....,_ .
RENDSZEREK
· A KEZDETEKTŐL
. A .
ROMANTIKÁIG
A MAGYAR KRITIKA ÉVSZAZADAI
SZERKESZTI:
SŐTÉRISTVÁN
I.
RENDSZEREK
2-3.
IRÁNYOK
4-5.;{MOZGALMAK
RENDSZEREK
A KEZDETEKTŐL
A ROMANTIKÁIG
ÍRTA ÉS ÖSSZEÁLLÍTOTTA TARNAI ANDOR ÉS CSETRl1 LAJOS ..
..
, 'SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ
AZ ELŐSZÓT SŐTÉR ISTVÁN ÍRTA
SOROZATTERV ÉS TIPOGRÁFIA HAIMAN GYÖRGY
'6 4 4-·
Cl SZBPIROOALMI KÖNYVKIADÓ, 1911
A MAGYAR KRITIKA ÉVSZÁZADAI
A magyar kritika évszázadai többnyire egy mostohagyermek sorsát és hely- zetét mutatják. Vannak szerencsés irodalmak, melyek hálásak a kritikának, mivel az tört utat az új tehetségeknek, s elősegítette nagy művek érvényesü- lését. A mi irodalmunkban nem egy írói meghasonlással, sőt írói pályák meg- törésével találkozunk, s mi tagadás, ezt nemegyszer lehet a kritika számlájára írni. Értetlenségek, tévítéletek, el nem ismertetések Csokonai vagy Berzsenyi pályáján, a Bánk bán elsikkadása egy pályázaton, majd pedig hűvös, első
fogadtatása, dühödt ellenkezés Petőfi költészetével szemben, értetlenség Jókai valódi értékei iránt, Vajda János költészetének alá-, majd túlbecsülése - csupa rossz emlék a kritika teljesítményeiről, pedig némelyik e kritikák kö- zül legjelentősebb kritikusaink, sőt nagy köhőink tollából származik. Igaz viszont, hogy kortársi kritika ismertette el például Vörösmarty nagyságát, emelte példává Aranyt, védte meg Adyt, és emelte méltó rangra a Nyugat második nemzedékét. Az irodalomkritikával társuló irodalomtörténet pedig végül is Csokonainak éppúgy igazságot szolgáltatott, mint Kazinczynak és Kölcseynek. ű gyészekből vádlottak, vádlottakból bírák lettek néhányan az irodalomtörténet pódiumm.
Mindez mégsem eleget enyhít a rossz emlékeken. Márpedig, ha a magyar kritika évszázadait áttekintjük, drámai küzdelemre ismerhetünk, mely elébb az elmék felvilágosításáért, majd a polgárosodásért, művelődésünk korszerű,
európai szintjéért folyik. Ennek a szintnek számonkérésére a magyar kritika talán következetesebben vállalkozott, mint maga az irodalom. Voltak korsza- kok, amikor kellemesen éreztük magunkat elmaradottságunkban. Ebből a ha- lálos kellemességből csak a kritikai szó ébreszthetett föl, akár a kritika mondta ki, akár az irodalom. Mert az irodalom maga is kritika kell legyen, az élet, a cselekvés kritikája, melyet az irodalomkritika csak még inkább nyomósítani hivatott. Ez a nyomósítási szándék hívta létre az írói kritikát, melynek Arany- tól Babitson át Németh Lászlóig olyan szép példáit láttuk.
Nem is a leghívatlanabb kritikus az író, hiszen az alkotói műhelyt ő a kri- tikusnál vagy a tudósnál jobban ismeri, és ma is meglepetéssel fogadjuk mindazt, amit például költőkritikusok kortársaiknak vagy elődeiknek költő műhelyeiben felfedeznek. A XIX. század egyik legnagyobb magyar kritiku- sának kell tekintsük Aranyt, s vannak korszakok, melyekben a kritikus vagy a teoretikus a költőnél vagy a regényírónál többet ér. Volt néhány esztendő,
amelyeknek legnagyobb irodalmi teljesítményét nem vers vagy regény, ha- nem Péterfy Jenő valamelyik esszéje jelentette. Viszont megmaradt volna-e
Az ember tragédiája, ha Arany föl nem ismeri jelentőségét? Költőként is- merte-e föl, vagy kritikusként? Ebben az esetben a költőt a kritikustól lehe- tetlen elválasztani. Néha ilyen kritikusnak érezhetjük Gyulai Pált is, de szinte csak olyankor, amikor regénye vagy verses regénye melléktermékeként írt kritikát. Hasonló kettősség jellemezte az 1945 előtti magyar esszét, mely éppannyira volt önvallomás, mint tárgyismeretet igénylő elemzés. A magyar kritika és tanulmányírás évszázadai olyan ismeretlen területekre szólítanak, melyek nem kevésbé érdekesek és lényegesek költészetünknél vagy széppró- zánknál.
Irodalmunkat, de főként kritikánkat elméleti tájékozatlansággal, igényte- lenséggel szokták vádolni. Akik ezt hirdetik, még a német irodalomnak is csak egy részében lelhetnék örömüket, de már semmiképp sem például a franciában. A századelő entellektüeljei azonban magasra vont szemöldökük alól nem elsősorban a magyar jelenségekre figyeltek - amiről pedig nem tud- tak, azt nemlétezőnek minősítették. Hiszen igaz is: irodalmi gondolkodásunk legfontosabb szövegei olyannyira feledésbe merültek, mintha soha papírra sem vetették volna őket. Nagy kritikusaink (Bajza József, Erdélyi János)
életművének nagy része máig kiadatlan vagy legalábbis nehezen hozzáférhető.
Kritikai múltunk egésze pedig nem is az elméletiség hiányáról, hanem inkább a túlságosan is készséges befogadásról, a túlságosan is bizakodó követési szán- dékról tanúskodik. Ú gyannyíra, hogy mindezzel szemben akár egészséges visszahatásnak is tekinthetjük Gyulai Pál makaca szkepszisét a túlhajtott elméletiséggel szemben. A pragmatikus kritikának ő az első jelentős magyar
képviselője.
Igazuk van azoknak, akik valamely nemzeti művelődés vagy irodalom va- lódi értékszintjét nem a magányos csúcsokon, hanem a nagy többség műve
lődési, képzettségi színvonalán mérik. A magyar kritika évszázadai olyan szin- tet mutatnak, melyen igazán nagynak néhány kritikusként is tevékenykedő költőt, illetve filozófust tekinthetünk- mellettük azonban a kritikusok többsé- gének gondolkodási szintjét is jelentősnek érezhetjük. Kritikai életünkben Arany János, illetve Lukács György jelentheti a magányos csúcsot, a len- tebbi szintet Gyulai Pál és Péterfy Jenő - ami éppen nem kevés. A magyar kritika évszázadainak egyik paradox tanulsága, hogy a kritikában nem min- dig a legnagyobbak erélyes ítéleteiből származik a legtöbb haszon, hanem in- kább azoknak a magas műveltségű és fogékony szellemeknek elemző munká- jából, akik, még ha kezdetben egy szűkebb körön belül is, de idővel mind szé- lesebb közegben, koruk és utókoruk ízlését szinte észrevétlenül megszabják.
A magyar kritika évszázadai bővelkednek az ilyen jól olvasó műértökben
- akár Bárány Boldizsárra gondoljunk, akár Henszlmann Imrére - akár Re- viczky Gyulára vagy Halász Gáborra. Az ő hatásuk szabja meg egy korszak valódi ízlésszinvonalát, s válik a náluk akár nagyobb személyiségeknél termé- 6
kenyítőbbé. Arany János hasztalan alakította volna ki kritikai és irodalom- történeti koncepcióját, ha nem alkalmazza kritikusi, tanulmányírói gyakor- latában Gyulai Pál.
Mit tanulhatunk, kritikusok vagy olvasók, a magyar kritika évszázadaiból?
Elméletet aligha, hiszen az elméletek hamarább az idejüket múlják, mint a kritikusi érzékenységből és fogékonyságból fakadó fölismerések. Megtanul- hatjuk azonban az elméleti igényt, mely sokkal általánosabban jellemzi a ma- gyar kritika múltját, mint amennyire ezt elismerik róla. Az. is bizonyos, hogy az elmélet felhasználása egykönnyen válhatik az ítélőerő hiányának leplező
jévé. Mert a kritikusi fogékonyságot ki lehet fejleszteni, ha van miből, és el lehet sorvasztani, még ha megvan is. A kritikai erkölcsöt azonban csak példák nyomán és gyakorlással lehet fenntartani. Ennek a kritikai erkölcsnek szép példáival is szolgálnak a magyar kritika elmúlt évszázadai. Gyulai Pált nem a fogékonysága, sőt nem is mindig az ítéleteinek hitelessége miatt állíthatnók magunk elé példaként, de mindenképp a kritikusi erkölcse miatt, melyért a
„vitéz, kis urat" Ady is becsülte. Az. a Gyulai, aki nem az ellenségeivel akar békében élni, hanem önmagával, a maga erkölcsi eszményének bevallatlanul is azt a Petőfit tekinti, aki csak „haladt a maga útján, önerejében bízva és tü- relmetlenül". Gyulai tehát igazi kritikai erkölcsöt tulajdonít Petőfinek, még- hozzá éppen nem alaptalanul, és ez az erkölcs érvényes a mindenkori kriti- kusra, akinek önerejében bízva, a maga útján kell haladnia - s még az sem hiba, ha türelmetlenül.
A magyar kritika évszázadainak ez a szöveggyűjteménye a Magyar Tudo- mányos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének egyik műhelyében ké- szült, a magyar kritikai irodalomról való gondolkodás egész múltját és túl- nyomórészt ismeretlen anyagát feltáró alapkutatás melléktermékeként.
A Tarnai Andor vezetésével megvalósuló első magyar kritikatörténethez ké- pest ez az antológia, szövegeivel és bevezető esszéivel, a magyar kritika egé- széhez képest csak kicsinyített képet nyújthat, de kívánatos, hogy az ilyen kép is az egésznek méreteiről és fontosságáról fogalmat adjon.
Sőtér István
A KEZDETEKTŐL
A FELVILÁGOSODÁSIG
SZÓBELISÉG - LATINSÁG
1- ÍRÁSBELISÉG
Aki a magyar művelődés legrégibb századaiban vallott irodalmi nézeteket ismerni és e kor műveit a maguk történeti mivoltában is érteni akarja, az iro- dalmi gondolkodás olyan rendszereivel kell megbarátkoznia, melyek már rég a perifériára szorultak, s ma élő emlékei csak egyes korszakokra korlátozottan vagy sommásan elintézett tömegjelenségként fordulnak elő az irodalomtör- ténetekben. Az egyik ilyen rendszer az úgynevezett szóbeli irodalomé, amely az írásismeret (alfabétizmus) nagyobb mérvű elterjedéséig az anyanyelvű iro- dalom egyetlen megjelenési formája volt, de utóbb jobbára az írástudatlanok körébe szorult vissza, s eredeti alakjában az analfabétizmus teljes megszűnése
idején, éppen napjainkban van kihalóban. Anyagának összegyűjtésére Révai Miklós, a kiváló nyelvész és Rát Mátyás, az első magyar újságíró 1782-ben tette az első, elméletileg még nem egészen biztos lábakon álló javaslatot, Er- délyi János - új irodalmi és politikai elgondolások alapján - 1847-48-ban há- rom hatalmas kötetben publikálta az addig felhalmozott anyag egy részét;
ennek a szóbeliségnek gyűjtését és tudományos feltárását végzik a mai folk- loristák.
A szóbeli irodalom - neve ellenére - nem fából vaskarika. Egy vers vers marad akkor is, ha színművész előadásában halljuk, talán éppen a legújabb kommunikációs eszközök közvetítésével (a rádióban vagy a televízió képer-
nyőjén) élvezzük, sőt hatása így még nagyobb lehet, mint ha nyomtatásban olvassuk. A néma olvasás amúgy is viszonylag késői kulturális jelenség: a gyakorlatlan gyerek ma is mozgatja a száját, mikor meséskönyvét betűzi, a középkorban meg általános volt a hangos olvasás. A közlés eszközeinek fejlő
dését s a mai tapasztalati tényeket úgy lehet némi általánosítással megfogal- mazni, hogy a nyelvi kommunikációnak jól elhatárolt szakaszokra bontható története van, amely a szóbeli érintkezéssel kezdődik, a kézírással, majd a nyomtatással folytatódik, hogy a technika jóvoltából manapság újból a hallás és a látás kerüljön bizonyos mértékig előtérbe. Az írás elterjedése előtti szó- beli közlés korszakának (szóbeliség) termékei művészi szempontból nem ala-
csonyabbrendűek vagy „primitívebbek" az eleve nyomtatásra szánt alkotá- soknál - Homérosz nem „rosszabb" szerző egy XX. századi regényirónál;
kizárólag arról van szó, hogy a nyelvi közlés történetileg adott és uralkodó le-
hetőségei messzemenően befolyásolják az irodalmi alkotás folyamatát s a
szerző (előadó, író) és a (hallgató vagy olvasó) közönség viszonyát.
E viszony létrehozásának legegyszerűbb, történetileg legkorábbi módja a szóbeli közlés. Ha irodalomról beszélünk, nem az egyszerű, mindennapi be-
széd persze, hanem annak a hagyomány által kialakított és olyan elkülönült formája, mely a társadalmi élet bizonyos eseményeihez, időhöz kötött és rendszeres munkavégzéshez, szabályozott társadalmi élet során kialakult szo- kásokhoz és a mindezeket szentesítő vallási képzetekhez tapad, s amelyeknek nyelvi anyaga éppen az intézményszerüség hatására konzerválódik, vagy, mint mondják, formulaszerűvé válik.
A szóbeli irodalmat általában külön fejezetben, ősköltészet cím alatt írják le a magyar irodalomtörténetek szerzői; kezdetét, a formulák legkorábbról ki- mutatható adatait figyelembe véve, manapság messze a honfoglalás előttre, végét 1200 tájára teszik; közelebbről munkadalokat, sirató- és sámánéneke- ket, főként azonban a közösség hőseiről szóló elbeszélő költeményeket foglal- nak alá, melyek különösen a XIX. század eleje, a nemzetté válás korában ke- resett ősi műveltségi közkincs, a magyar „naiv eposz" gondolatának felmerü- lése óta foglalkoztatják a tudományt. A homéroszi eposzok létrejöttének és
szerzőségének kapcsán az epikával foglalkozott legbehatóbban a nemzetközi kutatás is, miközben a visszatérő elemek (formulák) több típusát különítette el, de számításba kell venni, hogy többé-kevésbé kötött formulákat és formu-
laszerű kifejezéseket a történeti énekeken kívül a társadalmi élet más helyze- tei is kifejlesztettek, s fontos érvnek látszik az ősköltészetnél tágabb értelmű szóbeli irodalom fogalmának elfogadása mellett, hogy ez a formulák és a kö- vetkezetesen alkalmazott formulasorozatok egész repertoárját s használatuk minden társadalmilag szentesített alkalmát hivatott magába foglalni. E két
tényező - formulák és alkalom - akkori meglétét és folyamatos továbbhagyo- mányozódását nevezhetjük mai szóval irodalmi életnek; még bizonyos dif- ferenciálódás is megfigyelhető az irodalom javára: ha igaz az, hogy a tradíció
legfőbb őrzői kezdetben a sámánok voltak, a szóbeli közlés irodalmi jellegé- nek bizonyos önállósulásaként érthető, hogy a hősi énekeket utóbb hivatásos énekmondók adták elő, kiknek tehetséggel és megfelelő gyakorlattal kellett rendelkezniük mesterségükben.
A mai, írásbeliségen alapuló kommunikációs viszonyok anakronisztikus visszavetítése lenne azt gondolni, hogy az írástudatlan előadó betanulta szö- vegét, mert hiszen rögzített alapszöveg nem volt, amit emlékezetébe véshe- tett volna. Elsajátította viszont a visszatérő formulákat, az előadott anyagba
illeszthető és variálható formulaszerű kifejezéseket, kívülről tudta a történe- tet, s ezt szabadon díszítette más, hasonló eseménysorozatokból származó ti- pikus jelenetekkel (követ fogadása, tanácskozás stb.), s tudta, hogy e jelenete- ket szokásos rendbe lehet illeszteni (a tanácskozás után hadüzenet, sereg- szemle stb.). Az írottal szemben a szóbeli irodalomnak létformája az, hogy a tárgyilag azonos mondanivaló csak variánsokból él, maga a variálás pedig az
előadó alkotásmódja. Egy-egy változat létrejöttét az előadó egyéni tehetségén túl nagy mértékben befolyásolja az alkalom és a közönség. Egy törzsfőnök
jelenlétében másként kellett énekelni (s mások is énekeltek), mint közrendű kísérete előtt, ugyanazon történetet a hallgatóság diszpozíciója szerint hosz-
szabban vagy rövidebben lehetett előadni, de nem volt szabad teljesen ön- kényesen variálni sem, mert a hallgatóság nagyjából ismerte az eseményt, a formulákat és azok elfogadott variálási lehetőségeit: létezett tehát külön-
böző (tematikai, nyelvi) igényekben mgnyilatkozó kritika, mely honorálta, ami a tradicionális ízlés határai között megfért, kifejezhette azonban a nemtet- szést is.
A szóbeliségnek a kritikai gondolkodás kezdeti állapotával kiegészített váz- latát azért kellett bevezetésképpen felvázolni, mert az irodalmi érintkezés e korai formája a magyar nyelvben csak a XVI. századdal, a szó- és írásbeliség elég hosszúra nyúlt átmeneti korszaka után vesztette el uralkodó helyzetét.
Az átmenetre mint korszakra csak újabban s akkor derült fény, mikor észre- vették, hogy a XVI. század írni és olvasni tudó, úgynevezett deák énekmon- dóinak szövegeiben sok még a szóbeliség korából származó formula, s csak két évtizedes az a megfigyelés, hogy a XVII-XVIII. század kéziratos énekes- könyvekben megőrzött szerelmi lírája és politikai költészete kisnemesek és deákok körében, írásos formában élt ugyan, de a lejegyzők egyáltalán nem tö-
rődtek a szerzőséggel, s tetszésüknek és az alkalomnak megfelelően variálták a hagyományból készen kapott anyagot. Mindkét jelenség kutatásában több ma még a tennivaló, mint az eredmény, de a vizsgálódás megéri majd a rá- fordított időt és fáradságot. Az eltűnt magyar szóbeli irodalom rekonstruálá- sát eddig jobbára a két szélső határról, a finnugor énekekből és a mai folklór- ból kiindulva kísérelték meg; újabban arra hajlunk, hogy a legkorábbi, ver- ses és prózában fogalmazott írásos emlékek elemzésével próbáljuk a nagyon távoli és az elérhető közelségben lévő szövegek összefüggését megállapítani.
Ha nagy névhez akarjuk kötni, Kölcsey óta általános a panasz, hogy az ős
költészet és a „rittervilági hőskor" énekei (lovagi költészet) a szóbeli irodalom más régi formáival együtt csaknem nyomtalanul elvesztek. A XVII. század eleje óta nem hiányoznak a kezdetben tudóskodó, utóbb romantízáló vagy pesszimizmusba hajló magyarázatok sem a hiány indokolására, s eközben nem- ritkán hivatkoznak a görögökre s a gazdag francia és német középkori költé- szetre. E tagadhatatlan hiány oka valószínűleg abban keresendő, hogy egyes nyelvek szóbeliségnek még sok ismérvét viselő irodalmát volt kinek leírni, a mienket nem; ott kialakult egy írástudó közönség, amely írásban is látni kí- vánta, amit hallott vagy tudott; nálunk a regös éppúgy írástudatlan volt, mint bármelyik országos méltóságot viselő hallgatója, s énekeit legfeljebb latin prózára írta át néhány histórikus az egykorú történetírás műfaji követel- ményeinek és saját politikai állásfoglalásának megfelelően variálva tovább tartalmukat.
Haa történetírók eljárását a szóbeli irodalom felől nézzük, nem tettekmást, mint az akkoriban ismert énekek egy részét valamely általuk ismert változat- ból prózában kivonatolták és egyszersmind tovább variálták; az írott iroda- lom szempontjából azt mondhatjuk, hogy e szerzők a jokulátorok (énekmon- dók) alkalmilag előadott énekeiben megörökítésre érdemes költészetet nem
láttak, maguk az írók pedig - egy másik irodalmi rendszert birtokában - ma-
gasabbrendű tudós kritikának vélték eljárásukat.
E másik (második) irodalmi rendszer a középlatin írásbeli kultúrával került Magyarországra. Az európai középlatinság kora a legalább kétezeréves latin
nyelvű irodalom folyamatában szemlélve merőben más, mint az ókoré vagy akár a XVI-XVIII. századé, mely a reneszánsz kapcsán kerül majd először
szóba. Egyenes folytatása ugyan a klasszikus latinnak, de jelentékenyen el is tér tőle: egyes szavak jelentése módosult, számos új képződött korábban is- meretlen fogalmak és intézmények megnevezésére, ismét mások a nemzeti
nyelvekből kerültek belé, s emiatt nyelvtani egységessége mellett is oly sok változata alakult ki, hogy ma külön szótárakat adnak ,ki az egyes országok anyagából, a szakember meg pedig hozzávetőlegesen meg tudja mondani, hogy egy-egy szöveget hol, milyen hatás alatt fogalmaztak. Irodalomtörténeti szempontból rendkívüli fontosságúak a verselés középlatin eszközei. A klasz- szikus kor időmértékes verselése mellett ugyanis hangsúlyos formák terjedtek el, s megjelent a középkori költészet legnagyobb formai vívmánya, a rím.
A latinság közép- és újkori szakaszáról általában azt kell megjegyezni, hogy a nyelv e két utóbbi változatában lett István királytól fogva hivatalosan egészen 1844-ig az igazgatás és az oktatás nyelve. Latinul fogalmazták a tör- vényeket és a bírósági iratokat, a diák nyolc századon át előbb tanulta meg a latin szavak leírását, mint a magyarokét, s még a XVIII-XIX. század fordu- lóján is számos témakörről könnyebben és szabatosabban beszéltek az iskolá- zottak latinul, mint anyanyelvükön. A mai ember, valljuk meg, meglehetősen
értetlenül áll szemben a kétnyelvűség e fajtájával, mert most a művelődés egész anyagát anyanyelven kapjuk, s egy vagy több idegen nyelv elsajátítása rendes körülmények között az anyanyelv primátusát egyáltalán nem érinti.
Mindössze körülbelül százötven éve ilyen azonban az állapot. Korábban a
művelődés nyelve nem volt azonos azzal, amit otthon beszéltek, a köznapi nyelv azonban hol lassan, hol gyorsabb ütemben, újabb és újabb területeket meghóditva közeledett a mindenki által tapasztalatból ismert mai állapot felé, mely nálunk mindent összevéve nem régibb a polgári nemzet kialakulásánál.
Még nehezebb manapság elképzelni, hogyan lehetett egy holt nyelv törté- neti korszakok során át az ország lakosainak mintegy második anyanyelvévé, melyet XVIII. századi anekdoták szerint hallás után uraik mellett szolgáló parasztok is megtanultak néha, s hogyan lehetett az államot egy minden or- száglakos számára idegen nyelven kormányozni. Nos, ha a hazai latinság el- halásának okát a polgári korral, pontosabban az ezt létrehozó gazdasági és tár- sadalmi viszonyokkal - valamint a nemzeti ideológiával - lehet kapcsolatba hozni, virulását és tartós uralmát az elöző termelési móddal, a feudalizmus- sal magyarázhatjuk. Mikor Magyarország a XI. században a kereszténység római ágához és késöantikvitásból kinövő latin kultúrájához kapcsolódott,
vezetői a nyugati feudalizmus meghonosítását is magukra vállalták. Az ural- kodó osztály világi szárnyának élén a király állt, alatta a nagybirtokosok, még 14
lejjebb a nemesség (a lovagok); a szabad parasztok jobbágyokká váltak, s a hatalom és gazdagság alapja a parasztok művelése alatt álló földbirtok lett.
Minthogy minden gazdaság önellátásra igyekezett berendezkedni, pénz- forgalom alig létezett, s az ipar és a kereskedelem, a városi élet és a polgárság lassú kifejlődése a korábban kialakult feudális társadalmakban is csak a XI.
századtól keltezhető. Az értelmiség szerepét a papság töltötte be: egyrészt az istentisztelethez nélkülözhetetlen könyvekről gondoskodott, s a vezetése alatt álló iskolákban saját utánpótlását nevelte, másrészt intézte az állami élettel kapcsolatos írásbeli munkát.
Magyarországon a kereszténység első két századában oly kevés frnivaló akadt, hogy az ország szellemi elitje a XI-XII. században csak százötven- kétszáz főből állt. Bár egyes iskolák, mint a korhoz képest gazdag és viszony- lag modern könyvtárral rendelkező pannonhalmi kolostoré, magas képzést adhattak, a magyar egyházi szervezetnek arra még nem futotta, hogy a kellő
számú klerikust saját erejéből nevelje ki, s I. László törvényben szabályozta a külföldről bevándoroltak jogállását és kötelességeit. A papi értelmiség számbeli növekedése csak a XII. század végén indult meg, az erőteljesebb
felemelkedés a XIII. század elejére tehető. Vezető rétege (a legtehetősebbek)
tanulmányait a középkor első felében Franciaországban, főleg a párizsi egye- temen, a reneszánsz kor el6tti Európa szellemi központjában végezte, utóbb Olaszországot kereste fel, ahol főként jogi végzettséget szerzett. A közép- rend a XIV. század végétől a közelebb fekvő Krakkó, Bécs és Prága egye- temeit látogatta ezerszámra, hogy itthon később tisztes karriert fusson be.
Legtöbbjük csak a filozófiai karra iratkozott, aminek elvégzése az akkori, söt a századokkal későbbi tanrendszer szerint is afféle előkészítő iskolaként csu- pán a többi fakultás látogatására jogosított fel: érettségit adott - mondhat- nánk mai szóval. Akinek tanulmányútra nem futotta, a káptalanok vagy a városok iskoláiban tanult, s ezekben a XV. századra már sok olyasmit lehetett elsajátítani, amiért egy-két évszázaddal előbb még valamelyik külföldi egye- temre kellett utazni. Jó képzettséggel látták el tagjaikat a középkor második felében alakult új szerzetesrendek (ferencesek, domonkosok) tartományon- ként szervezett főiskolái (studium generale). Különösen a dominikánusok váltak híressé: Mátyás Budán alapítandó egyetemének magjává éppen az ő studium generale-jukat kívánta megtenni.
A hazaiak XIV-XV. századi, nagyobb mérvű külföldi egyetemjárásával
egyidejűleg indultak meg a Mátyáséhoz hasonló egyetem-kísérletek, amelyek kivétel nélkül meghiúsultak Pázmány Péter nagyszombati alapításáig (1635), de az sem lett a XVIII. század végéig az egész ország egyeteme vagy legfon- tosabb művelődési központja. Az elsö, pécsi egyetemalapítással (1367) kez-
dődő kudarcsorozattal elég sokat foglalkoztak, és folyik a kutatás ma is.
A számos ok között, amit eddig felsorakoztattak, minden valószínűség sze- rint az a legalapvetőbb, hogy nálunk a középkor utolsó századaiban sem vá- lasztották sokan élethivatásul az intellektuális munkát. Ez viszont arra a tár-
sadalmi-történeti tényre vezethető vissza, hogy kevés volt a valódi város és benne a valódi polgár, akinek fia presztízsokokból tanult és jövedelmező egy- házi javadalmakra vágyott.
Az. egyházi és világi értelmiség iskolákban elsajátított tananyagát és hiva-
tásszerű működését hosszadalmas és fölösleges lenne részletesen ismertetni, mert mind az egyes tárgyak és a tudományok egész rendszere, mind az igaz- gatási és bíráskodási eljárás ismeretlen a mai olvasónak. Az. irodalmi gondol- kodás szempontjából annyi a lényeges, hogy a jegyző, vagy régiesebb, de ma is ismert, középkori eredetű szóval, a nótárius szakismeretét, a levélíró-mes- terséget latin szóval ars dictandi vagy ars notaria kifejezéssel jelölték; magát a tant iskolákban, sőt egyetemeken tanulták, s hosszas gyakorlattal sajátították el megbízhatóan. A nótáriust napi munkájának végzésében úgynevezett for- mulárium segítette, mely a különböző fajtájú hivatalos iratok mintapéldá- nyait tartalmazta. A levelező könyvek e távoli ősének magyar nyelvű válto- zatai csak a XVIII. század végén jelentek meg nyomtatásban; tartalmuk egy része: hogyan kell kifogástalan nyugtát vagy kérvényt megírni, máig iskolai tananyag. A középkori latin gyűjteményeket használóik elődeiktől vették át, s a készen kapott anyagot a maguk gyakorlatában látott példákkal egészítet- ték ki. Hasonlóképpen jártak el késői utódaik is: Mészáros Ignác, az első jelentős magyar regénysiker fordítója (Kártigám, 1772), abból az anyagból állította össze levelező könyvét, amit patrónusainak és kenyéradó gazdáinak iratai között talált.
A latin formuláriumok osztályozása több szempont szerint történhetik:
lehetnek először is egyháziak és világiak; az első csoporton belül szerzetes rendek vagy világi papság számára írottak, a másodikban hivatalos (irodai) és magánhasználatra szerkesztettek különíthetők el. Feltételezik, hogy formu- láriumokat Magyarországon a XIII. század második felétől használtak, mert a királyi udvarban ekkor már nagy számban és meglehetősen sablonosan állí- tották ki az okleveleket. Az. első ismert hazai formulárium 1320 tájáról való:
ferences eredetű, s arról nevezetes, hogy kódexe tartalmazza a Gyula/ehir- '1ári Glosszák néven ismert nyelvemléket; ugyancsak franciskánusoktól szár- mazik egy másik, XVI. század eleji mintagyüjtemény, amelyből az 1514-i parasztháború eszmetörténeti hátterét sikerült értékes adatokkal megvilágí- tani. Tapolcai Bertalan oklevélformulái (1324-55) azért érdemelnek figyel- met, mert az összeállító megörökitette egy tanár és tanítványa levélváltását, s lemásolásra méltatott egy jokulátort ajánló iratot.
A formuláriumok egy csoportját azok alkotják, amelyeket iskolai haszná- latra állítottak össze, és a minták mellett a tanár jogi vagy nyelvi és stilisz- tikai magyarázatait tartalmazzák. Magyarországon egyetlen ilyen típusú ke- rült elő: a bolognai egyetemen tanult Uzsai János (+1351) egri kanonok 1346-50 között adta elő az ottani káptalani iskolában tanítványainak. Jó tan- könyvnek tarthatták, mert kerek száz esztendő múlva még lemásolta magának valaki.
Uzsai János ars notariá-jának elszórt megjegyzéseiből világosan kiderül, hogy a hallgatók között papnak készülő diákok éppúgy ültek, mint olyanok, akik a világi életben klvántak megmaradni, és ügyes tollukban bízva készültek megélhetésüket biztosítani. Nem is alaptalanul, mert a középkor utolsó szá- zadaiban az udvar vezető hivatalai, a bíróságok, a megyék és a városok ezer- számra állittattak ki iratokat, s a tehetséges hivatalnokember könnyen kar- riert csinálhatott. A nótárius munkájának egy része a formuláriumok haszná- lata által mechanizálódott; semmi nem pótolhatta azonban a felmerülő ügy helyes megértését, mert csak ez képesített a megfelelő iratminta kiválasztá- sára, s nem válhatott teljesen gépiessé a megfogalmazás sem, mert az adato- kat be kellett helyettesíteni a megfelelő helyre. A hozzáértő pusztán e két jel-
ből meg tudta ítélni a jegyző képességeit.
Levélírással és oklevelek kiállításával, mint említettem, egyháziak és vilá- giak egyformán foglalkoztak; már kizárólag papokra hárult a prédikálás fel- adata, melyet elvben mindegyiknek vállalnia kellett. Az egyházi beszéd a mai felfogás szerint nem része az irodalomnak: a XVIII. század után nem fog- lalkoznak vele a legterjedelmesebb irodalomtörténetek sem, de korábban mind a nagy szónokokat (Pázmány Péter), mind a prédikációt mint tömeg-
műfajt méltatni szokták. Legnagyobb jelentőséget a középkorban tulajdonít- hatunk neki: ha tízezerszámra írtak okleveleket, százezrekre mehet a falusi és városi templomokban, a rendházakban és a püspöki katedrálisokban el- hangzott beszédek száma; a prédikáció volt az az eszköz, mely által a pap a híveket, az egyház a világiakat leginkább befolyásolhatta.
A középkorból kétféle prédikációtípust ismerünk: a XIII. századig a ho- milia uralkodott, amely a napi evangélium magyarázatából és morális tanul- ságainak kifejezéséből állt, később az úgynevezett sermo került előtérbe, melyben egyetlen bibliai citátumot taglalt és fejtegetett a szónok. Az első típust mindvégig használták, s különösen tanulatlan közönség előtt prédikáló papoknak ajánlgatták, a másodikkal műveltebb közönség elé léptek a prédiká- torok. Az utóbbi típust a középkor második fel ében alakult szerzetesrendek terjesztették el, amelyek főként a városi lakosság lelki gondozásával foglalkoz- tak. Az egyházi szónokoknak mintaprédikációk álltak rendelkezésre, a szó-
székről elmondandó beszéd szabályait ars praedicandi-nak hívták; a művel
tebb papok - a nagyobb városok plébánusainak szintjéig - szivesen másoltak össze maguknak beszédmintákat, az egyetemeken és a studium generale-kon tanitották és gyakoroltatták a prédikálást. Művelt egyháziak szakismereteik birtokában pontosan meg tudták ítélni egy pap tehetségét és képzettségét, az iskolázott, lelkipásztoruk szavára jól odafigyelő világiak meg legalább azt tudták eldönteni, hogy a szokásoknak megfelelően szól-e hozzájuk, nem is- métli-e magát, mert ha vétett a szabályok ellen és untig egyformán prédikált, nem vették tőle jó néven.
Még nem ismeretes, hogy a magyarországi művelt papok milyen ars praedicandi-hoz igazodtak; az sem, hogy különböztek-e vidékenként (egy-
házmegyénként) vagy rendenként a szabályok egymástól; még kevésbé, hogy közvetlenül a tanok, vagy inkább a bevett szokás irányították-e az általános gyakorlatot: annyi biztos, hogy a középkor végének két nagymunkásságű
ferences szónoka, Temesvári Pelbárt és Laskai Ozsvát meglehetősen egy- forma séma szerint beszélt, a pálosrendi Gyöngyösi Gergely viszont, az em- litettek kortársa, másként szerkesztette prédikációit. Ugyanez a pálos az egyetlen középkori magyar író, aki rendje belső életéhez direktívákat adó, Directorium című művében néhány jó tanácsot kötött prédikáló társai lelkére.
Egyebek között azt, hogy minden hallgatósághoz társadalmi állásának és lelki beállitottságának megfelelően kell szólni, s ha a rendházi szónok világiak előtt beszél, ne zavarja a gyerekek sírása, a felnőttek alvása és járás-kelése. Gyön- gyösi felsorolta a prédikáció irodalmi segédforrásait, a hasznos beszédtárgya- kat, de a helyes szónoklás módját már nem írja meg; - feltételezhető, hogy ezt máshonnan tudták olvasói.
Mind a levélirás és a prédikálás gyakorlati szabályai, mind az érvényes szo- kásokat rendszerbe foglaló tankönyvek végső soron a latin antikvitás retori- káin alapulnak. Az. ókori szónoklattanok szerzői azt írták meg, hogyan lehet a bíróságon, a népgyűlésen a bírákat vagy a hallgatóságot a szónok ( orator, rhetor) véleményének elfogadására rábírni, vagy hogyan kell dicsőíteni vala- kit; a hatás érdekében gondosan részletezték a beszéd felépítését, a stiláris eszközöket, foglalkoztak a betanulás és az előadás módjával, s minthogy go- nosz emberek szónoki tehetségüket helytelen, sőt rossz célok elérésére hasz- nálhatták fel, hangsúlyozták, hogy a szónoknak nemcsak ékesszólónak, ha- nem erkölcsileg feddhetetlennek kell lennie. A középkori oktatás a késő antik
rendszerből vette a tankönyvek és iskolai olvasmányok egy részét; örökölte a rétoriskolák hagyatékát is, de az új körülmények között kialakult új formák- hoz (oklevél, prédikáció) alkalmazta a régi tantételeket, nemegyszer új értel- met adva a régi terminológiának. Az. ókori retorikákból vezethető le például, hogy a levelekben elő kell adni a tényállást, az ebből következő kérést, köte-
lező a megszólitás és a záradék, s ugyancsak ennek a forráscsoportnak jele Gyöngyösi Gergelynél az a tétel, hogy a szónoknak hallgatóságához kell alkal- mazkodnia, ha célt akar érni.
Az. irodalmi gondolkodás eme elméleti részeinél jobban érdekelte a magyar tudományt az irodalmi magyar nyelvűség előbb már érintett kérdése. Először
az a vád kapott hangot, hogy a tengernyi latin írásmű elnyomta a magyart, s az egész középkorból emiatt nem maradt ránk tizenöt-húsz kötetnél több
anyanyelvű szöveg. A hiány oka utóbb is tisztázatlan maradt, de idővel in- kább az a gondolat került előtérbe, hogy a magyar irodalmi nyelv a latinon mint mintán mintegy „nevelkedett", csak éppen a nevelés módja maradt ho- mályban. Növelte a nehézségeket, hogy e hosszadalmasnak képzelt „nevelke- désnek" korai szakaszából IJ'aradt meg két kiválóan fogalmazott emlék, a Halotti Beszéd (1200 előtt) és az Óma.gyar Mária-siralom (1300 körül), ame- lyek sokkal jobbak, mint számos XV-XVI. századi szöveg. E tényekhez még 18
oda lehet fűzni, hogy az 1480 után felbukkanó első magyar nyelvű levelek formailag nem szabálytalanabbak, mint ugyanekkor keltezett latin társaik, és elvétve is alig akad bennük idegen (latin) szó. Hogy e szövegek azért let- tek-e kitűnőek, mert nagy fordítási gyakorlat állt mögöttük, melynek termékei azonban (a zord idők viharában) nyomtalanul elvesztek, és igaz-e az az elkép- zelés, hogy a kitartó írásbeli fordítgatás csiszolja leginkább az irodalmi nyel- vet, az itt és előbb elmondottakat tekintetbe véve legalábbis átgondolásra szo- rul; még akkor is, ha Kazinczy Ferenc - századokkal később és stilusfejlesz- tési célokból vezettetve - ezt a módszert tartotta a legjobb eszköznek prog- ramja megvalósításához.
Az írásbeli latinság és a történeti perspektívában írásosság felé fejlődő ma- gyar nyelv kapcsolatának vizsgálatához a mindennapok társadalmi realitása és a középkori tollforgató értelmiség munkamenetének józan felmérése adott újabb, a korábbiaknál biztosabb támpontokat. A bírósági tárgyalásokon a bí- rák magyarul beszéltek a pereskedőkkel, mert sem ők, sem az eléjük citált felek nem tudtak latinul. Anyanyelven kellett hozniuk az ítéletet is, melyet a
jegyző foglalt később írásba latinul, s ugyanő volt az, aki az ügy korábbiak- táit anyanyelven ismertette. A folytonos latinról magyarra és magyarról la- tinra fordítgatás miatt a latin fogalmazáson túl az írástudók óriási gyakorlatra tettek szert a tolmácsolásban, melynek során a szakterület minden szavának és kifejezésének mindkét nyelven meglehetősen pontos megfelelője alakult ki, s minthogy a latin szövegezést már az iskolákban magyar útmutatások segít- ségével tanulták, e nyelvi készlet a latin tudással együtt öröklődött tovább.
A különbség a két nyelv viszonyában a magyar rovására abban mutatkozik, hogy a latint írásba kellett foglalni, az anyanyelvi változat pusztán szóban hangzott el, vagyis szóbeli tolmácsolás szintjén maradt. Ha mármost a gya- korlat tényeit kellőképpen figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy nem a szó mai értelmében vett s főleg írásbeliségre vonatkoztatott fordítások során át emelkedett a magyar nyelv az irodalmi szint felé, hanem bizonyos alkalmakra és szakterületekre korlátozódó, szóbeliségben maradó tolmácsolás által.
A nótáriusnak tolmácsolás közben ügyelnie kellett, hogy a latin és a magyar szöveg tartalmilag pontosan fedje egymást. Fontos követelmény volt még, hogy a magyar tolmácsolatba latin szavak ne keveredjenek, mert az érdekelt hallgatóság ezeket nem értette volna: innen az írásba foglalt korai szövegek
feltűnő purizmusa; az idegen szavak, sőt egész kifejezések XVII-XVIII.
századból ismert elburjánzása magyar szövegekben már annak jele, hogy az iró és olvasó egyformán tudott többé-kevésbé latinul. A középkori jegyzőnek
- a hely és alkalom méltósága és önbecsülése érdekében - ügyelnie kellett végül, hogy a körülményekhez illően és a várakozásnak megfelelően lássa el feladatát. Így kívánta ezt a társadalmi szerep, amit hivatalával együtt magára vi\llalt.
Ugyanezzel a helyzettel kell számolni a papság számára fenntartott egy-
házi beszédben és a többi lelkipásztori teendők végzésénél. A mintául vett prédikációk természetesen latinul szóltak, s ezekből kellett a papnak közön- sége felfogóképességéhez és az alkalomhoz illő magyar beszédet megformál- nia; olyat, ami hallgatósága igényeinek megfelelt, nem volt ellentétben az ál- talános szokásokkal, és mint szónoklat is hatott, vagyis befolyásolta a közön- ség gondolkodását és érzelemvilágát. Gyakorlottságon az ő esetében huzamos
időn át gyíijtött szónoki tapasztalatot kell érteni; közelebbről egyrészt annak a fráziskincsnek (formuláknak) pontos ismeretét, ami valószfnfileg a keresz- ténység első századában kezdett kialakulni, másrészt a készlet olyan alkalma- zását, amely a várakozásoknak, a laikusoknál tudatosan soha meg nem fogal- mazott követelményrendszernek megfelelt, s ugyanolyan ellenőrző tényezővé
vált, mint a már az &költészetnél feltételezett kritika.
A hivatásos írástudó réteg egyházi és világi szóbeliségét a középkori szó- beliség második rétegének nevezhetjük. Kétségtelenül közvetlen latin hatás alatt állt, mert formulái az idegen nyelvre vezethetők vissza; nem fordftásai azonban az eredetinek, hanem magyar megfelelői: szó szerinti fordítással ugyanis aligha lehetett volna szónoki hatást elérni, ezekkel azonban igen.
Beszélhetünk még e második szóbeliségben a latinság ellenőrző funkciójá- ról. A magyar ki.fejezés soha nem szakadhatott el oly mértékben a latintól, hogy tartalmilag mást jelentsen, mert minden ilyenfajta eltérés a jogsértés vagy az eretnekség gyanúját kelthette volna; ugyanakkor minden formulának vagy formulaszerű fordulatnak eléggé hajlékonynak (variálhatónak) kellett maradnia, mert a szóbeliség szabályainak megfelelően inkább az alkalmazás helye és módja, mint a szó szerinti azonosság volt a használat jogosultságának
döntő kritériuma.
A második szóbeliségben kialakult formulák rendszeres feltárását még ép- pen csak megkezdték a kutatók, de az eredmények máris sok meglepetéssel szolgáltak. Még inkább gyümölcsöző lehet a formulákkal és formulaszerü elemekkel átszőtt, lassan írásbeliség felé közeledő nyelv egész hatáskeltő
rendszerének (retorikájának) feldolgozása: valószínűleg abban is elütött pél- dául a köznapi beszédtől, hogy hivatali és szakrális funkciójában sok régies- séget őrzött. A mai Miatyánk magyar fordításának szövege még a XI. szá- zadban készülhetett, mégpedig a legszószerintibb, az eredetinek még a szó- rendjét is megőrző hűséggel, mert az akkori irodalmi felfogás szerint bib- liai szövegen semmit nem volt szabad változtatni. Modernizálására a mai na- pig senki nem mert vállalkozni, mert a hívek talán szentségtörésnek tartanák, noha nagyon egyszerű lenne „Atyánk, ki a mennyben vagy", sőt „Mennyei Atyánk" formában. Valószínűleg az emelkedettség eszközeinek ösztönös ke- resése és a papi társadalom konzervativizmusa miatt őrződött meg számos mondattani latinizmus, vagy rögződött meg a példabeszéd szó „parabola"
értelmében, ami ma már több más jelentésben is ismeretes.
Kimutatható továbbá, hogy a második szóbeliséget nemcsak ellenőrzése
alatt tartotta a latin mintakép, hanem irodalmi eszközeinek gazdagodását is
segítette. A középkori prédikáció második alakváltozata, az úgynevezett sermo szerkesztésénél a szabályok közé tartozott, hogy a beszéd vázát a be- vezetés után párhuzamosan szerkesztett mondattagokban fogalmazták meg, s az egyes tagokat megrim.eltették. A szokás eredetileg valószínűleg azért jött divatba, hogy a hallgatók a sermo elég bonyolult szerkezetének legalább leg-
főbb részeit emlékezetükbe véshessék, és követhessék a további fejtegetése- ket. Az eljárás az anyanyelvben is meghonosodott, és a XV-XVI. század for- dulóján magyarra átdolgozott prédikációk között alig akad, amelynek fordí- tója nem követte a latin gyakorlatot. A szóismétlő vagy ragrimes technika nem más, mint amit a kor énekmondói (verselői) alkalmaztak; ha pedig ez így van,
kézenfekvő, hogy a második szóbeliség a latinság mellett szoros kapcsolatban állt az írástudatlanok szóbeliségével is, és középső helyet foglalt el a műveh latin írásbeliség és az analfabétlik költészete között.
A második szóbeliségnek nevezett, köznapitól eltérő, retorikus hatásra
törő és formulákkal terhelt nyelvi réteget a nótáriusok és a papok, egyszóval a literátusok foglalkozásukkal együtt tanulták meg és hivatali mGködésük közben a kanceWriákon, a bíróságokon és a szószéken használták; azt lehet mondani, hogy a literátusréteg csoportnyelve volt. Nagyon kevés nótárius és pap írt a középkorban magyarul, de valamennyi kötelességszerűen tolmá- csolt; aki viszont írt, nem tehetett mást, mint írásban folytatta tovább gya- korlatból ismert tolmácsfeladatát. Ebből a körülményből érthető, hogy a leg-
első magyar nyelvű leveleket meglepően ügyesen fogalmazták, s hogy a ma- gyar nyelvű kódexek egyes beszédeit és legendaforclitásait ma kitGnő írói tel- jesítményeknek tarthatjuk. Amint az énekmondók között kellett lenni ügye- seknek és kevésbé tehetségeseknek, úgy különböztetünk meg jó, középszerű
és rossz fordítókat; a színvonal megállapítása azon alapul, hogy ki mekkora találékonysággal, és - mint mondták már -, ,,műösztönnel" alakította a for- mulákat.
A literátusréteg csoportnyelve nemcsak szóbelisége miatt állt messze a la- tin irodalmi nyelvtől, hanem azért is, mert ismerői csak olyan témákról tud- tak szakszerűen beszélni, melyek hivatali ügykörükbe tartoztak. Filozófiáról tehát, vagy a teológia bonyolultabb kérdéseiről éppúgy nem, mint a maguk gyakorlatban művelt mesterségének (ars notaria, ars praedicandi) szabályai- ról, mert ilyen szövegeket hivatali pályájuk során soha nem tolmácsoltak, s az iskolai oktatás és az azzal összefüggő minden szakkérdés a réteg belső ügye maradt, amelybe analfabétáknak beleszólni semmi okuk nem volt. Ezzel ma- gyarázható, hogy a kódexirodalom egyes elméletibb jelleg(i szövegei latinjuk nélkül olykor meg sem érthetők, de mindjárt élvezhetőbbé válnak, ha a for- dító csoportnyelvének anyagába tér át, vagy többé-kevésbé ennek irányában távolodik el eredetijétől.
A második szóbeliség fogalmát a katechétikus irodalom és a bibliaforclitá- aok kérdéseivel lehet próbára tenni. Az előbbin először is a Miatyánk, az Apostoli hitvallás és az Üdvözllgy Mária értendő, amiknek tudását minden
hivőtől megkövetelték; világiak számára másolt imádságoskönyvek és apácák- nak szánt rendi előírások szerint kötelező volt még a tízparancsolat, az öt ér- zékszerv, a hét halálos bűn stb. megtanulása. Különös, hogy az első kettő, amelyről pedig István király törvénye szerint vasárnaponként minden temp- lomos falu papjának prédikálnia kellett, a XV. századig írásból nem ismere- tes: valószínűleg azért, mert mindenki szóbeli el- és felmondásból sajátította el, hisz elolvasni nemhogy a hívek, de még a falusi papok sem nagyon tudták volna. Bizonyos alapvető egyházi szövegeket magyarul nem volt érdemes le- írni, mert nem volt kinek és miért.
Nehezebb kérdés a bibliafordításoké. A vasárnapi és ünnepi evangélium-
részletekről a nagyobb templomokban kezdettől fogva prédikálni kellett, s a XV. században a pappá szentelés feltétele volt, hogy a jelölt betű szerinti ér- telemben magyarázni tudja szövegeiket, vagyis magyar értelmükkel tisztá- ban legyen. Tudjuk, hogy a XIII-XIV. században legalább néhány domon- kosrendi, a legelőkelőbb származású hölgyekkel benépesített kolostorban le- írva őriztek bibliai részleteket: Krisztus kínszenvedésének történetét és való-
színűleg más evangéliumi helyeket, amelyeket évenként visszatérően olvasta- tott az egyház. Az első nagy bibliafordító-vállalkozás két szerémségi huszita pap, Tamás és Bálint nevéhez fűződik. Nem biztos, hogy az egész Írást át- tették magyarra, de tekintélyes részek maradtak fenn művükből a Bécsi- kódexben (1450 körül), a Moldvába menekült husziták másolatából ismert Müncheni-kódexben (1466) és egy premontrei apácák számára készült kéziratban (Apor-kódex, 1500 körül). A husziták ellen ferences inkvizítort küldtek, a fordítók és híveik előle menekültek Moldvába; a délről Magyar- országra érkező ferencesek (a rend szigorú, úgynevezett obszerváns ága) rendtörténetük egyik írója szerint ismerték a husziták bibliáját: a krónikás ki- fogásolta ugyan egyik kifejezését, a rend azonban több-kevesebb következe- tességgel átvette a fordítás jellegzetes helyesírását, és őrizték magát a szöve- get is, mert sem.mi eretnekséget nem tartalmazott.
A sokat vitatott és eleget méltatott Huszita Bibliá-ról irodalomkritikai szempontból azt kell megjegyezni, hogy fordítói igen nagy feladatra vállalkoz„
tak, ezt igen következetesen és előírásszerűen látták el: ugyanazon latin szót mindig ugyanazon magyarral igyekeztek visszaadni, s ahol az anyanyelvi még hiányzott, bátran alkottak újat. A korábbi, csak említésből ismert előzmé
nyekre gondolva s a második szóbeliség fogalmát figyelembe véve biztos azon- ban, hogy nem a semmiből indultak, hanem abból a még íratlan hagyomány- ból, amivel szülőföldjük papjai magyarázták híveiknek az evangéliumot, s ezt a tolmácsolás közben kialakult szóbeli szöveget igyekeztek az egész bibliára kiterjeszteni és egyszersmind következetessé tenni. A helyi tradíció kötelező erejével magyarázható, hogy a délvidéki ferencesek átvették fordításukat, de egyetlen további szöveg nem akad, ami következetesen hű lenne hozzá.
A magyarázat abban keresendő, hogy más tájakon más szokásokhoz kellett idomulni, a fordítók önmagukban nagy értékű újításai nem mentek át a min-
