5 És ismét hónapok teltek el

Az idő nem megy visszafelé, s az emberi élet sakkjátékában szigorú pièce touchée¹⁰ uralko-dik. A Bevégzett Tény szeszélyes rabtartó, kinek udvarában, mint régi királyokéban, a bolon-dok aránylagos szabadságot élveznek, erősek leborulnak és gyengék megtörnek. Gyula csak játszott vele, Nelli szenvedett és tűrt, egy keresztény rabnő erényeivel. Álom, káprázat, kaleidoszkóp volt az élete. Tájak, tájak a vasút mentén, karsztok és tengerek az első iramban és Gyula sok beszéde, aki észre sem vette, hogy Nelli holtfáradtan ül mellette, és hallgatag és gondtele arccal... Ó! Gyula magyarázott, kifogyhatatlanul, szerelmes cicerone!... S Nelli nem tudott komolyan venni semmit, nem tudta valóságnak látni az elsuhanó képeket. A fáradtság elnyomta, és aludt, súlyos és lüktető álommal, és mikor felébredt, jobbról-balról, a kocsi nyitott ablakain túl, új képek ölelték, ringatták, különös, soha nem látott környezet, s amit nem is fog látni többé soha... Nelli meghalt, a valóság kiesett életéből... Egy gondolán lebegett, sötét este, és ijedezett ingásától; körös-körül palazzók sötét tarkasága, mint egy tündérmese színfalai, suhant, kígyózott, irizált, a víz táncos márványán fények imbolyogtak, idegen és dallamos kiáltások hangzottak az éjben, s az egyetlen realitásnak a felhők látszottak, melyek a hold körül foszladoztak. Nellinek úgy tűnt fel, mintha a Pokol pompájában járna... Vagy

10 pièce touchée - megérintett sakkfigura (bábot érintett, azzal kell lépnie).

mintha elrablott hercegnő volna, gonosz emberek vinnék, ismeretlen sikátorokon: rémregé-nyekre emlékezett... Ó, aztán a velencei szálló, ahogy legelőször látta: a fényárban úszó hall, a piros frakkos kis groom: Gyula szapora német beszéde, melybe különös olasz szókat kevert; a portás könyvének nyílt lapja, ahol már mint férj és feleség szerepeltek; mire Nelli ijedten külön szobát kívánt.

- Zwei... due... magyarázta Gyula, a lovag gesztusával, aki hölgyének minden kívánságát teljesíti. Lift, zubogás: s egy rózsaszín tapétás nagy szobában álltak: melynek közepén két impozáns, mennyezetes, szúnyoghálós nyoszolya tornyosodott.

- Zwei... due... - mutatta az ujján Gyula; mire a vigyorgó groom az impozáns ágyakra mutatott:

- Due... zwei...

Gyula mosolygott: „Hisz házaspár vagyunk!”

- Nyugodjon bele, Nellike... Feltűnést keltene... Megígérek mindent...

Nellinek feje fájt, füle zúgott; s egyébként az elrablott hölgy volt ő, ki természetesnek találja, ha hárembe viszik. Ó, hisz szeretnie kell Gyulát! Másképpen mi lenne az egész? De egyelőre zokogott, s Gyula hiába akart felhívni figyelmet az ablakokból táruló csodákra - ó, gyönyörű Riva! Külföld, nagyvilág, lagúnák, Velence! - Gyula minden idege örömben reszketett, de Nelli csak zokogott...

...S már másnap volt, és a Mercerián jártak, üzletről üzletre, s Gyula ruhákat vásárolt Nellinek:

holott ő alig akarta elárulni, mire van szüksége? Minden darabot szégyenkezéssel fogadott, mint Miskától soha...

- De Nellike... hisz feleségem lesz... csak nem hagyhatom egy szál ruhájában! - erősködött Gyula; s Nelli támolygott a sok járáskelésben, kimerülten zuhant a székre, amit a fürge talján rőfös alája tolt, szédült a szövettornyok és csipkegarmadák közt, kábult a szapora és unszoló idegen szavaktól... Gyula bolondosan ugrált körülötte, és dobálta a pénzt; egészen különc és szükségtelen dolgokat vásárolt, s olyan valami fantasztikus volt mindez - a zsúfolt, szűk, tarka, kincses boltsor, mint egy ezeregyéjszakai bazár... Nelli nem érezte a vásárlás gyönyörét, hisz mindent megvehetett, s ez inkább gúny volt és varázs és álom - életéből kiesett a valóság íze...

És már a Szent Márk téren állottak, ahol a csodálatosan tarka mesetemplom rajzolódik az égre, mintha csak oda volna festve, kékkel, arannyal, pirossal, primitív... És szálltak a galambok, s Nelli kezét nyújtotta, melyen már új és feltűnően vastag gyűrű volt... S megtör-tént, hogy magyar szót hallott csendülni ilyenkor, s összerezzent tetőtől talpig, mint a rette-netes valóságnak egy érintésére az álmok közt; oda se nézett, ahonnan a hang jött, menekülve karolt Gyulába:

- Menjünk tovább!

6

...Majd múzeumokon mentek át, rengeteg termeken, ahol Nelli szinte elveszni érezte magát; a falakon múlt idők képei, festett arcok, melyek elevenebbnek látszottak az eleveneknél, melyek benyomódtak az ember fantáziájába, és kísértették álmait: a mennyezeten gazdag és súlyos aranykacskaringók, stukatúrdísz, aranylevelek és aranyvolúták, amilyeneket királyi paloták képein látott eddig... Nellit fárasztotta a művészet, riasztotta a sok tudós szó, név, magyarázat,

műveletlennek, ostobának érezte magát, nosztalgiáját érezte egyszerű otthonának, a szen-vedések nászútja volt ez. Gyula mindenütt mellette, mint a pokoli kalauz, az apokaliptikus társ, akivel ezután mindig együtt kell lennie... És hozzá az örökös kötelesség, a magától értetődő konvenció, hogy ennek mind élvezetnek és nagy örömnek kell lenni... Nelli nem mert ellentmondani a konvenciónak.

Majd templomokat jártak, hűvös, félhomályos csöndességet, ahol Nelli szíve hirtelen elfogult a tág hajóban; lélegzete elszorult, szeretett volna leborulni az oltár előtt és zokogni... De Gyula fesztelenül járkált föl és alá, hangosan beszélt, ujjal mutogatott, magyarázott, mint valami múzeumban, és Nellit titkos rémület fogta el: nem istenkáromlás ez? Ő a templomban nem művészetet érzett, hanem vallást: a művészet oly idegen szó volt, oly nagyhangú, Gyula ajkára való szó! De naiv szívében élt a képe - és most inkább, mint valaha - egy túlvilági bírónak, akihez a templomok lépcsőin közeledhetünk. De ahogy ők jártak a templomban az az ördög sétája volt és olyan, mint egy lidércnyomás... Nelli szinte minden pillanatban várta, mikor ébred fel arra, hogy semmi, de semmi se igaz az egészből.

De máskor meg félt az ébredéstől, a hazatéréstől, mint aki kalandos álmai közt is fél föl-ébredni megszokott ágyában, mert halványan érzi, hogy valami rettenetes szerencsétlenség tudatával fog ébredni, melyet az álom zavart képei között elfelejtett. Magyarország? Előbb-utóbb vissza kell térniök... Nem mert célzást tenni Gyula előtt erre, s Gyula maga se nem beszélt róla, se nem látszott csodálkozni rajta, hogy Nelli nem hozza elő, mintha ez a leg-természetesebb dolog volna a világon. Mintha magától értetődnék, hogy egész életükben itt maradnak, így élnek, távol hazájuktól, hotelről hotelre. De hát ez pénzbe kerül! Gyula szórta a pénzt, mint egy fejedelem, s Nellinek különös érzése volt, amint fölfelé haladtak karonfogva valami drága szálló piros szőnyeges márványlépcsőjén a velencei tükrök és csillárok fényé-ben. Szenzáció volt, de félelmes szenzáció, s Nelli úgy érezte, hogy minden szem reá néz, idegen, kutató, égő, szúró szemek. Micsoda élet volt ez! Ha házigondokról, harisnyák stoppo-lásáról lett volna szó, ha a vendéglőben ki kellett volna számítani a legolcsóbb ebédet: talán könnyebben belehelyezkedett volna... De itt... oly valószínűtlenül ment minden, ment a pénz, minden lépés fantasztikus borravalókba került - és miből? Gyula nem kapott fizetést elsején, mint Miska. Gyula nem járt hivatalba. Gyula nem dolgozott semmit. S Gyula több pénzt költött, mint amennyit ő, Nelli valaha el tudott képzelni. Nelli fantáziájában rettenetes képek derengtek, nem is sejtve, be nem vallva, mint egy elő nem hívott fotográfia: láthatatlanul.

Gyula néha romantikus hős, máskor fantasztikus gonosztevő volt a szemeiben, akinek érintésétől irtózott, mint a vértől. Aztán egyszerre megérezte a szerelmet, mint egy kínos kötelességet, s eszébe jutott a törvény elé került parasztlegény históriája, akiről amaz utolsó előtti délután Erzsiéknél beszéltek; eszébe jutott Miska, aki elismerte a Szerelem mindenen fölül álló igényét avval, hogy kárhoztatta a leányt, aki elhagyta érte bűnös szeretőjét... Ó!

valóságos gyűlölettel gondolt Miskára ezért! Ha még Miska is így beszél... Aztán tükörbe nézett, s elgondolta: „Én... ez és ez vagyok... ezt és ezt követtem el...” Nem akarta magának elhinni... Aztán ijedten elhitte, és mentegetőzni kezdett maga előtt: Miska maga mondta az utolsó napon: „Nelli szabad!” Miska kiadta az útját. Miska meggyanúsította őt, Miska... Azt képzelte, hogy tudna Miskának mit felelni... De Miska már, bírói szóval, szabadnak nyilvání-totta őt... Miska nem is ember volt, hanem egy félelmes hivatal, igazságos az igazságtalan-ságig. De ő már tudta, mit felelne neki... Ó! Erzsi jobban bántotta lelkiismeretét; de hisz Erzsi is mondta, mondta: „Neked adom!” Eltűnődött... Máskor egyszerre türelmetlen lett, Gyulát elküldte erőszakkal, egyedül akart maradni, sírt, elfelejtett mindent, nem volt számára többé se bűn, se védelem, nem volt már „ez és ez”: - csak egy anya, egy szerencsétlen anya, akit erőszakosan elszakítottak gyermekétől...

7 Hírek Sótról...

Nagy dolog az, ha valaki nem kap híreket hetekig, hónapokig. Gyula mulatott magában, és Nelli sokszor zavartan kérdezte:

- Min mulat?

- A vitustáncon - felelt Gyula.

- Micsoda vitustáncon?

- Amit a sóti nyelvek és ajkak járhatnak.

- Ne gondolja ám, hogy én úgy szöktem - mondta máskor Gyula, különös apropókkal és kérdetlenül. - Én írtam haza, rendesen megbíztam egy ügyvédet helyettesítésemmel, rendes válópört csinálunk, ne féljen, mindent elintézek... - De részletekre nem terjeszkedett ki, s Nelli nem kérdezte, mint ahogy nem kérdezzük a sorsot.

Gyulának nem is igen lett volna mit felelni a kérdésekre. Az ő „elintézései” teljesen egy-oldalúak voltak: nagyhangú levelek, melyeket Sótra írt, s melyekre nem kapott és nem is várt választ, meg se hagyta címét. Szerette ezt a különös állapotot: míg a Hír el nem érte, fantáziája röpült, szabadon, mint a madár; ha egyszer eléri, a Valóság korlátai lesznek megint körülötte; mentül később! Most hős volt, lovag a saját szemében, győzelmes és mindenki bámulatának tárgya. Addig nyújtotta ezt a pompás helyzetet, ameddig a pénze ért.

De már mint a mesebeli herceg, ki zsebében hordja élte talizmánját, a bűvös szamárbőrt, mely folyton kisebbedik, s ijesztő módon összehúzódik: napról napra fogyni láthatta erejét, amint új meg új százlírást váltott föl a Florian fehér bajuszos öreg pincérénél. S a heti hotelszámlának más az ő helyén úgy izgult volna már elébe, mint bankár a csődnek. No, Gyula nem izgult;

fenét izgult! Egyelőre még zsebében ropogtak a fehér banknóták; s ki gondol holnapra? És különben is - férfiak vagyunk, Élet Győztesei, s nem ijedünk meg egy kis küzdelemtől!

Egyszer már áttörtük a „valóság korlátait”. Hurrá! Gyűlöljük őket, de nem félünk tőlük.

Helenét elraboltuk, a Legszebb Asszony mienk: s mi acélozza meg jobban a férfi erejét?

S Gyula már látta magát az új és romantikus szerepben: harcban a bosszúálló világgal, melynek hétköznapi erkölcséből kitört, irigyekkel, álszentekkel és ellenségekkel! egyedül, de a Legszebb Asszonnyal oldalán, küzdve a Mammonért, hogy királyi díszt rakhasson Helené lábaihoz.

- Mit meg nem tennék magáért? - kiáltotta, amint büszkén villogtatta végig tekintetét valami elegáns éttermen, ahol minden szem a Nelli sápadt szépségére fordult, ki némán s remegőn bújt egy láthatatlan csigaházba e nemzetközi figyelem elől, szégyellve feltűnő és modern ruháit, melyeket Gyula disputált rá. Királynőm! Istennőm!... Étlapot!... Carte de vin!... Mi méltó ajkadra? Szólj, kívánj, követelj! Gyönyört olvasszak pezsgőbe? Tokajit?

S egy ilyen alkalommal...

Nelli bágyadtan próbált visszautasító gesztusokat, nagy unszolásra szerény chiantit kért, külö-nös takarékossággal, melyben volt valami rémület. De Gyula tiltakozott, tört olasza tombolt, Nellit akár eladhatta volna.

- Csak a legjobbat! Csak a legdrágábbat! Beauté oblige!¹¹ - (mondta, erős tudatában annak, hogy Nelli nem érti). - Venus ajkaihoz nektár illik. Ki gondol pénzre a Szépség oldalán? S lehet-e szentebb cél, mint lábaitokhoz rakni a kincseket, tányérotok elé az édes kelyheket? Ó, asszonyok! mit meg nem tennénk értetek? Lopunk, csalunk egy mosolyotokért; talán gyilkolunk is, s véres kézzel hozzuk oltárotokra az áldozatot!

Nellinek úgy tűnt föl, mintha az utolsó szavakat valahonnan nagyon messziről és kísérletesen hallotta volna, a terem megingott előtte, minden valami zöld fátyolba borult, csak az abrosz csillogott fehéren, s egy vérvörös csík ömlött végig rajta, a Gyula kezéből, ki Bordeaux serlegével gesztikulált. Különös szédület! S Nelli egy pillanatra úgy érezte magát, mint mikor hajdan a szeme láttára folyott végig a vér szegény lump Ákos (a Döme bácsi fia) tüdejéből a hófehér párnán... gyomra megfordult, és majdnem leesett a székről. Ez nem volt föltűnő:

újabban gyakran szédült és émelygett. Gyula patetikusan kapott utána, s kivezette a friss levegőre, ahol magához tért. Gyula fölhangolt kedvében volt, s tapasztalt férjek módjára interpretálta a Nelli rosszullétét.

- Fiunk lesz! Meglátja Nellike, fiunk lesz! Fiam lesz! Mily régen vártam ezt a napot! És maga ajándékoz meg vele, Nellike! Ó, élet teljessége! utódot bírni a Legszebb Asszonytól! Nellike!

nem örül? Most már bonthatatlan kapcsok fűznek egymáshoz. Kétséget nem szenved, hogy fiú lesz. Ezt megünnepeljük! A mai estét emlékezetessé kell avatni! Zenét hallgatunk, lampionos gondolát bérelek... Mi az? Megint szédül?

Nelli a tenger sós ízét érezte szájában, s egy mellék-rió-ból olajoshal- és zöldségszag csapta meg.

- Menjünk innen, Gyula! - kiáltott. - Menjünk haza ebből az országból! - Elhallgatott, de lelke tovább zokogta: - Haza! Haza!

- Hova haza? - ironizált Gyula fölénye. - Visszavágyik abba a ronda magyar hazába? S talán éppen Sótra? Látni akarja a vitustáncot?

Szegény Nelli elhallgatott erre, de Gyula témát font a motívumból, kiterjeszkedett, fantáziált.

- És mégis visszamegyünk! Triumfusban fogunk visszamenni! Hadd lássanak! Hadd irigyelje-nek! Mindenki minket néz, mindenki rólunk beszél! annál jobb! Büszkén, diadalmasan fogsz mellettem állni, királynőm, feleségem! Ó, fiamnak anyja! Az első dolgom lesz a válópör.

Mihelyt pénzt fogok szerezni: utazunk!

Nellinek sejtelme sem volt, honnan szerezne pénzt? S összeborzadt arra a gondolatra, hogy talán már az útiköltségre való sincsen a zsebében. Gyula azonban zavartalanul tovább ter-vezett operáról, pezsgős vacsoráról, lampionos gondoláról.

- Most itthon egy kicsit kipiheni magát - szólt, amint a rózsatapétás szobába értek -, s estére friss és szép lesz: azt akarom, hogy mindenki bámulja! Asszony! légy egészséges, szép és vidám, hogy fiad is egészséges, szép és vidám legyen! Légy hódító, hogy Napóleont szülj! - S már a Fiúról álmodozott, akit az Elrablott Hölgy fog szülni rablójának: rablás gyümölcse, és maga is Rabló: mint Napóleon: az Élet Rablója. - Mosolya nyomán nők könnye fakadjon:

kíméletlen tépje a virágot; tudjon asszonyt ölni és asszonyért ölni; ölni és ölelni; véres kezekkel fehér vállakat simogatni! - S már nyúlt volna a Nelli vállaihoz.

11 Beauté oblige! - A szépség kötelez!

- Hagyjon! Hagyjon! - húzta el magát Nelli, mint valami rémtől: noha alig értette a szavakat, s egész öntudata ködbe borult. Egyetlen érzés volt csak benne ébren: valami iszonyú borzadás minden hangtól, minden érintéstől, minden tekintettől! Könyörgött Gyulának, hogy ne nézzen reá, míg levetkőzik, s a paplan alá búvik. Gyula türelmetlenül topogott: nem akart belenyu-godni, hogy Nelli rosszul érzi magát, s zenéből, ünnepből, lampionos gondolából mára semmi se lesz.

- Pihenje jól ki magát, és estére semmi baja! - biztatta szuggerálón, de Nelli csak befelé fordult, és nem adott életjelt. Gyula ideges volt, föl-alá járkált a szobában, s Nelli csak tűrte lépései zaját, mint valami rettenetes kopogást, szögezést: s úgy érezte, mintha a lelkén tiporna.

Végre Gyula nem állhatta tovább, s lábujjhegyen az ágy fölé hajolt.

- Rosszul van még? - kérdezte ijedt gyöngédséggel.

- Nagyon - sóhajtott Nelli.

- Nem vesz be valamit?

- Hagyjon, hagyjon már! - kiáltott Nelli kétségbeesetten és összerázkódva. Gyula elfordult, de aztán kifakadt:

- Ó, asszonyok, asszonyok, mily művészettel tudjátok elvenni a kedvünket! Ó, szent hisztéria, migraine, vapeurök, feminin nyavalyák! Az ellenkezés nőstény ördöge szült benneteket.

Büszkélkedni akarnánk veletek, mulatságot készítünk számotokra, hálátlan bestiák, s nektek nincs más gondotok, mint elrontani a mi mulatságunkat! Már előre örül az ember, s akkor az utolsó pillanatban... No, de asszonytól ki várna logikát?... Vacsorázni sem akar? - kérdezte kurtán, egy ultimátum gorombaságával.

- Nem, nem! Menjen maga!

- Jó, hát megyek magam!

Fölcsapta kalapját, s becsapta az ajtót. Nellinek sokáig visszhangzott fülében ez a zaj, mint egy benne maradt fájás. Aztán lassankint elcsendesült, s a szállodai szoba rózsaszín tapétájá-nak mintái kezdtek el kiabálni, rózsaszínűen s helyenként véresen. A vér lefolyt az ágyra, s Nelli megint a szegény Ákos ágyát vélte látni, a párnán végigcsurgó vörös csíkkal, és eszébe jutott, hogy Döme bácsi szokta kommentálni korán elhalt fiának végzetét: „Az asszonyok tették tönkre!” Az asszonyok és a szerelem! Nelli majdnem fölsikoltott, mert egyszerre a meggyilkolt Kováts Laci állt előtte vérző nyakkal és epedő szemekkel. A folyosón fenyegető léptek hallatszottak. Nelli fölkelt, az ajtóhoz tántorgott, és bezárta belülről. Félt. Rettenetesen egyedül volt. Ó, bárcsak Imruska lenne vele, mint régi magányos éjszakákon, Sóton, mikor Miska hivatalos kiküldetésben járt, s ők egymást bátorították a kisfiúval! Ó, Miska, Miska!...

Nelli számlálta az óraütéseket. Mikor jön már Gyula? Irtózott tőle, s mégis alig várta. Gyula csak nem jött, nem jött. Nelli félt elaludni: mert hátha Gyula hiába kopogtat, és visszafordul!

S minden lépésre összerezzent, mintha gyilkos jönne. Künn a Corrieré-t kiabálták, gon-dolások veszekedtek, s a szomszéd szobákból időnként csengő szólt. Micsoda rettenetes egyedülség! Ha Gyula véletlenül elmaradna, és nem jönne vissza: Nelli itt volna egy idegen országban, elhagyva, pénz nélkül, és azt sem tudná, hogy hova forduljon! S Gyula csak nem jött, nem jött.

8

Nagyon későn jött meg, és ez az eset precedenssé vált: esténként Gyula már meg se kérdezte Nellitől, akar-e vele jönni, s szemmel láthatólag szívesebben ment egyedül, mint hölgyével. A dolog titka az volt, hogy összeakadt valami társasággal, akiket Pestről ismert; vacsora után a Szent Márk téren találkozott velük, s az éjszaka jó részét együtt töltötték. Vidám férfiak s kissé különös nők voltak. Ezt Nelli is konstatálta, mikor egy este Gyula sans gêne közibük vezette őt; Nelli oly rosszul érezte magát ebben a kompániában, hogy azontúl még inkább vonakodott Gyulát elkísérni vacsoráló kirándulásaira, noha egyedül maradva még nagyobb kínokat állott ki a félelemtől; ilyenkor lefeküdt, s még csak nem is evett; napról napra sápad-tabb és soványabb lett. Gyulának pedig felszabadulás volt egyedül menni: lassankint maga is bevallotta magának, hogy Nelli kísérete feszélyezi. De ha szegény Nelli azt gondolta, hogy megtakarít valamit, mikor kivonja magát a költséges szórakozásokból: nagyon tévedett. Gyula egyedül még többet költött, mint Nellivel. A bűvös szamárbőr mind ijesztőbben húzódott össze: de Gyula nem ijedt meg. Sőt: lelkét belülről bohémmé stilizálva, szinte kéjelgett a veszélyben és bizonytalanságban, amibe a fehér banknóták fogyta ejtette. Mulatott Nelli rémületén is, mikor e téma szóba került: szerette ugratni őt.

- Mint két diák, Nellike! Nem nagyszerű ez? Akiknek nincs pénzük, és talán holnap szökniök kell a hotelből a kontó elől... Képzelje: otthagyva a poggyászt... Vagy dehogyis... Kötélen eresztem le a koffereket az ablakból... éjjel... s maga az ablak alatt várja egy gondolán... elég romantikus?... A végén tán magam is lecsúszom a kötélen, mint szökevény rab a várárokba;

ámbár lesétálhatnék a lépcsőn is, büszkén és titkos gúnnyal, a mit sem sejtő személyzet előtt, és a kulcsot beadnám a portásnak... Uzsgyé a vonatra, s nevetünk, mint két diák!... Aztán egy úri gesztussal megküldeni a pénzt, inkább többet, mint a számla kitesz: maradjon jövendő tartózkodásokra, à conto!... Sajnos, ma nem jutnánk messzire ebben a programban, már a vonattal se - amennyi pénzem van: jó, ha a Lidóig kijutunk! - Nevetett.

Nevetése szétgurult a sugaras lagúna hullámain; csöpp vaporetto zsúfolt fedélzetén ültek.

Gyula mindenáron a Lidóra kívánkozott eznap: „Halálos bűn volna ilyen időt elmulasztani!”

Nelli szédült és káprázott a fénytől: Gyula szavai borzasztották, mintha gyilkosok szökését idézték volna; a helyzet bohémes bizonytalansága, neki rémekkel teli sötétség volt; szeretett volna visszafordulni: ó, itt minden lépés pénzbe kerül! Minden krajcár, amit Gyula költött, riasztotta, mint bűnös és véres siklusok fogyása (melyek ebül jöttek, ebül fogynak); s Cenci néni anyai erkölcse dorgált föl lelkében: Ti lidóztok, mikor nem telik a szobakontóra?!

Nelli nem élvezte a gyönyörű napot, a messze táncoló sugaradat, a halászvitorlák piros deltáit, a sima, zöld víz olajos márványzatát, sem a kirándulók vidám és soknyelvű csiripelését maga körül. E fényfátyol mögött csak még iszonyúbb volt a rémekkel teli sötétség.

Nelli nem élvezte a gyönyörű napot, a messze táncoló sugaradat, a halászvitorlák piros deltáit, a sima, zöld víz olajos márványzatát, sem a kirándulók vidám és soknyelvű csiripelését maga körül. E fényfátyol mögött csak még iszonyúbb volt a rémekkel teli sötétség.

In document HALÁLFIAI BABITS MIHÁLY (Pldal 90-126)