kifogást sem lehet tenni, hogy nyelvünkben nem hagytak n y o m o t ; mert bizony hagytak, meg pedig, a mi különösen fontos, egyházi nyelvünkben is. Látni fogjuk, hogy apotlol, kolostor, monostor, prépost, punköst, pusp»>k, kielégítőén csakis az olaszból magyarázhatók. Hogy ez igen sokat nyom, azt konnyü átlátni. Az olaszokra ugyanis meg akkor is szabad volna gondolnunk, ha egyáltalában semmi nyomuk se maradt volna nyelvünkben, mivel teljes bizonyossággal tudjuk, hogy nem a magok nyelvén, hanem epen latinul terjesztettek a ke-reszténységet. Hiszen magában Olaszországban is egész a XIII.
század elejéig, míg assisi szent Ferencz es páduai szent Antal a nép nyelvét nem kezdték hasznalni, csak latinul prédikáltak (Diez, Gramm. 1. r. 7 7 — 7 8 . 1. jegyz.). Hogy pedig nálunk is csakugyau latinul szóltak a néphez, arra elegendő példa Szent Gellért. A csehekről bizonyos, hogy már azért sem hagyhattak nyomot nyelvünkben, mivel csak kevesen lehettek; de meg i n -melyek azt is gyanítják róluk, hogy abban az időben, mikor itt teríthettek volna, az ószlovént használták egyházi nyelvül. így termeszetesen annál a kérdésnél, hogy kiktől tanultunk latinul, semmikép tekintetbe nem vehetők.
Csakhogy az olaszban maradt-e nyoma a mi regi latin kiejtésünknek? Mert a kik erre tanítottak, csak a magok nyelve alapján tehettek. Hogy is értette volna az olasz nep a latin prédikácziót, ha a papok nem olaszosan ejtettek volna a latint?
Ezt az olaszos latin kiejtest kellett ide is hozniuk. Hunfalvy Pál annak bizonyságául, hogy «a latin s az egész kozepkon Európában «r-nek hangzott*, az «új latin nyelvekre» hivatkozik.
Nevezetes, hogy e velemenyt az «új latin nyelvek» kozul mindjárt a fő, a latinnak legegyenesebb utódja, az olasz nem igazolja, mivel nyelvjárásaiban, a toszkánait es piemontit ki-véve, a latin « igen sürün hangzik vastag s (é)-nek. Magában az irodalmi nyelvben is, mely pedig főkép a toszkánai nyelvjárás-ból fejlődött, előfordul: «rialaquo (lat. salaco), «cialiva ( l a t saliva), «ciamito (lat. samitum), «riapido (lat. in-sapidus). scem-pieta (lat. simplicitas), «cempio (lat. simplus), «ceverare (lat.
separarei, «eimia (lat. simia), «ciringa (lat. syrinx), «nogliere (lat. solvere), «riolto (lat. solutus), a«ciogliere (lat. assolvere), bascio (lat. basio), casrio (lat. caseus), vesrica (lat. vesica) stb.
Hogy ugyancsak az olasz irodalmi nyelvben a latin sc, v a l a -h á n y s z o r e, i követi, kivétel nélkül m i n d i g v a s t a g s (s), az álta-lán ismeretes. A sok nyelvjárás közül csak a Dápolyit e m e l e m ki, melyben a szókezdő s i m p u r u m egész törvényszerűen mindig v a s t a g o n h a n g z i k ; így az i r o d a l m i olasz scala, scherzare, sposo, s t r a d a Nápolyban és környékén természetesen scala, scherzare, s'poso, strata. E z mellékesen m o n d v a azért is nevezetes, mivel teljesen összevág a n é m e t e k n e k nem n a g y o n régen elhagyott latin kiejtésével. Azért n e k e m úgy látszik, hogy a németek latin-sága, h a b á r kerülő ú t o n , Nápoly vidékéről, különösen Monte-cassinóból származik.
E n n y i b ő l is meglátszik, hogy az s-nek vastag h a n g z á s a épenséggel n e m tilt el az olaszoktól. De hát hogy a g a mi latin kiejtésünkben e, i előtt gg-nek h a n g z o t t ? Az ép oly kevéssé.
Már fentebb S c h u c h a r d t adataiból kitűnt, hogy a g, mielőtt az olaszban dzs-vé lett, a j és gy fokán m e n t keresztül. L e h e t e t l e n is lett volna máskép. H a bizonyítékaink n e m volnának rá, elméleti úton is m e g á l l a p í t h a t n é k ez átmenő fokokat. A j = g a mai olasz irodalmi nyelvből sem veszett ki végkép és n y o m -t a l a n u l , m e r -t argen-to melle-t-t m é g m i n d i g m e g v a n a r i e n -t o is.
H a n e m van a mi régi latin kiejtésünknek m é g egy h a r m a d i k sajátsága is, mely n e m feltűnő ugyan, de azért mégis n a g y o n figyelemre méltó. Ez a c-nek e, i előtt c2-nek hangzása. M á r A n o n y m u s n á l v a n Vereuecea (ma Verőcze) folyó Nógrádban, a Halotti Beszédben előfordul timnncebelevl (ma tömlöczéből), a Váradi Regestrum meg 1235-ben Cegun (ma Czégény) f a l u t említi S z a t m á r b a n . Hogy pedig ez írásmód latin kiejtésünk képe, m u t a t j á k az olyan régi latin kölcsönvételeink m i n t czédrus, czéka, cze 11a, c e r e m ó n i a , cHmbalom, c2Íprus, c2Írkalom, c2Ítera (Káldi Krón. I I . 5, 12. m é g czitara), c2Ítrom stb. T u d v a levő dolog, hogy a c az ókori l a t i n s á g b a n e, i előtt is k volt. Csak a középkorban, a n é p v á n d o r l á s idejében változott c2-vé (Schu-chardt id. h. I. köt. 164. 1.). E foknak n y o m a i m a n a p is meg-v a n n a k az olaszban. Dieznél meg-van említmeg-ve (Gramm. I . köt. 347.
].): 2Ímbello (lat. cymbalum), se220 (lat. secius), domrello, p o p u -lazzo, fitti^io, giglÍ0220, animalu22o; v a l a m i n t meg van említve az is, hogy ez a 2 ( = c z ) igen sokszor előfordul c ( = c s ) m e l l e t t ; így van pl. giudÍ2Ío és giudicio, spe2ie és specie, superfi2Íe és
78 VOLF GYÖRGY.
superfine. Régi latin kiejtesunknek három fö sajátságát t e h á t
bátran kereshetjük az olaszoknál.
Az irodalmi nyelv azonban nem igér kellő sikert; hisz abban az időben, mikor nálunk a keresztényseggel együtt ter-jedni kezdett a latin nyelv, az olaszoknak még csak dialeetusaik
voltak. Azért, ha boldogulni akarunk, ezekhez kell fordulnunk.
A baj csak az, hogy az olasz táj nyelvekről csak a XIV. század elejétől, csak Daniénak De vnlgari cloquiu müvétől kezdve van olyan a milyen hírünk. Nekünk pedig már a X. századtól fogva kellene minél pontosabb tudósítás. Szerencsenkre azonban regi latin kiejtésünknek mind a három fö sajátsága olyan, hogy minél inkább visszafelé megyünk az olaszban, annál nagyobb mértékben kellett ott meglenni. Mind a három már csak marad-ványképen teng az olasz irodalmi nyelvben es így igazán csak ennek alakulása előtt virágozhatott. A toszkánai kiejtés az iro-dalom és iskolák által támogatva, a többi nyelvjárást nem hagyta érintetlenül. A nápolyi tanultak pl., habár közönségesen csak a magok dialectusát beszélik, a szókezdő # impurum vastag hau ej át már vékonyra váltják. A másik két tulajdonságot meg epen kellő időtájt a vulgáris latinban találjuk számos hiteles adattal bebi-zonyítva. A mely nyelvjárásban az a három tulajdonság ma meg-van, abban biztosan megvolt már az idett is, mikor a magyarok meg kezdtek ismerkedni a latin nyelvvel. Teljesen eleg tehát, ha az «-nek vastag hangját, a g-nek e, i előtt gy-nek ós a c-nek ugyan e magánhangzók előtt c2-nek ejtesét valamely tájnyelvnek mai állapotában találjuk. Két természetes föltétele van azon-ban: először, hogy a három sajátság ne szétszórva, hanem együtt, egy dialectusban legyen; másodszor pedig, hogy mind a három ne csak gyakran, hanem rendes szabálykép forduljon elő benne.
Régi latin kiejtésünk annyira egységes és oly következetes, hogy
C 9 a k e ket föltétellel magyarázható.
Végig vizsgáltam e szempontból Olaszországnak vala-mennyi számba vehető nyelvjárását. Hálás elismeressel említem meg, hogy Teza Emil, pisai egyetemi professor, Akadémiánk külső tagja, általános tájékoztatással, dr. Karádi Bertalan, buda-pesti ügyvéd, számos olasz tájszótárral, és Kőrósi Sándor, fiumei gymnasiumi professor, igen sok becses adattal támogatott.
Az ő szíves segítségök tetemesen megkönnyitette munkámat.
Czéltalan volna sorra előadnom, melyik dialectusban mit talál-tara ; azért csak az e r e d m é n y t i k t a t o m ide. F ő figyelmet ter-mészetesen azokra a n y e l v j á r á s o k r a fordítottam, melyek geo-grapliiai helyzetűknél fogva legközelebb esnek hozzánk. E z e k a felső-olaszországi dialectusok. Regi latin kiejtésünk három fő sajátságát csakugyan itt t a l á l t a m együtt egy n y e l v j á r á s b a n , még pedig, a mi igen fontos, a hozzánk legközelebb eső velenczeiben, mely nem csak Velencze városában és t a r t o m á n y á b a n vagyis Olasz-országnak az Adige által elkanyarított északkeleti s a r k á b a n ural-kodik, h a n e m kiterjed még T r e n t ó r a , I s t r i á r a és F i ú m é r a is. E z egész d i a l e c t u s b a n az s nem s^-nek vagy két m a g á n h a n g z ó közt .j-nek, h a n e m selypesen s'-nek meg i - n e k hangzik ; pl. santo, sas (közöl, sasso) scala, scherzo, sera, s'empre, sonno, s'ospiro, s'pesso, s'pos' (közöl, sposo), s'tare, stupido, s'uio (közöl, suso); aspettava, clas's'e, eles's'ero, nes's'un (közöl, nessuno), pas's'ar (közöl, passare), pos's'ono; vis (közöl, viso), vas (közöl, vaso); baiilico (közöl, ba-silico és basba-silico), i n v a i e r o (közöl, invasero), r a i o j o (közöl, ra-sojo), r e i e r o (közöl, resero), r i m a i e r o (közöl, rimasero) r o i a (közöl. rosa). Körösi Sándor k a r t á r s a m , ki ezeket a reszben népnyelvi, részben irodalmi szóalakokat fiumeiek és t r e n t ó i a k szájából jegyezte föl s z á m o m r a , különösen kiemelte, hogy e ki-ejtés a velenczei dialectus egész területén m i n d e n s re kiterjedő általános szabálykép uralkodik. Az s igaz ugyan, hogy nem ege-szen s(s), v a l a m i n t a z sem egéege-szen zs, de m a g y a r e m b e r a m a z t h a t á r o z o t t a n csak s (s)-nek, emezt pedig h a t á r o z o t t a n csak .es-nek hallja, és csakis e két h a n g j á v a l t u d j a utánozni. Az s meg i épen olyan hangok, a milyeneket selypeink és szelypeink akkor ejtenek, mikor amazok az sz meg z, emezek pedig az s (s) meg zs kimondásán fáradoznak. A toszkánai és velenczei kiejtés közt az a szabály áll, hogy a toszkánai kemény s (magy. sz) a velen-czei dialectusban i-nek, a toszkánai lágy s (magy. z) a velenvelen-czei dialectusban i - n e k hangzik. Hogy pedig a m a g y a r fül ez u t ó b b i nyelvjárásban az s h a n g o t csakugyan mindig v a s t a g n a k hallja, arról számtalanszor meggyőződtem. Minden m a g y a r ember, a ki Yelenczében megfordult, kérdésemre azt felelte, hogy ott s (s)-esen beszélnek. Pedig dehogy s (s)-esen, csak selypesen.
A fentebbi példák ugyanazt a kiejtésbeli szabályt m u t a t j á k , mely nálunk régenten a latinban dívott. Az s szóelején, szóvégén
80 V O L F GYÖRGY.
kettőztetve és m i n t s i m p u r u m mindig k e m é n y , szóbelsejében két m a g á n h a n g z ó közt pedig lágy.
Régi latin k i e j t é s ü n k n e k másik sajátsága, az t. i., hogy a g-t e, i előtt gy-nek m o n d t á k , n e m csak megközelítő, h a n e m egész azonos m ó d o n v a n m e g a m o n d o t t nyelvjárásban. Körösi Sándor azt felelte nekem, hogy a velenczei d i a l e c t u s b a n m i n d e n e, i előtt levő g kivétel n é l k ü l gy-nek vagy j - n e k , soha sem dzs-nek h a n g z i k . í m e n é h á n y p é l d a : ^ e n n a j o és j e n n a j o ( g e n n a j o és g e n n a r o ) , gyente (gente), gyettar és j e t t a r ( g e t t a r e ) : yi/iglio (giglio), gyixnv (girare), gyitm (gita), Egyitto (Egitto), ogyi (oggi), mgygyi (raggi); gyoeo és j o c o (giuoco), aní/yol (angiolo); yt/ubba (giubba), ^u/ugnere (giugnere), gynrax (giurare). Körösi e szintén r é s z b e n népnyelvi, részben irodalmi példák u t á n ismételve m o n d j a : «Mint e m l í t e t t e m , e szabály alól n i n c s k i v é t e l ; n e m is t u d o k e dialectusban egyéb dzs-1, csak az essere ige imperfe-c t u m a egyes és többes 3. s z e m é l y é b e n : dzsera és dzserino (közöl, era és erano)». A mi pedig a gy-nek j-vel való váltakozá-sát illeti, a r r a a m a g y a r b a n is v a n példa. Mindenki előtt isme-retes a gye re és ;er, 50/íin és j ö n , keréken/ártó és k e r é k j á r t ó .
A c-nek e, i előtt c^-nek hangzásáról u g y a n c s a k Körösi Sándor még a jelen kérdés f ö l m e r ü l é s e előtt ezt í r t a (Olasz kölcsönszók. Magy. Nyelvőr XIII. köt. 453. 1.): «A vei. dialec-t u s b a n , ideérdialec-tve a dialec-trieszdialec-tidialec-t és fiumeidialec-t is, közolasz cs=z; pl. vei.
carzerare : k.-ol c a r c e r a r e ; vei. capuz : k.-ol. c a p p u c c i o ; vei.
zinque : k.-ol. cinque. I n n e n vettük a c z i f r á n a k zifera, zifra a l a k j á t , mely Yelenczében titkos irást, a m a n u p r o p r i u m czikor-n y á j á t és m o czikor-n o g r a m m o t jeleczikor-nt.» Miczikor-nthogy a közolasz cs miczikor-ndig e, i előtt levő c, a neki megfelelő velenczei z pedig cz-nek hang-zik, világos a szabály, hogy a velenczei dialectusban a c-t c, i előtt n e m cs-nek, h a n e m c^-nek ejtik. í g y tehát m e g v a n itt régi latin k i e j t é s ü n k n e k h a r m a d i k és utolsó fő s a j á t s á g a is.1)
') Nyomtatás alatt jutott kezemhez Boerio nagy velenczei szótára (Dizionario del dialetto Veneziano di Giuseppe Boerio. Venezia, 1829.), melynek előszavában a szerző ezt teljesen igazolva így szól: «I Vene-ziani non usano pronunziare il Ci e Ce come i Toscani, ma dicono Cera, Cerchio, Certo, Cicerone, come se in vece di C vi fosse una Z aspra; anzi per meglio dire, a quella stessa maniera onde i Latini pro-nunciavano il Ti, come sarebbe nelle voci Citius, Duratio, Tertius,
A k ö v e t k e z t e t é s m o s t m á r i g e n k ö n n y ű . E n n y i v i l á g o s a d a t u t á n t ö b b é n e m l e h e t k é t s é g , h o g y a m i r é g i l a t i n k i e j t é -s ü n k c -s a k u g y a n o l a -s z o k t ó l , m é g p e d i g a v e l e n c z e i d i a l e c t u -s t e r ü l e t é r ő l v a l ó o l a s z o k t ó l s z á r m a z i k . E z e r e d m é n y t t e l j e s e n m e g e r ő s í t i k m á s d o l g o k is. H o g y az o l a s z n y e l v j á r á s o k k ö z ü l a v e l e n c z e i g e o g r a p h i a i t e k i n t e t b e n l e g k ö z e l e b b e s i k h o z z á n k , a z t m á r e m l í t e t t e m . N e v e z e t e s m é g , h o g y a m a g y a r o k f ő a p o s t o l a , S z e n t G e l l é r t , e g y e n e s e n V e l e n c z é b ő l s z á r m a z o t t . V a l ó s z í n ű l e g o d a v a l ó v o l t p e d i g G e l l é r t i s k o l a t á r s a , a p a n n o n h a l m i a p á t , R a s i n a is. T o v á b b á o l a s z k ö l c s ö n s z a v a i n k k ö z ü l l e g t ö b b a ve-l e n c z e i d i a ve-l e c t u s b ó ve-l e r e d (1. K ö r ö s i k ö z ve-l e m e n y e i t a Magyar
Ratio, ec. e cosí pronunziano modernamente auclie i Franzesi e gl' Inglesi» (IX. 1.). Ki kell emelnem, liogy Boerio kétféle velenczei z-t ismer, keményet és lágyat («? aspra», *z dolce»), sőt háromfélét, a mennyiben a 729. és 730. lapon egy természetes z-t is említ (»z natu-rale»). Az e, i előtti c-ről idézetünkben maga mondja, hogy úgy hangzik, mint a kemény z («Z aspra»), tehát úgy, mint a magyar cz. A *z dolce»
legtöbbnyire a közolasz e, i előtti y-nek felel meg. Ez mint a *z aspra»
ellentéte kétségkívül úgy hangzik, mint a magyar dz. A *z naturale», minthogy a példák tanúsága szerint (za: közöl, giá; Zan : Zuáne, közöl. Giovanni; Zanze: Anzolo, közöl. Angelo, Angiolo) a *z dolce»
hasonlít is hozzá meg különbözik is tőle, olyan hangú, mint a magyar z.
így hát latin kiejtésünknek az a sajátsága is megvan a velenczei dialectusban, hogy a a betűt a legrégibb időtől fogva mindig lágy sa-nek mondjuk, nem pedig mint a nagy olaszság meg a németek ca-nek. Hogy igen sok velenczei ember szájában még a *z aspra» is úgy hangzik, legfeljebb kissé selypesen, mint a magyar z, az kitűnik ugyancsak Boe-rionak eme szavaiból: «Voi sentirete che non solo la plebe Veneta, ma molte altre persone hanno il bel vezzo di pronunziare il CE e il Cl ed anche la z aspra, come se fossero una s dolce. Dicono per esempio SINQUE per Cinque, SINQUESSENTO per Cinquecento, SEOLA per Ceola, SENDÄ per Cendá, SIEVOLO per Cievolo; cosi pure CUSSO per Cuzzo, FASSA per Fazza, SARSEGNA per Zarzegna, SATA per Zata, SARATAN per Zaratán ec.» (id. h. IX. 1.). Megjegyzendő, hogy ceola, cenda, cievolo, cuzzo, fazza, zarzegna, zata, zaratan a közolasz-ban cipolla, zendado, cefalo, cuccia, faccia, cercedula (Anas crecca L.), zatta, ciarlatano. Ez csak még inkább mutatja, hogy a velenczei dialec-tusban igen közönségesen úgy hangzik a z, mint a lágy sz vagyis a magyar z, minélfogva annak magyarázatáért, hogy miért jelöljük a lágy sz hangot z betűvel, bízvást szintén e dialectus közbenjárásához folya-modhatunk.
M. T. AK. É R T . A N Y E L V - ÉS S Z É P T . K Ö R É B Ő L . 1 8 8 5 . XXI. K . ti. SZ. 6
82 V O L F GYÖRGY.
Nyelvőr t a v a l y i és idei f o l y a m á b a n ) . H o g y k e r e s z t é n y s é g ü n k első idejéből való egyházi kifejezéseink közül az apostol, kolostor, monostor, prépost, piinköst, püspök kielégítően csak az olaszból m a g y a r á z h a t ó k , azt m á r s z i n t é n e m l í t e t t e m ; m o s t azzal egészí-t e m ki á l l í egészí-t á s o m a egészí-t , h o g y e szavaknak a velenczei dialecegészí-tus ú egészí-t j á n kellett h o z z á n k j ö n n i ö k .
A kit g y ö n y ö r k ö d t e t a kínlódás, az olvassa el, h o g y a n erőlködik A s b ó t h a prépostot (375. 1.1, püspököt ( 3 7 6 — 3 7 7 . 1.) ós pünköstöt ( 3 8 8 — 3 9 1 . 1.) n y í l t a n , az apostolt és monostort (375.1.) pedig s u t t y o m b a n szláv kölcsönvételeknek k i m u t a t n i . H o g y m i n d ez öt s z ó n a k sziszegője a szlávban s2nek, a m a g y a r -b a n pedig s (s)-nek hangzik, az A s -b ó t h o t egy cseppet sem za-v a r j a . Megfeledkezik a r r ó l , hogy s a j á t s z a za-v a i szerint «az ószlo-vénböl átvett szók j ó f o r m á n egyetlen egy -s-2-ből keletkezett s-et s e m m u t a t n a k » (367. 1.) és hogy u g y a n e szavait j e g y z e t b e n így c o m m e n t á l j a : «Miklosich F e r e n c z Die slavischen E l e m e n t e im Magy. c z í m ű értekezésében k i m u t a t o t t szók közül egy-két kétségest n e m számítva, 105 eredeti sz m e g m a r a d t a m a g y a r b a n is S2-nek, csak n é g y e s e t b e n t a l á l u n k -s-et a szláv -s2-szel szem-b e n , és e szem-b szem-b ő l a négy esetszem-ből egyetlen egy s e m szem-bizonyos, a m i t a k á r m i k o r kész vagyok igazolni.» De hogy is ne feledkeznék m e g erről k é s ő b b e n , m i k o r u g y a n ezt a jegyzetet egy kis közbe-vetés u t á n így f o l y t a t j a : « A m i k ü l ö n ö s e n a szlávból átvett szókat illeti, a püspök, prépost és pünkösd s z ó k b a n , m e l y e k e t Miklosich n e m említ, az s eredeti S2-ből lett az én v é l e m é n y e m szerint i s ; h o g y a n é p a j k á n - e vagy m e g i n t csak p a p i r o s o n , m i n t szá-m o s szá-m á s idegen szóban, azt itt n e szá-m a k a r o szá-m kutatni.» T e h á t n i n c s b o s z o r k á n y , dehogy van b o s z o r k á n y , n e m is lehet boszor-k á n y , de ez a h á r o m m é g i s az. A m i boszor-k o r A s b ó t h úgy a boszor-k a r j a , hogy a szláv s2-ből a m a g y a r b a n n e legyen s (s), a k k o r n e m is l e s z ; a m i k o r a z o n b a n úgy a k a r j a , hogy a szláv s2-ből a m a g y a r b a n m é g i s s (s) legyen, a k k o r h a törikszakad is lesz. Mire való a p e r -g a m e n m e -g k ü l ö n ö s e n a t ü r e l m e s p a p i r o s ? E z z e l m e -g lehet m a g y a r á z n i m i n d e n t . A való pedig az, hogy a szláv sz, m i n t elő-8 z ö r Á s b ó t h is m o n d t a , a m a g y a r b a n c s a k u g y a n n e m változik s (s)-sé. E b b ő l m e g m i n d e n j ó z a n u l g o n d o l k o z ó s z á m á r a az következik, h o g y az elősorolt szavak, m i n t h o g y a s z l á v b a n m i n d -n y á j á -n a k sz, a m a g y a r b a -n pedig s (s) a sziszegője, a m a g y a r b a
n e m kerülhettek szláv úton. E szavak s (s)-e csak a velenczei dialectus «-ében találja helyes m a g y a r á z a t á t .
Az olasz ellen a z o n b a n ÁBbótlinak két kifogása van. Az egyik az, a mire «nem is fektet súlyt», de mégis e l m o n d j a ,
«hogy ab b a n a k o r b a n olasz irodalomról, olasz nyelven írt könyvről még szó sem volt, hogy t e h á t olasz térítők is csak a latin kifejezéseket terjesztették volna» (375.1.); a másik meg az, hogy az olasz szóvégi o n e m t ű n t v o l n a el a m a g y a r b a n , m i n t a hogy a szláv szóvégi o sem t ű n t el (375—376.1.). Az első kifogását lehetet-len nagyon n a i v n a k nem m o n d a n i . Mert még n e m volt «olasz iro-dalom», «olasz nyelven írt könyv», t e h á t olasz nyelv sem v o l t ? Akkor hát Diez nem igazat beszél, mikor azt m o n d j a az olasz n y e l v r ő l : «Ihr Gebrauch u n t e r den Gebildeten des L a n d e s fin-det sich seit dem 10. J h . bezeugt, wiewohl das L a t e i n vor u n d n a c h diesem Zeitpunct nicht bloss als gelehrte Sprache, sondern auch f ü r politische Lieder gebraucht ward» (Gramm. I. r. 77. 1.).
Vagy az olaszok csak azért n e m terjeszthették itt az élő beszéd alakjait, mert Asbóthnak a r r a van szüksége, hogy a m a g y a r o k hibásan s (s)-nek olvassák az s betűt ? Az m á r igaz, hogy olaszból nem vehettük p a p i r o s r ó l , csakhogy bizony szlávból sem, mind a mellett hogy itt előbb volt «irodalom», előbb volt
«írott könyv». Igazán komikus föltevés, hogy mi a prépost, püs-pök, pünköst, de meg az apostol, monostor szavakat is n e m az elő beszédből, h a n e m írásból kaptuk. Második kifogása k o m o -lyabb ugyan, de szintén igen gyönge. Szerinte az olasz szóvégi o a m a g y a r b a n n e m t ű n t volna el. De hát bizonyos-e, hogy az az o csakugyan ott volt ? Természetesen Asbóth, a ki m i n d e n t papiroson szeret elintézni, más olasz nyelvet, m i n t a papiroson élő irodalmit, melyről azt m o n d j a F o s c o l o : «L'italiana é lingua letteraria, f u seritta sempre e non mai parlata», n e m ismer.
Pedig h a beletekint egy kicsit akár csak Diezbe is (Gramm. I. r.
85—87. 1.), a ki különben igen röviden és hézagosan szól e do-logról, azonnal m e g t u d j a , hogy a felső-olaszországi dialectusok, kivéve a genuait, az e, o véghangzókat egész szabályszerűen el.
hagyják. Diez szerint ugyan a velenczei dialectus is kivétel, de az tévedés, még h a csak Yelencze városa dialectusát érti is r a j t a , a minthogy nyilván n e m is m á s r a gondol, mikor azt m o n d j a (87.1.): «Palateles g wird wie z gesprochen, das wahre
Merk-6 *
84 VOIiF GYÖRGY.
zeichen dieses Dialectes (gente zente, giorno zorno, maggiore mazore).» E l ő t t e m van Nazari s z ó t á r k á j a (Dizionario vencziano-italiano e regole di g r a m m a t i c a ad uso delle scuole e l e m e n t a r i di Venezia. 2. kiad. Belluno, 1876.), mely csakis Velencze városa nyelvéből merít, és ime s o r b a n következnek b e n n e az i l y e n e k : afitual (közöl, affittuale), a m b a s s a d o r (ambasciatore), a n d a r (andare), a q u a r i o l (acquaiuolo), a r m a r i o l (armaiuolo), a r t e s a n (artigiano), a r z e n t i n (argentino), arzignon (ardiglione), assal (acciaio), bail (badile), b a l a n s i e r (bilanciaio), b a l a n s i n (bilan-cino), b a l a r i n (ballerino), b a l o n (palone), barcarol (barcaiuolo), B a s t i a n (Sebastiano) és így tovább véges végig. Velencze városa a n n y i b a n kivétel, hogy az e, o véghangzókat csak l, r, n u t á n veti e l ; m e r t a dialectus szárazföldi t e r ü l e t e e részben épenség-gel n e m válogatós. Minthogy pedig a valószínűség a mellett szól, hogy térítőink többsége n e m Velencze városából, mely egymaga b i z o n y á r a n e m szolgáltathatott volna egy egész nagy országnak elegendő p a p o t , h a n e m a dialectus szárazföldi területéről került, n i n c s o k u n k csodálkozni azon, hogy a piinköst, apostol,, monostor, prépost, püspök kölcsönszavainknak alapul szolgáló olasz
erede-tiek e, o v é g h a n g z ó j a a m a g y a r b a n n e m t a l á l h a t ó .
De h á t h a a velenczei dialectusban ez az e, o még m e g v o l t ? E z t először is legalább a szárazföldi területre nézve még előbb be kellene b i z o n y í t a n i ; a z u t á n meg föltéve, hogy megvolt, szük-ségképen t ü n é k e n y n e k kellett lennie, mivel valósággal el is t ü n t . í g y sem nehéz a megfejtés. Asbóth is t u d j a , hogy «a ma-gyar n y e l v b e n régebben sok szó végén h a n g z o t t még tisztán vagy csak félig egy hangzó, mely azóta eltűnt» (375. 1.). Nos h á t e l t ű n t a k ü l ö n b e n is t ü n é k e n y olasz szóvégi e, o is, m i n t az eredeti m a g y a r v é g h a n g z ó k . Ásbóth példái (iga, borda, akna, prósza, rosta, széna, tészta, csoda, drága, néma, tiszta, puszta 3 7 5 — 3 7 6 . 1.), melyek azt a k a r n á k bizonyítani, hogy az idegen szóvégi o-ból csak a lesz a m a g y a r b a n , de n e m tűnik el, m á s nyelvre m i n t az ószlovénre n e m vonatkoznak és csakis a n n y i t m u t a t n a k , hogy az ószlovén szóvégi o teljes hangértékkel j ö t t át a m a g y a r b a , a mit az olasz szóvégi o-ról egyáltalában nem lehet m o n d a n i . Csak o l y a n ez m i n t az ószlovén t , mely rende-sen szintén n e m j ö t t át vagy szintén e l h a n g z o t t a m a g y a r b a n ; pl ószl. b e l e g t : m a g y . bélyeg, ószl. b o b t : m a g y . b a b , ószl.
brat-b: magy. barát, ószl. byvoli»: magy. bivaly, ószl. c b a n i , : magy. csobán stb. Ilyet Miklosichban (Die slavischen Elemente im Magyarischen) bőven találni. Hogy Asbóth példáinak ószlo-vén eredetijei nz egy resető-1 kivéve mind kéttagúak, és így vég o-jok m e g m a r a d á s á n a k még az is kedvezett, hogy a m a g y a r nyelv a kéttagúságot kedveli, csak mellékesen é r i n t e m .
A szóvégi c, o eltűnése t e h á t készségesen megengedi, az s (s) pedig egyenesen követeli, hogy piinköst, prépost, püspök meg apostol, monostor szavainkat olaszból, még pedig a velenczei dialectusból s z á r m a z t a s s u k . H o g y pentecoste vagy penlecost, yrc-posto vagy prépost, piscopo vagy piscop, ayrc-postolo vagy ayrc-postol, monastero, vagy monaster, a l a k j á b a n jöttek-e hozzánk, az teljesen k ö z ö m b ö s ; én a véghangzótlan alakot t a r t o m valószínűnek.
Mind ezt t u d v a szintén a velenczei dialectusból valónak kell tar-t a n u n k a kolostar-tor-tar-t, és b á tar-t r a n u g y a n o n n a n származónak tar-tartar-t- tart-h a t j u k n e m csak a kanonok-ot, tart-h a n e m még az angyal-1 i s ; m e r t a claustro, canonico, angelo vagy angiolo ( F i ú m é b a n angiol) semmi-kép sem tiltakozik ellene. R o m a n i s t á i n k pedig helyesen fognak cselekedni, h a eddig szláv kölcsönvételeknek t a r t o t t többi sza-vainkat is a velenczei dialectus világánál revideálják. Fáradsá-guk, úgy s e j t e m , n e m lesz hiába. Nekem ezúttal meg kell elé-gednem a pu sz ta ráutalással.
í m e a k á r a geograpbiai helyzutet, akár történeti adatain-kat, akár kölcsönszavainkat tokintsük, m i n d e n a velenczei dia-lectusnak kedvez, m i n d e n megerősíti azt, mi régi latin kiejté-sünkből szükségképen következett, hogy a velenczei dialectus területerői való olaszoktól t a n u l t u n k latinul. Ezzel végre vala-h á r a megfeleltem értekezésem főkérdésére is. Mintvala-hogy a mi o r t h o g r a p h i á n k , m i n t a nyugati keresztény népeké általában, szintén csak a latin alapján fejlődött, írni olvasni csak azoktól t a n u l h a t t u n k , a kik latin mestereink voltak. E részben elisme-réssel épenséggel nem a cseheknek, h a n e m egyes egyedül a ve-lenczevidéki olaszoknak t a r t o z u n k . E z az én m e g g y ő z ő d é s e m ; az pedig n e m a képzeletből, h a n e m egész h a l o m biztosnál bizto-sabb adatból van merítve. Hogy a németek, korontálok, csehek, lengyelek h o n n a n vették azt a legrégibb latin kiejtésöket, me-lyet első o rt ho gr a ph iá jo k követel, azt keressék ők m a g o k . E n szerintem ugyanott fogják találni, a hol mi. Későbbi latin
kiejté-86 V O L F GYÖRGY.
sök, m i n t a n é m e t e k r ő l m á r említettem, a l k a l m a s i n t Montecas-sinoból ered. A kereszténység tehát, úgy látszik, eleinte délről, későbben pedig másfelől h a t o t t el hozzájok. Minket sokkal job-b a n érdekel az, hogy a m i térítőink régi latin kiejtésünk kétségtelen t a n ú s á g a szerint csak igen kis részben lehettek m á s n e m -zetbeliek m i n t velenczevidéki olaszok. Egyházi kifejezéseink legnagyobb része u g y a n világosan szlávból került, és így a r r a is l e h e t n e gondolni, hogy a térítők nagy többsége oly szlávok kebe-léből való volt, kik t a l á n , m i n t az északkeleti olaszok szomszéd-jai, szintén velenczésen ejtették ki a latint. Ez ellen a z o n b a n az a f o n t o s ok szól, hogy n e m t a l á l h a t ó olyan szláv nép, melynek latin k i e j t é s é r e a velenczések oly erősen h a t o t t a k volna, m i n t a m i e n k r e . Ezt k ö n n y ű megítélni abból, hogy a gy h a n g o t a latin betűvel élő szlávok m i n d n y á j a n oly jegygyei jelölik, melynek fő alkotó része n e m m i n t n á l u n k a g, h a n e m a d. Igaz ugyan, hogy a h o r v á t o k r é g e b b e n pj-vel, sőt pp-nal is írták, de azt tőlünk ta-n u l t á k , a m i ta-n t h o g y egész o r t h o g r a p h i á j o k m a g y a r volt. A szlá-vok latin kiejtésében t e h á t s e m m i esetre sem l e h e t e t t a p-nek e, i előtt olyan következetesen gy h a n g z á s a , m i n t nálunk, külön-ben ők is a g-t alkalmazták volna főj elül, Az meg igen termé-szetes, hogy velenczésebb kiejtést, m i n t a milyen nekik maguk-n a k volt, velümaguk-nk maguk-nem közölhettek. Pedig szükségképemaguk-n oda j u t u n k , mihelyt azt a nézetet fogadjuk el, hogy térítőink több-sége n e m velenczésekből, h a n e m a latint velenczésen ejtő szlá-vokból állott.
De h á t h o g y a n került a k k o r az a sok szláv egyházi kifeje-zés a m a g y a r b a ? Igen elfogadható felelete van erre Miklosich-n a k (Die slavischeMiklosich-n ElemeMiklosich-nte im MagyarischeMiklosich-n) 1. kiad. 5, 1., 2. kiad. 41. 1.): «Wenn m a u von dem im allgemeinen gewiss richtigen Satze ausgeht, dass die W ö r t e r m i t den Sachen ent-l e h n t werden, d a s s d e m n a c h das e n t ent-l e h n e n d e u n d das darent-lei- darleih e n d e Volk in u n m i t t e l b a r e r B e r ü darleih r u n g g e s t a n d e n darleih a b e n m ü s -sen, so wird m a n f ü r die erste Zeit n a c h der Niederlassung der M a g y a r e n in i h r e r h e u t i g e n Hei m a t h z u n ä c h s t a n die Slo venen d e n k e n , u n d zwar vor allem an die westlichen, die sich n a c h dem U n t e r g a n g e ihres Gemeinwesens mit den Magyaren amal-g a m i r t h a b e n u n d in denselben zum aller amal-grössten Theile auf-gegangen sind.» E z t elfogadja ós megerősíti H u n f a l v y Pál is
t Magyarország ethnographiája. Budapest, I87G. 272. 1.): «A Du
t Magyarország ethnographiája. Budapest, I87G. 272. 1.): «A Du