7 A zápor nem állt el

Pedig már közel volt az óra, amikor a vonatnak indulni kellett, és kocsit itt nem lehetett szerezni.

Csakugyan kár volt hazaküldeni Püspököt.

A vadásztársaság elhatározta, hogy itt töltik az éjet, kártyában s bor mellett, s már el is készítették az asztalt, s letelepedtek, mint egy táborban.

A gyerekekkel és asszonyokkal azonban bajos lett volna itt éjjelezni.

Gyuláék végre föl is kerekedtek, hogy kigyalogolnak az esőben a vasúti állomásig.

Erzsi alaposan bebugyolálta magát furcsa, alkalmi sálokba. A gyerekek úgy néztek ki, mint apró mumusok.

- Maguk nem jönnek? - kérdezte Gyula. - Jöjjenek, mert aztán hogyan jutnak haza?

Az ajtót kitárták. Az eső mintha csakugyan valamelyest csillapult volna.

- Itt az idő, most vagy soha!

És Nelli menni akart. Tulajdonképpen nem is volt más választás. Menni kellett, Hintássékkal vagy külön. Nelli belefogózott Erzsibe, kendőbe bugyolálta arcát útra készen, s barátnője vállán át pillantott vissza az urára, mintha jelezné, hogy nem lehet őket elválasztani.

- Hozza a gyereket? - kérdezte.

Miska a karjára emelte Imruskát, akinek a kocsmárosné adott valami nagy flanelltakarót; az alól nézett ki, nem szenzációéhes jókedvvel, mint a Hintáss gyerekek, hanem csodálkozó és ijedt belenyugvással mindabba, ami vele történhetik.

S megindultak a sikamlós sáron.

Két lépésre sem lehetett látni, lámpásról sem volt szó, mert az eső eloltotta volna; a láb minden pillanatban megcsúszott az úton, s az asszonyok hangosakat sikoltottak.

- Majd én segítek! - szólt mögöttük Gyula, s közibük furakodva, jobbról Nellit, balról Erzsit karolta át. - Már bocsáss meg, édes Miskám, de a szükség törvényt bont, és itt nem lát senki.

Miska hátramaradt, és el volt foglalva: nehézkes testével roppant óvatosan kellett járnia, hogy a gyermek terhével el ne essék. Minden lépést külön ki kellett számítani.

Nelli összerezzent, és némán nekitámaszkodott a Gyula karjának. Az egész úton alig esett szó.

Nelli, aki Miska karjainak nyugodt keménységéhez szokott, különös lüktetéssel érzett maga mellett egy idegesebb és bizonytalanabb elementumot.

S ment a sötétben sorsa felé.

Ideges villanások futkostak az állomás táján; amelyből különben csak néhány lámpást lehetett látni, óriás udvarral, az esti eső köreiben; egyet-egyet dobbant valamely tolatott lokomotív, egyet-egyet nyilallt a csöndbe a nyikkanó gőzsíp. Két szembejövő vonat találkozott ebben az órában a Sóttal szomszédos apró állomáson, s meglehetős élénk volt az élet. De a sötétben egymásba botlottak a csuklyás őrök, izgatott jeleket adtak a lóbáló lámpások, néhány fölszálló fejveszetten kereste vonatát, ijesztően zengett a megütött kerék, az egyik vonat már útra készen pöfögött, és vakított két nagy fény szemével.

- Majdnem lekéstünk! - kiáltott Gyula, és izgatottan sietett előre. Erzsi hátramaradt, a gyere-keit keresve, Miska azonmód, álmos, didergő fiát még karjain tartva, futott a jegypénztárhoz, a nagy sötétben alig látták egymást.

- Beszállni ott! Beszállni! - kiáltotta egy kalauz sípját már az ajkához illesztve.

Hamar! Üljön föl ide! tolta föl már Gyula karja Nellit egy másodosztályú kupé lépcsőin. -Foglaljunk helyet, majd megtalálnak bennünket!

A kocsi régimódi volt, nem folyosós, s alighogy Gyula Nelli után ugrott, a kalauz rácsapta az ajtót, lekattintotta a reteszt, és füttyentett.

A vonat rándult egyet, és lassan elindult.

- Jesszus! - kiáltott Nelli. - Lemaradtak!

- Üljön csak le nyugodtan - szólt Gyula. - Biztosan beszálltak hátul valahol.

Nelli kihajolt az ablakon. A szél szemébe verte az esőt. Elvakult. Kétségbeesetten hullott az ülésre. Egyedül voltak a fülkében, egy rossz olajlámpa világánál.

Gyula nevetett. Kézmozdulattal jelezte, hogy nincs átjárás, és a legközelebbi állomásig, amely már Sót, még csak keresni sem lehet az eltűnteket.

- Már bele kell törődnie, hogy együtt utazunk haza.

- De hátha lemaradnak?! - ijedt meg Nelli egy pillanatra a páros hazaérkezéstől, a sótiak kíváncsi és rosszakaratú szemeitől; de rögtön vállát vonta volna: - Mit bánom én? - ha egy tragikus és leküzdhetetlen balsejtelmekkel teli hangulat el nem szorítja szívét: - Imruska! Imruska!

- Sose búsuljon Imruskáért: Miska majd vigyáz rá... s itt az állomáson a legrosszabb esetben majd csak találnak valami kocsit vagy járművet...

- De meghűl, istenem!... - s már látta a kis sápadt arcot a betegágyban, a ravatalon... - Nem!

Nem! Meg kell őket keresni! Keresse meg! - parancsolta követelően.

- De ha nincsenek itt - nevetett Gyula. - Átmenjek az ütközőkön?

És úgy tett, mintha nyitni akarná az ajtót, hogy végigsétáljon a deszkákon, amerre a kalauz jegyeket szedni jár.

Ebben a pillanatban azonban a szél megint oly záporkévét vert be a még nyitott ablaktáblán át, hogy Nelli összeborzadt, és megsajnálta:

- Ugyan, Gyula! Hagyja! Csukja be az ablakot!

S amint Gyula hiába erőlködött, hogy fölvonja a megvetemedett fakeretet, Nelli maga is felállt és segített neki, szinte kimelegedve és akaratlanul hozzátapadva.

- No látja, mégiscsak sajnál! - szólt Gyula.

Az ablakot nem sikerült fölhúzni, s kimerülten ültek vissza a párnás ülésre, mely félig már csupa nedvesség volt a behullt esőtől.

És Nelliben fölújult az az érzés, hogy most már minden hiába, s ez a vonat megállíthatatlan viszi őt szörnyű bűnhődése felé.

- Látja, Nelli - mondta Gyula rezgő és patetikusan gyöngéd hangon, melléje ülve, s hideg kezét szinte észrevétlenül a kezébe fogva -, most én vigyázok magára, mintha én lennék az ura... Ó, fázik? Szegény Nellike! Egészen átázott... Tegye magára az én kabátomat... nézze csak...

Nellit a hideg rázta, kezét tehetetlenül a Gyuláéban hagyta, szinte ezt is a bűnhődés egy részének érezve, s kinézett az ablak felé, de csak éjet és esőt láthatott.

A kicsi, minden zökkenésre lobogó olajlámpa alig világította meg a fülkét annyira, hogy egy-más körvonalait láthatták.

Egyszerre csak nagyot rázkódott a kocsi, s az eső kévéje egyenesen a szemükbe fordult.

A vonat kanyarodott.

- A hídnál vagyunk - mondta Gyula.

Éles füttyentés hallott, és a fel-felcsillanó esőszemek közt röpülő szikrák aludtak ki.

Szembelüktettek a hídrács vasai, mint megannyi nagy kalapácsütés.

És most olyan dolog történt, ami Nelli ereiben megállította a vért, és térde izmait ijedt ugrásra feszítette.

A vonat, ahelyett hogy a jól ismert irányba, jobbra hajlott volna, amerre Sót felé megy, váratlan fordulattal balfelé görbült el, s ez a pesti útvonal volt.

- Az istenért! - sikoltott fel Nelli. - Hisz ez a pesti vonat!

Gyula először nevetett, hangtalanul és jóízűen, de aztán, látva Nelli módfölötti izgalmát, nyugtatni próbálta.

- De ugyan, Nellike, az első állomásnál kiszállunk, és...

- Nem, nem! - kiáltott Nelli. - Az lehetetlen! Mit fognak mondani? Ó, istenem! istenem!...

Sírva borult le a nedves párnára. Gyula rátette kezét finom, zokogástól hullámzó vállára.

- De, Nellike, kérem, ne izgassa magát, nevetséges az egész... Még elcsípjük a sóti vonatot, s együtt megyünk haza Miskáékkal... Meglátja, még ma nevetni fog nagyot...

Nelli hirtelen felegyenesedett, és szeme szembevillant a Gyuláéval. - Hazudik!

- Hazudom?

- Hazudik! - kiáltotta. - Miért hazudik? Jól tudja, hogy az a vonat már régen elment...

Gyula mosolygott.

- Ó, ki vehet rossz néven goromba szót egy bájos női ajkról? Engedje meg, hogy ezt a legyet elnyeljem a mézben, amit a maga édes beszéde egyáltalán képvisel számomra...

Nelli szeméből arkangyalok nyilaztak, egy fényes és bosszús hadsereg, szörnyű tüzeket vetve a sötétből.

- De Nelli! - kiáltott Gyula. - Látom, hogy haragszik... én igazán ártatlan vagyok... látta, hogy milyen zűrzavar volt... csak nem gondolja, hogy készakarva szállattam rossz vonatra...

Nelli összeszorította ajkait, mint dacos várkaput, s csak az arkangyalok kiabálták szeméből:

- De igen! de igen!

- Kérem a jegyeket! - mordult közbe egy új hang keménysége, durván kattant az ajtó, s mintegy megerősítésül az arkangyaloknak, különös segédcsapat, barbár hátvéd gyanánt, két boros férfiszem és egy ellobbanó lámpás jelent meg a beszálló esőtől körülcsillagozva.

- Mikor érünk a legközelebbi állomásra? - kérdezte Nelli, titkon könnyeit törülgetve, a kalauztól.

- Tíz perc, kérem alássan - felelt az ember, és már tartotta markát a Gyula borravalója felé, aki a jegyváltásról tárgyalt vele.

- És mikor megy onnan a vonat Sót felé?

- Az már elment, kérem.

- És a következő?

- Sótra, kérem?

- Sótra.

- Az csak holnap reggel.

Amint az ember elment ingó padlóin kapaszkodva, Nelliből kitört a zokogás. Kitört óhatat-lanul, görcsös erővel, ritmusosan, és elfoglalta magának az egész asszonyt, testét és lelkét, hogy nem maradt ott, az átázott, piszkos kocsipárnán egyéb, mint egy nagy, lüktető, semmire sem gondoló, keserű zokogás. Az egész test egyetlen, erejét vesztett, tengődő, elomló hullám-lás lett, könnyű prédául Gyula könnyű és önkéntelen ujjainak, melyek úgy simogatták haját és ruháit, mint csélcsap szelek az élettelen hullámokat - s ő hagyta tiltakozás, dac, akarat nélkül...

- De Nelli - szólt végre Gyula -, nézze, legyen okos, min esik tulajdonképpen annyira kétségbe? Hiszen semmi ok a nyugtalanságra: ha volt is, megszűnt már. Imruskát féltette?

Imruska már most Sót felé közeledik, puha vonat baktat vele, talán jobb kocsi, mint a mienk, nemsokára otthon fog aludni, a jó meleg ágyban... Nincs már oka félni, hogy lemaradtak...

Inkább úgy kellene, hogy ez megnyugtassa magát...

És megpróbálta erőszakkal fölemelni fejét.

- Nem nyugtatja ez meg?

Nem! Nelli kiragadta magát, és olyan mozdulatot tett, mint az első pillanatban, mint aki ki akar ugrani a szaladó vonatból; Gyula lefogta karjaiba.

Eresszen! Eresszen! kiáltott Nelli. Kiszállok! kiszállok! engedjen! állítsa meg a vonatot! -mondta volna, de megint zokogásban tört ki, mert szívéig nyilallt kívánságának lehetetlen-sége, szívéig nyilallt a rettenetes éjszaka, mely rá várt. És goromba szavak fojtogatták a torkát, de nem tudta őket kimondani; megakadtak ott, s csak úgy buggyantak ki a zokogás árjában, felismerhetetlen és rögtön szétpattanva, mint a levegő szűk edényből, honnan különös és drága nedv ömlik.

- Meghúzzam a vészféket? - kérdezte Gyula mosolyogva, és már nyúlt is felé. - Mért ne, ha kívánja? Fizetem a büntetést is... de figyelmeztetem, hogy a botrány...

Ó, botrány, skandalum, legszörnyebb szava a pokolnak, varázsszó, mely azt a rémet jelenti, aki az élet legutolsó szobájában ül, ahol már vége mindennek... Nelli úgy érezte, mint aki mind mélyebbre csúszik egy ellenőrizhetetlen ingoványba, s ha visszarántja lábát, csak annál mélyebbre... Egy pillanatra ösztönszerűleg kapott levegőért, de most megint megadta magát sorsának... S egyszerre megint Miska ellen támadt fel lelke mélyeiben a gyűlölet: végre is neki kellett volna tennie valamit... végre mégis ő az oka, hogy eddig mehetett... hogy ilyen hely-zetbe juthatott...

És a vonat ment lassan, döcögve, a messze főváros felé, az eső zúgott ott künn, és a kis olajlámpa lobogott, pislogott, sötéten, kétesen... És Gyula egyszerre csak beszélni kezdett:

(A lélektan tudománya gyenge kinyomozni, így volt-e vagy nem? De később Gyula maga is sokszor mondta féltréfásan, amint már az őtőle kitellett, hogy minden csak ebben a pillanatban jutott eszébe, és tulajdonképpen minden csak véletlenség volt, és ő hazudott Nellinek, és csak a perc ihlete mondatta vele e szavakat.)

- Hát jó, Nelli, figyeljen most ide... ha már akarja, és ha már én úgyis aljas, hitvány fráter vagyok, hát bevallom: készakarva szálltam fel magával a pesti vonatra... hogy miért? ne is kérdezze! vannak megmagyarázhatatlan dolgok... de ha akarja, maga előtt áll még az út, a híd nincs fölégetve... az első állomáson kiszállhatunk... én nem mondok ellent...

Gyula mérhetetlen eksztázisban volt ebben a percben, amit különben nála nem is lehet rend-kívüli állapotnak nevezni; zsebében dalolt a pénz, egy kártyajátékos izgalmát élvezte, és amint ő maga mondta mindig, pszichológiai kísérletet akart csinálni, semmi mást, csak egy pszichológiai kísérletet...

Első pillanatra persze bizonyos volt, hogy Nelli a következő állomáson le akar szállani. Ezt el nem lehetett képzelni másként. De ki számíthatja ki a sorsot, melyet magunkban hordozunk?

Semmi sem bizonytalanabb, mint az, ami előre bizonyos, s a mag maga csodálkozna leg-jobban, hogyha a fát látná.

A RETTENETES NÁSZÚT

1

Miska izgatottan szaladgált a peronon a jegyekkel és Imruskával, bár józansága azonnal látta a helyzetet, látta, hogy Gyula és Nelli eltévesztették a vonatot, nem is képzelt semmi mást, nyugtatta Erzsit, aki kétségbeesetten sikongott, mint a vércse a viharban vagy még inkább, mint egy meggondolatlan anya, nyögve, sóhajtva, panaszkodva, nagyon is éles gyermeki fülekbe. Gitta hideg szemekkel hallgatott, és sok mindent gondolt; rendszert állított össze magában abból, hogy anya is nevetséges, apa is „beszámíthatatlan” - Gittának voltak már ilyen szavai, és rég megkezdte lelkében a tekintélyek szétrombolását. Noémi közömbösen hallgatta anyja szavait, mint megszokott és semmit sem jelentő kifakadásokat, egyáltalán nem érdekelte őt apja eltűnése, álmos volt, és szeretett volna már otthon lenni. Imruska azonban kerekre nyílt szemmel, ijedten nézett az éjszakába, mint egy lázálomba; kérdezni nem mert, fantáziájában határozatlan és képtelen rémségek szövődtek, egyetlen gondolata volt, anyikáját meglátni, aki megfoghatatlan módon elmaradt mellőle, s nem akart előjönni... Hiába lesett ide-oda, honnan bukkan ki a jól ismert, kedves arc...

- Nincs más hátra, mint vigyázni, hogy most aztán mi is le ne maradjunk - szólt Miska.

Mikor aztán fölültek a vonatra, és az elindult, és anyika mégsem jött elő: végképp eltörött a gyenge mécsescserép, könnyek forró olaját csorgatva. Oly zokogás volt ez, minőt lehetetlen elcsitítani: s ki illeszti össze a mécses darabjait, ha a maga kezét is égeti az olaj? Miska alig találta helyét, nem tudott hogyan bánni a gyerekkel, még kevésbé Erzsivel, aki hisztérikus filozófiát fejtett ki leánykái előtt, s ez a filozófia nem kedvezett a férfiúi nemnek. Miska rossz-kedve szótlanságba húzódott: bölcs ember alszik egyet a dologra, és nem formál elhamarkodva véleményt. Miska bíró volt, és ahogy ő magában kifejezte: „egyelőre fölfüggesztette ítéletét”.

Imruskát lassan álomba gurította a vonat ringása. Szegény kis lelke számára, melyről még nem szállt föl a hajnali köd, elvesztek a valóság és álom határai, mint tenger és ég partjai a ködben;

az ébrenlét rémségei folytatódtak az álomban is, és mikor éjszaka egyszer csak fölriadt - már otthon, megszokott kis, létrás ágyában -, az esti út emléke riadt fel benne, mint egy álom em-léke, nem tudta hinni, hogy igazán megtörtént, de ellenállhatatlan vágy támadt benne rögtön látni anyját, rögtön, rögtön; hosszú ingecskéjében, mint egy kis angyal, föltérdelve és a létrába fogódzva, kiáltozni kezdett a másik szoba felé:

- Anyika! Anyika!

Az álom rémei bújtak a szobában, oszoltak a sarokban a kisfiú kimeredt tekintete elől, künn zuhogott az újraeredt zápor, a kályhában zengett a szél, az új „őszi szezon” első hangversenyét tartotta az éjjel; s a kerek ruhafogas körül különös kísértetek álltak, nagyon magas és nagyon sötét és fej nélküli emberalakok, melyek ellengeni látszottak.

Miska jött, mogorván, álmatlan ágyából; s az apai szigor, egy erősebb és okosabb lénynek akarata zsongította a gyönge kis lélek fájásait, amik fölött csak akarat lehet úr.

- Most az alvás ideje van! - szólt az apa, fellebbezést nem tűrő bíróság szavával, s Imruska, félve is apjától, de meg is nyugodva, hogy van valaki, aki vigyáz mindenre, reá is és anyikára is, szepegve és értelmetlen titkokon tűnődve, feküdt reggelig a párnán.

2

„Felfüggeszteni az ítéletet”: ha olyan könnyű volna! Micsoda elixír volna e szabály, meg-tartva; talán minden férfias nyugalomnak titka; s amellett igazság is: mert valóban, lehet-e ítélni a drámáról, míg le nem ment a függöny, s nem az-e az igazi bölcs, ki Szólón módjára mindhalálig „felfüggeszti ítéletét”? Az ember azonban „ítélő állat”, s a gondolatot vissza-tartani nehezebb, mint a lélegzetet. Miska hősi búvár volt az élet vizében, várva, míg kibukik a hullámból, mely elborította: de melle elszorult, mint a búvároké. Éjszakája összefogott ököl s beharapott ajkak éjjele volt; reggel a Pontosság és Munka istenéhez fordult; de tíz óra tájban hazaszökött a hivatalból, hogy lássa, megjött-e a felesége? Útjában a levélhordóval talál-kozott, aki sürgönyt is hordott, azaz sorsokat és villámokat: mert Sóton kis ügyekért nem röp-ködtek sürgönyök. Miskának alkalma volt ekkor modern idők lakonizmusát csodálni (mely a telegramé) s döntő próbáját adni egyszersmind lelke megfeszített lakonizmusának.

- Ne aggódj - szólt a sürgöny -, szerencsésen utazunk, levél megy - s az aláírás, javíthatatlan bolondossággal, franciául vallott Gyulára: Zsül.

- Mit jelent ez? - Hieroglifeken ámulni nem látszott célravezetőnek, s ebben a pillanatban Miska egyetlen törekvése odairányult, hogy úri méltóságát megőrizze. Borravalót adott a ki-hordónak, mint rendesen, mintha a világon a legközönségesebb sürgönyt kapta volna, s aztán még egyszer fölnyitotta a csodálatos papirost, konstatálva a feladóállomást, mely tagadha-tatlanul útközi táviratra vallott. Mit lehetett tenni? Miska visszament a hivatalba, s hazajövet délben kitérő választ adott a Döme bácsi kérdésére, aki a csengő hangot és sugár alakot rek-lamálta, mint szigorú gazda, ha reggelre kelve kertjéből a legszebb gyümölcsszem hiányzik.

- Anyjához mehetett Gádorosra - szólt Miska mogorván, duzzogó férjek módjára, kiket nejük egy családi perpatvar után váratlan faképnél hagy: okos ember nem fogja föl nagyon tragikusan: majd visszajön! De szavai nem hatottak őszintén: nyílt karakterek végzete érte el:

hazugnak látszott, holott csak azt mondta, amit maga is hinni akart. (Félelem és dac tán anyjához hajtotta az asszonyt; s Gyula, elválhatatlan gavallér, kísérte...) Döme bácsi rosszallva rázta fejét, bár Gyula szerepéről nem is tudott: meleg harag hulláma öntötte el. Bolondok! Itt az ősz, ki tudja, hány nap van még? A sugár alak és csengő hang eltűnt... Úgy dobják ördög-nek a napokat, mintha örökké tartana az élet.

Miska látatlanba vette a fejrázást, s egy lelkiismereti problémán tűnődött: megmutassa-e Erzsinek a sürgönyt? Igaz férfiúként más bújára villantotta gondjai lámpását: a lámpás sötétben jár, s másoknak világít. Mi itt a teendő? Értesítenie kell-e a nőt elveszett férje sorairól - melyek oly méltó izgalmat okozhattak neki -, vagy hagyni még a jótékony bizony-talanságban? A kérdést egyelőre az ebéd odázta volna el, ha készen lett volna: de a házi-asszony távolléte várható zavarokat eredményezett. Nelli, gondos úrnők szokásaként, mindent zárva tartott s rejtve a személyzet elől, s Miska hiába kotorta le a kulcsokat egy almáriom tetejéről: a szakácsnő semminek sem találta helyét. Imruska nem volt otthon: csak annyit tudtak mondani, hogy Hintásséknál van, s Miska bosszúsan fordult ki a kozmaszagú konyhából, hogy érte menjen.

Erzsi jött elébe, mint Elhagyott Asszony, méltó szerepében, s Miska hamar belátta, hogy felesleges itt minden kímélet. Erzsi teljesen nyugodt volt, s szinte élvezte helyzetét, mint valami fölszabadulást; élvezte fontosságát is, melyet e helyzet adott neki. Délelőtt Juli néni járt nála, kellően feltüzelve a gyalázatos férfiúnem ellen: s Miska látta azt is, hogy az eset teljes eltussolása immár reménytelen. Juli néni már széthordta a botrány csíráit, szabadon eresztett bacilushordozó, s Miska csodálta, hogy mindeddig nem ért el hozzá a fullánk: holott a városból és hivatalból jött. Részvéttel kezelik tán s diszkrécióval, mint szökött asszony

férjét? Egész lelke ökölbe feszült e gondolatra: de Erzsivel nem lehetett tárgyalni az erkölcsi veszedelem enyhítéséről vagy lokalizálásáról. Erzsi a harag kéjeiben úszott: alig lehetett ráismerni arra az Erzsire, ki tegnap még Gyula zseniális jogait hirdette. Most az elhagyott nő részén volt minden jog: aki meg fogja mutatni a világnak, hogy egyedül megáll a lábán, és fölneveli gyermekeit. Egész életét a gyermekeknek akarta szentelni; s szinte újraszületettnek látszott, hogy élete célt kapott. Végképp elhatározta, hogy tanítónő lesz, s már el is küldte Gittát tanácsért s könyvekért Gombos Cirill tudós professzorhoz, aki Gyulának kártyapartnere volt, s többször megfordult náluk. Egyben áthozatta az okos kis küldönccel Imruskát, az anya nélkül maradt kisfiút, aki mellett ezentúl ő akarta az anyát pótolni; meghatóan nemes eltökélés! Miska homlokráncolva hallgatta az egzaltált szavakat, míg Imruska síró szemekkel futott apjához, s „anyit” reklamálta.

- Ne keresd anyádat, szegény kis árva! - hajolt hozzá Erzsi patetikus csókkal. - Ő elhagyott téged!

- Ne keresd anyádat, szegény kis árva! - hajolt hozzá Erzsi patetikus csókkal. - Ő elhagyott téged!

In document HALÁLFIAI BABITS MIHÁLY (Pldal 79-90)