ár ott álltam a küszöbön. Odaát csupa ismerős arc, rengeteg barát, elveszített szülők, családtagok, munkatársak... Szólítottak és integettek:
– Mire vársz? Hányan szeretnének idáig eljutni és nem tétováznak, hanem bejönnek. Lépj át végre te is!
Egyik lábammal már odaát álltam, de a másik mintha visszahúzott volna. Hátranéztem.
Feleségem, gyermekeim, unokáim, megmaradt öreg és újonnan szegődött barátaim vártak ideát. Karom tanácstalanul kitártam, mire mindkét oldalt beléfogódzkodtak és húztak maguk felé, akár a Kaukázusi krétakörben, itt is, ott is szerettek volna megnyerni. Ösztön és szeretet viaskodott bennem, kinek engedjek? Ahogy magamban tanakodtam, rájöttem, hogy az ember-ben e két fogalom szorosan összetevődik, mint kémiai kísérletben az egymást kiegészítő atomok vegyületté válnak, de ez csak nehezítette a döntésemet. Az egyik helyen a nyugalom és örök béke, a másik oldalon az újabb küzdelem és gyötrelem várnak. Ilyenkor az emberben lepereg addigi élete.
„Miért adnám föl, hiszen még senki sem vette el tőlem azt, ami a legnagyobb kincsünk, még ha rövidre is szabták, a létezést át kell élni, szenvedni és boldogan eltölteni.” – gondoltam.
– Nézzetek rám, bár korom hajlott, akár a viharban elgörbült ág, de szívem dobog és keringeti bennem a vért, amely még mindig újabb vágyakat ébreszt, és nyitja előttem a titok-zatos, ismeretlen világot! – kiáltottam, és visszaléptem.
Mindkét lábammal az ismert úton voltam és megindultam. A távolban, valahol, nagyon messze ott volt a felém tartó, megújuló, várakozó embersereg, egy kis ház, mint a mézes-kalácsból rakott kunyhó, amelyben eddig éltem. Karom előre nyújtottam és gyorsuló léptekkel megindultam feléjük.
Itt-ott néma, lebotolt fák, néha egy-egy menekülő állat keres védelmet. A nap gyéren pislákol, miközben hallom egy óriás üzem zúgását és látom a füstfelhőjét az égre tapadni.
Fülelek. Csend van, vagy olyan lárma, amelyet már agyam, mint a napi betevő falatot meg-szokott? Ekkor megszólalt bennem Albinoni Adagioja. Mindössze néhány perc nyugodt zene áradt tova. Elnyomta cipőm koppanásait a betonjárdán és finoman húzott visszafelé.
Négy öreg barátomhoz és mesteremhez értem. Egyik verseit olvasta. Csupa bánat és lemondás mélyén ott sugárzott a szülőföldünkhöz való szerelmes ragaszkodása. A másik az elbeszélésében tárta föl a régen volt egyszerű szántóvető emberek küzdelmes sorsát. A harmadik a pusztába vezető utat mutatta, ahol a rideg élet teremtette kincseket gyűjtötte össze és tárta a világ elé, amely elhagyta őket, de ő utánuk nyúlt és fölemelte. A negyedik mindezt filmre vette és tele volt még újabb tervekkel, amikor elveszítettem. Micsoda tragédia volt mindez számomra. Nehezen értettem meg, hogy miért kellett elmenniük és hová, hogy nem térhettek vissza.
– Boldog vagyok! – harsogtam. – Visszanyertelek benneteket. A holt álom valósággá vált.
Kéz a kézben, szoros körbe vettek és így kiáltottak:
– Maradj velünk! Hová akarsz menni?
– Vissza.
– Nem eresztünk!
Hangjuk rezgett, akár az őszi bágyadt fuvallatban zizegő, megsárgul levél, mielőtt elso-dorja a szél. Karjuk árnyék volt csupán, alig kivehető, olyan, amelyet halvány fény vetít szür-ke háttérre. Erőlködés nélkül tudtam áthaladni a körükön és ismét sietős léptekkel haladtam visszafelé. Ismerős dűlőúton haladtam. Göröngy és sár, kocsiról leszóródott tengernyi búzaszemet kapkodó verebek, ahogy a nemtörődöm emberek hagyják a kenyerünket porladni.
M
Amott tövestől traktor húzza ki az ép gyümölcsfákat. A száraz csatornában megbújva nézi régi, öreg tulajdonosa és számlálja, melyiket ki ültette, nevelte: „testvérem”, kereszt-apám, kereszt-apám, nagybátyám, sógorunk, nagyapám...” közben, ahogy az egész nagycsaládot számlálja, szeméből könnyei peregnek, és ha az egész kis erdőt kiszántják, talán a kanális is megtelik a sírástól. A közelben három ember csákánnyal bontja kényszerből elhagyott tanyáját. Apa és két legényfia úgy verik az ép falat, amelyikben még ujjuk nyoma ott látható a tavalyi tapasztásban, mint ahogy a kovács és segédei ütemre ütik a forró vasat. A távolban meghallja egy erőgépen ülő társuk, aki toló lapot köt a pöfögő masina elé és Don Quijoteként nekiront az épületnek. Az egyik fiú alászorul a zuhanó tetőnek.
Sárból gyúrt falak.
Pusztul a magyar paraszt, tanya sem marad!
Futásnak eredek és vissza se merek nézni. Csak, mint az eszét vesztett ember kiabálok, pedig jól tudom, hogy senki sem hallja és nem felel:
– Ezért fordultam vissza? Jobb lett volna odaát maradni!
Dacosan ballagok tovább. Lányunk az ország másik szögletéből integet és mutatja nagy unokámat, akivel éppen karácsonyra készülődnek és díszítik a fenyőfát. Látom feleségem.
Hatalmas táskába készíti az ajándékokat és elindulunk az állomásra. Fut velünk a vonat, de az áramvezetékre fagyott zúzmara leszakítja. A szerelvény megáll. Lassan kihűl a kocsi és ma-gunkra maradunk. Ballagunk és cipekedünk a két állomás között, a lábszárig érő hóban. A fővárosban türelmetlenül vár a vejünk. Órák telnek, mire egy kisegítő busszal végre elérjük.
Morog, hogy már régen otthon kellene lennünk...
Fiunk az óceánon túl, tízezer kilométerre, új családjában ünnepel, csak üzenetét vesszük.
Jó lenne ott lenni nála is, de nem tudunk szétszakadni, pedig ez a család már örökre megtört.
Ki gondolta volna, hogy frigyünk gyümölcsei ily’ messze esnek tőlünk, a két szomszédságban nőtt fától, amely a viharban egymás köré csavarodva, összenőttek.
Megkettőzöm lépteimet. Idő és tér szabálytalanul árad, zuhog felém, tornyosul és oszlik körülöttem. Két oldalt hosszú, sűrű sorban eperfák érett termésükkel bólogatnak felém a rázós köves úton, ahogy haladok a Nagy Folyó felé. A kerékpárra egy kajak evezőjét kötöm. A gátőrháznál őrzik használt vízi járművemet, amelyet nem régen vásároltam. Izmaimban erő duzzad, és alig várom, hogy merítgethessem a lapátot; naptár szerint suhanjak visszafelé, ahol a zöldár a töltést nyalogatja, és mint hatalmas barkát nyitott gömbök úsznak felettük a füzek koronái.
A parton megjelenik a lány, akit korábban láttam, de azóta sem gondoltam rá. Most egybe-szabott piros fürdőruhájából egészségtől kicsattanva ott nézelődik, mint aki szeretné magát belevetni a korai széltől locsogó hullámokba, amelyek nyalogatják a part füvét és emelkedve mind magasabbra űzik a zenélő tücsköket. Nézzük egymást és mosolygunk. Egyikünk sem szólal meg. Előhozom a kajakot és vízre teszem.
– Szeretnél a hatalmas árban a fák között suhanni? – kérdeztem.
– Még sohasem próbáltam.
– Megtanítalak, bár csak egy evezőm van.
A lány ott ül előttem, karnyújtásnyin túl. Zavaromban forgolódok, míg elkapom a vízáram sodrását és szinte futunk a fák tövén tajtékot verő habfoltok között. A függő cinege most szövi új otthonát. Kikötünk és mászunk a görcsös fán fölfelé, hogy megcsodáljuk ezt a finom szálakból szőtt fészekkölteményt. A hely szűk, most érezzük, hogy testünk egymáshoz szorul és mozdulni sem lehet, mert a hideg, sebes vízbe zuhanunk. Nemcsak a kismadár szövi a fészkét, a természet is a fűzfa tetején lombsátortól védve szerelemből fonva, életre szólóan fűzi össze sorsunkat.
Oldódik bennem az emlék, ahogy utamon haladok tovább. Zúg a gimnáziumi osztály körülöttem:
– Gyerünk a tornaterembe! Már osztják a fegyvert.
Egy fiú kivételével mindenki mozdul. Rohanunk a lépcsőn lefelé. Az udvar már tele van diáktársainkkal, akik megkapták a puskát, üres lőszertokot derékszíjjal. A katonák nekem is
– Puskát – húztam ki magam büszkén. – Az egész gimnáziumot fölfegyverezték.
– Dióverőt! – mondta apám. – Így csúfolták. Tudod, mire vállalkozol? A keleti határon már páncélos hadosztályok dübörögnek felénk. Reggelre az egész országot elfoglalják. Ezek ellen akartok ti küzdeni? Ha rálőtök egy tankra, ennek a golyója úgy pattan le róla, mint parittyás gyerek kavicsa a kőszikláról, még nyomot sem hagy rajta, de ha az acélszörnnyel visszalőnek, az iskolátokból csak romhalmaz marad! Most nem a hősi halál a legfőbb érdem, hanem a túlélés, hogy legyen utód, aki betolakodó idegenek helyett marad e hazában.
Apám föltápászkodik, elveszi a dióverőmet és beálltja a szekrény mögé. Napok múlva suttogó hír jön az iskolából, ha leszáll a november eleji köd, a kis utcákon dugva hozzátok vissza a puskákat. A tornaterem hátsó kisajtaja éjjel nappal nyitva, és tegyétek a fegyvereket abba a sarokba, ahonnan elvittétek. A fővárosból folyamatosan szörnyű hírek jönnek. Még ki sem heverték a háborús ostrom nyomait, újfent rommá lövik szép épületeinket és Nyugat felé szökik, aki csak teheti.
– Istenem, milyen utat nyújtottál nekem, amikor megszülettem? Nem volt elég ezen egyszer elölről végig járnom, most, visszafelé tartva, újra e nyomokat követve, ismét végig-élem hitvány kis életszakaszomat. Ráadásul nem is az enyém volt a legrosszabb, sőt boldog lehetek, mivel mögöttem álltál és végig segítettél, hogy el ne bukjak. Milyen jogon lázadok sorsom ellen? – lépdeltem tovább, mint az űzött vad, kit a hajtók a pihenése közben fölriasz-tanak a cserjék közül.
Ahogy utamon haladok tovább, kisgyerekként ott fekszem dédszüleim egykor virágzó kis tanyájának kertjében. A nap vidáman süt, a nagy diófa alá bújtam előle és figyeltem a sárga-rigót, ahogy szorgoskodott a fiókáit etetve.
„Jó nektek – gondoltam –, hiszen két felnőtt is gondoskodik rólatok és csőrükben szünte-lenül újabb élelemmel térnek vissza. Bezzeg én is szednék a dióból, hogy teletömjem a hasamat, de még olyan kicsi és keserű, hogy ehetetlen.”
Nagyanyám húga vigyáz rám és ismét kér, szedjek folyondárt a csatorna partján, mert éhségében a disznó szétrágja az akol deszkáit, hogy kiszabaduljon és világgá menjen.
– De Ida néném, hiszen nézze meg a tenyeremet, még mindig csupa nedves és zöld. Fél órája sincs, hogy amíg ellátok, letaroltam a gát oldalát, nincs már, amit szedjek.
– Karácsonyra, ha levágjuk és viszem a belőle készült kóstolót, már nem emlékszel másra, mint sajnálod, hogy nem két tállal kaptatok.
– Hiszen ez nem is disznó, hanem kutya! – mérgelődöm. – Eresszük ki, majd legel ez magának.
– Még csak az hiányozna. A dűlőbiztos másnap itt lenne és dutyiba küldene. Ott majd rászoktatnának a kukoricakása evésre!
Hirtelen befogtam a fülemet, hogy ne halljam tovább a nógatást, amikor rájöttem, hogy mindez az utamhoz tartozik, amelyen haladok visszafelé. Körülöttem pacsirta dalol, megannyi mezei virág vesz körbe, délibábban látom a messzi város tornyát, mintha fejre állt volna, úgy remeg a levegőben. Szeretnék a fényözönbe ugrani és megfürdeni. Szivárványba takarózni és puha fűben elnyúlva hallgatni Földanyám lélegzetét. Hallom lágy hívó szavát: „gyere, simo-gass meg, hadd öleljelek át, hogy egymásra vigyázzunk. Ha majd elszunnyadsz ölemben, szép álmot küldök rád, véget nem érő világról, ahol édeni békében telnek boldog éveid.”
– Földanyám! – kiáltom szomorúan. – Nem látod, hogy most is rajtad járok, feléd haladva? Adj nekem esélyt, hogy benned elbújhassak...
Utolsó szavaimat már magam sem hallottam. Ott ültem a puha szőnyegen a szobában, ahol nagyapám hörögve kapkodta a levegőt. Előttem volt a búgcsiga, amelyet karácsonyra hozott a Jézuska. Végére állítottam és elkezdtem nyomni a tetején lévő gombot, hogy forogni kezdjen és muzsikáljon ennek a szenvedő öregembernek, aki korábban elővette hegedűjét és játszani kezdett nekem. A dalra nem emlékszem már, de a zenehangok még most is itt szólnak bennem. Később kerestem Bachban, Beethovenben, Chopinben, Lisztben, Wagnerben... és ki tudja még hány zeneszerzőben, de azt, amit nagyapám muzsikált, soha többé nem találtam meg. Hangoltam tehát a búgócsigát, amely elkezdte vad táncát és olyan hangok röpültek belőle, mintha szirénák szólaltak volna meg a szomszédos kötszövőgyár tetején, légitámadás előtt. Nagyapám rám kiáltott:
– Azonnal hagyd abba!
Fuldokolva kapkodott levegő után, majd halkan hörögve lányát kérte:
– Hozd be a teámat.
Anyám sietett. Benyitott a kamra ajtaján és mielőtt a lámpát fölgyújthatta volna, sikoltása jött, majd szárny vergődését halottam, amely máig bennem zokog. A házban szabadon járkált fehér kacagó gerlénk és a simogatásunkért köszönetként megszólalt. Már ez a hang is zavarta haldokló nagyapámat. Anyám berakta a madarat a kamrába, amely ott leselkedett az ajtó-nyílásnál beszűrődő fénycsík mögött. Amint a gyógyitalért belépett, agyontaposta drága énekes madarunkat. Azóta is minden gerlicében őt keresem, de nem találom. Mennem kell hát tovább utamon, hogy egyszer rátaláljak.
Darabig még néztem egyre kisebb, rózsaszín, tiszta bőrrel fedett, mezítelen lábamat. Az Utat hamarosan elveszítettem. Puhává és kellemes meleggé vált körülöttem minden. Sem fény, sem levegő nem érintett többé. Összegömbölyödve egyenletes hangokat hallottam.
Kívül apám édesanyám ölére helyezte fülét és hallgatózott, majd örömében fölkiáltott:
– Megfogant!
Hódmezővásárhely, 2016. szeptember 28.
*