Az ember, a gondolkodó lény, aki beleszületett ebbe a csodálatos világba, szembe-találja magát a nagy kérdéssel:
Teremtés?
A tudomány száguldó lépésekkel fejlődik, eljutottunk a világ alap-lényegéhez, hogy ez az egész világmindenség, ez a hatalmas univerzum, mely milliárd fényévek-ben és millió meg millió galaktikában mérhető, lebontható néhány alaprészecské-re, melyeket egy szigorú törvény kapcsol össze. Vagy ha az életet vizsgáljuk, az élő világmindenséget, mely jelen ismereteink szerint a Földet népesíti be, azt is tör-vény szabályozza.
Honnan a törvény? A Világot, az egyetemes világmindenséget és az egyetemes Létet, a csírából kibomló életet kormányozó…
Miért van ez a tökéletes egyensúly, erő, mely a részecskéket összetartja, s nem tesz különbséget a mikro és a makro, az atom és molekula vagy a naprendszer és a galaktika között, az „elv” ugyanaz.
Honnan az elv?
A teremtés elve ez?
Teremtés… Teremtő… Természet… Termés…
Nyelvünk őslogikája szerint a gyök, s annak függvényeként, kiterebélyesedése-ként a szócsalád ugyanaz.
Tehát te, mai ember, sorsod üldözöttje és rabja, amikor azt énekeled, hogy Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám udvarába, Apám udvarából anyám ablakába,
Hadd tudják meg immár, kihez adtak férjhez.
s Istenedhez, a Te istenedhez könyörögsz, teszed azért, mert benned az ősi hit, hogy igenis, a világ teremtett világ, s van annak egy kormányzója, ura, az Úr, az Ős (= Is) Egy (azaz Minden), az Idvezítő (id/üd = szent), aki mindenre képes.
S amikor megtanítod imádkozni gyermekedet – ősidők óta történik ez, a vala-honnan kapott vagy bennünk ébredt, tudatosodott Hit diktálja ezt – az Ős Egyhez, a Mindenhatóhoz, az Én Istenemhez, Jóistenemhez – aki hát Jó – intézi-tek szavatokat.
Én Istenem, Jó Istenem, Becsukódik már a szemem, De a tied nyitva, Atyám, Amíg alszom, vigyázz reám.
Igen, vigyázz reám, vigyázz reánk, segíts meg!
És Tégy magadért, s az Isten is megsegít – mondja a népi bölcselet. Tehát Isten nem egy személy, egy valaki, aki várja a kérdésedet, kérésedet, hanem egy erő, mely belülről, benned vagy általad cselekszik, nyilvánul meg. A Csoda része ő is, a Csoda összetevője, valamiféle rendező Elv, ott a háttérben, ott bennünk, ott a mindenségben, mely kormányoz, egyengeti az utunkat, az enyémet is s a tiedet is, s int, tanít és irányít. Belülről int, belülről tanít és belülről irányít. S ha Erő, ennek az Erőnek jobbá tevő hatása van. Ő lényedben az Erkölcsi intés. Légy jó! Tégy jót!
Szeresd és segítsd felebarátodat, embertársadat.
Jóra int, mert ő Jó!
Andrásnak alkalmat adott az élet arra, hogy muszlim dzsámikban – az ő temp-lomaikban – kuporogjon, s idegenként, de nem idegen szívvel csodálja az ő hitü-ket, fohászukat, könyörgésüket. Amint homlokukkal megérintik a földet, aztán felfele tartják két karjukat, s úgy zengik Allah nevét. Az Ő Igaz Istenük nevét. S arra is alkalma adódott, hogy benne a Ganges vizében ő is, épp mellette egy férfi kimerítette, két kezével magasra tartotta sajátos üvegkelyhét, s úgy csorgatta le a Szent Vizet. Látszott az arcán, hogy az életmegtartóval folytat párbeszédet. Mert víz nélkül sincs élet!
Ha kormányozza Isten a világot, mint Erő, mint bennünk lévő Idea, a jó felé visz, kormányoz, irányít. Hisszük, és ha hisszük, így is van. Mert a Hit lényed része, belső mozgató erő. Az egész világ emberiségének Lelke, Része.
A neki való vallásunk a Vallás. Mi vallunk neki, mi szólunk hozzá, mi, gyarló emberek. S mikor szólunk hozzá, elképzeljük őt.
Hány Isten, hány istenkép és hány hit! Ha mindezeket egybevetjük, mi, embe-rek vagyunk mások, különbözőek, az Isten ugyanaz. Csak mi látjuk, képzeljük másnak és másnak. Őt, a teremtőt, aki ezt a fantasztikus világot megalkotta, és tökéletesnek alkotta meg. A csodatevőt, az Ég és Föld urát, a Mindenség Urát.
Mi, keresztények Krisztus követői vagyunk, aki feláldozta érettünk önmagát.
A történelem során az ember, emberek, népek ezer formában képzelték el őt.
Őt, aki van, aki irányít, belülről kormányoz bennünket. Ő, ha megnyilvánul, akkor is bennünk nyilvánul meg, ha jelen van, a Törvényben – a hatalmas, a min-denséget összefogó törvényben, abban, hogy a teremtett világban minden, a fűszál is küzd a létért, feltör a fényre, a fény felé –, ebben van jelen. Megszólít, int ben-nünket, de mindent-mindent belülről, lényünkből. Így hát mi őt csak elképzelni tudjuk, próbáljuk. Egyik nép így, a másik nép úgy képzeli el. Ezért születnek a változatos formájú vallások, de mindenikben közös: hogy kormányzó erő ez a
Vallás, vele való beszélgetés, hozzá szólás, neki könyörgés és bizonyságtétel is, hogy jók, jobbak akarunk lenni.
Tehát a vallás, a vallások sokasága, az Istenről alkotott Kép a miénk, a mi kép-zeletünk, elképzelésünk eredménye. De minden vallás – még ha az bálványimádat is, vagy Réhez, a Napistenhez való fohászkodás, illetve őelőtte való bizonyságtétel – ugyanahhoz a felső Erőhöz szól. S a név is, hogy Allah vagy Jahve vagy Isten, vagy Ré vagy Siva vagy Zeusz – mi általunk adott megnevezések. Az is „emberi mű”, hogy az Ős Egyet képzeletünkben sokfele osztjuk (többistenimádat) vagy esetleg képbe, szoborba álmodjuk bele, s úgy könyörgünk hozzá. Nem a képhez, hanem az általa megjelenített Is Egyhez könyörgünk a magunk létrehozta, az Egy előtt tisztelgő egyházainkban akkor is. S előtte valljuk, hogy jók vagyunk, jók akarunk lenni, neki tetsző módon akarunk cselekedni. S így, innen nézve, hogy csak „kell hogy legyen” vagy „van is”, ember arca vagy Nap arca, Siva vagy Buddha arca van-e, szinte mindegy. Mert van, bennünk van, és ott kell hogy legyen a világban, mert ha nem, az nem lehetne ilyen tökéletes.
András tudja, hogy ő is csak a benne élő Istenben hihet, s a saját vallása szerint imádkozik, kell imádkoznia hozzája. Másképp nem teheti, mert ez az ő Hitének a parancsolata számára. Valahogy úgy, hogy én csak az anyanyelvemen fohászkodha-tom, imádkozhafohászkodha-tom, vallhatom meg magamba mélyülten a hitemet. Ha azt mon-danám, Mon Dieu, aide-moi – Istenem, segíts meg –, valahogy sántítana. Az imádság, könyörgés csak belülről jövően lehetséges. Az én imádságom a Naphoz mint Istenhez mindenképpen hiteltelen lenne. De a hajdani egyiptominak hiteles volt, s Ré Isten bizonyára meg is segítette a hozzá könyörgőket. Mert az, amikor feléje fordította a tekintetét, ugyanazt a gondviselő Istent látta vagy vélte látni benne, aki engem is segít, véd, erősít.
Én mindenütt jól végeztem a dolgomat, szerettek mindenütt, mindenütt sze-rettek, mindenütt becsültek. A munkámat szerették. Mészárosnak kezdtem, aztán nem volt szükség mészárosra, s megtanultam az asztalos mesterséget, fél év alatt elsajátítottam. Én a szépet mindig szerettem. Szerettem színházba, moziba járni, olvastam fiatal koromban, de az volt a helyzet, nem nagyon értem rá. Mert ugye mészárosok voltunk, nehéz munkát végeztünk, osztán barátokhoz mentünk, el-elmentünk esténként, szerettem az életet minden tekintetben.
Osztán, mikor beteg lettem, akkor jöttem rá, hogy még van a Jóisten is, aki az embert megvédi. S egyből vallásossá váltam. Én az Úr nélkül, a drága Jóisten nélkül nem fogok hozzá a munkához.
Amióta világ van, Isten az emberek tudatában mindig a jót képviselte. Jóra
tanította, erkölcsi lényekké tette őket. Arra intette, hogy kerüljék a rosszat, a bűnt.
Ne ölj, ne hazudj, ne paráználkodj. Tiszteld a családodat, férjedet, feleségedet, szeresd gyermekeidet. Mindezek lelkünk parancsolatai is, ezek révén vagyunk erkölcsi lények, emberek.
A tudomány is keresi az „isteni részecskét”, mert az „kell hogy legyen!”
És a XX. században, vagy még előbb, a modern kor hajnalán megszületik és rendre mind hangosabban és hangosabban tolakszik elő a parancs:
Öld meg magadban az Istent!
Nincs Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! És ezt hallod, hallod, hallod!
Megjelenik egy szörnyerő, mely korlátlan hatalmat akar(t) magának, s tagadja az Istent!
Miért? – kérdezed döbbenten.
Mért bánthatja őt, hogy te hiszed a világban uralkodó Rendet, hiszed a Törvényt, hiszed a Lelked Igazságát.
Mi történik? Mi történt?
Megjelennek a Marxok és Engelsek, a Leninek és Sztálinok, és szembefordulnak a Lét törvényével, a Jó erkölcsi parancsolatával, a Légy Igaz, légy becsületes, ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, segíts felebarátodon, szeresd embertársadat – mind-ezeket kiirtandó belső törvényeknek tekintik-minősítik, és helyébe feszítik a Ne higgy, illetve: Bennünk Higgy! Parancsolatát.
Mert a Hit babonaság, a tudatlanság terméke, a vallás a „reakció” csinálmánya.
A Szovjetunióban be is zárják, raktárakká alakítják a templomokat, meggyalázva azok szentségét. Itt nálunk? Folyik az egyházellenes propaganda, s napirenden van:
tűnnek el a papok, hogy majd a holttestükre bukkanjanak – ha egyáltalán bukkan-nak – valahol. Van úgy, hogy sosem „tudódik” ki, mi lett velük.
Hogy ne ölj!
Épp hogy ölj! Maga Lenin mondta: öljétek meg a papokat! Öljetek gátlástala-nul, pusztítsátok, mert ők ellenség!
S ti: Vagy-e, Isten? Vagy: Hol vagy, Isten?
A hívő ember azt mondja: Igen, van Isten. Csak a mi nyelvünkben: Ő a Mindenható! Mindenre hatni tudó, mindent átható. Bennünket, embereket is, akiknek nemcsak fizikai lényünk, lelkünk is van. Feladatával, tettével megnevezve:
Teremtő. Ennek a teremtett világnak a megalkotója, létrehozója. Vagy a nyelv „leíró jellegével” kifejezve: Ő a Jó. A jóság megtestesítője, azaz Jóisten. Aki bennünket is jóvá tesz, jó tettekre ösztönöz. Szeresd felebarátodat! Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel szólnak a tanítások.
Az Istennel, az isteni tagadásával a bennünket belülről szabályozó tisztességre, felebaráti szeretetre, jóságra figyelmeztető parancsolatot is elutasította ez a magát kommunistának – újabban liberálisnak – nevező eszmerend, s ezzel azt is tagadja, aminek mondja magát, hogy az emberiség felemelője, többé tevője, az ember tisz-telője is lenne vagy akarna lenni. Az emberi lény, lelkület meghatározó jelentőségű tartozéka az egymást tisztelni, megbecsülni, s hadd tegyük ide azt a szót is: szeret-ni („emberszeretet, humánum”) tudás, egy szóval az, hogy erkölcsi lények vagyunk, s az élet szentségét valljuk.
Hogy nincs Ő, azt kimondani nemcsak hitetlenség, hanem értelmetlenség is. A teremtés csodájának a részei vagyunk mi is. Létünk az egyetemes lét része, a lét törvényei bennünk is testet öltenek. És a hit jobbá tesz bennünket. Aki nem fogad-ja el, az Istennel a Jót is megtagadfogad-ja. Az Isten szentségével az Élet szentségét is meg-tagadja.
Ezt tették Lenin és Sztálin, Trockij, Blohin és a kommunizmus többi „szentje”
– s itt sorolhatnánk a többi kommunista ország diktátorainak a dicstelen névsorát is –, akik nemcsak Istennek, de a Jónak, az emberségnek, a szeresd felebarátodat parancsolatnak is megtagadói voltak. Mert az nincs, s nekik hitük sincs, jóságuk sincs, lelkük, bennük levő parancsolatuk – Tedd a Jót! Vagy ne tedd a rosszat – erkölcsük sincs. Nincs, aki megfogja a kezüket, amikor azt embertársukra emelik!
Vagy hogy ne lopj, ne ölj, vagy hogy tégy jót, segíts a bajban levőn.
Az ő egész lényük, világképük, azt is mondhatjuk: eszmerendszerük ezek taga-dásán, el nem fogadásán alapult.
Szándékuk szerint: igenis, lopni kell! Megszüntetni a magántulajdont, azaz elvenni attól, akinek van. És ölni is kell! Elpusztítani az ellenséget. És ki az ellen-ség? Aki nekünk ellent mond, ellenáll. Gyilkos és kegyetlen harcuknak nevet is adtak: Osztályharc! Ez a harc nem ismer ilyen „intelmeket”, hogy szeresd felebará-todat! Szeresd az embert! Tégy jót. Légy erkölcsi lény, igaz és becsületes.
„Legyen elved, s hited, S azt kimondd, ha mindjárt
Élteddel fizeted” – mondhatjuk Petőfivel.
Nem és nem és nem! Az egyetemesség kitermelte, kialakította erkölcs, józanság és becsületesség, igazságosság, az embertársad tisztelete mind-mind fölösleges.
Törvényerőre emelik a rablást, fosztogatást. A gyűlöletet! A képmutatást és hazugságot, kiirtják az igazság fogalmát, erkölcsükké teszik az erkölcstelenséget.
Ne legyen hát Isten!
Nekik nem kell(ett) sem Isten, sem szeretet, sem felebarát. Valós céljuk: a te
leigázásod volt. Hogy ne tudj védelmet, erőt adó támaszt találni semmiben, még a hitedben sem.
Ezért kellett eldobni, ellökni, sőt: fegyvert ragadni Rá, a Jó megtestesítőjére, a lelked, akaratod, erkölcsöd védelmezőjére. Csak a tudatlanság, az emberi butaság találta ki – hangzott, s még ma is hangzik a szó a kommunizmus, a liberális eszmé-ket valló istentagadóknak, a Jó tagadóinak ideológiájából, az ő megfogalmazásuk-ban: a minden idők „legigazságosabb” rendszerei megteremtőinek, harcosainak, az emberiség történelme legkegyetlenebb gyilkosainak ajkáról, Istent káromló paran-csolataiból.
Talán azért, hogy te tudd, két megváltóra nincs szükség. Elég csak egy, s ők azok!
Ők tulajdonképpen magukat helyezik Isten helyébe, s próbálnak beleülni az ő székébe. Magukat dicsőíttetik, magukat imádtatják. Még kifejezés is született erre:
Személyi Kultusz. Te, fent levő, magadat imádtatod.
A kommunizmus és annak előzményei-következményei – talán így van ez? – a földkerekség, a civilizáció létezése óta az egyetlen Istentagadó államalkotó eszmék.
A bálványimádók is Istenimádók voltak. A napkultusz, napimádat is az isten-kultusz, istenimádat egy formája.
Az Istennel az isteni eszményt is elutasítja, isteni lényünk arcát is megtagadja, s hazugság-eszméivel, a másik ember gyűlöletének a saját alapelvként való hirdeté-sével, belső mozgató erőként való elfogadásával mindezekkel szembefordult, s így valósította meg az emberiség történetének legembertelenebb, legaljasabb, legke-gyetlenebb társadalmi rendszerét... S hogy ezt meg tudja valósítani, ezért kellett megtagadnia Istent.
Amikor a század embere az Ész nevében tagadja meg Istent, a törvény ellen cselekszik. És Isten ezért ajánlja fel a menekülés lehetőségeként legfőképpen a sze-retetet. Ezért örök lehetőségünk: a rideg, épp ezt, a szeretetet – mint világmegtar-tó erőt – is megtagadó ész világából hozzá, az ő melegségébe menekülni. Az ott-hon, a család kábulatával, örömével kárpótolnunk magunkat.
Szép volt-e élni?
– Szép!
Ez, hogy az élet önmagában szép, ezt a teremtéstől kaptuk. A teremtéstől, azaz a Teremtőtől. Aki ezt felméri, vagy próbál elgondolkodni rajta, nem lehet hitetlen.
Ez teszi elviselhetővé még a legrettenetesebbet is. Mert érzed, hogy az élet szentsé-ge benned is megtestesül.
Most, amikor ugyanúgy kísért a magát liberálisnak valló gondolkodásmódban az istentagadás, a kérdést újra feltehetjük:
Valóban valamiféle jót akarnak, akarnának ők? Az isteni szellemnek, az embert megtartó és jobbá tevő erőnek az elutasítói, tagadói? Korunk ateistái?
Miért nincs nekik istenük?
Vagy netán mégis van? S a neve az, hogy Pénz? Mely hideg és kegyetlen. A bir-toklásához nem szükséges, vagy még inkább: nem is ajánlatos, hogy jó légy.
S a XIX. század nagy hite: hogy Az Ész az Isten, mely minket vezet az emberi szellem nagyságának még az őszinte kinyilatkoztatása volt-e, vagy már a mögött is ott rejtőzködött egy bizonyos fajta mindent uralni akaró szellem?
Ezek a kérdések csak András kérdései. A történetírás számára ezek lényegtelenek.
Pedig nem mindegy, hogy csak a magad, okos racionalitásod naiv túlbecsülésé-ből tagadod-e meg Istent, vagy azért, mert rombolni akarsz, s ehhez szándékozol felszabadítani magadat az Ő Igájából.