Krisztus feltámadott. Van hát, van, van, van feltámadás.
És jön a kérdés:
Feltámadhat-e a te néped?
Hiszed, hogy igen… A ’38–’41-es események erősítik meg ezt.
Mintha feleszmélt volna az ország. Az emberek is reménykedni kezdenek.
Ilyenek is vannak népünk történetében? Boldog idők?
Igen, voltak… Rövidre szabottak, de voltak. Huszonkét év várakozás után hozta el a boldogabb napokat a történelem. Trianon – ha részben is, kismértékben is – orvosoltatott. Orvosoltatott Felvidék egy részével, Kárpátaljával, Észak-Erdéllyel, majd Délvidék nyugati részével, Bácskával.
A bevonuló magyar csapatok útja nem volt zökkenőmentes. Nem ismétlődött meg velük az, amit „mi” produkáltunk 1918-19-ben azzal, hogy nem védtük a földünket. Őket – inkább partizán módon – de Biharban, Szilágyságban sűrűn provokálták, szembeszegülve a nemzetközi döntéssel, ami miatt a magyar kormány kiterjeszti a törvényes megtorlás lehetőségét a birtokbavétel alatt álló Észak-Erdélyre, melyet két ízben, Ippon és Ördögkúton alkalmaznak, a két helységben számos áldozata lesz a nem kis kegyetlenséggel elkövetett – úgymond – megtorló akciónak.
András majd „megfordul” e szomorú emlékű területen, s szinte jóleső érzéssel veszi tudomásul, hogy a helyi magyar lakosság nem védelmezi, hanem elítéli a megtorlások parancsadóit és végrehajtóit, akiket a magyar törvénykezés is hadbí-róság elé állított, s ezzel valamennyire ellensúlyozta a nemzet becsületén esett szé-gyenfoltot, megmutatva, hogy azért különbek vagyunk. Még akkor is, ha sok-sok ártatlanul megölt embert – akik semmi bűnt nem követtek el, tehát csak azért haltak meg, mert románok voltak – feltámasztani nem lehetett.
Béla „az igazság kedvéért” jegyzi meg, hogy az ellenünk elkövetett bűnökért sem akkor, sem később sehol, semmilyen formában nem történt sem beismerés, sem felelősségre vonás vagy valamiféle bocsánatkérés. Így hát „ennek a révén” is látható:
csak magyar bűnösei voltak a történelemnek. Sem román, sem szlovák, sem szerb soha, sehol.
Minden józanul gondolkodó magyar – s ez alkotta a többséget – úgy ítélkezett:
nem jó a bosszú! Nem szabad, vagy nem szabadott volna! Hiszen most – legalább-is ekkor úgy éreztük – nekünk kezdtek fújni a szelek. S a becsületesség nem bosz-szúállást, hanem inkább megbocsátást kíván. Vessünk véget az átkos gyűlölködés-nek, s próbáljunk jó példával hozzájárulni ehhez.
Ám a helyi románság szemében ezeknél is nagyobb bűnünk volt, hogy boldogok voltunk. Hogy díszkapukat állítottunk, s virágesővel s nemzeti imánk könnyekkel teli éneklésével köszöntöttük a bevonuló magyar csapatokat. S hogy megnyithat-tuk a kapuinkat, s azokon át a mieink nem ellenséges tekintettel néztek be ránk. S hogy az övéik közül sokan – akik bemocskolták magukat – elmenekültek.
Kellett? Nem kényszerítette más erre őket, csak a saját lelkiismeretük. De ez is a mi bűnünkké vált, tétetett.
A kettéosztott Erdély gondolata mögött ott rejtőzködhetett egy jó elképzelés is.
Amellett, hogy ez is részesüljön belőle, az is. Érvényesíteni a kölcsönösség elvét.
Ugyanazt az elbánást kapja Észak-Erdély románsága mint Dél-Erdély magyar-sága.
Ezt csak féloldalasan lehetett megvalósítani, itt, Észak-Erdélyben. Mert ott folytatódott az 1918 után elkezdődött gyűlölet-politika, melynek nyomatékosító büntető pontja lett Észak-Erdély is, hogy az miért került vissza Magyarország hoz.
Ha te csak örültél azért, s búsultál, hogy az a rész is, ahol te élsz, nem, ennyi is szúrta a szemeket. Azokon álltak bosszút, akik ott éltek, oda estek, oda tartoztak magyarként.
Nagyon nehéz idők voltak! Nagyon erős nacionalista légkör volt. Az utcán nem is lehetett megszólalni a nyelvünkön! A rendőrség előtt is voltam két alkalommal. Egyszer Bukarestben a belügyminiszternek a pincéjében töltöttem egy hetet!
A határ megvonása előtt tömegesen mentek át „oda”, a magyar fennhatóság alá került területekre a menekülés egy újabb formájaként. Felültek a szekereikre, gyí, te lovam, s elindultak – főleg a fiatalok – új hazát keresni. Hazát, melyről hitték, hogy az övék lesz.
Csoda-e, ha azt mondod: ebből elég volt! Levegőt akarok!
Délről a magyarok szöktek át északra, északról a románok délre. S úgy is vehe-ted, ez természetes volt, hiszen természete az embernek, hogy otthon akarja érezni magát.
S hol érezhetnéd otthon magad, ha nem a tieid között?
Bujdosók innen is és onnan is. És: sokan vannak olyanok is, akik ‚19–20-ban hagyták el Erdélyt, most visszatérnek. Mozgás, kavargás. És nem csak a magyarok körében. Amíg semleges Magyarország, lengyel menekültek tízezrei is odaözönle-nek. Az ő üldöztetésük elől.
Bujdosik az árva madár, Egyik ágról másikra száll.
Hát az ilyen árva, mint én, Hogyne bujdokolna szegény.
Tele van nemcsak a Kárpát-medence, hanem egész Európa árvákkal, szenvedők-kel, a valamiért való bosszú áldozataival.
Ha az árva madarak, az átszököttek titkon hazalátogatnak a szülői házhoz, az otthon melegébe, azt is bujdokolva kell tenniük, mert ez bűnnek számított, s megtörténik, hogy román falusi társaik állnak bosszút rajtuk azzal, hogy jelentik, s elhurcoltatják. Mert a másság, a te arcod mássága tovább is bűn, s ha megcsóko-lod a feleségedet, gyermekeidet, ha te teszed, az is.
De az már ama nem magyar falusi társaknak is sok volt, amikor elrendelték az élelmiszer-tartalékaik elkobozását minden magyartól. Így, nem a hadsereg ellátásá-ért, hanem a magyarokon való bosszú egyik megnyilvánulásaként. Talán Sztálin lehetett az ötletadó, aki hasonló módszerekkel „járt el” az ukránokkal szemben a harmincas években, s az eredménye is „megfelelő” volt: több millió halálos áldozat, akikről még beszélni is, vagy sírjukat megjelölni is tilos volt. Valami ilyesféle járha-tott a „megcsonkíjárha-tott ország” hatalmi gépezete irányítóinak a fejében. Ám ezt még a román falusi társak is sokallották, s sokan közülük is az ilyetén büntetett magyar-ság pártjára álltak.
Jött a román bíró, s azt mondja: dugja el a lisztet, vagy ha van valami gabonája, azt is, me ha nem, jőnek, s elveszik. Vót két lovunk, az uram koncsentrára vót. A gye-rekeket – a fiacskámat – küldtem a lovakkal a mezőre. Vót vagy nyolc-kilenc kupa lisztem, kivittem a pajtába, a jászolba belévettem, hogyha jőnek, s keresik, ne kapják meg. Hazajöttek a lovak, mind megették. Másnap jön egy román ember, s azt mondja, hogy menjek neki kapálni. Mondom, hogy nem mehetek, mert nincs étel, nincs amiből puliszkát főzzek a gyermekeknek. Gyere, met anyám visz nektek ennetek. Vegyetek egy-egy zsákot, s gyertek le hezzám. Adott egy-egy-egy-egy véka törökbúzát. A kerteken hátramen-tünk, s levittük Bogátra a malomba őrölni. Azt mondja a molnár, hogy ő nem őrli meg, mert ha valaki jő, s megtudja, hogy a magyaroknak őröl, hát neki vége. Akkor kiállított engemet az útra, a másikot a kert mellé, hogy nehogy valaki jöjjön.
Észak-Erdélyben a taktika a példaadás volt. Ha lett volna kinek példát adjanak ezzel, s jött volna egy valamiféle viszonzás, a hatalom önmaga lelkiismeretével való szembenézése. Ám ezt várni – amint kiderült – jóhiszemű butaság volt. Illetőleg hát: a magyar mentalitás továbbélése. Te, ha nem jön viszonzás, akkor is cseleked-jél józanul, becsületesen. Azt is tudták, felmérték, mindenkinek legdrágább a gyermeke. Ők is a bosszú eszközei lettek.
Negyvenegyben elvitték a magyar gyermekeket is. Csak a bírónak a fia, s még volt egy, aki az őrmesternek tetszett, szép, ügyes legény volt, ezt a kettőt hagyták meg. S a többi gyerekek, szegények, az utakon szenvedtek. Rongyoson és tetvesen már tizenöt éves koruktól el voltak koncsentrálva.
Az összes magyar gyerekeket „koncsentrálták”.
Elvittek Rosiori de Verdébe, négyezeren vótunk, négyezer gyerek. A csendőrek összegyűtettek. Aki tőtötte a tizenöt évet, mind elvitték. Az egészet elvitték. Mondom, mi ott vótunk négyezren.
De így is jó volt, ha csupán egy pillanatig is, hogy Észak-Erdély magyarsága egy rövid pillanatig fellélegezhetett, s legalább azalatt nem volt üldözött a hazája föld-jén. S amit ez a négy év megtorpantott, kimozdított a zavartalan menete sarkából, annak a hatása messze tovább élt. A visszaállított magyar oktatást újra arra a szint-re süllyeszteni, ahol az 1940 júniusában tartott, újabb „visszaszint-rendező munkát”
kíván majd. Csak majd a Ceaușescu korszakban jut az megközelítőleg hasonló siralmas helyzetbe. S hogy ez így volt, valahol Isten rendelése is benne volt.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Zengték az ajkak. És:
Ne hagyd elveszni nemzetünket sem. Ezt a megtépázottat. Ezt a sors- és vihar-vertségében is gyönyörűt, melyhez tartozni olyan jó! Ez a fájdalom, a nemzet fáj-dalma is a szép, a felemelő fájfáj-dalmak közé tartozik. Fáj, fáj, de ha fáj is, neked fáj, s mert mögötte van néped sorsa is, gyönyörű fájdalom, mert ott van benne a sze-retet, a ragaszkodás is, a téged védő és óvó, veled és érted szenvedő, s a szenvedé-sében is aggódó édesanyád fájdalmas arca, őseid arca, az ő küzdelmes létük, szen-vedésük. Gyönyörű, szépségektől és alig elviselhető gyötrelmektől is terhes fájda-lom ez, mely gazdagabbá tesz, fel is emel, nemesít is! Nemesíti a lelkedet, s az általa fakasztott könnyek is nemes és szép könnyek, s ahogy folynak le Krisztus arcán, meggyötört arcodon, gyönyörűek.
1941. június 26-án – alig több mint 9 hónappal az örömittas napok, a magyar csapatok Sóhajföldre való bevonulása után – álcázott gépek megbombázzák a 3 év előtt visszatért Kassát. Ezzel „kényszerítik ki”, teszik elkerülhetetlenné Magyarország
számára a háborúba való belépését, s a második Trianont, mely visszaállítja a rövid időre megszakadt folyamatot.