FIGYELŐ
bence eriKA
hogy Újvidéket, az eredetileg multikulturális vá-rost, a 20. század folyamán folyton felszabadította, majd cserbenhagyta valamilyen (osztrák–magyar császári, szerb királyi, német, magyar, partizán) hadsereg és hatalom, miközben bevonulásuk és távozásuk következményeit (meghurcoltatások, attrocitások, kivégzések formájában) a város – az aktuális hatalomhoz mérten – kisebbségbe és el-nyomás alá került civil lakossága viselte. Slemil Ferenc és nagyapja életttörténete azonban már – ellentétben Lazo Pavletić tragikum felé mutató sorsával – inkább a tragikomikum, sőt, a groteszk irányába mozdul el. Slemil Ferencet a szálloda tu-lajdonosai és vendégei egyaránt bolondnak tartják – előbbiek ingatlanspekulációk céljából szeretnék felhasználni családja meghurcoltatás-történetét, amelyben mind a nagyapa, mind az unokája eset-len, csetlő-botló, groteszk figuraként vannak jelen.
Mint a Tanúban, Végel regényében is megje-lennek a mindenféle hatalommal és titkos kül-detéssel felruházott, illetve rendelkező (később menesztett) elvtársak, csak itt Virág vagy Bástya elvtársat Stojanović kapitánynak, illetve Svetozar elvtársnak hívják. Az események mozgatórugóit nem is értő, azokkal tehetetlenül sodródó, vagy szereptévesztések/téves választások miatt bajba jutó Johann Schlemihl/Slemil János éppúgy bör-tönbe kerül, mint a Tanú főhőse, Pelikán József, megverik, megalázzák, majd megkegyelmeznek neki (illetve, megfeledkeznek a kivégzéséről) és rehabilitálják; ugyanaz a hatalom nyilvánítja ha-zaárulónak és tünteti ki/lépteti elő őket érdemei-kért. (Ez utóbbi eseménysorozat majdnem teljesen azonos a Neoplanta-regény Török-epizódjában el-mondottakkal. A regény író-elbeszélője meséli el ismerőse, Török Miklós családjának tragédiáját.
Török Miklós [aki úgy hal meg, hogy orvosként megtagadja magától a gyógykezeltetést – nehogy valamiféle hatalom őt is felcitálja egy erkélyre!]
apja ugyanis kétszer várta be életében [díszma-gyarban, majd partizánsapkában], nem egészen a saját akaratából, ugyanazon az erkélyen az épp bevonuló hadsereget: a partizánhatalom hurcol-ja el és végzi ki, majd rehabilitálhurcol-ja és nyilváníthurcol-ja posztumusz háborús hőssé. Mindkét eseményről készül egy-egy fénykép, az előbbit rejtegeti a csa-lád, az utóbbi a városi múzeum falán függ.)
A 20. század véres történéseinek, bűne-inek emblémájává váló épület, illetve tér (a Neoplantában a Dornstädter cukrászda és a „Nagy Hazugságok Teré”-nek nevezett főtér, a Balkáni szépségben a főposta és tere) ugyancsak fontos je-lentésképző mozzanata a Végel-regényeknek. Ide
vonul be és itt tartja valóságos és szimbolikus ér-telemben vett orgiáit is az épp aktuális hatalom.
Az előbbi esetben a német tulajdonos által létesí-tetett cukrászdában változnak a szimbólumok az uralkodó rendszernek megfelelően (például Fe-renc József császár, Péter király, Horthy Miklós, Sztálin és Tito képe egyaránt a falra kerül, majd lekerül), a Nagy Hazugságok Terén áll a város-háza a nevezetes erkélyével, s itt élteti a minden-kori tömeg (csőcselék) a mindenminden-kori új hatalmat.
A trilógia harmadik darabjaként napvilágot látott regényben viszont a főposta szimbólumai és fel-iratai cserélődnek, akár a két Slemil által készí-tett címerek az uralkodó elit által birtokolt vagy bitorolt villák kapui felett. A főposta Slemil Já-nos „álmai”-nak tere; azért szolgálja és ünnepli a rendszernek megfelelő egyenruhában mind a be-vonuló szerb hadsereget, mind a honvédséget, de a partizánokat is, mert azt szeretné elérni, hogy – mint a társadalmi érvényesülés általa elérhető-nek tartott legmagasabb lépcsőfokán – a lányából postáskisasszony lehessen. A főposta előtt aláz-zák meg (például a szerb himnuszt és a kólót kell gyakorolniuk Stojanović kapitány vezényletével) az odavezényelt lakosságot, s innen hurcolják el őket. (Egyébként az uralkodók és vezérek képei e történetben is folyton cserélődnek a középületek falain. Csak Slemil János/nagyapa műhelyében kerülnek valamennyien egymás mellé.)
Mindkét – általunk elemzett – Végel-regényben feltűnik a teherautó mint a hata-lomcserék és rendszerváltások szimbóluma, amelyet megpakolva szőnyegekkel és bútorok-kal távoznak a bukott hatalom képviselői, mi-közben jótanácsokkal és „viszontlátásokkal/
visszajövünkkel” köszönnek el a cserbenhagyott lakosságtól. A kisember szempontjából egyik hatalom sem jó; saját nemzettársai/felszabadítói éppúgy megalázzák, kifosztják és becsapják, mi-ként az újonnan formálódott, más kultúrájú és nyelvű megszálló hatalom tagjai. (Slemil Jánost a magyarok éppúgy véresre verik a megyeháza pincéjében, mint később a kommunista hatalom pribékjei.) A nagyapa és unokája története egy-aránt azt sugallja, hogy ezt a véres balkáni törté-nelmet csak nagy szerencse árán, vagy „hülyén”
(bolondnak tettetve magát) tudja átvészelni/túl-élni a kisebbségbe szorult kisember; még a meg-hunyászkodás és a kiszolgáló magatartás sem mindig elegendő a túléléshez.
Ugyancsak ismétlődő jelenség a térség (és Új-vidék) önmagát megsokszorozó és megismétlő történelmében (folyton felszabadítja valaki!) az
FIGYELŐ
bence eriKA
elvakultként, „monstrum”-ként megjelenő Elv-társnő szerepe; utóbbi regényben a nagyapával perverz, megalázó játékot űző (éveken át borot-válni jár a tolószékbe kényszerült/kényszerített férfit, miközben élvezi, hogy az egyszerre fél is tőle és fel is izgatja a játék) Svetlana elvtársnő ilyen, aki a városháza garázsában lövi saját ke-zűleg főbe a volt rendszer híveit, például Csibiri Antalt, Slemil szomszédját, aki – Slemillel együtt – a Délvidéki indulóval várta 1941-ben az érkező honvédeket. Groteszk módon, Slemil mégsem ezért, hanem Sztálin elvtárs „rágalmazása” miatt végzi majdnem a garázsban; véletlennek tűnik, hogy Svetozar, Svetlana elvtársnő férje meglátja és megkegyelmez neki. Később utalások történ-nek arra, hogy az eset mégsem volt puszta vélet-len, Slemil – titokban a nácikat és Hitlert istenítő – lánya, az elbeszélő unoka édesanyja áldozza fel magát érte; Svetozarral való kapcsolatából születik gyermeke, Slemil Ferenc/Franjo Slemil, az elbeszélés aktuális idejében már ugyancsak időskorú narrátor. Nem véletlen, hogy ő, az el-beszélő, úgy lép ki a történetből – amelynek lé-nyege, hogy a térség zavaros, kusza és véres tör-ténelmében az ember úgy éli meg az igazságot, hogy tudja, annak – ugyanabban a történetben – az ellenkezője is igaz lehet –, hogy felgyújtja a család tragédiáit és hazugságait egyaránt szim-bolizáló műhelyt, amelyet egykori tulajdonosa, a szerb hatalomátvétel elől még idejében Bécsbe távozott Schwarz úr bízott segédjére, a nagyapá-ra, hogy őrizze, amíg vissza nem jön. Schwarz úr persze sohasem tért vissza Újvidékre, sem Slemil vele együtt távozott német származású felesége, míg a két Slemil semmi mást nem akar egész életében, mint a számukra becsületes munkát és megélhetést biztosító műhelyt megőrizni. Nem véletlen az sem, hogy az unoka – a kilencvenes évek balkáni háborúit követően – akkor számolja fel saját történetét és a műhelyt, amikor az a leg-újabb „hazugsághatalom” spekulációinak (meg akarják szerezni a telket) célkeresztjébe kerül.
A nagyapa kerekes székében – mintha egy Miloš Forman-filmben (Tűz van babám!, 1967) lenne –, saját égő háza tüzénél melegedve nézi végig, hogyan semmisül meg – szimbolikus értelemben – élete története.
A szimbólumok hasonló jelentéshordozása figyelhető meg a Neoplanta-regényben is. A ki-lencvenes évek elején a regényíró-elbeszélő egy-szer azt álmodja, ezt a várost ismét felszabadít-ják, az ünneplő tömegben ismét találkozik a már halott Török Miklóssal, aki azzal magyarázza
különc magatartását, hogy „nem akarta, hogy felcitálják egyetlen erkélyre sem”, ezért: „Elme-nekült – meghalni.” Álmában az író fejvesztve menekül a Szabadság téren ünneplő tömegből, s a Bűnök Terének nevezett Duna-partra ro-han, ahol magasba lendítve a kezét, a Dunába, ebbe a véres tömegsírba veti a Tito-korszak leg-ismertebb emblémáját, a stafétát. Később, Lazo Pavletić bérkocsijából rettegve tekint az ünnepi beszédekben „Európa kék szalagjá”-nak ne-vezett folyóra, mint a térségi hazugságok egyik legerőteljesebb szimbólumára: „A bérkocsiból rémülten bámultam Európa legnagyobb folyóját, a sötét, rideg, nagy méretű tömegsírt. Yes, yes, ismételgettem magamban, a Duna összeköt ben-nünket. Ezt hajtogattam, holott utólag beláttam, itt kellett volna fennhangon folytatnom a mon-datot. Yes, massgrave. Kimondani, szembesülni a szavak erejével. Large mass grave in the Danube.
Massengrabe. Viele grosse Massengraben in der Donau, die Deutchen, serbs, magyarok, zsidók, yes, Jews, Juden, Jevreji, ja, ja, együtt élünk a tö-megsírokkal, hogyisne, hiszen a limesen szent hevülettel gyilkoljuk egymást; csak hát erről böl-csen hallgatunk.” (Végel, 2013. 237.)
A tüzet bámuló tömegből Slemil Ferenc is ha-sonló, egymásnak teljesen ellentmondó, zavaros beszédfoszlányokat hall ki, amelyekből a nagyapa és maga (átvitt értelemben: az örök vesztes térségi kisember) jellemképe bontakozik ki: „Csodabogár volt, magyarázta egy asszony, akiről feltételeztem, hogy a közvetlen szomszédom. Magányos reme-te volt. Senkivel sem barátkozott. Azt mondják, az unokája is dilis. Valaki letorkolta: zabigyerek, egy szerb kommunista felcsinálta az öreg lányát.
Fattyú! [...] Egy másik közbevetette: Miféle szerb kommunista? [...] az anyja egy véreskezű magyar honvédtiszt szeretője volt. [...] A tisztet a partizá-nok foglyul ejtették, majd főbe lőtték. [...] Már hogy csinálta fel egy magyar tiszt, tiltakozott az előbbi férfi, amikor az a hír járta, hogy a nagyapja nagy komcsi volt, emiatt tüntették ki. [...] Á, de-hogy volt kommunista, én azt hallottam, de-hogy a komcsik verték véresre, ők nyomorították meg. [...]
Vad magyar nacionalista volt, csak ügyesen leplez-te, ellenkezett egy másik hang, ezért a magyarok hősként tisztelték, és imádkoztak érte. [...] Nem értem, hát akkor tulajdonképpen mit akart?”
(Végel, 2015. 309.). A történetből levonható követ-keztetésünket akár – az anekdota természetének megfelelően, hiszen a Végel-regény tulajdonkép-pen „véres” anekdotagyűjtemény – poénszerűre is formázhatjuk: „Megőrizni a műhelyt.”
FIGYELŐ
(Szabadka, 1986) – Szabadka berényi emőke
Sándor Zoltán prózaíró és műfordító, a Sikoly folyóirat főszerkesztője, akinek eddig hat önálló kötete jelent meg. Munkásságát 2011-ben Herceg János-díjjal jutalmazták. Laudációjában Fekete J. József kritikus kiemelte: az elismerés névadó-jának opusa és habitusa egyértelmű üzenetként közvetíti, hogy a világ nem velünk kezdődött, és nem is velünk végződik. Mindez arra tanít, hogy az irodalomban nincs helye a hazug alázatnak.
A kíméletlenül igazságkereső attitűd és a ke-gyetlenségig vitten realisztikus megmunkáltság jellemzi a Sándor Zoltán-i szöveguniverzumot is. Esetében a másik hivatkozási pontot megint csak egy kitüntetésből lehet levezetni: úgyszin-tén 2011-ben Gion Nándor-ösztöndíjban része-sült, tavalyelőtt megjelent Föltámad a szél című gyűjteményes kötetének címadó darabjával pedig elérte a Gion Nándor-novellapályázat első helye-zését. A gioni „dúsított realizmus” nyomai szöve-geiben elsősorban a múltfeldolgozás aktusaiban érhetők tetten.
A Föltámad a szél hét elbeszélését a közös tér köti össze: Máriafalva, egy kis bánáti település, amelyben a tájjelleget és a helyi színeket kutató ítészek természetesen rögtön felismerték a szer-ző szülőfalujának, Muzslyának a vonásait. Mivel a novellafüzér cselekménye csaknem száz évet foglal magában, ebbe belefér a telepes templom süllyedésétől a II. világháborús eseményeken ke-resztül a kilencvenes évekig számos traumatikus élmény. Ami vizsgálati szempontból igazán érde-kessé teszi ezt a hermetikusan elzárt helyszínt és az ott élő embereket, az éppen az író sorstörések-kel szemben automatikusan bekapcsoló védeke-zési mechanizmusa, a tragikum szándékos
„el-emelése”, a végzettel
magyar irodalomban, amelyben az utóbbi évek-ben sorra kezdtek el megjelenni a délszláv há-borút a középpontjukba állító alkotások, melyek tulajdonképpen a traumáktól való megtisztulás lehetetlenségének és a velük való állandó kon-frontációból megképződő identitás képlékenysé-gének tapasztalatáról számolnak be.
Sándor Zoltán 1973-ban született, a délszláv háború tehát éppen az ő generációját kapta telibe.
Az egyik szereplője, a falu bolondja ennek kap-csán azt mondja: nem abból származnak a ba-jok, hogy egyesek sokat beszélnek, hanem abból, hogy a többség hallgat. Míg Danyi Zoltán vagy Sirbik Attila regényeinek hősei a saját szavaik hi-ányától szenvednek, vagyis elbeszélhetetlenként élik meg a frontvonalban és a hátországban átél-teket, addig a Sándor Zoltán-i figurák szabályos szóáradatot zúdítanak az olvasóra. Ez azonban nem feltétlenül arra utal, hogy a szerző meglelte a leghitelesebb nyelvet a traumák feldolgozására, hiszen a sok beszéd ugyanúgy a valódi tragédiák
FIGYELŐ