatok körül.
Hajnalodott. Elmúlt az éjszaka, amely társul szegődött az asszony- hoz, hogy bűnében segítse. Nagy szolgálatot tett eddig a sötétség, hiszen betakarta palástjával, hogy ártó szemek elől rejtőzködve élel- met szerezhessen éhes gyerekeinek. Már hosszabb ideje tudja, hogy rossz embert választott annak idején, de tíz gyerekkel hova legyen, kihez folyamodjon? Szerette a kicsiket, s annál inkább óvta és vigyáz- ta őket, minél jobban magára maradt ebben a küzdelemben. És az ő hitvallása szerint sokkal nagyobb bűn lett volna, ha hagyja, hogy megbetegedjenek az éhezéstől, vagy akár éhen haljanak.
Így teljesült hát az a tétel, mely szerint az éj sok mindent érvényesít- het, különben az alkalom elszökik. Nem csak a szerelmesek, de a szerencsétlen tolvajok számára is.
Bánat
Úgy döntött, ma végre nemet mond minden külön kérésnek. Az utóbbi hetekben mintha nem is önmaga lett volna. Reggelente, amint felkelt az ágy kellemes ellazulást adó menedékéből, nem volt megál- lása. Menekülni szeretett volna, de nem volt hova. A követelőző utasítgatások elvették mindentől a kedvét, és hiába gondolta, hogy na, ezt még megcsinálom és kész! Mindig újabb és újabb kérések, elvárások sokasodtak eléje. Közeledett az ünnep, ami a látogató ro- konok miatt tetézte a terheket. Idegesítette, hogy mindig neki kell helytállnia. Miért nem hívják őket látogatóba, hogy élvezhetné a ki- szolgálást végre ő is.
Tizenegy óra körül, hogy egy kicsit megszabaduljon, kitalálta, hogy át kell mennie az öregházhoz, mert jönnek megnézni a kitett heverőt, amit ingyen odaadnak, csak vigye már el valaki. Ezt beje- lentve, örömmel pattant a kerékpárra. De nem jutott messzire. A kerékpárgumi a kanyarban hirtelen leengedett, és ő ijedten kapasz- kodott a kormányba, félve az eleséstől.
Az utca néptelen volt. Ledöntötte a kerékpárt a füves padkára, és leült mellé. Felnézett az égre, hogy panaszt tegyen a fentieknek, de tekintete megakadt a felhőket ringató kék, tavaszi égen, és úgy ma- radt, felfelé emelt fejjel és tekintettel. Sokáig bámulta a hatalmas go- molyfelhőket, melyek a rájuk zuhanó fénytől hófehéren szelték át a légteret, néhol átengedve maguk között a kévékbe fogott napsugarat, és elérzékenyült a látványtól. Bizonyára a fáradtság fokozta a túlérzé- kenységét, de hirtelen úgy érezte, felszabadult és megnyugodott.
Ettől az érzéstől könnybe lábadt a szeme, de nem érdekelte és nem is restellkedett miatta. Ült a padkán, mellette a kerékpár, és megállapí- totta, hogy ő bizony most sír. Mert az Isten sem akarja, hogy egyszer, csak egyszer ebben a nyomorult életben nemet mondjon! Jólesett neki ez a lázadó gondolat, bár legbelül érezte, hogy szolgálatra ren- deltetett, és ettől nem szabadítja meg senki. Nagyon sajnálta magát, és ez az önsajnálat is jólesett neki, mert legalább v a l a k i sajnálja,
még ha önmaga az a valaki, akkor is. És az sem érdekelte, ha mások így látják a földön ülve.
Gondolatait egy csomagszállító autó zöld tömege szakította meg azzal, hogy megállt mellette:
- Jó napot kívánok! Meg tudná mondani, hol lakik a Vas Jánosné?
Már másodszor megyek végig az utcán, de nem találom a házat.
Megüt a guta. A központban meg időre mérik a teljesítést – szólt ki a férfi az autóból és megtörölte izzadt homlokát.
- Jó napot! Én vagyok az! – felelte megrökönyödve, és abban a pilla- natban meglátta,
hogy ez az ember is fáradt, és azt is gondolta, hogy bizonyára már hajnal óta úton van, lehet, hogy több száz kilométerre a családjától.
Aztán az villant az eszébe, hogy azért történt a kerékpárgumival a kilyukadás, nehogy elmenjen otthonról, hiszen már napok óta várta a csomagot.
- Átveszi itt? – szólt a postás, miközben már szállt is kifelé az autó- ból.
- Igen. Nem nagy – mondta az asszony, és aláírta a szállítólevelet.
Magában pedig azt gondolta: Mit szerencsétlenkedik itt ez is? Hiszen kint a házszám. Aztán elszégyellte magát, hiszen a dolgok összefüg- genek – vélte –, és átnyújtotta a postásnak a tollat.
Abban a pillanatban találkozott a tekintetük, és elnevették ma- gukat a ki nem mondott, de ebben a pár percben együtt megélt sor- sukon.
A bliccelő
Azon a napon már kora reggel érezni lehetett a levegő forrósá- gát. Anyja kiáltott utána, amint az udvarra kiszaladt.
- Gyorsan mosakodj, fésülködj, adok pénzt jegyre, bemész apád fize- téséért! Igyekezz, mert 10 perc, és itt a vonat.
- Én? Hiszen nem tudom, hova kell menni! – rökönyödött meg, és miközben félelem markolta össze a szívét, sírásra görbült a szája.
Nyolcéves volt. Még nem utazott egyedül, anyjával is csak pár- szor. A vonat hatalmas gépezetét, ahányszor befutott az állomásra, mindig félelmetesnek találta, főleg a mozdony vastagon hömpölygő fehér gőzfelhőjét, ami sejtelmesen betakarta a vasút mellett várako- zókat. Ennél a fehér füstnél csak a sűrű, fekete füst volt félelmete- sebb.
- Ne vitatkozz! Én nem tudok bemenni! Ha nem hozzuk el, felveszi a fizetést, és akkor megint nem marad semmi belőle!
Ez a hang olyan volt, amilyent már százszor és ezerszer hallott, és tudta, hogy hiába minden, meg kell tennie, ahogy sikerül, úgy sikerül, de mennie kell, mert ez a hang nem tűr ellenmondást.
Anyjuk keményen küzdött a családért, és nekik segíteni kellett ebben a küzdelemben. Gyereksorsában a tehetetlenség volt a legszörnyűbb.
Pedig lehetett volna minden szebb és jobb, de nem volt, csak a meg- alkuvások sora. Ő csak a végrehajtásban vehetett részt, véleményére, rátermettségére, félelmeire senki nem volt kíváncsi.
- Tessék! Egy forint húsz fillér! Visszafelé abból vegyél jegyet, amit odaadnak. Te féljeggyel utazol, úgy kérd a pénztárnál. Az iroda ott van az állomás mögött, egy fehér kőkerítéses épület. Az van kiírva:
BELSPED. El tudod olvasni. Oda kell bemenned. A pénztárosnak mondd meg, hogy nagyon beteg vagyok, azért jöttél te.
Dohogva futott az állomásra. Miért nem az anyja megy? Még hazud- nia is kell. Mivel igazolja, hogy ő az apja lánya? A tenyerébe szorított pénz az izzadtságtól nedves lett, és kellemetlen érintésű volt.
