KÉT CSABAI ŐSBEMUTATÓ
A R B U Z O V :
A T I Z E N K E T T E D I K Ó R A
Nem illett ugyan beszélni róla, de afféle hallgatólagosan köztudott besoro-lás szerint — jó néhány évvel ezelőtt még — a Békés megyei Jókai Színház a színpadművészet perifériáját jelentet-te. Hogy ma már egészen más a bé-késcsabai színház művészi rangja, s te-hetséges színésznek vagy rendezőnek nem jelent okvetlenül „büntetést" az it-teni szerződés, azt — többek között — a Viharsarok színházi életének orszá-gos visszhangja, sikeres tv-közvetítések és nem utolsósorban az itteni színházra épülő Gyulai Várjátékok egyre nagyobb figyelmet ébresztő produkciói jelzik.
A megbecsülés fokozódásában a színhá-zi vezetés (ha nem is teljesen követke-zetes, mégis egy kitűzött cél felé sodró) koncepcióján, a társulat művészeinek képességein, összetételén, a nagy költ-séggel korszerűvé alakított technikai fel-tételeken kívül feltétlenül jelentős sze-repe van a színház műsorpolitikájának is. Békéscsabán már-már hagyománnyá vált a „kipróbált" hatású kasszadara-bok (esetleg a hivatalos helyeken szíve-sen fogadott, „fémjelzett", ún. politikus művek) helyett az egészséges kísérlete-zés ú j darabokkal, sőt ú j szereplőkkel.
Esetleg műfajbeli újításokkal.
Ennek a nemes célkitűzésnek a jegyé-ben került az őszi műsortervbe Arbuzov A tizenkettedik óra című tragikomédi-ájának ősbemutatója. Az előadásnak kü-lön aktualitást adott, hogy a népszerű szovjet szerzőnek a kapitalizmus had-állásainak végső felszámolását megele-venítő művét éppen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jubileumán mu-tatták be. A darab 1928-ban játszódik Pavlovszkban — ez afféle pétervári Ró-zsadomb —, Nyikolaj Dor, a cukorkagyá-ros villájában. A szerzői utalás szerint június 13-án este 8 és éjjel 1 óra kö-zött bonyolódik a cselekmény. Ezen a fenyegető feszültségektől terhes, borzon-gató nyári éjjelen két megátalkodottan szemben álló osztály élethalálharca fordulóponthoz ér. A késő éjszakába nyúló tanácskozáson dől el az államosí-tások sorsa. Az, hogy tartani tudják-e pozícióikat, hatalmukat a régi rend szí-vós-keményen kapaszkodó utolsó mohi-kánjai vagy végképp megkondul felet-tük a történelem lélekharangja.
A Dor-villában lézengő vacsoravendé-gek — a jómódú család tagjai és bará-159
tai — mindannyian rezonőrök, akiknek magatartásában, egyéni sorsában a zu-hogva áradó világtörténelem ver vissz-hangot. Majdnem valamennyien a teg-nap ködlovagjai, egy önmagát túlélt rend haszonélvezői. A bontakozó ú j vi-lágot Iván Ulibisev, Dor lányának fér-je, a gazdag családba ártatlanul „be-nősült" egyszerű származású egyete-mista, fiatal mérnök barátja és Ka-tyenka, egy kis cselédlány képvi-selik. A ház vendégei az államosítást eldöntő tanácskozás eredményét és az emiatt későre húzódó vacsorát vár-va jönnek-mennek, s közben kicserélik nézeteiket. A mind feszültebbé sűrűsödő várakozás végül lobogó gyertyák fényé-től övezett kétségbeesett mulatozásba, afféle orosz úri muriba torkollik. Az ese-mények a dráma végére sűrűsödnek sod-ró lavinává. Arbuzov tragikomédiája — kétségtelenül — a csehovi „lírai víg-játék" sajátos világában fogant, annak atmoszféráját tágítja tovább a gorkiji realizmus vívmányainak felhasználásá-val. A színpadon árnyalt jellemű, hús-vér embereket látunk, akik beszélgetnek, filozofálnak, s a látszólag könnyed cseve-gés nyomán kivirágzik a színpadi csoda:
egymásnak feszülő ellentétekkel telik meg a levegő. Mikor összeomlik a ke-vély Dor-dinasztia, vagy eldördül a töl-tött pisztoly, már úgy érezzük, ez ma-gától értetődő, nem is történhetett volna másként.
Gorkij egy helyütt ezt írja: „Az osz-tályjelleget nem lehet kívülről az áb-rázatára ragasztani az e m b e r n e k . . . Nem valami szemölcsféle ez, hanem az ide-gekben, az agyvelőben fészkelő biológiai tulajdonság." Nos, Arbuzov hősei a gor-kiji intenciók szerint formáltattak. A da-rab színrevitelének két nagy problémá-jával kellett a rendezőnek, Miszlay Ist-vánnak megküzdenie. Az egyik abból adódik, hogy a színpadon csupán két életszemlélet, két társadalmi rend lehe-tőségei, erkölcsei között feszül a konflik-tus. Az erők valóságos összecsapása a háttér körfüggönyén túl zajlik, külső kö-rülmények a meghatározóak, s ebbe a szereplőknek se pro, se kontra nincs beleszólásuk. A másik, hogy a haladó világ figurái íróilag kidolgozottabbak, árnyaltabbak, mint a pirkadat hősei, akik egyébként nem is különleges ka-rakterű, vagy kiemelkedő képességekkel megáldott emberek. Sőt: ellenfeleik egy-ben-másban határozottan fölébük is ke-rekednek, csak éppen — a történelmi igazság van megmásíthatatlanul ezen az oldalon.
Hogy a tragikomédia egyensúlya hely-reálljon, s a nézők rokonszenve véletle-nül se fordulhasson bizonytalan irányba,
abban Miszlay István értő gonddal ki-dolgozott jelenetein kívül nagy része van számos kitűnő színészi alakításnak.
A rendező tudatosan épít az orosz drá-mai hagyománynak a mondanivalót szol-gáló szimbolikus elemeire. Nemcsak a színészek, de a színpadi kellékek, sőt a függöny mögül behallatszó hangok, zö-rejek is „játszanak". Nemcsak hatásos, de jelképi ereje is van az elektromos üzemzavar okozta sötétségnek, a tizen-kettedik óra agóniájában. Nagyszerű öt-let a zárójelenet haláltáncában a földre helyezett gyertyák sora, mely egy sírba süllyedő világrend temetésének kelléke.
A függöny lehullása előtt besüvítő vo-natfütty pedig m á r az ú j világ induló üzenete.
A rendezés elképzeléseit szolgálták Su-ki Antal díszletei, amelyek kulturált eszközökkel teremtették meg az orosz nagypolgárság otthonának légkörét; Fe-kete Mária szép ruhái is ezt szolgálták.
A darab egyik legérdekesebb, leggazda-gabb színekkel mintázott figurája Ka-ratnyikov, a költő. A nagy kultúrájú, va-laha elhivatott, de m a m á r művészetét és önmagát megtagadó poéta a cinikus alkoholista álcája mögött egy önmagát túlélt osztály torzképét villantja fel. Szo-boszlai Sándor alakításában a remény-telen züllöttség és a menekülni vágyás erőtlen nosztalgiája egyformán érvénye-sül. Nyikoláj Dor, a gazdag cukorka-gyáros szerepében F. Nagy Imre árnya-latokban gazdag, érett alakítást nyújt.
A darab talán legnehezebb szerepét ol-dotta meg tehetségesen a fiatal Schwetz András. A jószándékú, de kissé gyerme-teg hittel szerelmes I v á n Ulibisevre az a nehéz feladat vár, hogy elég szűk-markúan kapott emberi tulajdonságai ellenére a letűnő világ képviselőivel szemben pozitív ellensúly legyen, és el-nyerje a nézők együttérzését. Az egy-szerű lélek belső tisztaságának megejtő varázsa árad a Szabó Éva formálta kis cseléd, Katyenka alakjából.
Dor lányát, az érzelmi szélsőségek kö-zött könyörtelenül elvesző szépasszonyt Tóth Gabriella mintázta meg. Feljegyez-tük még Szentirmay Éva, Körösztös Ist-ván, Cseresnyés Rózsa és Fákozdy Já-nos nevét.
Arbuzov eddigi magyarországi bemu-tatóit méltóan szolgálta Németh László költői ihletésű fordítása. Sajnos A ti-zenkettedik óra nyelvezete (Szekeres Jó-zsef átültetése) se nem költői, se nem ihletett, nem nyújt többet egy sebtében készült nyersfordításnál...
160
P. H O R V Á T H L Á S Z L Ó :
H É T L Á B Ú P A R I P A
Az elmúlt év utolsó napjaiban mutat-ta be a békéscsabai színház P. Horváth László Hétlábú paripa című drámáját.
A premier — miként az Arbuzov-darab esetében is — ősbemutató volt, ezenfe-l ü ezenfe-l egy fiataezenfe-l magyar szerző páezenfe-lyájának
— mondhatni — indulása. Bár P. Hor-váthnak ez a második drámai alkotása;
első darabját a Dériné Színház mutat-ta be Bakonyi történet címmel.
A Hétlábú paripa a középfajú dráma kategóriájába sorolható. Moralizáló mű, az író szándéka az, hogy a mai kor tár-sadalmának néhány égető, fájó kérdését vegye bonckés alá. Olyan problémákat, melyek ma élnek és hatnak ugyan, de mélyen húzódó gyökereik a m ú l t távoli évtizedeibe nyúlnak, vissza. A darab in-dítása frappáns, hatásos eszközeivel al-kalmas arra, hogy rögtön érdeklődést ébresszen. A családfő, az apa — egy idős munkásember — temetése után ha-zatérnek a hátramaradottak, a népes család m á r felnőtt tagjai: az özvegy, ki csupán mélységes vallásos áhítatában lel némi vigaszt; a két idősebb fiú — egyi-kük vidéken dolgozó szakmunkás, a má-sik már „kiemelkedett" a fizikai dolgo-zók sorából: művészettörténész —; ezek feleségei, és a legfiatalabb gyerekek, Ági, a lány s Kazi, a fiú. A hangulat megilletődött, kegyeletteljes. Kazi azon-ban „kilóg" a családi együttesből, nem tiszteli sem atyja emlékét, sem a többi-ek gyászát. Cinikus megjegyzéseivel, megbotránkoztató viselkedésével először megrendülést, azután valami baljós, nyugtalan idegességet kavar.
A szerző nem szokványos — de a mo-dern intrikus drámákból ismert —, min-denesetre nehezen kezelhető és roppant rutint kívánó drámai formát választott.
A három felvonás során jóformán nem történik semmi, a hősök nem cselekvő figurák. Csupán vitatkoznak, érvelnek, s az elmondottak révén — az időben visszafelé haladva — mind fenyegetőb-ben tárulkoznak ki a múlt kísértetei, a korábban történt, s a nyugodt felszín alatt lappangó események, a családot el-nyeléssel fenyegető sötét örvények. A szereplök mozgását nem teszi gördülé-kenyebbé az ilyenkor szokásos keretjá-ték sem. Oratóriumszerűen egymás után szólalnak fel, s az utolsó mozdulat pó-zába merevedve várják a következő vég-szót. Kétségtelenül: intellektuális műfaj ez, amely a színpad megszokott és köz-kedvelt hatáseszközeiből sok mindent feláldoz, a mondanivaló kifejtésének 5 Tiszatáj
tisztasága, pontossága érdekében. Ilyen körülmények között kibontakoztatni — és a nézők odaadó együttérzésével elfo-gadtatni — egy drámát, fölényes színpa-di biztonság, ritka írói tehetség kér-dése. A közönség figyelmét csak a szi-porkázóan szellemes dialógusok, gyilkos riposztok vagy eredeti filozófiát meg-csillogtató monológok révén lehet magá-hoz láncolni. Másrészt elengedhetetlen
— kisebb-nagyobb „pihentető" szünetek-kel, esésekkel enyhítve — a dráma sod-rásának állandó feszítése, egyre maga-sabb hőfokra való izzítása.
P. Horváth László darabja ezeknek a követelményeknek többé-kevésbé csak a lehetőségét hordozza magában. Igaz, az első felvonás végére pezsdítő ívben emel-kedik az atmoszféra feszültsége, ezt azonban a továbbiakban m á r nem tudja fokozni, illetve megfelelő hőfokon tar-tani az író. A fiatal drámaíró kétségte-len tehetségét, vitathatatlan színpadi ér-zékét — és a mesterséggel kapcsolatos elvi ismereteit, tájékozottságát — a da-rab egy-egy forró pillanata, a közönség által is „lereagált" szellemes, megdöb-bentő, vagy éppen tragikus helyzete jel-zi. A színvonal azonban egyenetlen, a drámai összecsapások helyenként vissza-visszatérő üres moralizálássá devalválód-nak.
M i derül ki voltaképpen a három fel-vonás során? Legelőször az, hogy az apa elvesztét nem is siratják olyan őszin-tén, hiszen züllött alkoholista volt az öregúr. A család szemefénye Ági, teher-be esett, s ami ennél is megalázóbb, olyan férfitől, akihez különösebb érzel-mi szálak nem kötik. Inkább egy félig öntudatlan remény, hogy a férfi révén kitörhet majd lehangoló környezetéből.
A család többi tagjairól is kiderül egy és más. A látszatharmónia mögött szeny-nyes vonások, rút tulajdonságok, primi-tív meg nem értések, kényszerű megal-kuvások, kicsinyes kapzsiság tűnik elő.
Természetesen mindez, ha még oly szo-morú vagy elítélendő is, nem elég ah-hoz, hogy akármiféle drámai alkotás ke-rekedjék belőle. Hiszen eddig csupán egy szerencsétlen sorsú család belső éle-tének a közönség számára érdektelen problematikája. Éppen Arbuzov darab-jának a kapcsán utaltunk Csehovra és Gorkijra. Az ő figuráik egyéni sorsuk-ban mindig egy-egy osztály, egy-egy tár-sadalmi réteg jellegzetességeit, gondjait hordozták. Ahhoz azonban nem kell az orosz irodalom nagyjait idézni, hogy be-lássuk, dráma nem létezik társadalmi háttér nélkül. A görögöktől máig: poli-tikai, hazafias vagy vallásos mondani-valók, bölcseleti szándék vagy kritikai véna éltette a színpadi műveket. S itt 161
következik P. Horváth drámájának leg-nagyobb gyengéje. Lehet, hogy a nyu-gati világ mai legkiválóbb írói a család bomlásával, a szerelem eltorzulásával, az értelmetlen előítéletek okozta tra-gédiákkal is módot találnak arra, hogy kritikát gyakoroljanak egy embertől el-idegenedett társadalom fölött. De éppen mivel a mi világunk belső viszonyaiból, erkölcseiből mindez nem következik, a darab szereplői, figurái valahogy háttér nélkül, talajvesztetten lebegnek a leve-gőben. Igaz, hogy nálunk is akadnak hasonló gondok, de az efféle kérdések megoldása egyáltalán nem annyira re-ménytelen, bonyolult vagy tragikus, hogy a színpadon emésztő feszültsége-ket teremtsen. A leghatásosabbnak vélt, perdöntő, végső monológban azt mond-ja a darab egyik szereplője: „Sajnállak titeket is és a többieket a gyárban, a k i k . . . úgy hordják régi sebeiket, mint a szifiliszt... Sajnálom magunkat, mert végső fokon még nekünk sem érdekes, hogyan gondolkozunk a munkánkról, a szerelmünkről, mit kezdünk a szabad időnkkel, a megnövekedett igényeinkkel, egyáltalán önmagunkkal. Mindenkinek csak az az érdekes, mit kezdünk a vi-lággal! Átformáljuk!" Az, aki nem ké-pes megítélni, hogy nem a megnöveke-dett szabad idő determinálja az embe-rek erkölcsi arculatát, hanem éppen el-lenkezőleg az átformált világ nyújt le-hetőséget a megnövekedett anyagi igé-nyekre meg a több szabad időre is, az olyan eszmei bizonytalanság áldozata, amelyben elvész — többek között — a dráma mesterségbeli szempontból nagy gonddal formált koncepciója is. így az-tán a paripának hiába van hét lába, így is kissé sántít, bár köztudott, hogy az átlagos lovak négy lábbal botladoznak.
A drámát tehetségesen, a színpadi lehe-tőségek fölényes ismeretével, az oratóri-umszerű konstrukció és bizonyos realitás-ra való törekvés szerencsés szintézisében vitte színre Máté Lajos rendező. Az anya szerepében visszafogott eszközök-kel is meggyőző alakítást nyújtott Cse-resnyés Rózsa. Mintegy tovább gazdagít-va a figurát, olyan tulajdonságait is ér-zékeltette, amelyről a szövegben alig van utalás. Nándinak, a vidéki munkásnak az alakját meleg érzelmekkel, élettel teli módon formálta meg Bánffi Sándor.
Cserényi Béla mértéktartó színészi esz-közökkel jellemezte Balázs, a munkás-családból „kinőtt" művészettörténész egyéniségét. Szentirmay Éva I r m á j a olyan asszony, akivel gyakran találko-zunk az életben, Tóth Gabriella Krisz-tinje tanárnősen precíz, merev, intellek-tuálisan hűvös jelenség. Szabó Éva Ágija az előadás legnagyobb feszültségeit, leg-forróbb pillanatait teremti meg. Nem az ő hibája, hogy nem képes a figurát körülvevő atmoszférát m i n d a három felvonáson át megfelelő feszültségben tartani. A legérdekesebb, legösszetettebb, s íróilag legkimunkáltabb szerep Kazié.
Voltaképpen ő az, aki szemben áll az egész családdal, akiről kiderül, hogy ka-maszos szertelenségei, látszólagos ciniz-musa mögött tiszta emberi értékek rej-lenek. Kovács Lajos csak néhány je-lenetben találta meg azt az oldott — hol harsány, hol pedig komollyá mélyülő — hangvételt, amely plasztikusan kidom-borítaná ennek a jobb sorsra érdemes erifant terrible-nek igazi arcát.
A díszlettervező Suki Antal ezúttal is kiváló stílusérzékkel, egyszerűségre tö-rekvő kontsruktív díszletekkel szolgál-ta az előadást.
CS. V A J D A JÁNOS
TV-JEGYZETEK
A Z I D É Z É S
A napokban egyik barátom hívta fel a figyelmet a következő ellentmondásra:
napközben állandóan arról beszélünk, hogy milyen veszélyes a világbékére a vietnami háború, vagy milyen lehetősé-gei vannak az amerikai bombázások be-szüntetésének, továbbá mennyire felőr-lik idegeinket a munkahelyi izgalmak, azaz békére, nyugalomra, csendre vá-gyunk, ugyanakkor este bekapcsoljuk a televíziót, s egy ostoba krimivel orvosol-juk idegfáradságunkat, miközben a kép-ernyőn halomra lövik egymást az em-berek.
162
Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy szaksajtónk állandóan arról cik-kez: Európa-szerte terjed a krimi, a művészi eszközöket figyelmen kívül ha-gyó formában, ugyanakkor n á l u n k is be-mutatják ennek a m ű f a j n a k egy szelí-debb változatát, egy bűnügyi dokumen-tumjátékot. Nem lehet célunk néhány sorban feloldani és elemeire bontani ezeket a valóságos, vagy annak tűnő el-lentmondásokat. Sőt! E látszólag elma-rasztaló néhány bevezető mondat után helyesnek, jogosnak, indokoltnak tart-juk Az idézés bemutatását.
Az idézés valóban megtörtént ese-ményre épülő bűnügyi
dokumentumjá-ték. Bár a fordulat éve utáni időben játszódik, a rendező — Wiedermann Ká-roly — nem a történelmi körülménye-ket emeli ki, bár a bevezető képsorok elsősorban arra utalnak, hanem a nyo-mozás izgalmára, logikai, pszichológiai összefüggéseire helyezi a hangsúlyt. így válik a gyilkosságot a disszidálási kísér-lettel és azt leleplező tevékenységgel összekapcsoló történet rejtetten, de ért-hetően, komoly mondanivalót sugárzó feldolgozássá. Ez a mondanivaló teszi indokolttá bemutatását, ez teszi jogos-sá a műfaj létezését, s ha figyelembe vesszük, hogy a krimire éhes közönség igényét is kielégíti, akkor még örülhe-tünk is neki. Mert igaz ugyan, hogy ebben a filmben fölöslegesen senki sem hal meg, s nem látunk csobogó vérpa-takokat, feszülő izmú verekedőket, de okos nyomozást, izgalmat annál többet.
A szereplőgárda majdnem személyte-lenül, fegyelmezetten vetette alá ma-gát a rendező gondolatainak, elképzelé-sének. Illés György képei az izgalmat fokozó fénnyel való okos gazdálkodás jegyében fogantak, kifejezően, meggyő-zően.
PL A T O N O V S Z E R E L M E I
Nem vitatjuk, hogy a tv-játék önálló műfaj. Nem vitatjuk, mert tudjuk, hogy a technikai lehetőségekben, a közönség-nek és az „előadók"-nak egymáshoz való viszonyában, az „előadások"-on részt ve-vő nézők műélvezetének egyidejűségé-ben, illetve különböző idejűségéegyidejűségé-ben, a közönség számszerű nagyságában stb., stb. — nagymértékben különbözik a filmtől és a színháztól. De arról sem vi-tatkozunk, hogy a filmnek, mint önálló műfajnak a kialakulásában a technika fejlődésével együtt jelentős szerepe van az irodalomnak is. S ha annyit meg-engedünk magunknak, hogy — miközben még egyszer elismerjük a tv-játéknak, egyáltalán valamiféle pontosan meg nem határozható tv-műfajnak a jogosságát, önállóságát — a tv-játékot a filmművé-szet kialakulására, felnőtté érésére épít-jük, akkor azt is megtehetépít-jük, hogy ezt a műfajt egy olyan eredőnek tekintsük, amelynek összetevői a film, a színház és az irodalom. Plusz még valami: adekvát tv-műfaji sajátosság. S ha egy — most már — önállósult tv-játékban irodalmi anyagot látunk megelevenedni, akkor egészen konkrétan boncolgathatjuk és elemezhetjük a két műfaj erősségeit és gyengéit. Ráadásul különösen akkor de-rül fel arcunk, ha a tv-ben egy-egy klasszikus író valamelyik ismert
művé-nek legalább közepes feldolgozását lát-juk, mert — s ezt minden vállveregetés nélkül tesszük — örülünk annak, hogy a nézők tömegei is kénytelen-kelletlen belekóstolnak a klasszikus irodalom ízes gyümölcseibe. De külön örülünk annak, ha egy klasszikus író ismeretlen művét látjuk, hiszen egy újabb élménnyel le-szünk gazdagabbak. Decemberben Cse-hov — korábban cím nélküli — drámá-jából feldolgozott játékot mutatott be a televízió, igényes rendezésben, jól válo-gatott szereplőkkel.
A X I X . század halk szavú, de annál jobban figyelő orosz realista írója eb-ben a fiatalkori művéeb-ben is h ű képet fest a vidéki élet rothadtságáról, a vi-szonyok embertelenségéről. Kitűnő ka-raktereket rajzol. Horváth Jenő rende-zésében éppen ezek a jellemek azok a biztos pontok, akikre irányulhat a fény, akik körül foroghatnák a kamerák. A mulatozó Oroszország, bacchanáliát ülő, dorbézoló vidéki intelligenciája mintha, haláltáncát járná. A vizualitásnak itt bizonyára nagyobb hatása van, mélyebb kifejező ereje, mint a leírt szónak. A legfeljebb kistotálokat készítő operatőr kamerája sorra megpihen a társaság tagjain: az akaratgyenge, a konvenció-kat betartani nem tudó és nem akaró tanítón, a célt tévesztett, jobb sorsra érdemes orvoson, a talán egyetlen er-kölcsös, de annál naivabb Porfirij Gla-goljeven — Kovács Károly kitűnő ala-kítása — s a szerelemre éhes asszo-nyokon. A tv-játék rendezője tehát a többnyire premier plánokban látható jel-lemeken keresztül közelítette meg a szá-zadvég orosz társadalmának bemutatá-sát. Tegyük hozzá: sikerrel.
Darvas Iván játéka legjobb tv-alakí-tásait is túlszárnyalta. Mintha rejtett tartalékai lennének az orosz irodalom alakjainak kitűnő megjelenítésére. Pe-dig a többnyire részeg főhős megformá-lása nehéz feladat elé állította. Bara Margit a méltóságát őrző, de nőiességét sem takaró özvegy szerepében találóan jelenítette meg a tábornokné figuráját.
Tehetsége, szépsége is indokolta, hogy megkapja ezt a szerepet.
Torday Teri, Drahota Andrea és Sze-mes Mari inkább csak szorgalmas ipa-rosmunkát végzett a két főszereplő ár-nyékában. Szirtes Ádám játéka nem tud-ta hihetővé tenni a vadőr oroszságát.
Horváth Jenő rendező mindvégig követ-kezetes maradt Csehov szelleméhez, mintha időnként azonban túlkomponálta volna egy-egy jelenet beállítását. Egészé-ben azonban egy jól sikerült tv-játékot láthattunk, az író szelleméhez hűen, de más kifejezőeszközökkel.
CS. F A R K A S ISTVÁN
5* 163
KÉT E M L É K K I Á L L Í T Á S R Ó L
Elfogult és meddő viták kérdése, hogy „ki a na-gyobb?" a művészettörté-net alakjai közül. Mind-egyik olyan amilyen, azon-kívül nekem nagyobb, ne-ked kisebb. A k i 1967 októ-berében Nagy István
kiál-lításának emlékképével körbe látogatta Nyugat-Európa éppen aktuális
kép-zőművészeti bemutatóit, annak azért furcsán álltak elébe az arányok. Minden, századunkkal foglalkozó lexikonban, szakkönyvben bő méltatás szól például André Derain-ról (1880—
1954). A londoni Akadémiá-ban rendezett reprezentatív emlékkiálh'tása és a vele kortárs, itthon is alig ismert Nagy István (1873—1937) munkássága, a kettő sorsa,
„utóélete" mégis összeve-tésre kínálkozó, és igen el-gondolkodtató. Sok-sok év-tized szükséges még a való-ságos, igazságos egyetemes értékrend kialakulásához, ha egyáltalán ilyesmire va-laha is számítani lehet.
Nem szabad túlbecsül-nünk javainkat, de leg-alább m i magunknak tud-nunk kell róluk. Nagy Ist-ván életműve pedig meg-érdemli, hogy kincseink kö-zött tartsuk számon.
Ha valamelyik külföldi múzeum olyan századunk-beli mester bemutatását kérné, ki jellegzetesen
kép-viseli művészetünk sajátos arcát, akkor gondolhatnánk elsőként is reá;
N A G Y I S T V Á N
A harminc esztendeje el-hunyt hányatott sorsú mű-vész szegényen és szeré-nyen olyan művet hagyott ránk szétszóródva, amely a fehér izzás hőfokán jött létre, s magába olvasztot-ta, amit a hazai elődök el-értek, a világból a kor legmodernebb megismerési formáit, népünk, nemze-tünk elfelejtett rétegekbe nyúló kifejezési karakter-jegyeit A magyar népmű-vészet kép-, forma- és szín-beli ritmusa, balladák, vi-rágénekek szóképeinek magva, a magyar népzene ős törvényei, ugyanakkor a sosem sikerült, elnyomha-tatlan népforradalom lelke van együtt megújult alak-ban Nagy István alkotásai-ban, korának csúcsaival ha-sonló magasságban, s egy-behangzóan, s mégis tömény eredeti módon. Vele kép-zőművészetünk bejárta Ko-dály és Bartók útját — r e á találó a sokszor alkalma-zott hasonlítás —, véglege-set, időállót, kereken befe-jezett csodálatos életművet alkotott, de egyben nyelvet is, magyar képzőművészeti nyelvet, melyben a hazai jelleg egyet jelent a tiszta humánummal.
Megdöbbentően biztos al-kotó ösztönök vezették.
Egész munkásságában egyetlen elbeszélő, jelene-tező vagy zsáner kompozí-ciót sem találunk: ő m á r mindent el tudott mondani
egy arccal, egy fasorral, egy székely faházzal. S ahogy elmondta: teljes ké-pi valóság, „kikerülhetet-len", megrendítő erejű.
Pálya minden pontján születtek remekművei. Fia-talon nagy példákkal talál-kozott külföldi tanulmány-útjain, de csak magatartást tanult tőlük, önégető igényt, a többit — a mit és hogyant
— maga teremtette, fokról fokra magasabbra hágva.
Legelvontabb kompozícióiba is bele tudta sűríteni a vi-lágot és önmagát bomlott egyensúly nélkül, semmi-ről le nem mondott olyan időkben, mikor m á r a leg-jobbak is többnyire csak kiutakat kerestek, vágyak, álmok, feledtető játékok,
gzívós kísérletsorok kiút-jalt.
Nagy Istvánt kiváló íróink, művészeink, kriti-kusaink mindig sokra ér-tékelték. A hazai köztudat azonban alig fordult
felé-je, hiszen mikor is volt képzőművészeti köztuda-tunk? Pazarló kis nép a
miénk, históriája fonalán egymás kezét fogják a
ma-gukra hagyott nagyszerű alkotók. Mégsem hiába vi-lágítottak rá Nagy István-ra az elődök. Halála után három évtizeddel talán si-kerül el nem alvó fényt gyújtani életműve előtt.
S O L Y M Á R ISTVÁN 164