Szélmolnár család egyhangú, csöndes életet élt a falujuk szélén. Változás akkor követ-kezett be, amikor túl a nyolcvanadik évén, az anyjuk váratlanul elhunyt. Ezt követően szomorúan látták, hogy apjuk leépül. Az öreg Papuska messze földön híres galvanizáló volt.
Szakmáját még az első világháború után, egy nagyváros fémüzemében sajátította el, majd hazatérve kis műhelyt nyitott. Sarki házat nem épített a bevételből, de feleségét és a gyerekeit eltartotta. Az utódok a házaséletük során sem hagyták el a családi fészket, csak összébb húzódtak és a műhely mellett egy-egy szobát ragasztottak a lakóépülethez.
Anyjukat csöndben elsiratták. A jóságos asszony tükrét hagyománytiszteletből fekete kendőjével letakarták és ott is felejtették. Ahogy az évek teltek, a fejkendő kifakult, és a portól elszürkülve beleolvadt az évszázad óta mozdítatlan bútorok halmazába. Az unokák már nem is emlékeztek rá, hogy valamikor mi csillogott a falon, ha évente kétszer, húsvétra és karácsonyra nagytakarítást végeztek. Ilyenkor az öregapjukat kitessékelték, hogy gyorsabban haladjanak. Papuska fölvette a kezes-lábas munkaruháját és átsétált a műhelybe. A galvanizáló káddal bíbelődött, bár az utóbbi években már nem volt munkája. Megszokásból beindította a folyamatot, hogy emlékeztessen szorgos életére.
A gond ott kezdődött, amikor a kádba nem a munkadarabot akarta elhelyezni, hanem a célszerszámát. Utóbb már odafigyeltek, és amíg az öreg a műhelyben tevékenykedett, kikap-csolták az áramot. Papuska mérgelődött, hogy már megint bejelentés nélkül van áramszünet, így miként lesz időre készen a megrendeléssel? Fia, vagy lánya megnyugtatta, hogy szóltak a vásárlónak, aki tudja, hogy csak holnap lesz készen a munkával. Ez a gondoskodás jólesett az öregnek és gyakran hangot is adott annak, hogy milyen jó család veszi körül.
Papuska többet szunyókált napközben, mint éjszaka. Amikor fölkelt, az első dolga az volt, hogy a sötétben, az ágy előtt lábával keresni kezdte a papucsát. Ez nála különös szertar-tást igényelt. A család sem tudta, ki taníthatta rá, hogy minden ébredését követően az legyen az első dolga, hogy papucsot húzzon. Körülötte mindenki mezítláb szaladgált a házban, ahol a földes padlót gyakran fölmázolták és szőnyeg helyett locsolóval szalagdíszeket mintáztak rá.
Eljött az idő, amikor az öreg nem találta a papucsát. Kiült az ágy szélére. Két lábával kotorászni kezdett, és talpával hol a fekvőhely alatt, hol előtte, vagy mellette tapogatózott.
Ekkor már fázós volt és hideg lábfejét tenyerei között melengette. Megszokta, hogy a fölkelés gyors papucshúzással kezdődik. Hamarosan egész testével mozgolódott és a körülötte lévő tárgyakat lesodorta. Amikor elrakodtak mellőle, az unokáit okolta, hogy huncutságból bizo-nyosan ők vitték el tőle a lábbelit. A szüleik mondták, hogy az utódok fele bizony már nős, vagy férjhez ment, a másik fele a városban, kollégiumban tanul. Ekkor az öreg kitört.
– Ez hihetetlen! Még nemrégen faragtam a kicsinek vesszőparipát.
– Tizenöt éve – válaszolta a menye.
– A két nagyobb miért nem itt lakik?
– Nekik már szűkös volt ez a ház. Imre a fővárosban él, Margitka a megyeszékhelyre ment férjhez.
– Micsoda fölfordult világot élünk!
– Papuskám, vegye már észre, hogy mi is magára öregedtünk – válaszolta a lánya. – Tele vagyunk köszvénnyel és gyomorbántalmakkal.
– De hová tettétek a papucsomat?
Sárika lámpát gyújtott és a szoba közepére mutatott:
– Ott van, ni! Úgy kereste, hogy idáig rugdosta.
A
Az őszülő nő lehajolt a papucsért és visszavitte apjának. Az öreg megnyugodott. Külö-nös, hogy tovább nem kellett neki, hanem visszadőlt az ágyra. Az asszonyok dolgukra siettek.
Papuska behunyta szemét, mint aki alszik, de ébren álmodozott és motyogott. Az ajtóból vissza is néztek rá, a menye elmosolyodott, de csöndben távoztak.
– Hiányzol, Borcsám – mondta az öreg.
Papuska fejét a kispárnába mélyesztette és várt, de válasz nem érkezett. Ekkor ismét beszélni kezdett:
– Életem párja, olyan gyorsan elmentél, hogy búcsút sem intettél. Nagyon hiányzol. Miért hagytál itt e cudar családban, ahol még a papucsomat is eldugják előlem. Szokatlan ez nekem.
Ha valami hiányzott, ki sem kellett mondanom, már hoztad nekem. Soha nem kértél érte semmit, de én megcsókoltalak, vagy megsimogattam segítő kezed. Ekkor legföljebb halkan kacagtál és azt mondtad, hogy „te vén bolond, még mindig kedved van udvarolni?” Mire én huncutul azt mondtam, hogy „még ágyba is vinnélek, ha a karom bírná”. Én hangosan hahotáztam, te meg morcoskodva dolgodra siettél. Mondd, hová tűntél?
Ekkor a szemben lévő falon, az eltakart tükörről leesett a kendő és Papuska hangokat hallott érkezni. Ijedtében felült és rámeredt a tükörre, amelyben finom felhők gomolyogtak, amelyek fátyolozták a mögöttük kibontakozó képet. Mintha vidám ifjú koruk elevenedett volna meg: a Nagy Folyó túlpartján egy asszony állna kötött nagykendőjébe burkolózva és beszélne hozzá, de nem értette. Az öreg félsze oldódott és végre odaszólt:
– Ki vagy te, szellem, vagy valóság?
Most valamit tisztult a kép és látta, hogy beszélnek hozzá, de még mindig nem értette.
– Nem hallak. Csavard följebb a gombot, ahogy a rádiót hallgatjuk.
Kis szünet állt be, miközben Papuska türelmetlenkedni kezdett, de végre a hang is érthe-tővé vált. Úgy szállt át a víz fölött, ahogy feleségével megismerkedésük után, a táncból haza-felé menet hívogatták a tutajost, de az nem érkezett. Ott virradt rájuk, amikor a komp meg-érkezett, de a hideg éjben nem fáztak. Belülről meleg áramlat érkezett, és gazdát cserélt a szívükben, amely életre elég fűtőenergiát nyújtott nekik a fagyos napjaik átvészelésére.
– Te vagy az, Borikám? – kérdezte csöndesen az öreg.
– Mást vártál? – kérdezte a hang. – Talán csalódást okoztam? Hidd el, nekem jobb itt.
Nem volt könnyű meghallani hívó hangodat és idejönni.
– Ne haragudj, hogy holtodban háborgatlak...
– Nem vagyok holt, csak átjöttem a túlpartra.
– Ha már kedvemért idáig merészkedtél, kérlek, gyere vissza.
– Nem tehetem, ezt te is jól tudod. Különben is, a férfiak szoktak a nők után járni!
– Hol van már az én büszke férfiasságom! – fakadt ki az öreg. – Gyakran azt sem tudom, hogy megérem-e a reggelt, miközben nyitott szemmel álmodom és utánad vágyakozom.
– Akkor mire vársz?
– Arra, hogy értem gyere. Nélküled gyámoltalanul kínlódom.
– Nem támaszkodhatsz rám, amikor súlytalan lebegek.
– Kérlek, ne adj újabb próbatételt, hiszen nem vagyok mesebeli királyfi, aki még a hétfejű sárkánnyal is megbirkózik, hogy elnyerje a rab lány szerelmét.
– Ne légy rest. Tessék megküzdeni. Jól tudod, hogy a háború után itt megszüntették a kompot, és hiába vársz a révészre, senki sem hoz át.
– Akkor hogyan érjelek el?
– Ugorj a folyóba és ússz át. Számíts a tavaszi gyors folyásra. Menj följebb, hogy a sodrás éppen itt tegyen ki a partra, ahol állok. Karom nyújtom, hogy kikapaszkodhass.
– Borikám, hiszen már a kilencvenedik évem felé haladok...
– A víz nem kérdezi, hogy hány éves vagy! Mit akarsz ezzel mondani?
– Féle...
– Ki ne mondd, mert a folyó elnyel és elhagyott helyemre én is visszamegyek, ahol az eljövendő fonalát szőjük az új nemzedékek takarójához. Tudod, hogy micsoda együttlét van ott közöttünk? Idő nélkül énekelünk, csak azt érzékeljük, hogy a fonál hatalmas gombolya-gokban gurul előttünk, és távozóban sok-sok színre változva fut a jövőbe, ahol belőle majd az emberek a saját sorsukat szövik. A vágy így is hamarosan beteljesül. Tudod, hogy mi a te bajod?
– Mire gondolsz?
– Gyáva vagy! Nem mersz arról a partról távozni, ahol epekedve nézel felém. Amióta mindketten fölöslegesen itt töltjük az időnket, már régen levethetted volna öreg ruhádat.
Aszott testedet megmoshatnád a parti hullámokban, hogy megtisztulj és fölfrissülj. Készülj, hogy megjöjjön a bátorságod, és ugorj a mélybe.
– Az a gondom, hogy az otthonmaradóktól még el sem köszöntem.
– Hiszen az ágyadon ülsz és vitatkozol velem.
– De búcsú nélkül nem hagyhatom itt a családot.
– A folyó, amit most látsz, hamarosan a tengerbe fut és utána elapad. Ekkor megszűnik köztünk a kapcsolat és marad az ágyad, amely visszahúz. Könyörtelen lesz és benne hosszú szenvedés vár rád, mire élted után célba érsz. Látod, már a felhők újra tornyosulnak, és a látomásunktól lassan elválasztanak bennünket. Indulj végre!!
– Borikám, no de papucs nélkül?
Indulj, ha hívnak!
Gyávaság és lustaság kárhozatba visz.
Hódmezővásárhely, 2016. március 19.
*