H A Z A I T Ü K Ö R
„ . . . H Á T , M A G U K , E Z T M I É R T C S I N Á L J Á K Í G Y ? "
(KÖZÉLETI ZSÖRTÖLÖDESEK)
Igazságot találni nagyobb öröm, m i n t bankót. A pénzt ugyanis illik jó lelkiis-merettel beszolgáltatni a talált tárgyak osztályára, de az igazságot m e g t a r t h a t j a és forgathatja az ember. Elmondhatja, mutogathatja, verekedhet vele és é r t e ; h a s o n -líthatja és mérheti más igazságához. S ha kopik-foszlik is a viselésben, v a l a m i c s k e mindig m a r a d belőle, amit erkölcsi tökéjéhez rakhat, legalább a maga gyönyörű-ségére. Hiszen olyan jó, olyan megnyugtató, h a igazság gyöngyszemei v a n n a k az embernek. Ezeknek az eredetét senki sem firtatja.
S néha hogy meg tud örülni az ember a legcsöppebb igazságnak is, a k á r h o l lelte, s akárki szórta el. Először nagynak látja. Korszakalkotónak! A m i v e l okos lehet! S amikor elindul, hogy a társadalommal ráüttesse a próbát, hát j ó - j ó . . . v a n ebben tényleg v a l a m i . . . csakhogy . . .
Hogy, hogy nem, rakosgatja az ember azt a szerény kis szellemi vagyonát, őrizgeti a legnemesebb sejtek kamrácskájában, meg blokkokban, hitvány kis fec-niken, s tisztítgatja is őket, akár a katona a puskát. S egyszer csak talál a s a j á t j a i között egy idegen, mástól eredő kis igazságszemet. Ez meg h o n n a n p o t t y a n t ide?
Valamelyik unalmas értekezleten leltem? Olyan kerek, olyan jól gurul, és olyan közvetlen. Plakátokra kellene nyomtatni, nagynagy betűkkel, hogy m i n d i g m i n denki olvashassa. Pedig csak ennyi az egész: „A n é p szigorú munkaadó. Sok m u n -kát ad, sok f e j e van, mindent lát és mindent követel. Régen szidta az e m b e r a tőkést, harcolt ellene, a dolog egyszerű volt) Most szembe jön az utcán egy e m b e r , és megkérdezi: hát, maguk, ezt miért csinálják így?" Igen, ki kellene plakátolni, hogy aki nem érti még a mi demokráciánk természetrajzát, ebből megérthesse.
Szembe jön egy ember az utcán, és m e g k é r d e z i . . . Nem tér ki alázatosan, n e m néz vissza ámuldozva, hanem m e g k é r d e z i . . . ; amit éppen tudni akar. A p o l g á r m e s t e r -től, a szolgabírótól, a főjegyzőtől nem kérdezett. Most leállítja az utcán Közéleti Elvtársat, és magyarázatot, választ kér. Maguk ezt miért csinálják így? . . .
És a kerek kis gondolattal, talált igazsággal p r ó b á k a t tesz az ember. Eljátszik.
Valamiféle közéleti „társasjátékot".
1
Szembe jön egy ember az utcán, és azt m o n d j a :— Nézze, kérem, engem se a gólya költött! Maguk azt m o n d j á k , azt írják, azt szuggerálják, hogy nem bír el nagyobb lakásépítési t e m p ó t az államkassza. Rendben. Végül is, ugye, miből. Nincs több építőanyagunk sem. Ez ismét olyan dolog, hogy vágyakból n e m lehet téglát préselni meg gerendát szabni. S hogy kezére a d j a m a szót: építőipari k a p a c i t á sunk sincs több! Ugye? N i n c s . . . T u d o m én ezt a verset, lássa, meg m a -gam is gazdasági ember vagyok. No de kérem, szegény ember vízzel f ő z . . . m é r t nem csinálunk ugyanannyiból kétszer a n n y i t ? . . . M á r m i n t lakást. Csempés f ü r d ő -szoba, boyler, beépített bútor, központi fűtés, parketta, kacsalábon f o r g ó lépcsőház . . . És tudja, hiszen maga is t u d j a ; már legalább 7—8 ezer lakásigénylést i k t a t -nak csak Szegeden! Gondolja, hogy mindnek csempe kellene meg konvektor? Nem, elvtársam, csak lakás! Tető és falak. Egy tiszta kis lyuk, ahová hazamehetnének.
Volt maga ágyrajáró? Hát akkor nem tudja, hogy miként lehet olyan helyen egy teát főzni vagy egy inget kivasalni! Társbérlő se volt? Nem is kívánom m a g á n a k . De azt biztosan tudja, mi az: s z u t e r é n . . . Olyan salétromvirágok a falon, m i n d e n -féle naturalista és absztrakt alakzatokkal, meg nedves, dohos dunna, penészes ci-p ő . . . Tényleg, gondolkoznak ezen valahol? Biztosak abban, hogy jól csinálják? No, isten ö n n e l ! Elnézést, hogy így l e r o h a n t a m . . .
142
Váltás volt. Ez az ember hordja ezt a zsákot, ezt a súlyos gondolatpakkot, s h a találkozik valakivel, akit Közéleti Elvtársnak néz, átteszi annak a vállára. Hadd vigye, hadd cipelje az is! És teljesen igaza van. De meg mond is valamit. Nem új, de n e m is egészen avult szöveg. Megvitatták ezt m á r építészek is, politikusok is, s úgy döntöttek egybehangzóan: nem lehet újratermelni a régi szorult, egészségtelen, korszerűtlen lakásviszonyokat. Ez a társadalom, még ha időben nagyobb terminust szab is, a szocialista állam polgárának igényéhez köteles állítani a mércét. Hiszen építettek itt Szegeden is néhány úgynevezett „cs-lakast". Meg kell nézni őket! Hogy örültek azok az emberek, amikor megkapták a kulcsot! És öt év múlva nagyobb részük ismét beadott egy-egy igénylést. „Megszaporodott a c s a l á d . . . " — „Esti egye-temen tanulok, jelenlegi lakásviszonyaim tanulmányaim befejezését veszélyeztetik..."
— „Szellemi munkások vagyunk, két különnemű g y e r m e k k e l . . . sem a napi m u n -k á n -k elvégzéséhez, sem az alapvető családi élethez nem elégséges ez a l a -k á s . . . "
Nem ezzel a koncepcióval akarok én azonban vitatkozni, bár most bizonyos f e -jekben reneszánszát éli. Előadói pulpitusról is elhangzott újra, és nagyon logikusnak tetszik. Ellenben egy másik találkozásomat is elmondanám a témával. A n n a k m á r nem az utca volt a színhelye, hanem egy tanácskozóterem, ahol döntésre illetékes, választott emberek kaptak h a j b a rajta. Magam csak hallgatója voltam, s afféle kibice, akinek azért mégsem mindegy. Érvre érv, de mondom, nem ez a fontos. Számomra
— aki egyébként úgysem t u d n á m befolyásolni a dolgokat — inkább az az élmény, hogy egy fogalmat, amit rendesen úgy hívunk, hogy közéleti felelősség, itt a maga teljes komolyságában tetten értem. Végül is dönteni kell: széna vagy szalma? De megnyugvást hoz-e itt egyik döntés is? Nem arról van szó, hogy miről nevezzenek el egy ú j eszpresszót, hanem arról, hol és hogyan l a k j a n a k emberek. V á r j a n a k még öt-tíz évet hónapos szobában, fizessenek addig uzsoralakbért, kétszoba-összkomfort r e m é n y é b e n . . . vagy tetőt és falat a f e j ü k fölé, de gyorsan? Napi szükségletre, öt-tíz évre szóljon ez a tető, vagy generációkra? Ha azt a nyolcezer embert megszavaz-tatnák, biztosra veszem, kilencven százalékuk a mai veréb mellett döntene. Nem a felelősség legmagasabb fokán kell-e erről határozni?
Sok mindennek ki van téve Közéleti Elvtárs. Hiszen ha megállíthatják is az utcán, mindenkinek mégsem magyarázhat meg mindent személyesen.
Csak egy aprócska példát mondok. Az egész város nevet az „ostobaságon": a ságváritelepi ú j iskola angolvécéinek kulcsait szekrényben őrzik. Deszkából ácsolt illemhelyre j á r n a k a gyerekek. Tiszta Ludas Matyi! „Mert a tervezés! És ezt lehet?"
— „Ki ezért a felelős? Csak hát ezt eltussolják!" — „Nem volt ott egy mérnök, aki megkérdezte volna: no és hol a csatorna?" Viccek özöne születik egy ilyen „anomá-liából" — pedig milyen egyszerű, ártatlan, esetleg „előrelátó" gondolat miatt lett minden gúny céltáblája az a „hagyományos" latrina! Iskola kellett Ságváritelepre?
Kellett. A huszadik század derekán túl lehet iskolát építeni angolvécé nélkül? Nem.
Van elvezető csatorna Ságváritelepen? Nincs. Akkor hát ne építsünk oda! De én ezt csak további cukkolásból mondom. Ez a klosmeri botrány csak addig áll, amíg külön-külön és személyesen meg nem győznek mindenkit a pillanatnyi komikus helyzet rációjáról: mikor az iskolát tervezték, igenis előrelátóan dolgoztak! Azok az e m -berek tudták, hogy elér m a j d Ságváritelepig a városi csatornahálózat. Akkor m a j d el lehet vágni a szalagot a „szükségfülkék" előtt.
No persze, humoristáknak így is ragyogó téma.
Ha így nézem, domború, ha úgy nézem, homorú . . .
2
Szembe jön egy ember az utcán, és azt mondja:— Pokol! Esküszöm, ez az ellentmondások teteje! Hát ki hiszi el rólunk, akik tudunk Erzsébet-hidat építeni, meg feltalálókat a d u n k a világnak, ki hiszi el, hogy nem tudunk kenyeret meg tejet fuvarozni?
Szemetet szállítani? Mi valahol mindent elrontunk. Vezetni m á r tudunk, intézkedni még nem. Higgye el, lejárhatom a lábamat, ha egy köznapi dolgot el akarok intézni! Egy kátyú az ú t t e s t e n ! . . . Legalább tanácstagi interpelláció kell hozzá a torony alatt vagy egy sajtócikk! Kérem, én éltem a régi világban is, és engem akkor nem érdekelt, n e m érdekelhetett az a kátyú. De ha a polgármester f i á k e r j e megzöttyent benne, raportra ment az egész útügyi hivatal!
És az az útász, vagy tudomisénmi, másnap m á r nem tűzte ki a z á s z l ó t ! . . . Mást mondok: kell valahová egy közlekedési tábla . . . egy KRESZ-tábla . . . fél év . . . Szá-zat egy ellen, hogy fél év . . . Egy hónap, amíg megtalálom az illetékest, egy másik, amíg öilletékessége megvizsgálja a dolgot. Akkor feljegyzést ír, tervet készíttet és j ó v á h a g y a t . . . m a j d ha megvan az elvi hozzájárulás, megrendelik a táblát a békés-csabai fodrász kátéesztől. Mit néz? Értesülésem szerint igenis a fodrász k á t é e s z t ő l . . .
143
Onnan a rendelést visszaigazolják x év y hónapjára, s talán akkorra meg is küldik.
Mondjuk, hogy kapacitás is van, tehát fel lehet állítani a táblát. Rekordidő! Csak akkor kiderül, hogy áll ott a sarkon egy fa, amelynek lombjától a tábla n e m l á t szik. „Szebben" szólva: n e m f u n k c i o n á l h a t . . . Kezdődik elölről, most m á r f a k i v á -gási engedély címszó a l a t t . . . Pedig ez nem görgős eke vagy cellpanel, csak egy t á b l a . . . Ugye óriási méret- és fajsúlykülönbségek! És a k á r hiszi, a k á r nem, a kis-ember ilyen kis dolgokkal találkozik, és nyiladozik a bicska a zsebében. Hogy lehe-tünk mi olyan nagyvonalúak, olyan elegánsak ezer meg ezer nagy h o r d e r e j ű dolog-ban, s olyan kicsinyesek és impotensek az élet a p r a j á b a n ? H á z s z á m t á b l a . . . t u d j a , mi az. A mi utcánkban, kérem, senkit meg n e m találna ugyan a szeme u t á n . Mit gondol, ha most elindulok, utánaeredek, lesz még az én életemben? Ne h a m a r k o d j a el, ötvenkét éves v a g y o k . . . Hol kezdjem el? Magának tudni kellene! M o n d j a meg, hová menjek! A tizenkettedik, akitől megkérdezem Az, kérem, n e m olyan egyszerű k é r d é s . . . " És jaj, hogy el ne felejtsem! Olvastam, hiszen maguk í r t á k a l a p -jukban, hogy az olajosoknak ezek a monstre j á r m ű v e i sok k á r t tesznek az u t a k b a n , nagy a „természetes" rongálás. Meg hogy a tanács helyreállíttatja velük, ahol úgy találja. Tessen m á r mondani, aztán azon kívül, hogy ezt így elvileg elhatározták, történt is valami? Ügy értem: fizettek is már valamit? Persze, p e r s z e . . . k é r n i kellene tőlük. Mint a téesznek, ugye. J ó jogász kell hozzá. Az még a sistergést is m e g fizettette velük. Tudja, a kiáramló gáz sivítása rossz hatással v a n a t e h e n e k t e j mirigyeire, és így kevesebb tejet adnak. Valahány százalékkal kevesebbet. Ügy h a r -minc körül. Van benne valami, m e r t olvastam egy helyen, hogy zenére meg j o b b a n tejelnek. De csak Mozartra, Beethovenre, meg sanzonokra. Bartók m á r idegesíti őket, meg ez a beatmuzsika i s . . . Hát csak azért mondom, ezt is t u d j u k . S ha így h a l a -dunk, egyszer a házszámtábla ügyét is e l r e n d e z z ü k . . . Különben m a f l á n a k ne néz-zen, tudom én, hogy vannak nekünk ezekre a dolgokra érvényes és jó határozataink, kitűnő jogi keretek. S mindig el is kezdjük a megvalósítást. Először van e m b e r is, bér is, csak később leszoknak róla. Tervet kapnak, ú j a t csinálnak, t e r m e l n e k . . . Ilyen foltozgatással foglalkozni? Pedig csak ötven ember kellene. Odaadni őket, a h o -vá befut a kérésözön. L á t j a ott azt a nyerskő halmot? Legalább hat esztendeje ott van. És ha bemegyek a hivatalba, hogy szóvá tegyem? Ha nagyon jóérzésű tisztvi-selővel hoz össze a sorsom, legfeljebb azt mondhatja: öt óra után, ha vége a hiva-talnak, felajánlom a s e g í t s é g e m e t . . . Tudom, most azt gondolja, szenilis v é n e m b e r fecseg itt. Hát mit tesz mindez az ország általános fejlődéséhez és az országos gon-dokhoz képest? Bagatell. De még egyszer mondom: én kisember vagyok, én ezeket az apróságokat figyelem. Ne felejtse el, Erzsébet-híd meg kenyérfuvarozás!
Zsákszám mondja az ilyeneket más is. Türelem, idegek kellenek hozzá. Az egyik ember hoz kétpecsétes határozatot: m á r ekkor és ekkor eltiltották a házban a l ó t a r -tást a közegészségügyi hatóságok és elrendelték a f u v a r o s n a k az istálló l e b o n t á s á t . . . végrehajtás s e m m i . . . A másik háborog, mert haszonélvezettel eladta a házát, s most beleegyezése, megkérdezése nélkül építési engedélyt a d t a k ugyanarra a p o r t á r a az ú j tulajdonosnak . . . Hát meg sem nézik ott benn a telekkönyvet meg a szerződést? — háborog. Hozzám akkor jöttek, amikor már a fél várost beszaladozták. Választóim.
Most r a j t a m a világ szeme! Ilyen ügyekben kell bebizonyítanom érdemességemet. Az egyik ügyben személyesen mentem a hivatalba, feljegyzést készítettek arról, a m i t e l -mondtam, és aláíratták velem. Intézkedni? Jaj, hiszen az n e m olyan egyszerű. Intézkedni csak akkor, egy jó hónap múlva, mikor életem első glosszáját megírtam a n a -pilapban a lótartás és a közegészségügyi szabályok filozófiai és társadalmi összefüg-géseiről. Amott használt egy telefon, hiszen szabályos jogsértés volt a „tényállás". De a panaszos személyes kérelmét n e m méltányolták!
Az ördögbe is, hát miért kell soksok kis igazságnak tényleg mindenféle t á r s a dalmi ügyvédkedés? Ha m á r a nép olyan szigorú munkaadó, tartsuk m a g u n k a t e h -hez jobban!
3
Szembe jön egy ember az utcán, és azt m o n d j a :— Nézze, én tudom, hogy nehéz az ilyesmi, de talán megért, hi-szen maga is a p a . . . és egy apa, ugye, m i n d e n t megtesz és m i n d e n t k é r a g y e r e k é é r t . . . Különösen olyan helyzetben, amikor a döntés egy életre szól. Nem tudom ugyan, egyáltalán van-e jogom ilyesmit kérni, m e r t én még csak azt sem mondhatom, hogy valamit valamiért, de nagyon bí-zom magában . . . régóta b í z o m . . .
Csak nyögné m á r ki!
— Tetszik tudni, a fiamról van szó. Most felvételizett az egyetemen. Elég jól futott. Valami tizenhét pontja van összesen. De mit jelent ez? Semmit.
Tizennyolc-144
tizenkilenc pontosak is kimaradtak már a szórásból. Ha nem nyomja valaki, hiszen tetszik azt jól t u d n i . . . Ha nincs egy kis érdeklődés a gyerek iránt v a l a h o n n a n . . . Próbáltam megmagyarázni, hogy se okom, se jogom ilyen „felhívásra", meg hogy nem megy ez. Nagyon tárgyilagosan és körültekintően döntenek ott, esetleg in-k á b b in-k á r á r a lenne a gyerein-knein-k, m e r t a protein-kciósoin-kra „berágnain-k". De mit sem használt. Csak egy telefont, csak annyit ígérjek meg! Hogy ez és ez vagyok, és n a -gyon érdekelne, mi van a g y e r e k k e l . . . És jött utánam, lerázhatatlanul, és könyö-rögve, és vádaskodva. Nem volt mit tennem, ha szabadulni akartam, bele kellett egyeznem: hát jó, m a j d felhívom őket, persze, persze, X professzort, hiszen tanítvá-n y a voltam m a g a m is, persze, bár etanítvá-ntanítvá-nek tanítvá-nem lesz semmi jeletanítvá-ntősége; ismerem a pro-fesszort, n e m hatódik meg, sőt bizonyára u n j a már az ilyen telefonokat. De ha ez megnyugvás, hát l e g y e n . . . — bár m á r akkor tudtam, hogy semmit, legfeljebb elfe-lejtem, hazudok ennek az embernek, m e r t most neki ez a legfontosabb. És így is tettem, csak attól kezdve óvatosabban jártam az utcán, hogy ha valahol feltűnik, hát időben megléphessek. De ő nem az utcán keresett. Benn v á r t a szerkesztőségi szo-bában, nagydarab fiával, akit, íme felvettek az egyetemre!
— Igazán, itt a fiam is, azért jöttünk, hogy megköszönjük, tetszik látni, mégsem megy az másként, és ha esetleg valamivel m a j d visszasegíthetem . . .
Szabadkozhattam, hogy nem azért, semmiség, tud a gyerek, meg szerény és szorgalmas, ezért figyeltek fel rá, ezért választották, semmi haszna sem volt annak a telefonnak, különben is, csak a titkárnővel tudtam beszélni, akinek semmi köze az egész felvételihez — kár volt, felesleges volt. Nagy ember lettem a szemükben, aki-nek szava van ilyen helyen!
És azt hiszem, ők m á r soha életükben nem hiszik el, hogy valami a közvetlen, egyenes úton is sikerülhet. Így születik, s ilyen fejekben születik a protekció sok-sok legendája. Hiszen ha sok-sok mindenhez kell is a társadalmi ügyvédkedés — azért mindenhez mégsem. S van, amihez hozzá szabad adni, van amihez nem. Mert m i -lyen szívesen hozzáadtam volna tanácstagi buzgalmamat ahhoz, amivel egy vasár-n a p traktáltak meg. Ijedt emberke jött hozzám, hogy mevasár-njek, de már m e vasár-n j e k is vele, m e r t két családot fenyeget közvetlen életveszély, ott az ő utcájában. Már 195S óta életveszélyesnek nyilvánították a házat, s most az eső, a szél miatt m á r csak a jóindulat tartja. Mentem is, és akármerről néztem, félve húzódtam félre. Ez igaz, kétség nem férhet hozzá, igenis el fogok menni sürgősen a lakáshivatalba! Nem a magam hibájából késtem. El kellet utaznom, három napig odavoltam. Sokat gondol-t a m közben arra a kégondol-t családra, valóban, igondol-tgondol-t minden közbenjárás elkel és erkölcsös.
Csütörtökön reggel szerszámozhattam föl magam, no, most megyek. És akkor ú j r a jött az a kedves, ijedt szemű kis ember, de m á r mosolygott, és mondta, hogy ma költözik a két család, itt meg ott kaptak l a k á s t . . . a házat pedig a tulajdonosnak sürgősen le kell b o n t a t n i . . .
Eddig az öröm. Aztán — hogy mégse legyen teljes —, decemberben a r r a jártam, s l á t t a m a házat. Még állt. Csak meg kellene lökni, omlana. Határozat és végrehaj-tás . . .
Várom, hogy valaki törvénytelenül beleköltözzön, s jöjjön, hogy életveszélyben van, segítsenek!
4
Szembe jönnek emberek az utcán, és azt m o n d j á k :— Részeges az ember, nem ad haza három hónapja egy fillért sem, hát nincs ez ellen semmi orvosság?
— De ez m á r abszurdum, kérem, ez m á r társadalmi ügy: minden családnak az életét megmérgezi az a házaspár a környezetében! Plety-kálnak, utcahosszat ordítanak, fenyegetőznek! Nem igaz, hogy ilyesmi ellen ne lenne törvény!
— Most még megláthatja, csak jöjjön el! Egy hulla, egy szabályos állati hulla van a konyhában! Kérdem én, hogy került oda, mikor ajtó-ablak be volt zárva? Ki tehette oda és hogyan?
— T u d j a meg nekem, jól számláztak-e a Jégkunyhóban. Hatvanhárom tizet fi-zettettek velem egy üveg Fesztivál g y ö n g y é é r t . . .
És jönnek, és mondják, és jönnek, és m o n d j á k . . .
Az egyiket megijesztette a szomszéd kutyája, a másik sok port kapott a szénnel, a h a r m a d i k n a k a lakótárs galambjai ellen van kifogása, a negyedik meg éppen a gyerektartást nem kapta meg a gyerekei a p j á t ó l . . . És Közéleti Elvtárs ül vagy áll, és hallgatja türelemmel, és magyarázza, hogy mit kell tenni, hová kell menni (ha tudja!), m e r t ez nem rá tartozik, ebben nem illetékes. Van, akinek elég a megnyug-tatás, a másikat be kell jelenteni egy más fórumhoz, a harmadik m a j d pár nap múl-va é r d e k l ő d j ö n . . .
4 Tiszatáj 145
Aztán fellázad Közéleti Elvtárs, hogy ez már mégis csak sok, ezzel m á r igazán nem köteles, a személyi dolgait intézze mindenki személyesen, hiszen mégse bizonyos választók komornyikjának szegődött el. Meg ezeknek az embereknek jó része csak izgága vagy kényelmes, vagy kényes. S mikor így kidühöngi magát, megkérdezi, csak úgy halkan, választ sem várva önmagától: És ha te nem hallgatod meg? Akkor?
Hová mehetnek ezekkel a dolgaikkal? A mi szervezett közösségeink mégsem olyan szervezettek, hogy fórumaik lennének az emberi, lakóközösségi konfliktusoknak. S le-het, hogy magánügy, hogy abban az utcában, illetve abban a házban, ahol m á r évek óta civódnak egymással a családok, mikor s milyen gorombaságokkal „tisztelik" meg egymást. De ezeket a parádékat rendre szombaton meg vasárnap csinálják, mikor mindenki pihenni szeretne és olyankor mégis felbolydul az egész utca! A rendőr is elmegy arra, de nem lát csattanó öklöt, villanó kést, folytatja hát az útját.
De neked, Közéleti Elvtárs, odébb szabad-e menned, vagy meg kell próbálnod kiforrázni ezt az emberi szennyest mégis? Hol kezdődik az ügynek az a minősítése, amire azt mondhatod: igen, ez megéri és indokolja a fáradozást...
És ha egyszer ezt eldöntőd, s majd úgy is cselekszel, senki sem biztosít arról, hogy nem jön veled szembe az utcán egy ember, aki majd megkérdezi: hát, maguk, ezt miért csinálják így?
Gyűjtsed, gyűjtögessed hát az igazságok morzsáit, úgy sem futja minden közéleti tartozásodra.
SZ. S I M O N ISTVÁN TÓTH B É L A
T I S Z A
(XII. rész) FELGYÖ
a megye legifjabb községe. Az Űj Magyar Lexikon szerint 1948-ban létesült. A va-lóságban mindössze három esztendőcskére nézhet vissza. Bizonyára százával bújnak ki a földből hasonló telepek, s ahol néhány év előtt még szárlevelet zörgetett te-lenként a szél és cirokkúpok adtak óvhelyet a fagytól dermedt nyúl- és fácáncsapa-toknak, ott most sátortetős új házak sorakoznak, új kémények pipálnak, udvarok-ban benzinlámpával pörkölnek disznót, utcájáudvarok-ban gyereket kísérnek óvodába, boltja előtt újévi borokat raknak le teherautóról, a tetőkön vattakabátos szerelők babrál-nak tv-antennákkal, hogy a szilveszteri műsorhoz mákos tekercsben és ne a kép-ernyőn élvezzék majd a felgyőiek a mákot.
Hogy születik egy falu? A Tisza kapcsán, ha igaz, még százával állapítjuk majd meg, hogy ősi, hogy a folyó szülte. A Tisza napjainkban sok eredeti tulajdonságát elvesztette már, közvetlen közelsége saját szülöttének sem jelenti azt, amit hajdaná-ban jelentett. Azért településteremtő erejéből a legfontosabbakat máig is megtar-totta, hanem a mai kor kívánalmai mást diktálva raknak ide új településeket, amit nem a halbőség, nád, sás, tüzelő csalogat ide. A mai kor követelménye m á r egy erőmű, vagy egy vízigényes új üzem.
Felgyő több áttételen keresztül tiszai település. Közvetlen kapcsolata m á r nem is lesz a Tiszával. Egy falu most sem úgy ültetődik el, ahogy a krumplit vetik.
Kapaföld alá bedobnak egy szem gülbabát, s hamarosan megbokrosodik. A falut ma is a szükség, az igény hozza létre. Nem egy ember, de egy közösség igénye. Az igény hosszú időn keresztül ott lakhat az érdekeltek között. Tömörkény község és Csong-rád város között levő népes tanyavilág öt-hatszáz tanyája igényli Felgyőt.
Az igény ott élhetett a szétszórt tanyavilágban majd évszázadok óta. De lehe-tőség is kellett. Az igény akkor válik kézzelfoghatóvá, ha találkozik a lehelehe-tőséggel.
1948-ban éppen összetalálkoztak. Társadalmunk mérföld járó csizmákban lépdelt. Mi kell néktek, faluhely? Gyerünk! Kijelölték, kicövekelték, jóhiszeműség, lendület nem hiányzott akkortájt az illetékesekből. Csak épp a faluból nem lett semmi. Kicsit mindentől távol esett, a harangszó a leghidegebb télben sem tudott átbukdácsolni a lefagyott világ hancsíkjain. Akkoriban se víz, se villany nem egykönnyen fakadt még a kezünk közül. Jószándékkal meg soha nem lehetett akárhol falut fölnevelni.
Három év alatt a község elöljárósága fölismerve helyzetét, más faluhelyet kívánt kihasíttatni. Az illetékesek hasítottak is, de leginkább íróasztaltól térkép után, el-vileg talán helyesen, hiszen körzővel mérték a tanyavilág közepébe. A községi elöl-járóság megparcellázta a portákat, kutat fúratott. De évekig zsebben hordta a falu pecsétjét az elnök, senki sem telepedett az új helyre. A faluból nem lett semmi.
146
Bár minden hivatalban, talán nem gonoszul kimunkált terv így esne az érintett né-pek ítélete alá, ahogy ennek a falunak sorsa, de sokkal kevesebb bajjal élnénk.
A második falu házhelyeit sem igényelte senki. Az is messzi volt még a kívánalmaktól.
A z elöljáróság zsebben a pecséttel, irodák, íróasztalok nélkül gyalogosan járta a hatáskörükbe tartozó tanyavilágot, ügyeket intézett és az új falu településhelyének igényét tapogatta.
ÜKAHÍAIUBBI EMÜL2SKEK KÖZEMSÖIL
Felgyő község nem létezett a hatvanas évek elejéig. Felgyő major, a Károlyi grófok birtokrészeképpen jó évszázadon át létezett, s annak villanya, vize, boltja, postája, útja, mindene van. De a tanyákból kirajzásra készülők rá se gondolnak, hogy ilyen szomorú major legyen új fészkük élettere. Az uradalmi majorok — el-koptatott hasonlat — szomorúbbak a börtönnél.
A földosztáskor, ahol hagyták, talán gyöngeségüknél fogva a helyi hatalmak, de a kapzsiság is benne munkálkodott ebben, a lakosok kéjjel verték szét a leg-időálíóbb, még sokáig magtárul, istállóul használható épületeket. És a kastélyo-kat, amiknek tégláiból nyomorúságos szalmafödelű viskókat emeltek, de legalább nem látták ezeket a zsírtalan, babfőzelékízű, mindig parancsokat visszhangzó gyű-löletesen sárga, kíméletlen épületfalakat. Felgyő majort nem verték szét a népek, a tanyák túl szervezetlenek voltak ahhoz, hogy mint egy zárt község határában levő uradalommal egymást biztatva elbánjanak, a major cselédei túl kevesen voltak, és városnyi félelem bennük, hogy visszatér kasznár Baskai, s akkor, s a k k o r . . . A major áll. Most Á. G. Akik ott élnek, mert kenyerük ebből sarjad, azok is el-kívánkoznak, és az új faluba, s a majortól kilométerekkel följebb, Csongrádhoz kö-zelebb, szűz területen, búzatermő földön építenek maguknak új házat.
Sunyi téli szelek járnak, mikor itt ólálkodom az exmajorban. Kora reggel. Nem sokkal hét óra után. Az istállók száz méterekre épültek egymástól. Közöttük gőzölgő ganajkupacok, az ablakszemeken pára csurog, a kiszűrődő fényt, mint szitáló nyári eső a szivárvány színeire bontják. Az emberek belül vannak, állatok, kemencék kö-rül, sokan talán még ágyban. Két traktor pöfög menetkészen a gépszínek előtt. Ve-zetőik, úgy lehet teáznak belül valahol. A gépműhely kohókéményén kovácstűz füstje bodorodik. A lakásokban égnek a lámpák.
Érzem, joggal nem jönnek ide új lakók, s tudom, joggal menekül innen, aki fel-ismeri helyzetét. Predesztináció pedig van. Ezek az épületek, ezek minden téglája, téglájának minden pórusa árasztja a régi, beteges, dohos, nyomasztó levegőt.
Legalábbis alföldi viszonylatban, az uradalmak típustervek szerint épülve egy-formák voltak. A bennük uralkodó törvények is egyegy-formák. Ezek, mint pogácsa-szaggató, az embereket egyformára vágták ki az élet tésztájából.
Kucska, termetre alacsony ember, amilyennek a rabló hunokat ábrázolták a korabeli krónikák és memoárok. Görbe lábú vagy gyerekkori D-vitamin hiányos koszttól, de a népek, ha szóval csipkedték, azt tartották: görbe a lába, mert hor-dón szárították a gatyáját.
Szótlan, mert mit is mondhatott volna. Baját, akinek mondhatta, feleségének, nem segíthetett rajta. De tudta az is.
Aki nem evett vele árokparton, nem ült szekere farán, nem látta tíz éven át, hihette volna, robotember. Feje polyvával kitömve, Béres. A tarisznyáig gondol, evésen jár az esze, vagy rongypokróccal terített szalmazsákos ágyon, ahol elnyűtt feleségét éli. Már nem csókolja, öleli, szereti.
Kucska itt élt a felgyői major épületei között. Kasznár Baskai este osztotta a parancsot az ispánnak. Az továbbadta lefelé Kucskáig, hogy merre megy hajnal-ban a szekér. Csáléra, vagy hajszra. Hogy milyen lesz az idő, az út, netalán Kucs-kának a kedve, ki törődött azzal. Hajnalban Kucska is kiadta az ordrét az ökrei-nek.
Kucska szótlan, görbe lábú robotember. Léte, nemléte az uradalom szempontjá-ból nem több, mint akármelyik igavonóé.
Most a majorfalak gyújtják fel bennem az emlékeket. Ismerem Kucskát. Ökör-béres volt. Semmi csudálatosai nem gyömöszölök életébe, mert nem is volt az. De ökrei sötét téli reggeleken tudták, melyik szekér az övék, és melyik helyre kell állni.
Odamentek, ökörszelídséggel térdeltek a földön levő járomhoz, ököralázattal dugták bele nyakukat. Míg a járomszög mind a hat oldalon be nem csattant, akár cirkusz-ban kitanított lovak, első térdükön állva türelmeztek. Parancs nélkül fölálltak, de anélkül nem indultak. Hogy miképp érte ezt el Kucska, azt én elkésve akartam tőle megtudni.
Nem ivott. De szeretett volna. Fertályméréskor lopva elnyelt néhány féldeci
4* 147