Magvető Kiadó, Budapest, 2015
nAGyGéci KoVács józseF
egyszerűen ki volna jelenthető, mi kicsi és mi nagy. Mindennek megvan a maga jelentősége a kötéltáncos világában. A kis lépéseknek éppúgy, mint a nagyoknak. Kántor Péter kerül minden látványos gesztust, minden nagyotmondást, kérkedést, bombasztikumot és manírt. Így dek-larációkat, fensőséges kinyilvánításokat nem ka-punk – határozott véleményeket annál inkább.
A szerző a tárgyára figyel, azt bontja szét a leg-kisebb részekre, s építi fel ebből a világot. Ahogy egy kötéltáncos minden kis izomrezdülése fon-tos ahhoz, hogy végigérjen a kötélen. Eközben ezek a rezdülések nem mindig látványosak, nem is lehetnek azok. De ha a mutatvány egészét nézzük, eszünkbe kell, hogy jusson: mi min-den kell a sikerhez. Ezekben a szövegekben ez a fokozatos építkezés az egyik legnagyobb tel-jesítmény. És ez prózában épp úgy hat, mint a lírikus Kántor Péter köteteiben. Ezáltal (is) vált a szerző az elmúlt évtizedekben műneme mesterévé. A hétköznapi(nak tűnő) apró dol-gokat úgy, olyan érzékkel, kíváncsisággal emeli magához – nem lehajol hozzájuk, hanem meg-növeszti őket –, hogy vizsgálatuk által, azokon keresztül fogalmazzon meg valamit, valami érvényeset, egyetemest, fontosat. Kántor Péter a mai magyar irodalom egyik legizgalmasabb kérdezője is. A végletekig képes lecsupaszítani egy állítást, miközben mondatai, bekezdései vé-gén, alján, sűrűjében mégsem a bizonytalanság kérdései vannak, hanem az egyetlen emberi-írói tisztességes magatartás. Kántor helyettünk, a nevünkben kérdez, a nevünkben tépelődik, a nevünkben hallgat el, a nevünkben mond ki ér-vényeset és szépet. Kötéltáncos, ahogy egy kicsit talán mindannyian, ha tudomást veszünk erről, ha nem. Ráadásul ez nem egy kötéltánc-oktató munkája, ez az attitűd egyébként is nagyon távol áll az elbeszélőtől. Kántor szinte szándéktalanul válik ezekben a szövegekben is, a maga följegy-zéseivel együtt útjelzővé, iránnyá, tájékozódási, viszonyítási ponttá; ennek (a ténynek is, a válás-nak is) még a gyanúját is kerülni akarja. Így ír a sikertelenségeinkről és az ezeknek örülőkről, a térdre kényszerítésről, a megalázásról, a bűne-inkről (Kucsera röhög), így állítja mai minden-napi dolgainkat ókori távlatba (Mondta Kasztór), de személyes visszaemlékezést is így ad a – ta-lán – legderűsebbnek ható írásban (Hogy itt mi megy!). Sehol nem oktat ki, de véleménye mégis nyilvánvalóvá és egyértelművé válik.
„De hát akar-e ő mondani valamit? Igen, szeretne. Azt nem állítja, hogy mindig és szünet nélkül, nem úgy van vele, mint azok a kapszu-lás kávéfőző masinák, amiken elég megnyomni egy gombot és már jön is a kávé – az egy másik típus. De rengeteg felhalmozódott mondaniva-lója van, mindenfélék, amiket csak úgy hurcol magával, sokszor nem is tudja, mi a fontos, mi nem, és amik időről időre kikívánkoznak belőle.
Ahogy egy folyó is időről időre kipakol a partra ezt-azt, többnyire csip-csup dolgokat, amelyeket aztán a madarak átcsócsálnak, felcsipegetnek, de néha valami nagyobb rönköt, igazi kincset is, és mintha sóhajtana olyankor a folyó, miközben folyik tovább.” – így mondja a Séta című írás el-beszélője.
A prózaíró Kántor epizodikusan ír, de a szö-veg elemi szintjein is képes lírai lenni. Használt szavai, a leghétköznapibbak is, életre kelnek, az eddig szürkének gondoltak színesek lesznek.
Egészen pontosan: látszani kezd a színük, érez-hetővé válik az ízük, a hangulatuk. A Kántor Pé-ter-kaleidoszkópba helyezve a legközönségesebb dolgokból, tárgyakból, személyekből – amikre a fény éppen a szöveg belső logikájából, mondani-valójából, állításaiból árad – csodás alakzatok, színpompás figurák lesznek. Ilyen varázslatra számos példa hozható, álljon itt egy az Egy lá-togatás című tárcából: „– Megyek, csinálok egy teát. Úgy mondta ezt, mint egy diák, akit kihív-tak felelni, és már ott áll a tábla előtt, krétával a kezében, és hangosan magyarázza, amit a táblára készül felírni. – Most csinálok egy zöld teát, vagy egy feketét. És elindult a konyha felé.”
A szorongás, mint élethelyzet (diák a táblánál), a választás szabadságának illúziója (fekete, vagy zöld tea), a folyamatos önreflexió, az ember ön-igazolásai, magyarázatai a bizonytalansággal szemben (cselekvés plusz kommentár) – egyszó-val pár mondatban egy teljes univerzum, mely-nek leírása ragyog: a szerző törődésétől a fentebb sorolt módon.
Az írások, ahogy fentebb szóba került, csú-csok és pihenők. Kötéltáncosra nézve: vannak az erőgyűjtést, a pihenést segítő és a kifejezet-ten veszélyes szakaszok. Ilyen értelemben is kiemelkedő írás a Kancsendzönga című, ahol egy megtörtént, sajtóban kellően dokumentált eseményt hív szövegbe Kántor. Egy közismert, nagyszerű hegymászó és fiatal társa életének utolsó pillanatain elmélkedve a személyes
tra-FIGYELŐ
nAGyGéci KoVács józseF
gédiából a lét kozmikus tragédiájára kérdez rá.
Az elbeszélő, kötéltáncosként itt a mélység és a magasság között egyensúlyoz, miközben nem foglal állást, mégis minden mondatából ki-ragyog: együtt érez a tragikus sorsú hegymá-szókkal. A hegyet ugyanis meg kell mászni, a magasba föl kell jutni. Ő maga is „vágyott rá.
… Nem a föld ellenében vágyott, hiszen min-denkije a földhöz köti, mindene a földhöz köti, de a magasba!” És egyetért a sorsdöntő válasz-tással is: a fiatal hegymászó a saját életét koc-káztatva visszatér társához, barátjához, s bár ezzel személyes élete befejeződik, de példája a nagyság példája mindnyájunk előtt. Kántor Pé-ter töprengéseivel együtt lehet haladni, kérdései, tétovázása, érzékeny pszichologizálása, ahogy belehelyezkedteti elbeszélőjét a hegymászók helyzetébe, az olvasó számára valósággá lesz.
Érezni a hegy hidegét, ahogy kiárad a szöveg-ből, a szomjat, a tépelődés kínját. Bennünk, he-lyettünk szólnak a kérdések, és így lesznek álta-lánosak, emberiek. A halálról így ír: „Igen, ha lehet választani, akkor inkább a hegyen.”
Pihenőnek, erőgyűjtőnek példaként a Mesz-sze, mint Lacháza című írás említhető, mint amiben mindez benne van sűrűn, kibontható-an. A történetben igazából nincs történet, az el-beszélő a lacházai Duna-parton ülve Sanghajtól Lacházáig, Krasznahorkaitól a Kalevaláig kalan-dozik. Nem történik látszólag semmi, a távolsá-got méricskéli, s definiálva a távolság, a tér, az idő fogalmát, próbálja elhelyezni magát – a világban.
A történetben szóba kerül egy sanghaji taxis, aki – mivel egyáltalán nem tud angolul – egyet-len szóval („oké”) fejez ki a hosszú út során
min-den lényegest és lényegtelent. Oké, mondja, és cd-t rak be a lejátszóba, oké, mondja, és sebessé-get vált, oké, mondja, és ezzel jelzi egy veszélyes kanyarban, hogy elmúlt a veszély. Az intonáció változik, de a szöveg marad: oké. Nincsenek néven nevezve a dolgok. Nagyon kevés dolgot tudunk, és az elnevezéseink, a kommentárja-ink sokszor kommentárja-inkább a tudatlanságunk elfedésére valók, semmint valós tudást mutatnának. A tu-datlanságunk, értetlenségünk viszont bizonyta-lanná tesznek, ezért mímelünk magabiztosságot.
Magabiztosságot, amivel látszólag uraljuk a teret, az időt, a távolságot, mindent. Pedig „a csoda, az messze van tőlünk, nagyon messze, messzebb, mint Lacháza! Mert már az is kész csoda, hogy élünk, oké?!” – Kántor Péter kesernyés, de az el-fogadást magában rejtően megfogalmazott ars poeticája ez. Ilyen egy „pihenő”-tárca ebben a kötetben.
Egy élő klasszikus ajándéka ez a kötet a mos-tani és későbbi olvasóknak. Szerényen van kínál-va, szép, ugyanakkor visszafogott módon elegáns kötetben. Kántor Péter tárcái méltóan illeszked-nek az életműbe, köszönet az Élet és Irodalom-nak, hogy megjelentek és a Magvető kiadóIrodalom-nak, hogy kötetbe kerülhettek. Mert miközben any-nyiféle helyről anany-nyiféle bölcsesség keresi a mai embert, ennek a kötéltáncosnak a feljegyzéseiből igazán sok mindent meg lehet tanulni.
És még valami a címről: egy kötéltáncos fel-jegyzései ezek, és kötéltáncosnak lenni igazán nem a legbiztosabb foglalkozás az életben. A fel-jegyzések pedig nem tanítások, csupán egy kötél-táncos lépteinek dokumentumai. Szerény ajánlat ahhoz képest, ami a kötet olvasóira vár.
FIGYELŐ
(Budapest, 1980) – SzegedKoLozsi orsoLyA
Bár a Magvetőnél megjelent Beenged az első kötete, Szaniszló Judit mégsem kezdő szerző, nagyon is régóta jelen van, legalábbis a figyelme-sebb olvasók számára. Nemcsak azért, mert több folyóiratban jelentek már meg írásai, hanem mert 2002 óta vezet blogot (www. combfiksz.wordpress.
com) Zetor Leila álnéven, és internetes naplója év-ről évre egyre népszerűbb. A Beenged szövegeinek nagy része is erről a blogról került a kötetbe, mely-nek megjelenése voltaképpen kanonizációs aktus-nak is tekinthető, bár jöhetett volna korábban is, végre elkészült, és kétségtelenül helyet teremtett Szaniszló Juditnak az ún. „magas irodalomban”.
A vékonyka kötet címével összhangban való-ban beenged valahová, egy nagyon személyes, in-tim kis világba, ahol elsősorban a vallomásosság uralkodik. A szövegek sok életrajzi vonatkozással rendelkeznek, családi ügyekbe, szerelmi, mun-kahelyi történetekbe avatják be az olvasót, s még akkor is személyesek, mikor a szerző az elbeszé-lők váltakoztatásával, kívülállóként elmondott történetekkel igyekszik távolítani ezeket az ese-ményeket önmagától. Legfontosabb témái a sze-relmi kapcsolatok, a szexualitás, a női lét alap-helyzetei, valamint a gyermekkor emlékei, ezek közül is elsősorban a rajongva szeretett apához fűződő történetek. Ezek a személyesebb hang-vételű írások nem válnak novellákká, hiányzik belőlük az az erős, határozott szerkezet, melyet a műfaj megkövetel. Sokkal inkább szabadvers-szerű írások, melyekben a cselekménynél, a tör-ténetnél sokkal fontosabb a hangulat, az érzelem.
Olyan töredékek, melyek a kihagyás alakzatára építve sugallnak, éreztetnek meg bizonyos han-gulatokat, léthelyzeteket, anélkül, hogy epikai ívük lenne. Nem lényeges a struktúra, fontosabb, hogy érezzük, mit él át egy nő, mikor terhességi tesztet készít (Második), kíván egy férfit (Démon),
vagy szakít ilyen pontokból állót, ceruzával összekötőset, sok valós motívummal, tudod, azt szereted…”
(Gyomlálunk, gazolunk, önigazolunk). Ennek ér-telmében az olvasó megkapja a pontokat, de tör-ténetté neki kell összeállítani ezeket, méghozzá a kihagyások kitöltésével. Gyakori szövegtípus ezek között a személyes, önéletrajzi írások kö-zött az, melyben az elbeszélő Lelihez, saját al-teregójához, kivetített, kívülről látott és láttatott énjéhez intézi megszólalásait (Leli, azaz Zetor Leila). Ezek az önmegszólítások (Én írok levelet magamnak – Kell több?; Gyomlálunk, gazolunk, önigazolunk; Csontsovány vigasz) sajátos kísérletek az önmeghatározásra, a saját magunknak adott (legtöbbször ironikus) jó tanácsok formájában.
Ugyancsak önidentifikációra törekszenek a vers-szerű szövegek is, mint például az Óvatos lányság asszonykorban, vagy az Unásig én. Ez utóbbiban az a tapasztalat is megfogalmazódik, milyen ne-héz kilépni önmagunkból, úgy írni, hogy ne le-gyen felismerhető mögötte a személyes élmény.
Vak dióként dióba zárva lenni, tulajdonképpen Babits-parafrázisként is felfogható a szöveg, az alanyi költő/író panaszaként, aki nem tudja nem témává tenni saját magát, saját életének elemeit, szereplőit: „Szeretnék olyat írni, amiben / nincs
FIGYELŐ
Magvető Kiadó, Budapest, 2016