A vörös uralom jelképei.
A minden hazugság világában hazug jelképek.
Ha ma, három évtizeddel ama rendszer függönyének lehúzása után mi, akik éltük azokat az időket, csak ránézünk erre az egyébként jól ritmizált képi szimbó-lumra, lúdbőröző hátunkon érezzük annak a kornak a kalapácsütéseit és a sarló penge-hegyű és élű szúrásait, vágásait.
Mert a kalapáccsal lehetett ütni! S ütöttek is!
A sarlóval lehetett szúrni-vágni, és szúrtak is, vágtak is.
Nemcsak képletesen, konkrétan is.
„Innen” nézve hát joggal tekintette az a rendszer saját szimbólumainak ezeket az eszközöket. De csak innen nézve, mert ott, akkor nemcsak munkásnak vagy parasztnak, de embernek lenni is annyit jelentett, hogy karodra rákerült a leltári szám neked munkásnak, parasztnak, iparosnak, tisztviselőnek, tanítónak és tanár-nak, a társadalom minden rendű és rangú tagjátanár-nak, s köztük természetesen nektek is, sarlósoknak és kalapácsosoknak, uralmi szövetségetek kinyilvánítása csak masz-lag volt, a dolgok lényegéről való elterelés maszmasz-laga, hacsak nem megalázottságo-tokban, a lét peremére taszítottságotokban lettetek az azonos vagy majdnem azo-nos helyzetűek szövedékének összetevői, összeláncolódásai.
Éljen a Román Munkáspárt! Vagy a Magyar Dolgozók Pártja. Tehát a rafinéria belevitte a mindenhatónak mondott párt nevébe is a dolgozókat. Holott te akár munkás, akár földműves vagy. Egy pont és semmi vagytok. Dehogy vagytok ti uralkodók! Inkább csak hivatkozási alany. A kormányzott tömeg részei, darab-számba vettek, megszámoltak, mint leltári tárgyak.
Ember? Ismeretlen fogalom annak évezredeken át kialakult tartalmával. Ez a
fogalom nem is szerepelt a rendszer műszókincsében. Csak az, hogy munkás vagy paraszt. Városi vagy falusi „dolgozók”.
Kezdetben, az első időkben még hiszik vagy hihetik egykori becsapottjaik, a megszédítettek, az eszme „bevevői”, hogy tényleg eljött az ő világuk. De az történt velük is, mint ama várak megmászóival. Mire megmászták a falat, s felértek a vár fokára, már ott voltak a győztesek, a valahonnan felbukkant új vezetők, a nem közülük valók. Megérkeznek a Sóhajföldet is kormányzó Romániába Moszkvából Anna Pauker, Ukrajnából Luka László, Emil Bodnăras, Tiraszpolból Gheorghe Pintilie, ők, ahogy dugiban nevezték akkor őket, moszkoviták, s „belülről” csak néhányan, köztük Gheorghiu Dej, s a régi magyar hívők, becsapottak is: Fóris István, Kurkó Gyárfás, hogy elkezdődjék közöttük a harc üsd, verd, nem apád módjára. Az, hogy régi kommunista vagy, az eszme „felszentelt” vagy kipróbált harcosa, az csak egy ideig segített, utána már csak az számított, hogy elég ocsmány vagy-e a gáncsvetésben. S nem vagy-e „más”, pl. magyar. Ha az voltál, előbb-utóbb el kellett hajolnod (klasszikus kifejezés, rendre „elhajoltak”). Fóris István 1940-től a román kommunisták pártjának főtitkára volt, ami még a kommunistaellenes időkben „elment”, mert akkor a bőrödet vitted vásárra az igaznak hitt eszméért.
De most? Dehogy leszel te fent! A módszer már adva volt, ki is kísérletezték az érkezett elvtársak előző „munkahelyeiken”. Pintilie elvtárs oldotta meg a Fóris-problémát: ama szimbolikus uralmi jelképen is szereplő kalapáccsal verte agyon az
„aktuális”, a múltból itt felejtett párttitkárt. Kurkó Gyárfás – aki, miután ’44 előtt
„azokat” a hajdani kommunistaellenes börtönöket járta meg, s mert hitt az eszmé-ben – ilyen „ötletekkel” állt elő, hogy román–magyar testvériség meg nemzetiségi törvény a jogegyenlőség alapján, demokratikus jogbirtokló és érdekképviseleti Magyar Népi Szövetség, mely a moldvai csángóknál is létrehozza az addig soha nem volt magyar nyelvű oktatást. Ezekért neki is súlyosan kellett lakolnia. A 25 éves ítéletéből 13 évet „kijózanító” magánzárkában kellett letöltenie őrült hitéért, hogy komolyan vette az álom-eszmét, s ama népek közötti egyenlőség „marxi-leni-ni” gondolatát.
Aztán Luka László is sorra került. Elhajolt ő is, s előbb halálra, majd azt módo-sítva: életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, s a börtönben is végezte életét.
Balogh Edgár és Méliusz József, akik balekul – vagy mégsem csak úgy? – hitték, hogy „a teljes egyenjogúság normái szerint” oldódik meg a demokratikus Romániában a magyar kérdés, saját bőrükön tapasztalták a megoldást azzal, hogy ők is megjárták Gheorghe Gheorghiu Dej elvtárs „javító” szándékú börtöneit, majd onnan kiszabadulva egy-egy eléjük vetett koncért lelkesedhettek. András
rájuk „emlékezve” inkább szánja őket mint vakságuk, vak hitük áldozatait. Ahhoz, hogy higgyél Sztálinban és eszmetársaiban, s egy igazságos nemzetiségi politiká-ban, vaknak vagy ostobának kellett lenned. Mivel ők nem voltak ostobák, így marad bűnükként vak magyarságuk, mely születésükkel szerzett bűnük. S az is
„rögtön”, már az új idők hajnalán kiderül, hogy internacionalizmus ide, interna-cionalizmus oda, abban az interben nekünk, sóhajföldi-erdélyi magyaroknak nem jut hely. S álmodozóink sem jó felé álmodoztak. Egykettőre meghúzatott nekik a vonal.
A tét viszont nagy volt. Akik beálltak a menetbe, ha útba kerültek, könyörtele-nül kigolyózták őket onnan. És ha nem lettek aljasok, akkor is. Elkezdődött hát a véres harc minden ellen, legyen az kommunista vagy nem kommunista, de legfő-képpen az ellen, amire azt mondhatjuk, hogy emberi érték. Lehetett az akár a lel-ked, akár a szellemed, kultúrád gyümölcse, visszaszorításra vagy elpusztításra ítél-tetett. Egy hatalmas értéknyelő sártenger, iszaptenger zúdult a világra, s fortyogva nyelt, majd emésztett vagy emésztés nélkül öklendezett ki.
A falvak óriási értékeket őriztek meg, rejtegettek. A jobbak – nemcsak a magya-rok, a románok is – már a két háború között falukutató mozgalmakat indítottak, s gyűjtötték ott a múlt kincseit. Nem csoda hát, hogy az Új Rend ébersége már a legelső pillanatoktól oda is kivetült. Amúgy is már ott volt a tarsolyukban a dicső-séges Szovjetunió példája-tapasztalata, mely megvívta már a harcát az ott álló, kincseket is őrző idővel, s szétzúzott mindent, amit szétzúzhatott. Erkölcsöt, hagyományrendet, melyet az évszázadok alakítottak ki, munkaszeretetet, a föld lelkének az ismeretét s az ahhoz való ragaszkodást, mindent, mindent. Felkerült hát a sarló a hazugság-szimbólumok közé, mert hát dehogy voltak ők, falusi „dol-gozó parasztok” az Új Társadalom egyik alappillére, inkább teljes kifosztásra, min-den értéküknek – az anyagiaknak és a szellemieknek is – az elvételére kiszemeltek.
Miközben hát te – román vagy magyar paraszt – vágtad sarlóddal a búzát, s te, másik ütötted kalapácsoddal a vasat, a mindenható Párt uralkodni kezdett fölötte-tek. A Párt-fikció, a tipró erő pillanatnyi megtestesítője, mely a hatalomra kijelölt vagy abban elfogadott személyekben öltött testet. Érdekes, míg Magyarországra egytől egyig Moszkvából „delegáltatott” a saját nemzetét hihetetlenül gyűlölő, annak minden megnyilvánulása ellen fellépő vezetőség, Romániával kapcsolatosan Sztálin elvtársék szemet hunytak afölött, hogy hatalmi harc dúlhasson, aminek a haszonélvezője, illetve erősebb kutyája Gheorghe Gheorghiu Dej lett, aki csak mint eszme-papagáj képviselte a nemzetköziséget. Egyebekben nacionál-kommunista politikát folytatott, folytathatott, beleértve abba az egyes számú ellenségként kezelt
magyarságra való figyelést, annak a mindenünnen minden eszközzel való kiszorítá-sát. Falvakban, városokban, országvezetésben, minden területen.
De a sarló-kalapács firma ott volt előtaszítva, mindenről kiabált, zászlóról, a szovjet típusú dilettánscsinálmányú címerekről, s hazugságával végigkísérte a rend-szert, annak történetét. S ma is, ha látod a körívesen hajlított parasztjelképet, ahogy keresztezi a vaskos kalapácsot, megborzong a hátad.
Falu és város… Vagy inkább: város és falu…
András Sóhajdon, az „ez a falu város” típusú településen élt, melynek gyára is volt a firmára kitett munkásosztályával, kézműves rétege is volt, mely iparegyesü-letével visszanyúlóan a céhes hagyományokig őrizte a múltban kialakult értékrend-jét, szervezettségét. Volt földműves rétege is a peremein, annak gazdasági udvarain lovak nyerítettek, marhák bőgtek, s reggelente megtelt onnan a határ is.
Hogy az élősködő réteg élni tudjon, minden réteg leigázására, szolgahaddá téte-lére, falura és városra egyaránt szüksége volt.
A magántulajdon „felszámolása” – ma már tudjuk, átmeneti felszámolás, vagy
„jobb kezekbe adás” volt ez az akkor még nem is sejtett távolabbi „jövő” érdekében – a városokban kezdődött el. A fő akció ezt a nevet kapta: államosítás. S a hozzá kapcsolt időpont Romániában: 1948. jún. 11-e, amikor minden ipari, bank-, bánya-, biztosító- és szállítási vállalat úgymond állami tulajdonba ment át. Ezzel a gazdasági élet egy részében megszűnt a magántulajdon, s létrejött az új, szocialis-tának mondott tulajdonforma. Hogy hát attól a pillanattól a „dolgozók tulajdo-nává” lett az egész gazdaság. De csak pár napig ha tarthatott az „új tulajdonosok-ban” az izgalmi állapot, mert hamarosan láthatták, hogy ebben az „épülőben levő”
rendszerben ez azt jelentette, hogy pártirányítás alá került, s az ő birtoklásuk csak puszta szóvirág. Amiként az is az, hogy az ő országuk lenne az ország, s annak ők lennének az uralkodó osztálya. Az, hogy az új igazgatókat, vezetőket a munkások köréből választották ki, az is csak 1-2 napig lehetett félrevezető, mert az ő „kieme-lésük” oka nem az volt, hogy jó munkások, hanem az, hogy hűséges „alattvalók”, utasításvégrehajtó pártkatonák voltak. Az új eszme képviselői közé tartoztak akár őszintén, vagy akár érdekből, mondvacsináltan. Szűk három évtized múlva ezt Nicolae Ceaușescu majd „nevesíti is”, amikor figyelmezteti az intézményvezető-ket, hogy vegyék tudomásul, ők nem mint szakemberek, hanem mint pártaktivis-ták vannak vezetői állásukban, s az ő fő feladatuk a párt utasításainak a végrehaj-tása.
Minden bizonnyal forradalminak érezhetett pillanatok lehettek ezek a hozzájuk
fűzött magyarázatok révén a dolgozók tudatában. Ha csak fel nem tűnt nekik vagy nem rémültek el attól, hogy mekkora lobbal jött ez az egész „új”. Tisztítani kellett hozzá a terepet, mert az „osztályellenség nem alszik” – fogalmazta meg a „helyze-tet” a Párt, s folytak a tisztogatások. Gyakorlatilag háromféle ember volt abban az időben. Hangosak, az Új hívei, annak behódolók, azaz „pártos” elvtársak, ellen-ségnek kikiáltottak, akkori nevükön „osztályellenség”, akik elhurcolásával, a rajtuk végbevitt megtorlással tulajdonképpen a félelem, a rettegés állapotát kellett meg-teremteni, no meg az „új rend” számára az ugyancsak fontos, már-már nélkülöz-hetetlen ingyen munkaerőt biztosítani. A börtönökben, munkatáborokban ők voltak a legrosszabbak, legbűnösebbek, ők, a „politikai elítéltek”. Hozzájuk viszo-nyítva a gyilkosok, rablók és tolvajok messze bűntelenebbek voltak. És a társada-lom harmadik rétege a sarló és kalapács jelképezte falusi és városi „nincstelenek”
hada, azaz az uralkodónak kikiáltott munkások és nincstelen parasztok, földmű-vesek népes rétege. Hogy besoroztathassál ebbe a kategóriába „egészséges szárma-zásúnak”, tehát eleve nincstelennek kellett lenned (ennyiben valóban a nincstele-nek társadalma volt az), s ami a legfőbb: hallgatnod kellett. Magadba, hallgatásod-ba, vakságodba bujdosva tettetned, hogy nem látsz semmit, s be kellett illeszked-ned a tömegbe annak szabályrendje szerint. Ott lenni ama kötélen rángatottak között, az éljenezve lelkesedők, a tribünök előtt – mert ez is része volt a minden-napi életnek, az évben háromszor, augusztus 23-án, a „felszabadulás napján”, november 7-én, a dicsőséges szovjet forradalom napján és május elsején, a munka ünnepén ünneplőbe öltözve ott kellett fel- illetve elvonulnod. Ebben aztán nem volt pardon, mertél volna csak nem ott lenni!
A kalapács – s közvetve a város, a városi munkásság – becsapása, a kommunista társadalomba való beömlesztése egykettőre, mondhatni: zökkenőmentesen meg-történt. Hacsak nem az lett a zökkenő, hogy a vezetéshez is tudás kellene, tehetség kellene, aminek ezek a mondvacsinált – nem a képességük, hanem párthűségük alapján kiválasztott – elvtársak híján voltak. S így csak döcögőn indult, indulhatott el az Új Világ.
A sarlóval, azaz a faluval, a földműves réteggel nehezebb „nyűgöt” vett a vállára a rendszer.
Falu… Rejtek, kifele védett hely kell(ett) hogy legyen már akkor, amikor a szó keletkezett. Valamikor az ősidőkben, s valahol, ahol őseink éltek.
András látott falut, Pakisztán Beludzsisztán nevű „országában”, s Iránban és Irakban is, itt is és ott is a sivatagban vagy félsivatagban. Kör- vagy négyszögű alaprajzzal, kb. 3-4 méter magasságú fal „háttal” kifelé a sivatagnak, bekerít egy
területet. Belülről ráépítve a falra épületek, életterek, hajlékok embernek, hajlékok állatnak – mintha összenőve –, egy maroknyi ott rejtőzködő élet, mozgás, középen mélybe nyúló kút hosszú kötéllel, látni sorban álló embereket vizes dézsáikkal, eresztik le a köteleket, s húzzák fel az életadó nedűt. A kötélből ítélve lehet, hogy az a víz lent van valahol, akár 15-20 méterre, idő is kell a kihúzására, s bizonyos karerő is. Derékmagasságig a nyílás felé is fal veszi körbe a kutat, három oldalról fel a magasba, födélben végződően, hiszen bele is hullhatna valami szenny a vízbe, amitől védeni kell azt. S a faluba bejutni is kapun át lehet, kapun, melyet bizonyá-ra be lehet zárni, védekezni lehet vele a kint veszélyei ellen.
Hogy ilyenek voltak-e a mi őseink falvai is? Nem tudni. De ha nem, honnan a szó?
Pedig azok a falak. Azok a falak... Hej, be kellettek volna szörnyű korunkban is… Akkorra, a szó keletkezésétől akkorig már eltelhetett pár évezred… A fal nem tűnt el az idők árján, de más helyzetben más szerepet kapott. Várfal lett belőle, mely törökök ellen védett, tatárok ellen védett. Ha jött az ellenség, bemenekültek az emberek a falak mögé, Dobó Istvánokat, Zrínyi Mikósokat, Szondi Györgyöket, végvári vitézeket nevelt, termelt ki a történelem, akik azt a feladatot kapták a Jóistentől, hogy ha kell, életük árán is védjék azokat a falakat s a mögéjük mene-külteket, seregletteket. A falvak templomait is fal vette körül, oda is be-bemene-kült a település népe, ha jött az ellenség. Legendák maradtak fenn, miként véde-keztek és miként haltak meg százak és ezrek ott, a falak mögött. És sírok is marad-tak, tömegsírok, holttestek, egykori emberek százainak és ezreinek a csontvázaival.
Csontok az időben, az időből, feltámadást várón.
Arról is emlékeket őriz a történelem, hogy ilyen is volt: „Rendtartó falu”. Mert a falvainknak rendjük is volt. Önmagukat kormányozták, fenntartották, sőt: azzal, hogy piacra is termeltek, hozzájárultak az egész közösség megmaradásához, az ugyancsak hatalmas falakkal körbevett városok fenntartásához, továbbéléséhez is.
Voltak mesterei – köztük sokan mindenhez értő „ezermesterek” –, volt papja, kán-tora, jegyzője, bírója, tanítója, jogtanácsosa, s „még királyt is tudott volna adni” – vallotta a hagyományaink továbbéltetője, az azokra büszke kiváló festőnk, Nagy Imre. Történelme, küzdő, tehetséges népe tette ilyenné. Egy egység volt, egy hagyomány, történelem, saját arculattal, saját, sajátos kultúrával, megtartó erővel.
Az évezredes hagyományrend őrizője, védője, megtestesítője, láncszem az életben és az időben, múlt és jövő között. Megtartó hely, védő és védelmező!
Ne legyen az! Ne tartson meg! – mondhatta volna a múltat végképp eltörölni!
kívánó akarat és erő. Kitörülni a lelkedből édesanyád arcát! A szeretteidet! Népedet, nemzetedet, a hozzá való tartozásod tudatát. Annak a földnek a szeretetét, hol
sírjaid is domborulnak, ahol múltad, néped múltja gyökerezik. Mélyen a földbe nyúló gyökerekkel. A gyökereidnek is, sírjaidnak is, munkádnak, a vele való har-codnak, küzdelmednek is helyet és mélységeket adó földnek a szeretetét.
Erkölcsödet, tartásodat. Emlékeidet. Nyitva hagyni kapudat, hogy csapkodja a szél!
A földnek lelke van! Azt szeretni kell! S én úgy szerettem! Felvettem egy-egy rögöt, s azt morzsolgattam az ujjaimmal!
Égett a kezem alatt a munka! Örömmel végeztem, boldog voltam, hogy végezhettem. Benne éltem, azzal ébredtem és azzal feküdtem! S alvás közben is azzal álmodtam.
Egy tavaszi napon éjjel háromkor jöttek értem: menjek a községházára. Nincsen!
Nincsen itthon – mondta a feleségem. Hol van? Hát kint a mezőn szánt. Igen, kint voltunk a fiammal már a mezőn, épp teregettük a trágyát. Hát egyszer érkeznek! Egy egész ármádia jött, hogy menjek azonnal! Még csendőr is jött, mint egy bűnözőért!
Mintha kivárta volna az idő, amikor már eltűntek az ősi védőfalak, rázúdult a falura egy új, fosztó, tépő, azt szétzúzni akaró erő.
„Akkor”, amikor elérkezett hozzánk, Sóhajföldre is az új eszme, még a lakosság több mint 2/3-a falun élt, hagyományos körülmények között. A föld nagy része – a termő, az életet adó – a száz- meg százezer egyszerű, dolgos kisember kezén volt száz- meg százezerfelé darabolva, apró parcellákként, parányi kicsi birtokokként. A falánk hatalmi gépezet az „eszme” jegyében rávetette a tekintetét ezekre a parányi földdarabokra is, melyeknek göröngyei nehéz, kitartó munkával, izzadságcseppek-kel öntözve termették meg a kisemberek betévő falatját, mindennapi kenyerét, s mely által élt, élhetett az élet mindenütt.
Nos: ezt az élő életet, ezt az ebben a formában élő életet, a már fal nélkülivé, a falak védelme nélkülivé vált falvakat szemelte ki a világhatalomra törő falánk erő, melynek az ideológiájába nem fért bele az enyém s a tied, csak a rendelésre gyár-tott, már eleve csak átmenetállapotnak elképzelt „miénk”.
Ne legyen neked külön javad, senkinek sem. Közösség, köztulajdon, „a dolgozó nép hatalma”, „egységben az erő”! – hangzottak az új jelszavak. Aztán a kancsi magyarázatok. A magántulajdon újraszüli önmagát, az az átkos múlt fenntartója.
S az egész közösséget minősítő vélekedés, ideológia:
A parasztság egészében a társadalom haladásának a visszahúzó ereje! A reakció fészke! Ezt a fészket kell szétzúzni, örökre megszüntetni – tűzték ki céljukul.
Éljen a világot megváltó proletariátus! Melynek varázslatos jövőteremtő ereje abban van, hogy semmije nincs, csak a puszta keze! S így: ő a nincsen
megtestesí-tője. Éljen a nincsen – mondhatták volna, ha nem álltak volna lesben az elvtársak, hogy azért nekik legyen meg mindenük.
– Nekem van csokoládém – dicsekszik az egyik gyermek a másiknak.
– De nekem van Sztálin képem! – így a visszavágó másik.
– Azért nincs csokoládéd!
Egy szörnyű és embertelen háború indíttatik el a mindenki kisemmizéséért, a
„magántulajdon” utolsó darabjainak, a termőföldeknek elorzásáért. Azt tudták az elvtársak, ha a parányi parcellákat összerakjuk, azok együtt adják az ország földjét, termőtalaját, s ha az magántulajdonban marad, akkor az Eszme csorbát szenved.
Az eszme fegyvergyárai hát működésbe lépnek, s gyártják amozsárágyúkat, melyeket rá lehet irányítani az életet is védő falu már csak képzeletbeli falaira, annak reakcióssá minősített, a maga életteréhez, a léte fenntartójához, a rögeihez ragasz-kodó szíjas, napcserzett arcú embereire. Akik csikorgó kerekű szekerecskéiken nap mint nap döcögtek ki a határba, s a természet rendjét élve, annak rendjéhez igazod-va csikarták ki a földből az életet. Így tartigazod-va el családjaikat, a városi népet – s most az elvtársakat is –, s adva át gyermekeiknek a munka rendjét és annak szeretetét.
A dolgozó nép társadalma hát megindította a harcot a dolgozó nép ellen. Annak legnagyobb, legsajátosabb rétege ellen.
Bizonyára valahol láthatatlan asztalaik mellett ott ültek a Világ Vagyonának még nem az egészét birtokló erő bölcs prófétái, s papírjaikon kiszámodolták, hogy aki az Összesnek csak egy morzsáját bírja, birtokolja, az nekik ellenségük, mert nekik a Minden kell! És az egy négyzetcentiméter terület is az Egész része, annak kiesése is csorbítja az Egészet, s ellene szól a jogegyenlőségnek, amelynél különb, nagysze-rűbb vívmánya az emberiségnek nem is lehet. Csak a mindennel együtt abszolút az abszolút. Csak azzal együtt közös a közös, a miénk az övék is.
Harcra fel hát, Elvtársak! Sztálin, Sztálin, Sztálin!
Vagy helyi használatokra: Éljen a román, a magyar, a cseh, a lengyel, a német, a szlovák vagy bolgár Kommunisták Pártja!
Világ proletárjai, egyesüljetek! És taps és taps és taps!
Éljeeeeen! Éljeeeeen! Éljeeeeeeeen!
Elvtársak, arccal a falu felé! Fel kell számolni a magántulajdon haladás- és fejlő-désellenes fészkeit!
A szavak valóságtartalma megszűnik, rájuk lehet akasztani bármit. Szétzúzni akarsz, és azt mondod, mentesz, elvenni akarsz, és azt mondod, adsz, elszívni, kisajtolni akarsz, és azt mondod: védesz, védelmezel; boldogtalanná teszel, és azt mondod: hozod a boldogságot.
Kifordított gondolatok. A rendszer, melynek mondott céljai között szerepel az ember és ember közti különbségek megszüntetése, soha nem látott módon meg-különbözteti az embereket. Még ott, a félreeső színhelyeken, a falak nélküli
Kifordított gondolatok. A rendszer, melynek mondott céljai között szerepel az ember és ember közti különbségek megszüntetése, soha nem látott módon meg-különbözteti az embereket. Még ott, a félreeső színhelyeken, a falak nélküli