1
Az ókori pedagógusok szerelmesek voltak, s a pedagógia lényegében van valami a szerelem-ből, mely élvez s termékenyít. Az ember nem született magányosságra; s ami az asszony testének a tükör, az talán a férfilélek számára egy másik lélek, melybe magát vetítheti: örök narcisszizmus. „Létezik-e, amit senki sem lát?” - kérdezték olykor a filozófusok; s Miskának is mintha léte szakadt volna, mikor elhagyták a Feleség ájtatos szemei, melyek a legjobb tükrök és kísérők. Látásaink s gondolataink elhalnak magukban, s kivált bizonyos X-eken túl csak a visszaverődés lobbanthatja ki őket valami halálos fakultságból. Miska most kétségbe-esett bölcsességgel új tükröket csiszolt, melyek azonban még fátyolosak voltak, mint a veréb-fióka szemei: inkább csak színes fényt, mint határozott formákat mutatva, mintegy leragadt szemhéjakon át. Miska addig nézett e rejtett fátyolú fiókszemekbe, míg zavar fogta el.
Bizonyos, hogy a színes fényben máris titkok úsztak. Miska nem mert e titkok után fürkészni:
ajkát lezárta a maga titka, mely inkább önmaga előtt volt tilos, mint másoknak.
Miska és fiacskája közt titkos zavar és feszély volt; amit Miska apai fölénnyel igyekezett palástolni, még jobban távolítva evvel magától gyermekét. Az apai fölény legérzékenyebben este nyilvánult, vacsora után, a félbeli borosüveg s férfias ízléshez illő illatú sajt mellett, mikor künn a kertben rejtelmes árnyékok teregették be a lombok aljait, innen-onnan különös neszek hallatszottak, s a petróleumlámpa kiszűrődő fényét fakult rongyokban kapkodták el a meg-megrángó ijedt akácok.
- Hozd el a pipámat! - szólt ilyenkor Miska.
A pipatórium benn állt a vizitszobában, amit most alig használtak: a zongora és a piros plüssgarnitúra közt, a halk sötétségben. A sötétség rémekkel volt tele; Imruska remegett a rémektől, s épp azért volt ő az, akinek naponta ki kellett onnan hoznia a pipát: mint ahogy Rárónak kellett neveznie hintalovát, mert nehezen mondta ki az r-et. Ez Miska nevelési elve volt: hámhoz törni a csikót. Miska, mint elfogult kocsis, kényszerült megfeszíteni a gyeplőt, hogy meg ne érződjön keze remegése. Imrus pedig, szegény kis katona, kit a zord hadvezér rettegett pontra küld, szívdobogva ment harcba az árnyakkal.
A nagy szobán át tapogatózva kellett keresni az utat; az álló „kleiderstock”, mint egy sötét óriás ijesztve meredt a sarokban; egy-egy nomád szék váratlan helyből orv ütéssel támadt az óvatlan térdre; a zongora, anyi zongorája, csak sejtve aludt, mint titokzatos állat az őserdőben;
pihegve a csöndben, mint régi dallamok szelleme; a szem kábult a feketeségtől; a kis test borzongott; az előrenyúlt kéz minden pillanatban újra elkészült, hogy valami rémbe ütközik.
A rövid pár lépés örök időkbe tellett.
S mintha mázsák szakadtak volna le melléről, mikor végre hirtelen kapással a jól ismert pipák tajtékfejeit érték ujjai. Milyen jól tudták már, melyikhez kell nyúlni! Lázas mozdulattal rántották ki meglazult bádognyaklójából, s aztán uzsgyé! semmire sem nézve, mindenbe beütközve, széket földöntve és ajtót becsapva egy-két ugrással vissza a megmentő vilá-gosságba! Ezt az idegfeszültséget nem lehetett tovább kibírni.
Ám apjához érve elcsitultan, de még hangos szívvel szégyenkezett a székrobajért és ajtó-csapásért, elismerte oktalanságát, s nem mert egy szóval sem ellenkezni, mikor másnap újra
kiküldetett a veszélyes útra. Mit is lehetett volna mondania? Mitől félt voltaképp? Semmitől.
Semmitől a világon, amit meg tudott volna nevezni. És mégis ebben a nagy, zongorás és még most is anyiszagú szobában rettenetes volt a sötétség. Még gondolni is iszonyú volt rá. Sehol, sehol nem volt olyan ijesztő az éjszaka, mint ebben a szobában. De hogy micsoda rémek voltak benne, azt ő maga sem tudta, s arról nem is volt talán szabad beszélni senkinek, de legislegkevésbé apinak. Nem, apinak igazán nem volt szabad erről beszélni.
S Miska érezte a fiúcska hallgatását, mint egy másfajta sötétséget, mely viszont az ő elhagyott szívét rettentette. Miska különös remegéseket és idegenségeket érzett gyermekében, s már fölriadt benne a csüggesztő felfedezés: hogy hiába kérdi.
- Mitől félsz?
- Semmitől.
Miska hiába álmodott a közvetlen, gyermeki lélekről, ki az ő lelkének tiszta tükre lenne. A tükröt homály futotta be, s Miska néha úgy találta, mintha éppen a leglényegesebb helyeken volnának a foltok. S Miska kegyetlenül újra meg újra elküldte a pipáért, remélve, hogy a rémekkel való küzdelemben megtisztul és kiragyog számára a kis lélek. De csak jobban gyötrődött, s elborult.
2
Jókedv növényzete s a gyermeki önkéntelenség friss virágai csak napsugaras ég alatt hajtanak ki; de a szavak emeletei s mindaz, amit a Tudat emel, épülnek tovább a borúban is. Így épült Imruska tudománya, váratlan gyorsasággal, a méla talajon, melyet nem vert föl a kiskorú huncutság flórája; s ezeken az emeleteken mégiscsak találkoztak apival, aki boldog volt, ha egy-egy új téglát rakhatott a friss épületre.
A tükör felragyogott ilyenkor, s a gyermek egészen övé lett. Imrusnak nem voltak pajtásai; az egész élet sokkal komolyabbnak és rémesebbnek tűnt föl előtte, hogysem csínyek és tréfák érdekelték volna; még a játék is komoly próba volt, hol szégyen és bukás leshetett; s Imrus annyira félt az ügyetlenségtől, hogy csupa félelmében ügyetlenné vált. Mindez Miska malmára hajtotta a vizet, s Miska örült is neki, noha világért sem vallotta volna be ezt az örömét, akár még önmaga előtt sem; ellenkezőleg, azt hangoztatta, hogy életvidám, pajkos, pajtáskodó kis huncutnak szeretné látni fiát. Mens sana in corpore sano.19 Szaladj, ugrálj, mint a többi gyerekek! Én a te korodban első voltam a langamétában.
Imrus azonban labda helyett a latin szót kapta el: mert, megelőzve a diákiskolát, már egész sereg diákmondás és -vers ugrált friss eszében, s gyűjtötte őket, mint ritka pillangókat. A latin nyelv, kétségkívül nagyoknak való és férfias tudomány, izgatta fantáziáját. Imrus, kis mizogin, már különbséget tett a nemek között, határozottan a férfipárthoz állva, mert minden női dologból ellenséges és zavaró rejtelem áradt. Hintásséknál mind elfogultabb lett, ijedt, apró vendég, Erzsi hisztérikus pátosza, Gitta imponáló s mindenbe beavatott okossága s a kis Noémi vihogó szépsége közt. A kislányoktól valósággal félt már, megrezzent, ha meglátta őket az udvaron, amint Döme bácsihoz szaladtak át valami üzenettel, s nem tudott kihozni előttük egy szót sem. Egyre nehezebben volt rábírható, hogy Erzsiékhez menjen, noha olykor nem tudott mit tenni idejével, nem tudott mit tenni mohó lelkével, mely falta volna a világot, s
19 Mens sana in corpore sano - Ép testben ép lélek.
már fölélte magában azt a kis törmeléket, ami a világból eddig hozzájutott. A neki való könyveket, amint kapta, azonnal fölfalta; Vivi dada meséit kívülről tudta már; s unta és lenézte; Döme bácsitól sem hallhatott több újat; fogékony esze mindent előszörre megragadott és magáévá tett; az ismétlést utálta az iskolában is. Mivel tölthette hát szabad idejét, ha apja éppen nem ért rá vele foglalkozni? Kártyákat rakott ki a padlóra, vagy a Miska könyvei közt kutatott, elnézve egy-egy visszataszító ábrát a német Lombrosóban, valami torz és durva emberarcot vagy az Osztrák-Magyar Monarchia című mű illusztrációit.
- Mit csinálsz?
- Unatkozom.
- Miért nem mégy át Hintássékhoz? - kérdezte Miska olykor, Erzsi némely szemrehányó célzásaira emlékezve: mert a patetikus hisztéria nem riadt vissza az oktalan gyanútól, hogy Miska maga tiltja el tőle gyermekét. - Menj át Hintássékhoz!
- Mit mondjak, ha kérdik, hogy mért jöttem? - kérdezte Imruska.
- Nem kérdi azt tetőled senki se.
- De hátha mégis kérdenék, mit mondjak?
Mit mondjon? Imrusnak már ürügy és ok kellett, hogy egy lépést is tehessen másvalakik felé, még ha a szomszédban laktak is. Visszavonhatatlanul magányos volt már ő, távol azoktól, akik őt szerették, s még távolabb szívében magától a szeretettől. Noha csupa nagy szeretetről s önfeláldozásról álmodozott, igazában nem szeretett senkit: csak talán azt a két gyermeket, fiút és leányt, akit egyszer, régen látott a cirkuszban, akiket az anyjuk késsel dobált körül; azokat még most sem feledte el! Igaz, hogy azóta nagyon megváltoztak, s amint folyt az év és az újabb év, különösen kezdtek hasonlítani mind a ketten, fiú s lány egyformán, Hintáss Noémihez; csakhogy egy egészen másforma, nem olyan vihogó, hanem komoly Noémihez: az igazi Noémit |nem szerette Imruska, ki nem állhatta. De ezt a két cirkuszi gyereket nagyon szerette, és még most is fél éjszakákon át meséket szőtt róluk, hogy feláldozza magát, és meghal érettük, mint Szécsi Dezső tette királyáért. Máskor meg robinsoni történeteket képzelt el: hogy egy puszta szigetre vetődnek ki hárman, s ott kell küzdeniök a vadakkal. Ezek a magányos képzelgések voltak az ő igazi élete, melyet Miska nem is sejtett, noha oly tűnődve vizsgálta fia nagy szemeit, s titkos remegéssel kérdezte sokszor önmagától: micsoda gondolat lehet e szemek mögött, amit a kisfiú nem őtőle tanult, nem őtőle kapott?
3
Döme bácsi sokat betegeskedett az időben; nyáron Harkányba ment, ahol Cencivel szokott találkozni, két öreg köszvényes. Döme lakása ilyenkor egészen a vén Bábira maradt, ki most kitombolhatta takarító ösztöneit: a nyitott ajtókon, ablakokon porfelhők áradtak ki a sugaras délelőttbe, szőnyegek és bunda messze pufogtak a porolófától, s Imruska belopózkodva a szét-hányt szobákba, szabadon turkálhatott az öregúr kisszámú könyvei s csodálatos, avult holmijai között. Az emeleti helyiségben, a mindig üresen álló nagy szobában, amely valaha az Ákosé volt, hevertek most azok a limlomok, amik hazakerültek az eladott szőlőből: ott volt a vadászkürt, a patrontartó öv, a nagy bőrkamásnik, a lapos pohár és a földbe szúrható botban végződő vadászszék; Imrus fölszerelte magát mindezekkel, a patrontáskát napraforgómaggal rakta tele, ez volt a robinsoni provízió; s vállára vette flóbertpuskáját, amit szintén Döme bácsitól kapott ajándékba, azzal az ígérettel, hogy ha nagyobb lesz, töltényt is kap hozzá; noha
erre ő nem is igen vágyott, mert semmi kedve sem volt verebekre lövöldözni. A Flóbert pusztán szimbólum volt neki; a Fegyver szimbóluma; nem támadó, hanem védő fegyveré; s nem is ártatlan vadak, hanem az egész ellenséges Világ ellen, melynek közepén már, szegény kis Robinson, mint gyönge szigeten remegett.
Bábi asztalt és székeket egymás tetejére rakott ki az udvaron, hogy ne legyenek útjában a takarításnál; a fölborított asztal lábai mint különös árbocok meredtek e rögtönzött emelvény tetején; Imrus kihúzta már-már kinőtt kiságya létrácskáit, s hozzátámasztotta kiszámított hajlásokban és lejtésekben e fantasztikus, véletlen, szárazföldi hajó deszkáihoz; mert az egymásra rakott bútorok halmából óceánjáró hajó lett már, e világ óceánján, ahova a kis Robinson föltelepedett puskájával, a csípőig érő nagy kamásnikban, kürtjével, késével, napraforgómagjaival és egy könyvvel, helyet foglalva valamely szellőztetni odatett vánkoson, mint puha és kényelmes árbockosárban, kalandos könyvét olvasni s ábrándozni a hősi gyermekekről, akiket egyszer a cirkuszban látott...
Döme ezalatt Harkányban várta Cencit, aki a jövő hét valamely napjára jelezte érkezését; s csakugyan egy délután kocsi fordult be a primitív Kurhaus elé, ahol már a délutáni muzsika szólt; a kocsi széles sárnyomot hagyott a kavicsokon, s Döme messziről látta - mert épp sétáját tette a „parkban” -, hogyan száll ki Cenci nagy keszkenőjében, hogyan adja le a kocsis a pin-cetokot, s hogyan kászálódik ki a kocsi belsejéből egy fiatalabb s világosabb ruhába öltözött nőalak, akinek láttára megdobbant a vén szív, Nellit vélve egy pillanatig. De nem Nelli volt, csak Jolán, aki nem bírta már otthon szürke élete elégedetlenségét; rosszkedve, panaszai nem akartak szűnni. Agyondolgozta fiatalságát a szőlőben; de most (kilencvenötöt írtak ekkor) az amerikai vesszők már termést ígértek, a munka egy kis lélegzést engedett, s mamát úgyis el kell kísérni valakinek! Nelli már Itáliát is látta, és ő még Harkányt sem!
Cenci okosan elhozta magával, Nellire hagyva a házat és szőlőt, hol e két hét alatt semmi különösebb tennivaló nem volt. Nelli maga maradt a nagy házban, kávét ivott ebéd helyett, korán feküdt, nappal is félősen bezárta a kaput, gyermekét gondozta, s türelemmel hallgatta Liza néni végérhetetlen családi történeteit, aki Cenci bizalmas asszonya volt, templomba járó öreg parasztasszony, egy régi vincellér özvegye, megszokott segítség a háznál, s akit Cenci e magányos napokra lánya mellé rendelt. Nelli, noha búsan és remegve, inkább maradt volna teljesen egyedül is, hogysem Harkányba menjen vagy akárhova.
De kivált Harkányba, ahol Döme várt Cenciékre, s hogy megérkeztek, oly morcan járt a két nő oldalán, mintha inkább azt a harmadikat várta volna, aki nem jött. Döme unta a délutáni sétahangversenyt, unta a pajtaszínkör népszínmű-előadásait, a Felhő Klári-t és a Náni-t, amit Jolán kedvéért meg kellett nézni rossz szemének. Döme, igazában a pénzt is sajnálta, agg ösztönnel rágott meg minden krajcárt, bort sem ivott, csupán az ebédnél, drága is volt, rossz is, s Döme alig várta már, hogy otthon heverjen, délutáni kanapéján, a széken álló kifogyha-tatlan flaska mellett: mert eladott szőlője borából őrzött még annyit, ami egy alkonyodó életre elég.
Az idő rosszra fordult, s Döme örült az ürügynek, hogy hazamehet. Kocsin ment, noha Sót és Harkány között járt már a vicinális; de Döme nem szerette a vasutat, ahol akárki beülhet a kupéjába, s barátja ámbár a haladásnak és demokráciának, úgy gondolta: nem ilyen öreg-embernek való az már, mint ő. De mi való az öregöreg-embernek? Neki a szél is árt, s a kocsi szele veszélyesebb a vonatfülkék léghuzamánál. Döme betegen ért haza, ahol Erzsi fogadta, mint hű s féltékeny rokon: azonnal ágyba fektette, s megparancsolta Bábinak, hogy senkit se eresszen be hozzá, mert ilyen öreg úrnál már veszélyes lehet az influenza. Miska helyeselte ezt az intézkedést, fiacskájára való tekintettel is, akit féltett sorstól, betegségtől, s minden percét titkon úgy irigyelte, mint kincsét a fukar. Miska az érzelmek embere volt; Erzsi nagyobbra
nézett, s valódi hősiességgel ápolta bácsiját, nem törődve azzal, hogy lánykáihoz viheti haza az influenza bacilusait. Erzsi számítón és Miska remegőn: ki hitte volna ezt? De az Élet drámája folyton cseréli a szerepeket.
4
Döme, szívós öreg, kiheverte az influenzát, de régi egészsége nem állt helyre. Ősszel és a tél folyamán folyvást visszaesett, ágyat őrzött hosszú heteken át, sötét félálomban s szinte gondolatlan, megadva magát az Erzsi hatalmának. Imruska így mindig ritkábban jelent meg fölolvasó gyanánt. Miska nem ajánlotta föl, hogy beküldi, s Döme nem kérette: érezte talán, hogy féltik ijesztő köhögésétől, tán féltette maga is, de talán csak éppen semmi kívánsága nem volt ilyenkor, nem volt kíváncsi az újságra sem, nem akart hallani a mai dolgokról, legfeljebb a régieken tűnődni vagy aludni vagy várni, míg Bábi behozza a teát vagy a vörös borba mártani való piskótát vagy a párolt almát...
Erzsi mint önfeláldozó ápolónő, hangos pózban járt-kelt a beteg körül, inkább zavart csinálva, mint hasznot, de élénken beidegezve mindenkibe elmaradhatatlanságát.
Így maradt Imruska egészen Miskára, a hosszú téli délutánokon át, míg Az Én Újságom-at vagy Schmidt Kristóf és Hoffmann Frigyes ifjúsági iratait olvasta, folytonos kérdésekkel ostromolva az akták fölött pipáló apát. Miska orgiákat űzött a latin szavak korai fölidézésé-ben: ó, a drága, hűvös latin szavak! melyeken sohasem égeti meg magát a lélek! Ezek a szavak nem feszélyezték sem őt, sem gyermekét; ez a halott nyelv, melyet egyikük sem értett - mert rég volt az idő, mikor Miska diák leveleket kapott hazulról a konviktusba: Dilecte Fili mi Michael!20 - közelebb tudta hozni őket, mint az anyák élő, meleg magyar szava. Élő és meleg szó éppoly nehezen hangzott el apa és fiú közt, mint az anya neve; s Miska néha ezt a hiányzó nevet okolta mindenért. Miska szomorúan és tehetetlenül gondolt erre; mert emberi szíve és lojalitása nem engedte, hogy a gyermeket teljesen megtagadja anyjától, s engedelmével Imrus minden nyáron egyszer Gádoros vendége volt. Most is, Cenci és Jolán, kik eredeti tervükhöz ragaszkodva valamivel tovább maradtak Harkányban, mint Döme, hazamenet Sótnak for-dulván a beteg látogatására, egyútban magukkal vitték a fiúcskát is. Miska tűnődve vizsgálta gyermeke szemeit e távollétek után, de sohasem kérdezte őt anyja felől, s Imrus is hallgatott.
Ha Miska jelen lehetett volna anya és fiú találkozásán, bizonnyal csodálkozva nyugodott volna meg: mert ez a találkozás egészen a konvenció jegyében folyt le, mintha csak szokásból csókolnák meg egymást. Nelli minden szava feszélyezett volt; s szinte nem is bánta, ha Imrus csak az étkezéseknél került szeme elé. Imrust jobban érdekelte Szécsi Dezső vagy a szőlőbeli rókalyuk, mint anyja szava. Anya és fiú együttléte úgyszólván csak teóriában létezett.
Miska nem tudta ezt, s hiába erőltette fantáziáját amaz együttlétet elképzelni.
- Mit csináltál egész nap? - kérdezte.
- Olvastam.
- Volt olvasnivalód?
- A Rácz nagyapától maradt könyvek közt kerestem.
20 Dilecte Fili... - Kedves Fiam, Mihály!
Miska ismerte ezeket a könyveket, a Szent István Társulat régi kiadványait; ódon, komoly, tanulságos könyvek, ahol még az a-k után és az s-ek előtt hiányjelek voltak; Miska csodál-kozott: mit találhatott azok közt magának Imruska?
- Azért mentél falura, hogy egész nap olvass?
- A szőlőben is voltam.
A feleletek zárkózottak és elfogultak voltak, s Miska inkább a hűvös latin szavakhoz mene-kült, latin poéták szavaihoz, akik a boldog mezei életet s vidor sétákat dicsérték valaha:
amikre ennek a könyvek közt molykodó fiúcskának annyira szüksége volt:
Inter umbrosos licet ire saltus...21
5
Inter umbrosos saltus - az árnyas erdők közt - lassanként mind ritkább lett az árny, noha a napfény csitult és halványult; a tépett függöny lefeküdt a földre szőnyegnek; de Miska fáradhatatlanul taposta fiacskájával ezt a szőnyeget, többet járva Sót hegyeit, mint valaha, s talán nemcsak éppen a séta kedvéért. A latin szavak készlete véges volt - már amennyit Miska adni s Imrus bevenni tudott, mert megkapta a csengés, de a grammatika ködbe borult. Szavak helyett látást adni a szenzációéhes kis léleknek: ez a vágy vezette az apai lépteket a vörös lombos erdőn; mert adni kellett, mindig s újra adni, hogy rajta csüggjön, övé legyen, belőle szívja az életet!
Együtt látni: van-e kielégítőbb egyesülés? Miska gyermekének friss szemével nézte a világot, s fölfedezte, mintha még sose látta volna; mást látott, mint eddig; a vörös lombos erdő helyet kért aktái közt.
De jött az ősz és tél; a tarka szőnyeget sár és hó fedte be; s Miska a jégpályára vitte gyerme-két, noha ő sem korcsolyázott, s Imruska sem mutatott nagy merszet e sportra; vagy egy-egy Sótra tévedt koncertre vitte, amit a nehéz hallású fiúcska kellő áhítattal hallgatott végig; vagy jobb híjában az új gőzfürdő is elég látványosság volt. Miska csöndesen élt; társaságba ment; s a kártyában is áttért a hazárd tarokkról a komolyabb whist-re, melynek már neve is csöndet jelent. Egy idősebb bíró, egy nyugalmazott ezredes és Zsinkó bácsi, köztiszteletben álló öreg kanonok, voltak rendes partnerei, csupa asszonytalan vének, s a játék fölváltva, hol egyik, hol másik lakásán folyt. Döme nem tette lábát e pecsovics társaságba: de Miska otthon érezte magát a szótlan öregek közt, s Imrus halálos komolysággal kibicelt. Miska maga is az öregebb bírákhoz tartozott már: komoly és tekintélyes férfiú, becsült és lehiggadt. Miska a munka embere volt, nem óhajtott szerepelni, távol állt mindenféle ügytől és mozgalomtól. Távol állt a politikától is, mely ezekben az években csiklandós helyéhez nyúlt az Életnek: nők dolgához és zsidók dolgához. Hímen láncai lazultak; debuisset pridem22 - gondolhatta Miska; de már az utcán zengett a Zsidólány szívem! Wekerle kora volt ez, s a polgári házasság izgatta a kedé-lyeket. A liberalizmus utolsó lépéseit tette, hogy eggyéolvassza a nemzetet: s az érc sistergett, habzott, mint amelyhez idegen fémet forrasztanak. Sóton katolikus kör alakult, melynek elnöke Miska egyik új bírótársa lett, s tagjai közé állt Wintersberg báró, s még Gőzsy Pepi is a
De jött az ősz és tél; a tarka szőnyeget sár és hó fedte be; s Miska a jégpályára vitte gyerme-két, noha ő sem korcsolyázott, s Imruska sem mutatott nagy merszet e sportra; vagy egy-egy Sótra tévedt koncertre vitte, amit a nehéz hallású fiúcska kellő áhítattal hallgatott végig; vagy jobb híjában az új gőzfürdő is elég látványosság volt. Miska csöndesen élt; társaságba ment; s a kártyában is áttért a hazárd tarokkról a komolyabb whist-re, melynek már neve is csöndet jelent. Egy idősebb bíró, egy nyugalmazott ezredes és Zsinkó bácsi, köztiszteletben álló öreg kanonok, voltak rendes partnerei, csupa asszonytalan vének, s a játék fölváltva, hol egyik, hol másik lakásán folyt. Döme nem tette lábát e pecsovics társaságba: de Miska otthon érezte magát a szótlan öregek közt, s Imrus halálos komolysággal kibicelt. Miska maga is az öregebb bírákhoz tartozott már: komoly és tekintélyes férfiú, becsült és lehiggadt. Miska a munka embere volt, nem óhajtott szerepelni, távol állt mindenféle ügytől és mozgalomtól. Távol állt a politikától is, mely ezekben az években csiklandós helyéhez nyúlt az Életnek: nők dolgához és zsidók dolgához. Hímen láncai lazultak; debuisset pridem22 - gondolhatta Miska; de már az utcán zengett a Zsidólány szívem! Wekerle kora volt ez, s a polgári házasság izgatta a kedé-lyeket. A liberalizmus utolsó lépéseit tette, hogy eggyéolvassza a nemzetet: s az érc sistergett, habzott, mint amelyhez idegen fémet forrasztanak. Sóton katolikus kör alakult, melynek elnöke Miska egyik új bírótársa lett, s tagjai közé állt Wintersberg báró, s még Gőzsy Pepi is a