Tévedések az ember jövőjévelkapcsolatban
A digitális technika korszakfordulót jelentafotópiacon. A papírkép, amelymegőrzi azutókorszámáraa kamerával rögzített képet,lassan a múlté. A digitálisan készített fényképet pillanatok alatt el lehet küldeni a világbármely tájára,de bármikor át is lehet alakítani. Már nem az exponálás pillanata a döntő'. Csak számítógépünk Enter- gombját kell megnyomnunk,hogy elraktározzuk, átalakítsuk vagy éppen megsemmisítsük házilag készült pixeleinket. A digitális technika forradalmasítja „a képalkotást, a képek szemlélését és a rájuk való emlékezést”, amint egy közelmúltban megjelent Spiegel-cikkben olvashattuk, melynek címe„A történet nélküli kép” volt. A fénykép a testi valóságot egykora kép indexében hitelesítette: ez volt a nyom,amita test hagyott, és amely előhívta a fotografált test em lékezetét. A digitális fotók azonban frissen, kortalanul néznek vissza ránk, mintha ma születtek volna. „Mintha a fotóknak nem volna történetük”, fogalmaz a cikk szerzője. E történet, a fotók története szorosan kapcsolódott élettörténetünkhöz,éséppolyan megismétel hetetlen is volt.
Ezzel elérkeztünk a kép és a test referencialitásának kérdéséhez, amely az emberikép történetében mindig más, de mindig központi szerepet játszott. Akérdésmaígyhangzik: vajon a test képi referenciája megszűnt,vagy csakmás formában él tovább, amellyel szemben ta
nácstalanok vagyunk? Első benyomásunk az,hogya képek menekül neka testtől.Ami a festészetben már régenvégbement,mostanra a fo
tográfiát is utolérte.A ma készült képek minthavalódibbak, lenyű-gözőbbek lennének, mint a testek, mert úgy tűnik, megszabadítanak saját testünktől. A testtel szemben ikonoklaszta módon viselkedő
virtuális világ képei éppen ezért ösztönöznek kritikára: autonóm látszatviláguk nem tűri semmiféle referencia ellenőrzését. Velük szem
ben állnak azok a képek, amelyek éppen információs értékükre hivatkoznak. Köztudott,hogy egyre gyakrabban tájékozódunk vizuális médiumokon keresztül,amelyek termékeit kisséelsietett tömörséggel a „kép” hagyományos megnevezésével illetjük. Mint látjuk, a kép kérdéskörét újra tisztázni kell. Ezt az alábbiakban nem amédiatech
nológia fejődésének oldaláról, hanem a képek és a testek fennálló vagy hiányzó referenciális kapcsolatának bemutatásán keresztül fogommegtenni.
A test oldalán más ahelyzet, ám a képprobléma itt is nagy jelen tőséggel bír - igaz, ez a terület még felfedezésre vár. Az errőlszóló utópiáka testet a biotechnológiaiprojekt részének tekintik,amelyben a technológia igyekszikellenőrzése alá vonniatestet. A génkód olyan információk hordozója,amelyek leképezik az emberi nemet éppúgy, mintaz egyes embert - abban a génben, amelyet minden egyes sejt
ünkben hordozunk. Míg az egyik oldalon a digitális képi világok a virtuális test felé fordulnak,a másik oldalon agénkódaz, amely - az előbbivel analóg ikonoklazmussal - megvonjatőlünk mindannak vizu
ális evidenciáját, amit atestről ma tudunk vagytudni akarunk.
Harry Mulischegyik regényében1 az égiek új földi konkurenciára panaszkodnak: odalentidőközben rájöttek, hogy az egyénre vonatkozó összes információt egy „genetikai titkosírás” tartalmazza,amelykép ként nézve nem, csak az olvasás aktusában fejthető meg. Ugyanis a
„hermetikus Caduceus” már nem ajelenségek világábatartozik, ahol természetes észlelésünk is működik. Haa test egyetlen DNS-spirálba zártinformációra korlátozódik, akkor általunk ismert képe elveszíti informatív értékét. Ugyanakkor a képektől, amelyek oly régótakí
sérnek bennünket, mégsem szabadulunk. Ha ugyanis elképzeljük mindazon testeket, amelyeket birtokolni és a jövőben előállítani szeretnénk, megint csakbelső képállományunkravagyunk utalva.
Ezek a képek korántsem a tudomány talaján jöttek létre, hanem
kulturális kliséklenyomatai. Ilyen a szép, egészséges, halhatatlan test
ről szőtt álomis, amelygyőzedelmeskedik azidőésa sors törvényén.
A képek konjunktúrájának korát éljük. Az emberiség utópiái hemzsegnek a képektől. A társadalomtudósok, ha nem is elbátorta- lanodva, deértetlenül visszakoznak, sengedelmesen készülnek arra, hogy új diskurzusokkal fogadják a holnap emberét. Legszívesebbeneljátszanék azAntropológus a Marsont, hogyOlivérSacks amerikai agykutató egyik könyvének címét idézzem.2Az egyik oldalon a biológiai evolúcióval irányítható, „tökéletesíthető ember”utópiája áll. Ezazutópiaaz Ameri
kában divatos posthuman-vita fantáziaképeiben, a hagyományos ember képtőlvaló ünnepélyes búcsúzásbanvan jelen. Azember utáni időkettü relmetlenül máris olyan képekbenelőlegezik meg, amelyek eltérése az ember mostani testétől már nem is vita tárgya. Raimar S.Zons iro dalomtudós poszthumanizmus-kritikájában igyekszik idejekorán „emlé
keztetni az ember idejére”, még mielőtt az végképp végetér.3
A másik oldalon,HansMoravec népszerű-tudományos utópiáiban az úgynevezett „posztbiológiai társadalom” képesejlikfel. Itt a robo
tok és a testetlengondolkodó gépek uralmuk alá hajtják az embert, mi
vel nincs genetikai történetük, és ezért az embernél könnyebben és gyorsabban dolgozzák fel az információkat.4 Az egyik oldal tehát új testek biológiai létrehozásárólálmodik, a másikpedig a technikai nem testekkel való szimbiózisra esküszik, amely képződmények a jövő állítólagos intelligenciájáttestesítik meg. Az egyik esetben új képet al
kotunk a testről, a másik esetben pedig a test képét egy, a biológiai testnél magasabbrendűembergép vágyképével helyettesítjük. A test és a kép analógiája egyik változatban sem játszik már normaképző sze
repet. Olyan képeket istenítünk, amelyekmegváltanak a testtől,ezzel bizonyítva, hogy a kép ésatestrégi referenciájaeltűnőiéiben van.
A referenciaveszteség azzal a dekonstrukcióval magyarázható legköny-nyebben, amely a test és a kép fogalmában egyaránt végbement. Ezért mindkét fogalommal foglalkoznunk kell. Kezdjük a képpel.Aligha
meglepő, hogy az információs társadalomban - ekként definiáljuk magunkat - a képek értéke információértékükre redukálódik. Folyton újabb információra van szükségünk, hogy kommunikáljunk avilággal.
Következésképpen már csak információértékkelbíróképeket keresünk.
Azért is van ez, mert az újtechnológia általlétrehozott képek, példáula test belsejéről vagy a világűrről készített felvételek, soha nem sejtett módon gazdagítják ismereteinket. Ezért az egyetlenkérdés, amely az iconic turn szempontjából érdekes számunkra, legtöbbször az, hogy miképpen váltják fela vizuális információk aszöveges információkat.
Akép kérdése tehát látszólag arra az egyetlen szempontra korláto
zódik, hogyan tudjuk technológiailag éstudományelméletilegtökéletesí teni a képet mint információhordozót. Közben folytonarról a tudásról vanszó,amely a képbó'Z szerezhető meg - elég,ha ezen a ponton az ima-gingscience kifejezést említjük. Ezzel szemben a képről, annak haszná
ról és problémáirólvalótudástfigyelmen kívül hagyjuk.Ez a redukció ellentmondáshoz vezet, hiszen föladja azt az értelmezési mezőt, amelybenaképekamagukhosszú története során elénk kerültek. Ideo
lógiai alapokon állóredukcionizmus ez, mivel a tudomány mai felfo
gását abszolútnak tételezve aképeket technológiaivonatkozásukban értékeljük. Az ábrázolásjelentősége eközben a tudományos érdeklődés ábrázolására korlátozódik. Mindennek következtében a világkép és az emberkép fogalma puszta metaforává üresedik, amelyben az idea mérhető információsértéknélkül él tovább.
A fogalmi zavar abbanmutatkozik meg, hogy a képidiskurzusban (kép = információ) a redukcionizmust automatikusan egy másik redukcionizmusra (ember = test, és test =DNS-képlet) vonatkoztatják.
Enneksorán a kép vizuális, a testpedig genetikaiinformációvá zsu
gorodik. Senki nem vonja kétségbe, hogy a kép lehet információ a vizuális médiában. Edward R. Tuftestatisztikus könyveiben kimutat ta, hogya képekinformációközvetítő szerepének, illetve annak,amit vizuális gondolkodásnak nevezünk, komoly hagyománya van.5A kép fogalmat mégsem lehet egyinformációelméleti formulára korlátozni.
A képfogalom redukciója ott kezdődik,hogya képekés avizuális adatok közé egyenlőségjelet teszünk. Gondoljunk csak arra, hogy tisztán vizuális kép nem is létezik, ahogyan Serge Tisseron francia pszichoanalitikus írja. Abban a szimbolikus aktusban, amit érzékelésnek nevezünk, mindig résztvesznekmás érzékszervek és kognitív folya matok. Az érzékelés egyszerre társadalmi és egyénipraxis. Egyrészt kollektív képi normákkal, másrésztsajátszemélyes képállományunkkal dolgozunk. „Belső reprezentációról” is beszélhetünk, bár másképpen kell használnunk afogalmat, mint a neurológiai tudományokban. A külvilágbólérkező vizuális adatok és ingerek áradatábólszelektáljuk a saját képeinket vagy azt, amit saját képként azonosítunk, amire emlékszünk.Belső képeinket azzal, hogy kitüntetett szerepet juttatunk nekik, arra használjuk, hogy szimbolizáljuk velük a világot. Ha figyelmen kívül hagyjuk ezt a szimbolizáló gyakorlatot, a képfogalom elveszíti szemantikai dimenzióját, és puszta technicista fogalommá válik. Az a mód, ahogyan felfogjuk a képeket, amelyek társadalmi környezetünk képeiként érkeznek el hozzánk, alapvetően különbözik amindennapi képekoptikai érzékelésétől.
Képfogyasztásunk és a képre való reflektálásunkközött egyre nő asza kadék. Az iconic turn kellős közepén paradox módon tökéletesenhíján vagyunk annakaz elemző képességnek,amely elengedhetetlen a képek kritikai szemléléséhez.Alulértékeljük a képeket,mert funkcionalizáljuk őket, ugyanakkor idealizáljuk azokat, mert nem tartjuka kellő távolságot velük szemben. Tisseron azt a praktikustanácsot adja ez ügyben, hogy járjuk ki az „érzékelésiskoláját”: ne hagyjuk, hogy aképeknavigáljanak bennünket, hanem mi magunk legyünk a képek közötti szlalomjáték pilótái.6 Meg kell tanulnunk átlátni a képeket, hogy képesek legyünk értékelésükre és besorolásukra. Itta kortárs művészetnekazontendenciája siet a segítségünkre, amelyben a képek önkritikát gyakorolnak, és szemlélőjüket beavatják a képiségről való tudásba. Szemantikai erő feszítést követelnek tőlünk, ráadásul erőfeszítésünknek többféle ered
ménye islehet: ez a vizuális információleolvasásávalszöges ellentétben áll.
Az interpretációra mint aktív közreműködésre ott van szükség, ahol cserben hagy bennünketazinformációstársadalom.Ha interpretáció út ján sajátítunk el képeket, végsó' soron saját magunkról tudunk meg valamit.
Ahogyan most a képekről beszélek,a digitális képtechnológiák számáramár nem téma.Idetartozik a képek anakronizmusa, ahogyan Georges Didi-Huberman művészettörténész ésfilozófus fogalmazott.
Arrahivatkozik, hogy belső képállományunk szinte kizárólag olyan képekbőláll, amelyek élettörténetünk korábbi korszakaiban keletkeztek.
Ezért vanaz, hogy a különböző nemzedékek más-más szemmel nézik avilágot. A tudományos-fantasztikus filmekbőlismert „másolatok”
azért lepleződnek le, mert a valódi emberekkel szemben ők nememlé
keznek képekre. A külvilág képei pedig a fotóalbumok fényképeitől egészen a múzeumiképekig azokba az időkbe engednek bepillantást, amelyekben még nem is éltünk.
Ilyen anakronizmusokban kerülnek kölcsönhatásba a képek az imaginációval.Ezutóbbi,akármennyire is testiképesség,természeténél fogvamégiscsak azért van, hogy megszabadítson bennünket a testi kötöttségektől. Éppenezaz aképesség, amelybőlkialakult az emberi kultúrákgazdag képi világa, azzal a szabadsággal megáldva, amit csak a kép adhat. Másfelől viszont éppen a képi reprezentáció az, amely kisajátítja ezta szabadságot, oly módon, hogyhatalmatgyakorol a nyil
vános térben.Errőltanúskodik az a sok politikai konfliktus,amely a kép történetében a képalkotók és a kép nézői közöttzajlott. Legtöbbször a képek valódiságának kérdése körül robbant ki a vita, amely mögött azonban gyakran azok érdeke húzódott, akik a képtermelést irá nyították.A reprezentációs kérdések a szemlélőterébenmerülnek föl.
Az észlelés kollektív aktusa,amelyritkán zajlott konfliktusok nélkül, a képek előtt mentvégbe. Az egyén képeiben megjelenített álmok és víziók a szubjektum ésanyilvános kép határvillongásaitis előtérbe he
lyezték.A képek körüli konfliktusoka képmagyarázatgyakorlatához tartoznak, amelyrepedigma nagyobb szükség van, mint valaha. A ké
pék képesek bátorítanibennünket arra aszabadságra és autonómiára, amivel csak imaginációnk terében rendelkezünk, de képesek arra is, hogy elrabolják tőlünk az imaginációtkülönböző'manipulációkkal és illúziós technikákkal, amelyekkelszemben védtelenek vagyunk. Ezért képmutatás a képáradatés a képveszteség sokatidézett panasza. Hi szen a kép mindig az, amit mi csinálunkvele,amit mi fogunk fel belőle.
A kép e sajátos szempontú elemzését nem zárhatom le anélkül, hogy ne beszéljek a kép azon tulajdonságáról, amelyreegy vizuális tárgy esetébena legkevésbé gondolunk. Ez pedig a képnek arra való paradox képessége, hogy elrejtse azt, amit ábrázolni akar.Az ilyen képek nem merülnekki a láthatóságban,hanem éppen aziránt keltenek bennünk kíváncsiságot,amit láthatatlanul hagynak. Haátadjuk ma
gunkat ennek a hatásnak, olyasmiről szerzünk tudomást, amit nem látunkugyan,deamirőltudjuk, hogy ott van a képben. Ezazonban nem igényelesztétikai, és még kevésbé metafizikaierőfeszítést: olyanfo
lyamat nyomon követéséről van szó, amelynek kiindulópontja maga az emberi természet. Az érzékelés mint szimbolikus tapasztalat saját erejébőlteremti meg a jelenlét és a távoliét játékát, amire csak azért ismerünk rá a képekben, mertmi magunk a testünkkel tapasztaljuk.
Ebben különbözika látástól a szimbolizálás, amelyről az agykutatásnak még semmit nem sikerült megtudnia. A kép nem az érzékelés ered ményevagy az adottmédiumterméke, hanem „a szimbolizálás folya matához”tartozik, amelynek segítségével elsajátítjuka világot: „enél kül a szimbolikus aktus nélkül a kép átláthatatlan”. A képet éppen lenyűgöző ambivalenciája, nyitott értelmezésimezőjekülönbözteti meg az értelem nyelvi és írásos rögzítésétől. A kép ekképp értelmezett fogalmaa képről mint információhordozóról folytatott jelenkoriviták gyors képeivel összehasonlítva a skála túlsó végén helyezkedik el.
A kép és a test analógiája olyannyira programszerűésellenpontozott, hogy nem egyszerűsíthető le puszta egyenletté, ahogyan az a képmás leegyszerűsítő fogalmában történik. Az analógianemahasonlóság
prób-lémája (bármit értsünk is hasonlóságon),hanem a referenciáé. A különb
ség az, hogy a kép szándéka a test ábrázolásával mindig az ember ábrázo
lása. Areferencia mindig annak a szubjektumnakaz ideájárautalt, amelyet a kép a testbentett láthatóvá. A látható test és a láthatatlan szubjektum kettős vonatkozása kizárta a képmás minden banális használatát (emitt a valós alak, amott a képben a duplum). A testmint piécerésistance vo
natkozási mennyisége ennek ellenére állandó maradt, ami alkalmat adott arra, hogy képekben határozzák meg és transzformálják.
Az analógia fogalmát a médiatudományméltánytalanulleértékelte azzal, hogy elhasználta azanalóg és digitális technikák, a múlt fényképe és a ma virtuális képe közöttiösszehasonlítás során. Ez a formulaarra jó, hogy a digitális forradalom összefüggésében degradáljaazanalóg képet.Ez azideológia alapjában véve a fotográfia régi diskurzusának megfordítása. A fotográfia mint - mai kifejezésselélve - „képalkotóel járás” egykor a valóság nevében lépett fel,azt demonstrálva, hogya technika pillantása magasabb rendű,mint az emberiszem. A „reális ikonja”, ahogyanRoland Bergnevezte a fotográfiát,7így gondnélkül elkötelezhette magát a látható világ tudományos reprezentációjamel
lett. A fotográfia eredendően analógiás funkciójamost a jelenségvilág felszíne mögé pillant, oda,ahol a tudományos felfedezések születnek.
A digitálisképek ezzel szemben megszabadultak a valóságreferenciától, hogy felfedezzék a virtuális valóságot. Csakhogy eközben isaz analógia régi színjátékazajlik, akármennyiretagadni próbáljáka virtuális képek hívei, hiszenaz analógia feltétele anem-hasonlóság a testtel. Aki elhá
rítjaezt a szempontot, az a referencia-játéknak csupán egymásikválto zatátjátssza.
A testés a kép analógiájának mindkét paramétere nyitott mennyi
ség marad,atest meghatározása mégis elengedhetetlen.Itt nem a neu rológusok ésa biológusok által definiált testről vanszó, hanem atest
rőlmint az emberfizikai jelenvalóságáról ésönkifejezéséről. Idetartozik a gender-tematika éppúgy,mint anyugativilágrajellemző kulturális diszpozíció. Ezérta biológiai testfogalommal szembeállítvaa megjelenő'
testről is beszélhetünk. A test mint az ember reprezentánsa egyúttal mindig a reprezentációhelye is, ami azt jelenti, hogy minden elkép zelhető'módon ábrázolható, akárúgy is, hogytestiségét megtagadta az Én - a szellem vagy a lélek - javára.
Az ember reprezentációja azonban sohanem a test egyedüliérdeme.
Mindig arajta kívülálló képekkel kellett együttműködnie,vagy saját környezetében neki magának kellett képként megjelennie, például maszk, ruházat vagy gesztusok segítségével. A test ésa kép emeköl
csönhatásában jöttlétre az a kényes egyensúly, amelyben kialakultaz ember ideája. A negatív antropológiában, amely az emberben az „ex centrikus lényt” látja, Helmuth Plessner szociológus az embernek arról a képességérőlbeszél,hogyegy bizonyos kép hordozójaként távolságot tud tartanimagától, valaki máskénttudja megtapasztalni önmagát. Ez nem a testkutatáshoz kapcsolódó téma. Az emberképet,amit keresünk, a testnem hordozza magában mint valami formulát, hanem kívülről, atársadalmi környezetből kulturális meghatározottságként kapja. A történeti testképek is bizonyítják az emberfogalomnyughatatlan dina mikáját. A stabil emberkép, amirema annyira áhítozunk,valójában soha nem létezett, a kereszténységben sem: a test antropológiai konti nuitásánakállítása csak önvédelem. A test akép történetében mindig újabb és újabb emberideállal szembesült. Az utak a 18. századbanváltak szét véglegesen, amikor az orvostudományi értekezések testábrázo
lásának semlegessége összeegyeztethetetlenné vált az emberábrá
zolással.Az első esetben a kép egy névtelen organizmusról szólóin
formációt jelentett,a másikban pedig egy személyiség megjelenítését az életrajzvagy a láthatótest alakjában.
Nem a testiségről (Leib) beszélek, amelynek nagy hagyománya van a német szellemtudományban, hanem atestről (Körper), hogy elvi
tassam a neurológusoktól és a biológusoktóla testfogalom fölöttimo nopóliumot. A képproblematika mégis érinti a testiség jelenségeit, példáula halandó hús konfliktusát, amelyet a tökéletesített test és a technikai intelligencia jelenkori diskurzusa mélyen megvet. A képprob
léma új megvilágításba helyezi a testhez fűződő viszonyunkat. A kép a szemet, a testhez fűződő távolságtartó viszonyt szolgálja.Ennek megfelelőena kép az undort mint a testközeliség irtózat-tapasztalatát többnyiretabukéntkezeli. A testre vetett stilizálópillantás, amely azt olyannaklátja, amilyennek lennie kellene, ésnem olyannak, amilyen, a kép meghatározó feladatköréhez tartozik. Hasonló okból kellett halhatatlanképpel pótolni a hullát, az oszló testet.
Itt kell rámutatnunk arra, hogy a képgyakorlatát a test elsőkrízise, a haláltapasztalat váltotta ki: a halálra az élők képpel reagáltak. Ha a halál elragadott egy testet, a kép volt az,amelya későbbiekbenaz el hunytat reprezentálta. Kép formájábanélttovább az élők közösségében, csak éppen szimbolikusan:ez volt a képiség alapja. A halottképeese
tében a testreferencia elemi feltétellévált. Arra vagyunk utalva, hogy felidézzük a halottakkal folytatott szimbolikus kommunikációnakezt az elfeledett gyakorlatát, miután akép mint a radikális távoliét szim
bóluma elveszítette ontológiai jelentőségét.
Attól még, hogy a hely és test nélkülitelekommunikáció révén egyre többet kommunikálunkolyan partnerekkel, akiknek teste épp olyelérhetetlen számunkra,mint a miénk az ő számukra, korántsem léptünk túl a képek testreferenciáján. A képek lényeges ismerte
tőjegyei a test ismertetőjegyeiként jötteklétre, ésképalkotó elemként a testből vezethetőkle. Idetartoznak ajelenlét és a láthatóság ismer tetőjegyei, amelyek először mindig atestrevonatkoztak, és csakaz
után aképre. A testnek el kellett tűnnie, láthatatlanná kellett válnia ahhoz, hogy a képben visszanyerje a jelenlét egy másik formáját.Aje lenlét ésa láthatóság közöttkölcsönhatás van, amely nélkül nem ért hető aképiség értelme. Ebből következik a kép és a test közötti sze
reposztás: egymásra utalnak, és akölcsönös távollétből profitálnak.
Ezért következetes Katherine N. Hayles amerikaiirodalomtudós,aki kategorikusan elutasítja azilyen képmeghatározásokat, hogy aposthu-man diskurzusában megtisztítsa pozíciójátazantropológiai fogalmak tól.8 Ő is az ikonika és a szomatika analógiájába ütközik.Atávoliét és
a jelenlét fogalmában testi állapotok, azaz egyjövő-menő Én nyomát
a jelenlét fogalmában testi állapotok, azaz egyjövő-menő Én nyomát