ZUBÁNICS LÁSZLÓ
közíró, lapszerkesztő, helytörténész, egyetemi tanár, kisebb- ségi politikus (Gut, 1971. május 20.)
Földműves családban született. Tanulmányait a Guti Általános Iskolában és a Jánosi Középiskolában végezte. 1988–1993 kö- zött az Ungvári Állami Egyetem történelem szakos hallgatója.
1993-ban diplomázott, dolgozatát Magyarország, ezen belül Kárpátalja történetéből írta. Diákéveiben a Társ című ifjúsági lap szerkesztője. Előbb pedagógusként tevékenykedett: a Guti Általános Iskolában magyar nyelvet és irodalmat tanított, majd a Beregszászi 11. Sz. Ruhaipari Szakközépiskolában történel- met oktatott. 1996-tól a Beregi Hírlap rovatvezetője, majd fő- szerkesztő-helyettese, 1998–2011 között főszerkesztője. 2009- től az Ungvári Nemzeti Egyetem Humán-Természettudományi Magyar Kara magyar történelem és európai integráció tan szé- ké nek adjunktusa, a kar nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó dékánhelyettese. Jelenleg PhD-dolgozatát írja.
A 2008-ban létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet el- nöke. Több alapítvány, testület és intézmény vezetőségi tagja.
Kutatási területe: Kárpátalja története heraldikai összefüggésekben, ezenkívül szakterülete a középkor.
Eddig közel 10 könyvet adott ki, számos tanulmánya jelent meg a ukrajnai és a magyarországi kiadványok- ban és periodikákban. Az Együtt című folyóirat tanulmány rovatának a vezetője.
Művei:
Guti körkép. Helytörténeti tanulmány. – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2000
Beregszászi kalauz. – Beregszász: Beregszászi Járási Nyomda, 2000. Beregszászi kalauz. Második, bővített kiadás. – Beregszász: Beregszászi Járási Nyomda, 2001.
Місто над Верке. (БРД., м. Берегово 2002 р.),
Régmúlt virágok illata. Tanulmánygyűjtemény. – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2002 Víz tükrére történelmet írni... Helytörténeti írások. – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2007 Boszorkányok pedig nincsenek?! – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2007
„Perli-e még ezt a hont más” Honismereti tanulmányok. – Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2010 Tájba írt történelem. Kultúrtörténeti időutazás Kárpátalja legmagyarabb városában és vonzáskörzetében.
(Archív felvételekkel). Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2011.
Szerkesztett, összeállított könyvek:
„Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” Magyar történelmi szöveggyűjtemény (a honfoglalástól az Árpád- ház uralkodásának végéig, 1303). Összeállította és a jegyzeteket írta: Zubánics László. Kárpátaljai Magyar Könyvek, 183. Ungvár-Budapest, 2008
„Verecke Híres útján jöttem én…” Kárpátaljai honismereti és irodalmi gyűjtemény. Összeállította és a jegy- zeteket írta: Zubánics László. Ungvár-Budapest, 2010
ZUBÁNICS LÁSZLÓ
közíró, lapszerkesztő, helytörténész, egyetemi tanár, kisebb- ségi politikus (Gut, 1971. május 20.)
Földműves családban született. Tanulmányait a Guti Általános Iskolában és a Jánosi Középiskolában végezte. 1988–1993 kö- zött az Ungvári Állami Egyetem történelem szakos hallgatója.
1993-ban diplomázott, dolgozatát Magyarország, ezen belül Kárpátalja történetéből írta. Diákéveiben a Társ című ifjúsági lap szerkesztője. Előbb pedagógusként tevékenykedett: a Guti Általános Iskolában magyar nyelvet és irodalmat tanított, majd a Beregszászi 11. Sz. Ruhaipari Szakközépiskolában történel- met oktatott. 1996-tól a Beregi Hírlap rovatvezetője, majd fő- szerkesztő-helyettese, 1998–2011 között főszerkesztője. 2009- től az Ungvári Nemzeti Egyetem Humán-Természettudományi Magyar Kara magyar történelem és európai integráció tan szé- ké nek adjunktusa, a kar nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó dékánhelyettese. Jelenleg PhD-dolgozatát írja.
A 2008-ban létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet el- nöke. Több alapítvány, testület és intézmény vezetőségi tagja.
Kutatási területe: Kárpátalja története heraldikai összefüggésekben, ezenkívül szakterülete a középkor.
Eddig közel 10 könyvet adott ki, számos tanulmánya jelent meg a ukrajnai és a magyarországi kiadványok- ban és periodikákban. Az Együtt című folyóirat tanulmány rovatának a vezetője.
Művei:
Guti körkép. Helytörténeti tanulmány. – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2000
Beregszászi kalauz. – Beregszász: Beregszászi Járási Nyomda, 2000. Beregszászi kalauz. Második, bővített kiadás. – Beregszász: Beregszászi Járási Nyomda, 2001.
Місто над Верке. (БРД., м. Берегово 2002 р.),
Régmúlt virágok illata. Tanulmánygyűjtemény. – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2002 Víz tükrére történelmet írni... Helytörténeti írások. – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2007 Boszorkányok pedig nincsenek?! – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2007
„Perli-e még ezt a hont más” Honismereti tanulmányok. – Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2010 Tájba írt történelem. Kultúrtörténeti időutazás Kárpátalja legmagyarabb városában és vonzáskörzetében.
(Archív felvételekkel). Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2011.
Szerkesztett, összeállított könyvek:
„Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” Magyar történelmi szöveggyűjtemény (a honfoglalástól az Árpád- ház uralkodásának végéig, 1303). Összeállította és a jegyzeteket írta: Zubánics László. Kárpátaljai Magyar Könyvek, 183. Ungvár-Budapest, 2008
„Verecke Híres útján jöttem én…” Kárpátaljai honismereti és irodalmi gyűjtemény. Összeállította és a jegy- zeteket írta: Zubánics László. Ungvár-Budapest, 2010
Zubánics László VILÁGOK VÉGEIN Északkelet-Magyarország a XVI–XVIII. században:
politika, gazdaság, kultúra
Kárpátaljai Magyar Könyvek 240.
Sorozatszerkesztő (1992-től): Dupka György
Készült a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával
© Zubánics László, 2015
© Intermix Kiadó, 2015
A kézirat a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom és
Ismeretterjesztés Kollégiuma támogatásával készült.
Felelős kiadó: Dupka György
Szakmai lektor, szerkesztő: dr. Dupka György, PhD Korrektúra: Kövy Márta
Fedélterv, műszaki szerkesztő: Dupka Zsolt Készült a Shark Kft.-ben
ISBN 978-963-9814-72-1 ISSN 1022-0283
УДК 94(439)”15/17”
ББК ТЗ(4Уго)5 З-91
Zubánics László. Világok végein. Északkelet-Magyarország a XVI–XVIII. szá- zadban: politika, gazdaság, kultúra.
Bár a későbbi Kárpátalját alkotó Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség ütközőzónájában, s ezáltal a „hadak útjában” feküdtek, egyedi fejlődésük során egyaránt merítettek mindkét kulturális centrum hatásaiból. Ebben fontos szerepet játszottak a térség nemesi és főúri csa- ládjai, amelyek a kultúra és az oktatás mecénásaiként is feltűntek. A kötet levéltári okmányok felhasználásával a politika, a gazdaság és a kultúra prizmáján keresztül kívánja bemutatni a térség sajátosságait, fejlődésének új irányvonalait.
Recenzensek:
Dr. Kiss Éva professzor, a történelemtudományok doktora, tanszékvezető
Dr. Vovkanics Ivan professzor, a történelemtudományok doktora, tanszékvezető
Kiadását ajánlotta:
– Az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudomá- nyi Kara Magyar Történelem és Európai Integráció Tanszéke (2015. március 10-i ülésén, 2. sz. jegyzőkönyv)
– Az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudomá- nyi Kara módszertani bizottsága (2015. március 10-i ülésén, 2. sz. jegyzőkönyv) – Az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudomá- nyi Kara Tudományos Tanácsa (2015. március 25-i ülésén, 8. sz. jegyzőkönyv)
© Zubánics László
© UNGVÁRI NEMZETI EGYETEM, 2015.
Zubánics László
VILÁGOK VÉGEIN
Északkelet-Magyarország a XVI–XVIII. században:
politika, gazdaság, kultúra
INTERMIX KIADÓ Ungvár – Budapest
2015
m x
INTERBEVEZETÉS HELYETT
„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.”
(Vörösmarty: Zalán futása)
A XX. század első évtizedeiben Kárpátalja néven létrejött új politikai formáció gyakorlatilag új lappal, új ország keretei között kezdte el első önálló lépéseit. A közösségnek – amely fölött a történelem közel egy tucat alkalommal rángatta el az államhatárokat – előbb a csehszlovák, majd 1945-öt követően a szovjet hatóságok írták át a történelmét (s irtották ki nemcsak könyvtáraiból, de tudatából a magyar történelemi emlékeket), s amelynek következő nemzedékei „az ezer évig nem volt itt semmi!” gondolatvilágban nőttek fel, szüksége van azon gyökerek felfedezésére, amelyek a magyar kultúrához kötötték és kötik ma is ezer szállal.
Napjainkban amikor a globalizáció döngeti a kultúra kapuit, amikor a felnövekvő nemzedék tagjai számára a nemzeti hagyományok ápolása egyre inkább távolba tűnő feladattá válik – a kisebbségi létbe szorult értelmiség egyik feladata, hogy akár a „24. órában is”, de összegyűjtse és az olvasó elé tárja azokat az értékeket, amelyek lassan már feledésbe mennek. Hiszen amiről nem beszélünk, ami nem kerül fel a világhálóra, az napjaikban szinte már nem is létezik.
Éppen ezért össze kell gyűjteni a levéltárakban, könyvtárakban lappangó tudáskincset és modern jegyzetapparátussal (a forráskritikai hozzáállásról sem megfeledkezve) a fi atal olvasó elé kell tárni azokat.
Sokszor még a kutató számára is meglepetést okoznak a régi igazságok, amelyekről mára már szinte mindenki meg is feledkezett. Hatványozot- tan igaz ez a XXI. századi Kárpátaljára, hiszen szinte valamennyi 1945-
öt megelőző ismeretünk elveszett: az új rendszer ideológusai módsze- resen felszámoltak mindent, ami ellentmondhatott volna az „ezer évig nem volt itt semmi!” doktrínájának. Szerencsére nagyon sok minden elkerülte a fi gyelmüket.
A Világok végein kötet színhelye az egykori északkeleti Felvidék, amely nem mindig létezett a periférián, hiszen számos történelmi ese- ménynek az itt élő emberek voltak az alkotói, mozgatói.
Az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék nemzeti- ségei, jeles nemzetségei maradandó nyomot hagytak a történelem lapja- in. Így például a beregszászi domonkos kolostor falai között tevékenyke- dett „halábori Dobos Gergely fi a Dobos Bertalan pap, királyi közjegyző és nyilvános íródeák” (a krakkói egyetem magyar bursájának jegyzéke szerint Bartholomeus de Halábor), akinek a nevéhez fűződik egyik leg- szebb nyelvi-irodalmi emlékünk, a Döbrentei-kódex másolata és átköl- tése. A vidékhez kapcsolódik Görcsöni Ambrus diák (AMBROSIVS LITERATVS DE GERCIEN), aki előbb Homonnai Drugeth Gáspár nevickei várúr lantosa, majd a munkácsi vár gondnoka volt. Nevét „His- tóriás ének a felséges Mátyás királynak a nagyságos Hunyadi János fi á- nak jeles viselt dolgairól, életiről, vitézségiről, végre az ő e világból való kimúlásáról” című munkája őrizte meg, amelyet 1567–1568-ban szer- zett. A vidék kulturális központjának számító Nyaláb várában szüle- tett meg Komjáti Benedek tollából az első magyar bibliaszakasz-fordítás (később Krakkóban nyomtatásban is napvilágot látott). Maga Komjáti erről így írt: „Perényiné Frangepán Katalin, aki régtől fogva egyebeket is onszolt s kért reá bőséges adományval és fi zetésekvel, nemcsak az szent Pál apostol leveleinek, de még több szent írásnak magyar nyelvre való fordojtására is”.
A Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség ütközőzónájában fek- vő vidék bár állandóan a hadak útjában feküdt, egyaránt merített mind- két kultúrközpont hatásaiból. Ebben nagy szerepet játszottak a térség jelentős családjai: Homonnai Drugeth, Csicseri, Orosz, Dobó, Pálóczi, Bercsényi (Ung megye), Mágóchy, Esterházy, Telegdy, Nyáry, Rákó- czi (Bereg megye), Újhelyi, Perényi, Drágffy (Ugocsa megye), Dolhay, Ilosvai, Bethlen, Teleki, Bilkei, Csebi Pogány (Máramaros megye).
A kötet levéltári okmányok felhasználásával a politika, a gazdaság és a kultúra prizmáján keresztül kívánja bemutatni a térség sajátosságait, fejlődésének új irányvonalait.
Egy népnél akkor történik meg az igazi identitásvesztés, amikor elfe- ledi őseit. Ennek a következő lépése az anyanyelv elvesztése. Az ilyen nemzetek pedig elvesznek a népek nagy tengerében, s az idő múlásával a múltunk csupán egy fejezet lesz a történelem szürke lapjain.
A herderi jóslat – miszerint mi magyarok pusztulásra vagyunk ítél- tetve itt a Kárpát-medencében – itt lóg a fejünk felett. A XIX. századi magyar irodalom és történetírás nagy alakjai sokat tettek azért, hogy ezt a jóslatot megcáfolják. Ennek egyik példája Vörösmarty Mihály nemzeti eposza, a Zalán futása is.
Nagyon szomorú, hogy a magyarság elfeledte e jóslatot, pedig napja- inkban sem vesztette el aktualitását. Elég csak körülnézni kis hazánkban és magunk is megtapasztalhatjuk az emberek tudatlanságát a magyar múlttal kapcsolatban. A kötet egyik alapvető feladata, hogy megismer- tesse az olvasóval ősei hagyatékát, s rácáfoljon Herder jóslatára, amely szerint olyan nép, melynek nincs múltja, nincs jövője sem.
A kötet is azt támasztja alá, hogy magyarságunknak szép és régi múltja van, s reményeink szerint egy boldogabb és szebb jövő vár rá.
Zubánics László
„BÚS DÜLEDÉKEIDEN,
HUSZTNAK ROMVÁRA MEGÁLLÉK”
– írja le Huszt című versében 1831. évi úti élményeit Kölcsey Ferenc, a Himnusz halhatatlan szerzője. A költő, aki betegségét kezelni indult a viski gyógyvizek mellé, megpihent a magyar és az erdélyi történelem eme nevezetes végváránál, s megtekintette annak romjait.
A fuldai évkönyvek 892. évi bejegyzése emlékezik meg a máramarosi sóbányákról. E szerint a németek királya követséget küldött a bolgárok- hoz és kérte őket, hogy ellenségeinek, a morváknak sót ne szállítsanak.
Máramaros (Bereggel és Ugocsával együtt) a „szent királyok vadászó erdeje” volt, Árpád-házi királyaink előszeretettel megfordultak a vad- ban gazdag tájon (a középkor végéig a bölények is megtalálhatók voltak itt). Imre király 1199-ben, V. István 1272-ben járt itt. Míg a királyokat a vadászat, az egyszerű népet a só vonzotta erre a vidékre, amely a törté- nészek szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy „a vidéken műveltebb társadalmi élet keletkezett”.
Dlugoss krakkói kanonok, Lengyelország krónikása tudni vélte, hogy IV. Béla is megfordult a tájon, méghozzá lánya, Kinga (Kunigunda) kí- séretében. A krónikaíró egy egész történetet is költött a látogatáshoz. E szerint a tatárjárás után lengyel seregek fényes kíséretével jött Magyar- országra Kunigunda, V. (Szemérmes) Boleszláv lengyel fejedelem fele- sége, atyja látogatására. IV. Béla király csatlakozott leányához, s együtt járták be az elpusztult országot. Amikor édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba, az egyik tárnában Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. Ahogy eszébe jutottak lengyel alattva- lói, akik csak sós forrásokból párologtatott (ún. főtt) sóval kénytelenek beérni, így szólt atyjához: „Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.” A király teljesítette leánya kérését, Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyű- rűjét, és a bánya birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Később, a
bánya megnyitásakor, a legenda szerint a bányászok megtalálták Kinga gyűrűjét. Egy másik változat szerint a gyűrű nem Máramarosban, ha- nem a Krakkó környéki wielickai bányából került elő (történelmi tény, hogy az itteni sóbányászat éppen V. Boleszláv reformjainak köszönhető- en indult fellendülésnek).
V. Istvántól kezdve több oklevél emlékszik meg Husztról. A sóbányá- szat jövedelmet hozott a környék lakóinak, az anyagi jólét kielégít hette azok kultúra utáni vágyát is. 1299-től kezdve az egri és erdélyi püspök- ség „ádáz harcot” folytatott a máramarosi egyházi joghatósága és tized megszerzése érdekében. A máramarosi Tisza-völgy eredetileg az erdélyi püspökséghez tartozott, azonban III. Endre korában a tizedszedés jogát az egri püspök biztosította magának. 1299-ben és 1300-ban az uralkodó az erdélyiek javára döntött e kényes kérdés kapcsán.
Az 1331–1332. évi pápai tizedlajstrom szerint ismételten az egri egyházmegyéhez tartozónak számolják, méghozzá mint önálló archidiaconatust (főesperességet) öt plébániával (Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező, Máramarossziget). Az erdélyi püspök nem tudott bele- nyugodni az uralkodó döntésébe, mivel a döntés ideje és annak körül- ményei teljes mértékben ismeretlenek, ebből adódóan még 1346-ban is voltak bonyodalmak e kérdéssel kapcsolatban. Ekkor történt meg az az eset, hogy a szigeti plébános, aki egyben az egri püspök máramarosi vicariusavolt, az erdélyi püspök oldalára állt. Miután erre fény derült, Miklós egri püspök maga elé idéztette a plébánost, aki ünnepélyes es- küt tett arról, hogy a Máramarosban jogtalanul megjelent püspökhöz ő csupán félelmében csatlakozott – „temeritate ductus et etiam per metum coactus”. A plébános arra is megesküdött – minden kényszer nélkül –, hogy a jövőben mindig hű alattvalója lesz az egri püspök- ségnek, és ha netán valaha megszegné a ezt a püspöknek tett fogadal- mát, akkor annak következményeként elveszti benefi ciumátés minden vagyonát, valamint élete végéig az egri egyház börtönében sínylődik majd. A viski lelkész ezt követően megfogadta, hogy esetleges enge- detlenségét jelenti a püspöknek. Ettől fogva Máramaros folyamatosan az egri egyházmegyéhez tartozott.
Az Árpád-ház uralkodásának vége felé jönnek létre Máramaros vár- megye (comitatus) keretei is. 1300-ban III. Endre király megszerezte Visket az Újhelyi ek őseitől és Ugocsától Máramaroshoz csatol ta. A vár- megye első comese a Pok nembeli Miklós lett.
Visk Máramaros vármegye egyik legnagyobb települése az öt koro- naváros egyike volt, amelynek vára Huszt megépülése előtt a sóbányák védelmét látta el. A viski vár felépülése az utolsó Árpád-házi királyok idejére tehető. 1271-ben előbb V. István, majd később IV. (Kun) László adott engedélyt a Hunt-Pázmány nemzetségből származó Mykov (Mikó) és Chepán (Csépán) vitézeknek a várépítésre. A kiváltságot azért kapták, mert testvérük, Echelleus (Ekhellős) az Ottokár cseh király ellen folyta- tott háborúban hősi halált halt.
A testvérek később részt vettek abban az ütközetben is, amelyet Habsburg Albert és Nassaui Adolf a német császári trónért folytatott (III. András király Habsburg Albert veje volt), amelyben Chepán kü- lönösen kitűnt bátorságával. Éppen ezért a király ismét megerősítette őket birtokukban, amelyről később, 1300-ban a család „a király és az ország rendjei kérésére” lemondott (cserébe 3 ugocsai falut – Rakaszt, Feketeardót és Nyírteleket – kaptak).
Ugyanazon oklevél alapján került Visk és tartozékai Máramaroshoz
„különösen a Márama rosban levő népek, vagyis hospesek segedelmére”.
Huszt alapítása a tatárjárást követő országrendezés idejére tehető, va- lószínűleg ekkor épült fel vára is. Az erősség a viski várat váltotta fel a Tisza-melléki falvak, a legfontosabb királyi jövedelmek egyikének szá- mító sóbányák, a lassan szerveződő Máramaros vármegye védelmében.
Az 1329. évi Károly Róbert által adományozott privilégium Husztot a 4 koronaváros (ezekhez 1352-ben Máramarossziget is csatlakozott) főhe- lyévé tette. A legendák szerint a másik négy korona város Hosszúmező, Visk, Sziget és Técső nevének első betűiből született a HVSZT név. A vidéket a II. Géza és III. Béla idején a vidékünkre érkezett szászok tele- pítették be. Erről tanúskodik az a tény is, hogy a koronavárosok Nagy- szőlős kiváltságait kapták meg.
Máramaros fontos szerepet töltött be a szomszédos országok, így Lengyelország, illetve Moldva határainak ellenőrzése szempontjából.
Bár a Kárpátok az ország határainak védelmében fontos szerepet ját- szottak, a különböző szorosokon mégis megoldható volt a rajtuk való átkelés. A magyar királyok különböző telepítések révén az országha- tárok külső részein próbáltak meg határőrvidékeket kialakítani. Külö- nösen azért vált ez fontossá, mivel az ország keleti szomszédai közé kerültek a litvánok, illetve a tatárok is. Nagy Lajos király uralkodása idején számos hadjáratot vezetett a szomszédos Moldva felszabadításá-
ra, illetve betelepítésére. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszot- tak a Máramarosban megtelepedett románok, akik egy része Dragos vajdájuk vezetésével Moldvába telepedett át. Dragos fi a és utóda Szász (Sas) a magyar király képviselőiként vannak jelen. Az alapítási monda másik elterjedtebb változata szerint „Drágos vadászaton egy bölényt üldözve ment Máramarosból Moldvába, hol Boureny (oláhul bour bö- lényt jelent) helységben a Moldva vizénél ejtette el a vadat; minthogy itt lakatlan, de kies földet talált, elhatározta, hogy embereivel együtt megtelepszik rajta. Erre fejedelemséget alapított, melynek czímerévé az elejtett bölény fejét tette.”
A máramarosi románok vajdája, Bogdán népeinek egy részével el- hagyta Máramarost, Moldvába ment, ahol elűzte Szász vajdát. 1343-ban kelt oklevelében Nagy Lajos őt, mint volt mármarosi vajdát és hűtlenség- be esettet (noster infi delis) említi.
Az elűzött Szász vajda fi ait a király befogadta, s 1365. február 2-án kelt oklevelével a hűtlen Bogdán és fi ainak valamennyi mármarosi birto- kát nekik adományozta. Balk és Drág a Nagyág és az Iza völgyében tele- pedtek meg, onnan terjesztették ki birtokait a Tisza völgyében egészen Ugocsáig. Hatalmuk megerősítése érdekében az 1378. augusztus 20-án kelt adomány alapján megszerzik az ugocsai Nyaláb várát és uradal- mát. Zsigmond királytól nővérük uno kája, Iván november 25-én Iza és Alsóapsa községeket kapta meg adományul (ezek a községek korábban a huszti vár tartozékai voltak). Az 1390 elején sorra kerülő beiktatás során azonban nem Ivánt, hanem Balkot és Drágot vezetik be a birtokok tulaj- donába. Még ugyanebben az esztendőben megszerezték Visk, Técső és Hosszúmező birtokát, amit 1392-ben tovább gyarapítottak Szigettel és Huszttal. A testvérek egyébként nem csak nagy birtokszerzők, de kivá- ló katonák is; így 1384-ben Galíciában az ott garázdálkodó litvánokkal háborúztak. Drág vezér „enormia in facie vulnera” (rettenetes sebek- kel borított arccal) tér vissza a háborúból, amelyben fogságba ejtette Prezkoyát, a litvánok vezérét.
1403-ban Balk a Dolhayakkal csatlakozott a Kanizsai János esztergo- mi érsek vezette főúri ligához, amely Zsigmond letételét tűzte ki céljául.
A királypárti nemesek Korjatovics Tódor herceg, Munkács ura mellé álltak és kölcsönösen fosztogatták egymás birtokait. A lázadás leverését követően a király büntetése nem váratott magára: a nyalábi uradalmat elkobozta és Perényi Péter macsói bánnak adományozta (Perényi 1399-
ben már megszerezte a nagyszőlősi uradalmat, s ezáltal Ugocsa megye vitathatatlan urává vált), majd a máramarosi főispáni hivatalt is másra ruházta – előbb Tódor herceg, majd pedig 1408-tól Perényi töltötte be a tisztséget. Egy 1413. február 18-án kelt okirat pedig már Dolhay Györ- gyöt említi, mint a huszti vár kapitányát.
A Dolhayak és rokonaik, mint a munkácsi királyi uradalom egyik kenézcsaládja kapták meg Kerecke és Kusnica birtokát idősebb Erzsé- bet királyné adományaként. Igazi nemességet Dolhay Szaniszló szerzett, akinek hűséges szolgálatai fejében Korjatovics Tódor, a munkácsi ura- dalom birtokosa Sarkad községet adományozta (igaz, a Dolhayaknak vissza kellett adniuk a királyi uradalom korábbi részét képező Kereckét és Kusnicát).
A családi legendárium szerint a család őse az a rutén herceg, aki a honfoglaló magyarokat átvezette a Kárpátok hágóin, s ezért a munkácsi táborban Árpád nagyfejedelemtől kapta jutalmul a Dolha környéki bir- tokokat. Utódait még a XIV. században is orosz hercegeknek hívták. A valóság sokkal prózaibb: a család ősei IV. Béla király idején telepedtek át Kunországból.
A Dolhay család első ismert őse (Hosszúmezey) I. Szaniszló, a beregmegyei oláhok vajdája, aki 1330 táján testvéreivel Bilkey Karácsonnal, Ilosvay Maxemmel és Komlósy Torpa Mihállyal együtt menekült Moldvából, ahonnan Dragos vajda üldözte el őket.
A család a Borzsa-völgyi falvak mellett jelentős birtokokkal ren- delkezett Máramarosban a Visó és Iza völgyében, nevezetesen ide tar- tozott Petrova, Leordina, Ruszkova, Ruszka Polyana, Szurdok, Sajó, Sajópolyana, Sóspatak, Rozsálya, Batiza és Bedő községe. A fent em- lített birtokegyüttes az egyik legnagyobb volt a vármegyében, így nem csoda, hogy egy 1530-as oklevélben a család fejét a vármegyei elöljá- róság mint „a mi urunk, rokonunk és barátunk” (dominus fraterque et amicus noster) címezi.
Korjatovics Tódor (aki egyéb tisztségei mellett beregi, sárosi és máramarosi főispán is volt) halála után a mellette a megyében 1414–1415 között alispánként működő Dolhay Szaniszlónak meggyűlt a baja az özvegy hercegnével, Valhával, mivel Dolhay visszatartotta a főispáni jövedelmeket (500 aranyforintot). A munkácsi vár úrnője fegyveresei- vel megtámadta Dolhay románpataki birtokát és feldúlatta azt. Dolhay Szaniszló „visszaadta a kölcsönt”, előbb a hercegné románpataki birto-
kát dúlta fel, majd Kaffai Pán Endre nagyberegi birtokos (a munkácsi vár egyik tisztje) házát.
Dolhay Szaniszló előbb – miként ősei – a keleti egyház híve volt, majd római katolikus hitre tért. Zsigmond király udvarának tagjaként elkísérte az uralkodót a konstanzi zsinatra is (erről tanúskodik az egyik, a család tagjai nevére kiállított adománylevél is). Dolhay Szaniszló számos hadjá- ratban vett részt, így Nápolyi László hívei, illetve a lengyelek ellen.
Mátyás király 1460. november 11-én kiadott oklevélben megengedi Dolhay Ambrusnak „kőház” építését, tekin tettel a török harcokban szer- zett ér demeire. A XV. századból fennmaradt okmányok nagy része a Dolhayak „hatal maskodásaival” foglalkozik. Ezeket megunva a király el- rendelte a „kőház” lerombolását. Maga Dolha 1454-ig Bereg vármgyéhez tartozott, majd a Dolhayak kérésére Máramaroshoz csatolták.
A máramarosi nemesek közül többen is kitűntek vitézségükkel, így például Irholczi Thatul fi ai Mihály és Bogdán a várnai ütközetben tűntek ki „suprema cum fi delitate” (nagy hűségükkel), amiért 1448-ban Hunyadi János kormányzó Karácsonyfalvát, Bocskót és Lonkát adományozta ne- kik. Irholci (Thalul) Mihály a nándorfehér vári ostromban vesz részt, ami- ért V. Lászlótól 1457-ben Kabolát és Szar vaszó egy harmadrészét kapta.
Egy 1158. május 29-én kelt ado mánylevél szerint a konyhai kenéz- ség birtokosa évenkint 25 juhot vagy berbécset volt köteles beszolgál- tatni a huszti várkatonaság élelmezésére. A leleszi konvent egy 1409-es okmányá ból kitűnik, hogy Keselymező, Lipcse és Herincsé lakossága adót fi zetett a huszti vár urának, kötelezettségeik voltak a várral szem- ben, akárcsak az 1490-ig Huszthoz tartozó Ökörmező, Vízköz, Repinye és Kelecsen községeknek is.
Ekkor adományozta Beatrix királyné a köz ségek birtokát Bilkey Jánosnak és György nek. Huszt várnagya egyben a vármegye alis- pánja is volt. A várnagy címei között rendszerint szerepel a rónaszéki
„castellanus” is.
II. Ulászló Perényi Gábornak és Istvánnak 2000 darab kősót adomá- nyozott évenkint, hogy a huszti, técsői, hosszúmezői, szigeti, viski la- kosoknak a tekeházi vámon személyükre, áru ikra, kocsi és lovaikra nézve örökös vámmentességet adjanak. 1511-ben a király a máramarosi sókamarát a huszti várral, a hozzátartozó kincstári birtokokkal együtt Perényi Gábor főkomornyikmesternek és ugocsai főispánnak zálogosí- totta el 20.000 forint összegben.
Az 1518. évi XI. törvénycikkely Huszt várát mint a királyi konyha jövedelmi forrását említi, s mint olyan nem eladományozható. Ennek el- lenére II. Lajos 1522-ben feleségének, Mária királynénak adományozza a huszti várat a máramarosi koronavárosokkal együtt.
Ugyanezen évben Orosz Ferenc azt panaszolja II. Lajosnak, hogy mikor a kincstárt illető sójövedelemmel Husztról Ugocsába és onnan vissza utazott, Verőce határában Perényi Gá bor emberei megtámadták, megsebe sítették, 160 forintot elraboltak tőle. A király az ügyet a leleszi konventre bízta, de az döntés az ügyben nem született, mert Perényi a mohácsi csatában elesett.
Mint fentebb említettük, a huszti várat egy időre Mária özvegy ki- rályné is birtokolta. Ebből a korszakból (1523. december 22.) szárma- zik a pozsonyi káptalan, mint hiteleshely által kiadott oklevél, amelyben
„Mária királyné bizonyítja, hogy azon szolgálatok fejében, amelyeket Artand-i Pál, a király tanácsosa, tanúsított eddig urával, Lajos király- lyal szemben, azonkívül néhány hívének az ajánlására, a nevezett Pál- nak adta bérbe öt évre Hwzth nevű várát az ottani sóbányákkal, Rhona várkastéllyal, városokkal, birtokokkal és összes egyéb ottani javakkal és az összes fi ók sókamarákkal, amelyek a nevezett várhoz és sókamará- hoz tartoznak, oly feltétellel, hogy évenként 7000 forintot fi zet neki kész- pénzben és 1500 forintot sóban, még pedig minden Szent Jakab apostol ünnepén 3500 forintot és minden Szent Pál apostol megtérése napján szintén 3500 forintot, sót pedig ezer forint értékben a Porozlo-i kamará- ba évenként először odaérkező hajószállítmányokból, 500 forint értékű sót pedig évenként az említett vár fenntartására kell adnia. Azon sókról pedig, amelyek a bányák területén már ki vannak vágva, vagy pedig már a Tisza folyóhoz szállítva, adjon számszerinti kimutatást. Ezeknek a felét a nevezett Pál magához válthatja, mégpedig százat-százat egy-egy forint ellenében és ezeknek az árát 1525. Szent Pál fordulása napjáig kell befi zetnie; a másik féllel szabadon rendelkezhetik, de majd a bérlet lejárta után, amikor a várat és a sókamarát visszaadja, ugyanannyi sót lesz köteles visszaszolgáltatni, amennyi most neki szabad rendelkezé- sére maradt, azonkívül minden sót, amelyet a visszaadáskor a bányák mellett kivágva találnak, vagy már a Tiszához leszállítva, ugyanazon az áron fogják tőle visszavenni, amily áron most ő kapta a sót. A sót szál- lító hajókon is ugyanannyi élelmet lesz köteles a visszaváltáskor szol- gáltatni, amily mennyiségben most ő kapta azokat. Ha Pál öt éven belül
meg találna halni, akkor a bérlet a hátralévő időre testvérére: Artandy Balázsra és Pál feleségére, meg gyermekeire száll, amiben senki sem zavarhatja őket, de a nevezett Balázs és Pál felesége meg a gyermekei esküt kötelesek tenni, hogy a várat a királyné részére megőrzik; ha el- lenben ezek nem akarnák a várat és a sókamarát továbbra is megtartani, akkor számadást téve velük, ha a királyné részéről mutatkoznék tarto- zás, köteles őket teljesen kielégíteni, amit királynéi szavára fogad. Ha országos háború támadna, vagy nem várt áradás (inundatio superfl ua), az ebből származó kárt a királyné kegyesen magára vállalja. Ha pedig Isten őt, a királynét szóltaná el időközben az élők közül, arra az esetre az az akarata, hogy utódai őrizzék meg Artandi Pált, Balázst és örökö- seiket a vár és a kamarák birtokában. Végül kötelezve lesznek a nevezett Artandiak, hogy a bérlet lejártakor a várat és a többi javakat a királyné vagy utódai kezébe adják vissza és senki máséba, addig pedig azokat hűségesen megőrizni és a jobbágyokat, a szállítókat és más alattvalókat régi szabadságukban megtartani és mindenkivel szemben megvédeni.”
A Bihar vármegyében birtokos, a máramarosi sókamaraispánságot el- látó Ártándy testvérek, Pál és Balázs előbb II. Lajos, majd Szapolyai Jánost (I. János magyar király) hűséges támaszai voltak. Ártándy Pál 1514-ben a keresztesek (Dózsa-féle parasztlázadás) ellen harcolt, 1518- ban a II. Lajos mellett működő országtanács befolyásos tagja volt. Tagja volt annak a követségnek, amelyet a király nagybátyjához, Zsigmond lengyel királyhoz küldött, hogy segítséget kérjen a török támadás ellen (valószínűleg ennek egyik „kézzelfogható honoráriuma” volt a királyné birtokának átengedése). Ártándy egyike volt a királyi tekintély helyreál- lítására keletkezett „kalandos társulat”-nak, amely az 1526. április 24-i országgyűlésen megbuktatta Werbőczy István A mohácsi vész után az Ártándy testvérek hűségesen szolgálták az új nemzeti királyt, aki 1528- ban Tokaj várát és uradalmát adományozta nekik. Ellenezték Lodovico Gritti, a velencei doge természetes fi a, a török nagyvezír támogatását élvező kalandor kormányzóvá való kinevezését, aki 1530-ban elfogatta, majd lefejeztette ellenfeleit.
I. (Szapolyai) János először Nádasdy Tamásnak adományozta, amiért 1530-ban sikeresen megvédte Buda várát Roggendorf császári generá- lis ostroma idején. Az új birtokos csupán megbízottja által irányította a várat és az uradalmat. Ezen megbízott személyének kiválasztásával kap- csolatban került sor a szomszédban birtokos Perényi Gáborné Frangepán
Katalin közbenjárására, aki levélben fordult testvéréhez, Frangepán Fe- renchez, hogy Nádasdy olyan várnagyot nevezzen ki, aki őt nem zak- latja birtokaiban. Frangepán Ferenc és Brodarics István szerémi püspök, kancellár (a mohácsi csata egyik krónikása) 1532. március 19-én írták Nádasdynak, hogy Husztra olyan várnagyot nevezzen ki, akit a várme- gye is kedvel. Frangepán mellett Brodarics is érdekelt volt a megyében, mivel testvére, Mátyás az Úrmezőn birtokos csebi Pogány Sárát fele- ségül véve az egyik legnagyobb birtokos lett (később Huszt várának kapitánya). Azonban Nádasdy a Dunántúlról (ekkor jegyzi el későbbi feleségét Kanizsai Orsolyát, akinek a keze révén nemsokára a korabeli Magyarország egyik legnagyobb földbirtokosa lesz) nem tudott dűlőre jutni a „birtokon belül lévő” Kávássy Kristóf várnaggyal (a korabeli le- írások szerint „öldöklő és ragadozó ember”), aki a háborús viszonyokat kihasználva valóságos rablófészekké változtatta Husztot.
Bécs 1529-es török ostromakor menekült Komjáti Benedek a
„fene törökök” elől Nádasdy Tamás birtokára, Husztra. Valószínűleg Nádasdy ajánlotta a tudós ember hírében álló klerikust a kö- zeli Nyalábvár birtokosának, Perényi Gáborné Frangepán Katalinnak a fi gyelmébe, aki a következő évben megbízta fi ának, Perényi Jánosnak a nevelésével. Nyaláb várában készült el Szent Pál leveleinek magyar nyelvű fordítása, amelyet Frangepán Katalin költségén Krakkóban ki is nyomtattak.
1536-ban például Kávássy Kristóf Bánffy Boldizsár csapataival egyesülve egészen Szatmár városáig jutott el, amelyet „egy pillanat alatt kirabolla, a legnagyobb templom kerítését a lehetőségig megszilárdítot- ta és eleséggel megrakta, Horváth Mátyást jó erős sereggel ott hagyta, hogy ezen vidéken uralkodjék, maga pedig a szomszéd helyeket kipusz- títván, se regét haza (Husztra) vitte”. Kun Kocsárd székely főkapitány és Telepi Miklós a királyi sereggel Váradról indultak el a város felmen- tésére, azonban csak Horváth Mátyást találták a falak mögött. Az ost- rom során Kun Kocsárd súlyosan megsebesült, majd sebeibe bele is halt.
Horváthot társaival együtt Váradra vitték, ahol őt magát karóba húzták, társait pedig felakasztották.
Dunántúli birtokai biztosítása miatt később Nádasdy elpártolt János királytól, aki ezután a huszti uradalmat Lodovico Grittinek adományoz- ta. A kormányzó már korábban is szemet vetett a máramarosi sóbányák jövedelmére (valószínűleg ezért végeztette ki a sókamaraispánságot
viselő Ártándy-testvéreket). A tulajdonos-váltás ellenére továbbra is Kávássy látta el a várnagyi feladatokat, aki számos felújítási munkát is végrehajtatott a várban. Az ő idejében dolgozott a várban Miklós mester ötvös és kőfa ragó, aki korábban Perényi Gábor szolgálatában állott, s akinek írásban fennmaradt vallomásából ismerhetjük meg Kávássy tet- teit. Állítólag a huszti várban hamispénzverés is folyt: Kávássy Miklós mestert és egy Tamás nevű ör ményt arra kényszerített, hogy formákat készítsenek neki, illetve Büdy Mihály munkácsi várnagy „pénzverdé- jének”. Amikor Miklós megpróbált Eperjesre menkülni, a Kávássyval szövetségben álló Büdy Mihály elfogta és visszavitte Husztra.
Maga Gritti nem sokáig élvezgette birtokait, mivel kegyetlenkedései (többek között az Erdélyben igen népszerű Czibak Imre váradi püspök meggyilkolása) miatt „fegyverre kelt erdélyiek által a Megyes melletti ütközetben 1534-ben gyalázatosan megöletett.” Gritti halálát követően Huszt ismét Szapolyai János birtoka lett.
Szapolyai János halála után a huszti vár Ferdinánd király birtoká- ba jutott, aki azt 1541-ben Majláth Istvánnak, Er dély akkori vajdájának
„inscribálta” 4000 forintért. 1541. március 8-án I. Ferdinánd felhívta Brodarics Mátyást, Huszt várának parancsnokát, hogy Sziget, Técső, Visk, Hosszúmező és Huszt város lakosait az eddigi privilégiu maik sze- rinti szabadságukban oltal mazza meg.
1550. április 15-én a király Szalay Benedek huszti várkapitányt uta- sította, hogy „a vár kapitányának vicéje (helyettese) is legyen, meghatá- rozza, hogy a várban hány lovas, gyalogos, éjjeli őrkatona, pat tantyús és trombitás legyen folytono san, hogy a várkapitány egyben a vámegye főispánságot is viseljen és igazságot szolgáltasson, a kama rai gróffal jó egyetértést tartson, hogy azon helyre, hol a legutóbbi ostrom alatt a vár fala beomlott, a vár erősítésére egy bástyát építessen, a várban kezdett, de behányt kutat eleven vizig vágassa ki a mélységbe stb”. Ebben az utasításban van meg említve a várkapitány fi zetése évenként 200 forint, 16 ló tartására 16 forint.
A kapitánynak, a mellette levő éj jeli őröknek, s trombitásnak évente 22 hordó bor, 400 véka búza, 400 véka zab, 12 vágó ökör, vagy egy helyett 3 forint, 100 juh és bárány, 20 sertés, vagy egész oldal szalonna, elegendő só, vaj, túró, olaj, főzelék stb.-re 25 forint. A vicének a főkapi tánnyal egy asztalnál való étkezést gyalogosoknak havonta 2 forint. „A pattantyúst és trombilást úgy kell fi zetni, amint velők meg lehet al kudni.”
Ferdinánd király egy másik leiratában meghagyta Szalay Benedek- nek és Eszéky Ádámmak, a máramarosi ka maragrófnak, hogy „Úrmező helységében lakozó, háza megrohanásával és egy istállója elégésével panaszló Pogány Menyhért vádja következté ben, mint királyi biztosok járjanak el és a törvény útján szolgáltassanak igazságot.”
1556-ban Izabella és János Zsigmond rövid távollét után visszatért Erdélybe. Munkácson át Husztra jött 500 lovas és 500 gyalog lengyel kíséretében. Huszton Balassi Menyhárt várta őket kato náival. Huszt ek- kor Ferdinándé volt, de a csekély létszámú őrség nem tudta megvédeni a várat Izabella híveivel szemben. A vár ostromát somlyói Báthory András vezette. Huszt bevehetetlen erőd lett volna, ha az éhség és a betegség megadásra nem kényszerítette volna a várvédő katonákat. Mivel Ferdi- nánd Husztra segítséget nem küldött, Szalay Benedek és Korláth Mihály a vá rat feladták.
Forgách Ferenc XVI. századi történeti író ezt írta az ostromról:
„Huszt ostromlását továbbra is keményen folytatták és a várbe- lieknek semmi pihenést sem engedtek. Ezért a folytonos ébrenlét től és fá- radalmaktól, sőt éhezéstől megtöretvén, miután a királytól és vezéreitől annyiszor megígért őrségre hiába vártak, ötven napra szóló fegyverszü- netet kötöttek az ellenséggel... Az étlenség, de leg főképpen a szomjazás következtében oly borzasztó betegség támad ta meg ugyanis a katonákat, hogy a járvány folytonos terjedtével napról napra többen pusztultak el.
Sokan voltak, akik beszéd köz ben a fogaikat köpték ki; mások étkezés vagy munka közben le helték ki lelküket. Huszt ugyanis magas hegyen épült, és minden felől szintén hegyek veszik körül. Ez a vár védi az orszá- got Lengyelország ellenében: mert a Kárpátok hegyei között emelke dik, és innen rövid út vezet át Lengyelországba. Fontosságát más részt annak köszönheti, hogy az itteni sóbányákból minden évben hatalmas jövede- lem folyik be (annyi só van itt, hogy egész hegyek vannak belőle); ezért azonban a huszti vizek sósak, ízetlenek, sőt ártalmasak. Ehhez járul még az is, hogy a várat sűrű erdők és magas hegyek miatt nemcsak éjszaka, hanem nappal is, egészen délig, sötét és kórságos köd borítja, annyira, hogy ha valaki már előbb nem szokta meg ezt a levegőt és nem vigyáz magára gondo san, alig kerülheti el a veszedelmet.”
A huszti vár ostromának szemtanúja volt Bornemisza Péter (1535–
1584), a reformáció korának híres írója. Ekkor még fi atal diákként lehe- tett jelen feltehetően az ostromlók seregében. „Ördögi kísértetek” című
művében ezt írta: „Láttam ím ez szörnyű dolgot is Huszt várába szállás- kort: hogy az régi részeges katonák, dara bontok, annyira megvesztek az büdös hústul, és feketenyuló bortul, hogy mind kezek, lábok lecsüg- gedtek, lábok leccsüggedett és min den fogok megindult, és mikor pökni akartak, az fogókat kipökték az nyállal együtt.”
Talán ekkor, 1557 januárjában írta Bornemisza a „Siralmas én néköm”
kezdetű híres versét, az első ismert magyar világi lírai költeményt, amely
„Cantio optima” (Nagyon szép ének) címen nyomtatásban is megjelent, és nagy hatással volt Balassi Bálintra és más magyar költőre. Az üldöz- tetését és az ország sorsát elpa naszoló költeményben szeretettel emléke- zik a költő „jó Huszt” vá rára:
„Ez énekőt szörzék jó Husztnak várában Bornemisza Péter az ő víg kedvében. Váljon s mikor leszen jó Budában lakásom?!”
Hogy mennyi ideig tartózkodott Bornemisza Péter Huszton, azt mind a mai napig még nem tisztázta az irodalomtörténet. Felté telezhetjük, hogy nem csak egy verset szerzett itt a költő. A Lugossy-kódex őrizte meg a „Szent János látásáról való ének”-et „Cantio de Regno Dei” cí- men, amelynek utolsó versszaka szintén így hangzik:
„Ezeket szörzé Husztnak várában Bornemisza Pétör, Mikor látnaja, hogy csak a testre gondolna sok embör, Istenért kéri, hogy mennyor- szágra midőn igyeközzék.”
Bornemisza az „Ördögi kísértetekbe”-ben megemlékezik a hir telen haragú Balázs prédikátorról is:
„Husztba egy vén Balázs prédikátor, jó jámbor igaz tanító vala, de igen hirtelen haragú és oly kemény mérges, hogy ugyan fogát csikorgat- ta belé és kopogott az szájával miatta, mint az megszelesedett hal vagy egyéb állat. Kit erősen bánt ő maga is, de nem bírhatta meg magát, ki miatt sok kárt is vallott, cseléde közt is.”
Ferdinánd felső-magyarországi főkapitánya, Telekessy Imre nem jó szemmel nézte Izabella párthíveinek terjeszkedését, ezért gátat akart vet- ni a hódításoknak. Elfoglalta Munkács várát, Sző lőst is meghódoltatta, sőt Székely Antal alvezérét Huszt ostromlá sára is elküldte, de az nem tudta elfoglalni a várat, mert hiányoz tak ostromló szerei. Pedig a várban csak kisszámú katonaság tartózkodott. Székely meglepte a vár környékén por- tyázó csapato kat, akik közül menekülés közben sokan a Tiszába fúltak.
1557. március 20-án János Zsigmond édesanyjának, Izabellá nak ado- mányozta Huszt, (Szamos)Újvár és Görgény várát. Lehet, hogy Husztot
maga a királyné kérte magának, mert később azzal a gon dolattal foglal- kozott, hogy Husztot és Munkácsot jelöli ki lakhelyül, mivel ezek közel vannak Lengyelországhoz és igen meg is kedvelte ezeket a szép fekvésű várakat. A királyné Hagymássy Kristófot nevezte ki a vár kapitányává, aki a későbbiekben jelentős karriert futott be a fejedelmi udvarban. Úgy tűnik, hamar összeütközésbe került a vármegyei nemességgel, akik 1560- ban bepanoszolták a fejedelemnél, hogy „az öt korona város lakosainak bujtogatására a Lipcse, Herincse, Berezna, Keselymező, Szaplonca, Szarvaszó és Kabolapatak határában fekvő tölgy faerdőkből több mint 600 sertést hajtott el, s a legeltetésért járó pénz összeget is lefoglalta a vár számára.” János Zsigmond 1563. november 16-án döntött az ügy- ben, kijelentve, hogy „mivel a nemesek kétségen kívül bei gazolták, hogy a más vármegyebeli sertések (máramarosi) makkoltatásáért járó tized nemesi szabadság és kiváltságleveleik tanúsága szerint őket illeti meg, ne merje senki sem zavarni ezután nemesi jogaikat.”
1559-ben újra megkezdődtek a tárgyalások Izabella és Ferdi nánd kö- zött Huszt és Munkács birtoklásáért, de Izabella 1559. szeptember 15-én meghalt.
A békealkudozások fonalát 1563-ban vették fel ismét, János Zsigmond követe Bécsben ekkor Báthori István volt, de nem tudtak megegyezni a két vár birtoklására nézve. Mivel a fejedelem időközben megváltoztatta eredeti álláspontját, a bécsi udvar 2 esztendőre Báthori Istvánt börtönbe is záratta.
1567-ben Schwendi Lázár felső-magyarországi főkapitány, miután elfoglalta Munkácsot, hozzálátott Huszt ostromának előkészítéséhez.
Forgách Ferenc így tudósított erről: „A hegytetőn épült Huszt (Moldva és Lengyelország határától nem messze, a Marmatiának vagy magyarul Máramarosnak nevezett tartományban) öt mérföld nyire volt Munkács- tól. A vár sóbányákból származó jövedelmek székhelye: Svendi ennek megvívására is elszánta magát. Először a rossz utakat javíttatta meg, hogy ágyúit felvonultathassa, majd csapatainak egy részét is előreküld- te. De ekkor már János is se reget gyűjtött, Hasszán temesi basát pedig már előbb segítségül hívta; már ott járt Jászberény közelében. Svendi, mihelyt erről értesült, minél sürgősebb visszavonulással próbálta men- teni a menthetőt: a természettől fogva védett, de különben is jól megerő- sített Ungvárra igyekezett, de sokáig ott sem mert időzni, hanem vissza- tért Kassára.”
1567-ben a gyermektelen János Zsigmond egészségi állapota jelen- tősen megromlott, ezért elkészítette végrendeletét, amelynek végrehaj- tására „testamentumos” urakat jelölt ki Hagymássy Kristóf huszti főka- pitány (egyike volt a korszak legsikeresebb katonáinak; mivel felesége hozományát, Makovica várát és uradalmát a Ferdinánd-párti Serédy Gás- pár elfoglalta, s a főúr hiába pereskedett annak visszanyerése ügyében, Szapolyai János király pártjára állt, aki kinevezte Huszt várának kapi- tányává), Békés Gáspár, tanácsúr, Fogaras ura és Csáky Mihály kancel- lár (Szapolyai János egyik leghűségesebb támasza; előbb gyulafejérvári kanonok, később a kálvini hitre tért; az Erdélybe szorult Izabella király- né, majd János Zsigmond főkancellára és titkára; szolgálataiért előbb a beregmegyei Kígyós birtokát, majd 1571-ben a kihalt Czibak család Bihar megyei jószágait kapja) személyében. A végrendelet értelmében a fejedelem „a huszti várat és a só akná kat Csáky Mihály kamarásnak, Bé kés Gáspár főajtónállójának és Hagymássi Kristóf konziliáriusának 30 000 forintban inskribálta”.
Miután II. Szelim szultán és I. Miksa magyar király követei 1568.
február 17-én megkötötték a drinápolyi békét, a Szapolyai-háznak is rendeznie kellett kapcsolatait a Habsburgokkal. Az 1570. augusztus 16- án megkötött speyeri egyezmény Miksa magyar király és német-római császár, valamint Szapolyai János Zsigmond (II. János) választott ma- gyar király között jött létre. A Bécsben megkezdődött, majd Speyerben folytatott tárgyalások eredményeként – amelyen János Zsigmondot Bé- kés Gáspár tanácsúr képviselte – Szapolyai lemondva a királyi címről, Erdély és a Partium fejedelme lett, elismerte Miksát magyar királynak, Erdélyt és az uralma alatt álló magyarországi vármegyéket (a Partiumot) pedig a Magyar Királyság részének. A kialakuló Erdélyi Fejedelemség- nek a hagyományos erdélyi vármegyék, szász és székely székek mel- lett Bihar, Közép-Szolnok, Kraszna, Máramaros és Zaránd vármegyék, Kővár-vidéke, ezenkívül a karánsebesei és a lugosi kerület lett a része.
A megállapodás értelmében Huszt vára lett a fejedelemség nyugati, a Magyar Királysággal szembeni védőbástyája.
János Zsigmond halálát követően az erdélyi rendek éltek szabad feje- delemválasztó jogukkal és 1571. május 25-én Gyulafehérváron egyhangú szavazással somlyai Báthori Istvánt választották urukká. A gyűlés hangu- latáról jól tanúskodik az egyik „testamentumos” úr, Hagymássy Kristóf Listhy János veszprémi püspök, kancelláriai titoknokhoz írt levele:
„Lőn is nagy zúdulás az gyűlésnek első napján, melly késő délestvig tartott; jelen valának: Báthori István, más Báthori István és Váradról Báthori Kristóf uramék, de csendesen ülének. – Künn az tordai hadak- nál valának: Orbai Miklós uram, nagy öreg practicus, és Baládfi Ger- gely uram az székely lovagokkal; szász uraim még szólani sem mertek, kikben sok reménységünk vala, mert legtöbb hívséget tapasztaltunk bennek az római császár őfelségéhez, mü kegyelmes urunkhoz, beszél- vén már annak előtte Miles urammal, az szebeni polgármester urammal és másokkal; de nagy lévén az zúdulás és künn-benn az mozdulás, alig hallja vala az ember önnön maga szóját. Voltanak Békes Gáspár embe- rei is, kit tapasztaltunk magunk is, de nem mertek nyilván szólani. Véget vete ez zavarnak Csáki uram; béjön az gyűlés közibe az testamentummal és az hatalmas császár levelével, mellyet az megholt király fi a életében még irt vala, parancsolván és megengedvén az szabad választást; melly utolsónak nyers szóval való felolvastatását praetendálván [követelvén]
az gyűlés, csend leve; mindeneknek szeme az Báthori uramokra veté magokat, miérthogy csendesen ültenek az öreg ajtó felé. Ezeknek utána késő lévén már az idő, nagy sebbel-lobbal ki-ki haza mene. Jőve penig hozzám cancellarius uram; mondja: „Próbálja meg tekegyelmed holnap az végzések dolgát, de vigyázzon tekegyelmed magadra; fejét jól felkös- se; mü azmit ez végzésekről, pactumokról [egyezményekről] tudunk, azt csak mint az megholt kegyelmes urunk cancellariusa tudunk, nem is va- gyunk ez országnak cancellariusi; mü soha az országnak arrul számot nem adhatunk, nem is adunk soha, azmit megholt kegyelmes urunknak tetszett cselekedni, végezni, pactálni; lássa ezt Békes Gáspár őkegyel- me, azki ezben járt, most is fut, fárad ott künn, de fejedelmi kontyot azért még nem vágunk fejére; hagyja ott az fogát, azhol azt fente, vagy fenette.
Isten és kegyelmed is látja, hogy fejünköt senkiért se kockáztathatjuk, se az ország és hatalmas császár haragját magunkra, nemzetségünkre nem vonhatjuk; római császár őfelségének több bizodalma Békes Gás- pár őkegyelmében mintsem bennünk; ám lássák már most kegyelmetek, mit mívelnek; itt az konc, elnyeli azt más.”
Másnap jó hajnalban egybegyűlének az gyűlésben és alig valának együtt: íme minden további vita és szó nélkül kikiálták Báthori István uramot, az somlyait, főúr[i] öreg nemzetet vajdának.”
Választásukat a török Porta is elismerte, Báthori pedig titokban feles- küdött I. Miksa magyar király hűségére. A fejedelmi aspirációkat melen-
gető Bekes Gáspár (aki éppen a speyeri birodalmi gyűlésen tartózkodott a választás idején) nem tudott belenyugodni a döntésbe és szervezkedni kezdett Báthori megbuktatására.
Miksa király utasítására 1571. június 19-én a leleszi konvent be- vezette az új tulajdonosokat (Bekes Gáspárt, Csáky Mihályt és Hagymássy Kristófot) a huszti vár és uradalom birtokába. Az erdélyi rendek Kolozsvá rott tartott gyűlésükön megbotránko zásuknak adtak hangot a „testamentumos” urak eljárása miatt és megparancsolták az érintetteknek, hogy a várat (és a Bekes által visszatartott Fogarast) ad- ják vissza a fejedelemnek. Az 1571. november 19-i országgyűlés (ame- lyen Békés nem jelent meg) el akarta foglaltatni Husztot, de a jelen lévő Csáky és Hagymássy kérésére haladékot kaptak a Békéssel való megállapodásra.
Báthori végül kenyértörésre vitte a dolgot: ostrom alá vette Fogarast, ahonnan Bekes Gáspár elmenekült. Hagymássy feladta Huszt várát, cserébe továbbra is ő látta el annak kőkapitányi tisztét (Hagymássy ké- sőbb Közép-Szolnok vármegye főispánja, váradi, majd kővári kapitány, s noha hivatalosan a huszti kapitányságot és vele a máramarosi főispáni címet letette, Huszton továbbra is az ő szava döntött. Negyedik felesége, Kerecsényi Judit lévén magával Báthori Istvánnal is rokonságra került, erről tanúskodik epitáfi uma is: „Bárki legyél, tisztelve tekintsen szemed e sírra/Ekkora hőst csak ilyen egyszerű urna fed el/Ezek a hamvak amaz Hagymásinak a hagyatéka/Aki Beregszóból lett főrendű nemes/Váradot a vezetése alatt védték/Remegett két ellensége, amikor János volt a ki- rály/ Báthory István vette magához sógoraként/És általa lett kapitány Erdély népei közt/Nem volt agg, hogy meghalt, jaj, közepes korú volt csak/S ily nagy férfi uból nincs csak a híre ma már.”).
1575-ben a felső-magyarszági nemesség és a felkelt székelyek tá- mogatásával Bekes Gáspár Erdélyre tört, azonban a Maros-menti Kerelőszentpálon súlyos vereséget szenvedett. A Bekest segítő nemesek egyikeként került a vidékre Balassi Bálint is. A korabeli leírások sze- rint: „Kornis Gás pár huszti kapitány... Erdély határában beleütközve Balassa Bá lintba, egy kiváló tehetségű ifjúba, aki Békéssinek készült Magyar országból segítséget hozni, összecsapott vele, és bár szétszórta katonáit, maga sebet kapva, nem tudott eljutni a vajdához, Bálint pedig katonáinak elvesztése után Hagymási embereibe botlott, akik megsebe- sítve elfogták és a vajdához vitték.”
Természetesen a sebesült Balassi Bálint nem került azonnal Báthori udvarába, hanem Huszton, vagy egyes források szerint Kőváron gyógyult fel. Balassi Bálint fogságba esése alaposan felkavarta a politikai kedély- állapotokat – a nagyvezír levélben kérte Báthori Istvánt, hogy a foglyot küldje el Sztambulba. Balassi szerencséjére időközben Báthorit lengyel királlyá választották, s presztizsveszteség nélkül nem úszhatta volna meg a kiadatást. Ezzel a dilemmával foglalkozik az alábbi levél is:
Ad summum Vezirium Mehmet Passa. [Mehmet pasa nagyvezérnek.]
Az hatalmas Császár [III. Murad] és te Nagyságod levelét megküld- te az tömösvári passa. Parancsolja nekem, hogy Balassa János fi át és Sárközy Mihály fi át, egyéb fő rabokkal, az kik volnának, beküldeném az hatalmas Császár portájára. Én mint hív rabja és engedelmes szol- gája mindenbe az hatalmas Császárnak, és te nagyságodnak akarom tudására adni nagyságodnak, hogy az Balassa János fi a itt kézbe va- gyon, de ezen kívül fő fogoly semmi nincs, mert az harcnak utánna is, az mellyek Békessel való árultatásba és praktikába részesek és fő indító okai voltak, azokat levágattuk, az többinek példájáért. Az bódog em- lékezetű Szulimán Császár jeles fő rabokat, kiket szablyájával, hatal- mával megfogott, Nádasdit, Priny Pétert, Bornemissza Farkast, Bebek Györgyöt az megholt János [Zsigmond] királnak és atyjának [Jánosnak]
megadta, kiből nagy tisztessége és jó híre nevekedett az magyar nemzet közt, látván az hatalmas császár hozzá való kegyelmességét és tekintetit.
Hogyha penig engemet te Nagyságod reá kénszerit, hogy beküldjem, szi- dalmas leszen köztök az én nevem és minden tekintetek elfordul énrólam.
Ez is előttem áll, hogy nekünk keresztyéneknek hütünk ellen vagyon és az megholt fejedelmek is soha egy rabot sem küldtek portára, sőt sokat szabadétottak abból, jó hírt nevet vöttek és szeretetet mindenektül. Ez is előttem áll, hogy nekünk keresztyéneknek hütünkbe jár, kit ha megértnek minden népek, engem meggyaláznak és szégyenítnek, miérthogy az én előttem való fejedelmek soha egy rabot is sem küldtek be.És ha valamely ez ide valókba foglyá esik, soha semmiképpen meg nem szabadéthatom.
1575. október és december között”.
A huszti vár és uradalom fejlődése szempontjából fontos szerepet játszott a már fentebb említett göncruszkai Kornis Gáspár. Házasság út- ján került a vármegyébe, miután feleségül vette a Dolhay-vagyon egyik örökösnőjét, Dolhay Ilonát, aki tekintélyes vagyont (Kirva, Taracköz, Kökényes, Irholc, Nereznice, Gányafalva, Kalinfalva és Dombó egé-
szét, valamint az ökörmezei, kelecsényi és ripinyei részjószágok) vitt magával. Első felesége halála után Kornis újra nősült, Szalontai Tholdi Erzsébetet, a szomszédos Ugocsa megyében birtokos Újhelyi Zsigmond özvegyét vette feleségül.
1571-ben Máramaros vármegye alispánja (korábban ezt a tisztséget a Dolhayak töltötték be). A királyság és az erdélyi fejedelemség határ- területének vezetőjeként gyakran kell helyt állnia a különböző portyák visszaverésében, így 1575-ben, amikor a szatmári főkapitány csapatai betörnek Máramarosba és többek között felprédálják Kornis birtokát, Kirvát is. Bekes Gáspár csapatainak betörése idején már valószínűleg máramarosi főispán és huszti kapitány is. Kapitányi kinevezését úgy kaphatta meg, hogy azt a korábbi tulajdonosok tartották megszállva, csupán a kerelőszentpáli csata után foglalhatta el az erősséget.
Kornis Gáspár élete 1574–1594 között szorosan összefonódik a huszti váréval. Végvárként először is hozzálátott a megerősítési munkálatokhoz, amelyekhez az erdélyi országgyűlés 1576-ban portánként 25 dénárt sza- vazott meg. Főleg Besztercéről kért szakavatott mestereket a vár megerő- sítéséhez: „Odaküldtem Kdnek urunk őnga levelét, kiből megértheti kd az őnga akaratját. Azért kmed minden mulatság nélkül küldjön 5 kőmívest, az kettei oly légyen, ki követ tud faragni, az hárma penig kőmíves legyen. En- nek felette a téglacsináló mestert minden szerszámával Kd küldje Husztra, mert téglát kell vettetni, ígetni mindjárást. Ezeket kd szerszámokkal egye- tembe mindjárást Husztba küldje, kisedelem nélkül”.
Ekkor készül el a vár külső hármas kapuja, amelyen kívülről Bá- thory Kristóf címere volt látható az alábbi felirattal: „Hoc opus inssit fi eri Magnifi cus dominus Christoforus Báthori de Somlyó Voyvoda Transylvaniae comes siculorum Anno Domini Millesimo quincentesimo septuagesimo septimo. (1577)” A belső homlokzaton Kornis Gáspár uni- kornisos címere volt látható az alábbi szöveggel: „GASPARVS CORNIS DE GÖNTZ RVSZKA comes”. A kapu feliratául az alábbi evangéliu- mi idézet szerepelt, találóan a vár feladatára: „ORATE, VIGILATE, NEQVANDO FORTIOR TE SVPERVENIAT AC VNIVERSA TVA ARMA AVFERAT. Anno Domini (Imádkozz, őrködj, nehogy az erő- sebb legyőzzön téged, és elrabolja összes fegyveredet).
Kornis Gáspár nem csak Erdélyben, de külföldön is szolgálta ural- kodóját, így többek között 1577-ben a Dancka (Gdansk) városa elleni hadjáratban.
1582-ben jelentős konfl iktus bontakozott ki a huszti főkapitány és a máramarosi koronavárosok között, akik Kornist hatalmaskodással vádolták. Báthori István (aki időközben lengyel király és litván nagy- fejedelem is lett) július 18-án a litvániai Grodnóban kelt utasításában meghagyta Kornis Gás pár főkapitánynak és a többi hivatalnokoknak, hogy „az öt koronaváros lakosait sanyargat ni ne merészeljék, az ekkor megújított szabadalmaikban, s az előbbiekben is megőrizzék.”.
Báthori István halálát követően Kornis Gáspár egyike a varsói király- választó országgyűlésen részt vevő erdélyi követeknek. Husztra való ha- zatérése után értesül arról, hogy a vár egyik foglya Petru Cercel, korábbi havasalföldi vajda (egy ideig Medici Katalin francia királyné kegyence) megszökött rabságából: „a szerencsétlennek a széles ablak hozta meg a segítséget, szabadulást, megszökött a huszti várból, szétszakított ru- háiból fonott kötélén ereszkedve le a vár falán. Ágyában a régi recept szerint, kitö mött bábut hagyván az őrök megté vesztésére.”
Az új fejedelem, Báthori Zsigmond is megtartotta Kornist főkapitá- nyi tisztségében. 1590-1595 között tovább folytak az építkezések a vár- ban. Erre a korszakra esik a vár történelmének egyik tragikus esemé- nye – Gálffy János tanácsúr, a fejedelem egykori nevelőjének kivégzése.
Gálffy megpróbálta összebékíteni a Báthori-család különböző tagjait, azonban az udvari intrika áldozatává vált. Elfogták, előbb Váradra, majd medig Husztra vitték. Itt érte utól a halálos ítélet, amelyet 1593. március 8-án hajtottak végre a huszti várban: „Szabó Balázs, a vár akkori al- parancsnoka, Gálfi t letérdepeltette, s szemeit be akarta köttetni, kezeit hát ra akarta köttetni, Gálfi nem engedi, igy hallgatja végig az ítéletet, s mint Székely krónikájában említi „inclamato ter nomine Jesu inguben percusseri praebuit”. Állítólag a kivégzés után egy órával megérkezett a fejedelem követe, Egerváry Já nos is a kegyelemmel.
Fennmaradt Gálffy Jánosnak Báthori Zsigmondhoz címzett levele is, amelyben kegyelemért esedezik: „Kegyelmes Uram, természet szerént való Kegyelmes Fejedelmem! Az mindenható Istennek az Nagyságod életéért, boldogságos birodalmáért, és jó hírének, nevének, birodalmá- nak terjedéséért buzgóságoson könyörgök.
Kegyelmes Uram, természet szerént való Fejedelmem! Én megnyomo- rodott keserves rabszolga, arc az földre borulván szomorú és alázatos ábrázattal sírván könyörgök Nagyságodnak mint természet szerént való kegyelmes uramnak, fejedelmemnek: emlékezzék kicsinségétől fogván
való szolgálatomról, és boldog emlékezetű kegyelmes uramnak, szerel- mes atyjának [Báthory Kristófnak] való szolgálatomról, és mindeneknek felette az Istennek igazságáról, ki Nagyságodat vitte és rendelte feje- delmi méltóságának székibe; szánjon meg Nagyságod, és könyörüljön nyomorú vénségemen, ne legyen az én véremnek kiontása Nagyságod hatalma alól. Tám, Kegyelmes Uram, igaz, eléggé az főldig letapodtat- tam, rontattam; ne kiáltson az én vérem Méltóságodnak tekéntetére, se ne hervadjon véremmel fejedelmi méltóságának ékessége, kegyes volta.
Világosodjék inkább és terjedjen mindenütt az Nagyságod irgalmassá- gos cselekedeti, és magasztaltassék az misericordiában [könyörületes- ségben]. Kiért az Úr Istennek dicsőséges áldása boldogítsa Nagyságodat minden dolgaiban; én is mindenütt áldhassam, magasztalhassam feje- delmi méltóságát, kegyelmességét.
Keserves rabszolgája, Gálfi János m. p. (1593 eleje, Huszt).”
A tizenötéves háború (1591/1593 – 1606) jelentős változásokat ho- zott a magyarországi politikában, számos török hadjáratra került sor a maradék Magyar Királyság ellen. A határmenti kisebb összecsapásokat követően 1593-ban hadüzenetet követően Szinán nagyvezír jelentős had- sereggel érkezett Magyarországra, ahol több várat, köztük Veszprémet és Palotát is elfoglalták.
1594-ben a keresztények ellentámadásba mentek át, megkezdték Esz- tergom ostromát, majd a török főerők érkezésének hírére visszavonultak, majd török fennhatóság alá került Tata és Győr is. A szultáni hadvezetés mozgósította krími vazallusát is, s az információk szerint 50 000 fős seregével maga Gázi Girej kán is táborba szállt, azzal az elképzeléssel, hogy az al-dunai utat lerövidítve a Kárpátokon kelnek át.
Kornis Gáspár „a török által Magyarországba rendelt 80 ezer ta- tár közelgetése hírére a szorosabb utakat mindenfelől nagy munkával bevágatta. A tatárok azonban, kik Moldva felől jőve, Erdélyben, annak szoros őrizése miatt át nem törhet tek, ide Máramarosba Ökörmező fe- lül, a Nagy-Ág vize lefolyása után véletlenül és hirtelen Huszt tájékára beérkeztek. Kornis Gáspár a mellet te volt katonasággal és a nép egy ré szével rögtön eléjük ment, s azok előseregeit megverte. De a hazájuk- ból mintegy 80 ezeren kijött, s itt már a hegyek között eloszlott tatárok egy része által visszaveretve, alig tudott a várba menekülni. Megtud- ván azon ban kémjei által a haza kebelében dú ló veszedelmes elem nagy sokaságát, azok Khánját Chereit hat lóval, sze kérrel s több e vad nép
