Kereszt (2015)
noVotny tihAMér
házépítészet anyagában rusztikus, szerkezetében funkcionális, arányrendszerében emberlépté-kű, megjelenésében racionálisan egyszerű, bár pusztulásra ítélt, mikrokozmikus szemmel mért primordiális világmodelljeit, a megsemmisülés és megsemmisítés sötét és vigasztalan útjára tolt ős-eredeti kozmoszszimbólumait, és azok részleteit.
Majd azután, megszabadulva a megsemmisítő erők roppant terhétől, az eltűnés és az eltüntetés jelképes és konkrét „esztétikájától”, egy fantasz-tikus felismerés által szinte ugrásszerűen átmen-ti, átemeli (visszahelyezi!) ezt az ősi tudásvilágot az isteni geometria színes aranyarányainak már-már metafizikus univerzumába. Gnandt a rom-lás, az entrópia fájdalmasan szép „virágaiból” – a kollektív építkezés megtartó erőit, egyént és kö-zösséget óvó szabályait, az egyesnek és a többség-nek is menedéket nyújtó (szerkezetekben tömö-rített, illesztésekben őrzött, formákban kódolt) hagyományait egy magasabb rendű szellemi és vizuális közegbe szublimálva – új, átlátható, futurisztikus hangulatú, kristálytiszta képzeleti dimenziókat teremt.
Az igazi művész akkor szerez és teremt va-lódi létjogosultságot az alkotásra, amikor meg-érti és megérzi, hogy az ő személyes hangja az általános törvényszerűségek megértése által vá-lik igazolhatóvá és hitelessé. Az egyszerű falusi ember individuumának megtartó ereje a közös-ségében, közössége szokásaiban, néprajzában, kulturális és hitbéli létformáiban van elrejtve.
A szuverén művészé személyes tudásában, és tökéletesen kibontakoztatott képességeiben mu-tatkozik meg leginkább, amely azt bizonyítja, hogy a Teremtőtől kapott lelki-kegyelmi ado-mányokkal jól sáfárkodott, hiszen megszerezte, megalkothatta, kifejezhette és kifejleszthette személyiségének egyszeriségét, egyediségét és megismételhetetlenségét.
Bármennyire is furcsa ezt kimondanunk, de abban a festészeti műfajban, amelyben Gnandt János is alkot, teremt és szorgoskodik, s amely meglehetősen általános, mondhatni, univerzá-lis elvek, hűvös, kiszámított szabályrendszerek szerint fogalmazódik meg – történetesen a geo-metrikus konstruktivizmus, a kemény él, a mi-nimalizmus, a sík- vagy térillúziót keltő mértani struktúrák, rétegek, párhuzamos idomok, vala-mint a mértani formákba foglalt monokróm vagy íriszes színmezők nyelvén –, mégiscsak van helye a személyiségnek, a megkülönböztethetőségnek.
Állításunk igazolására érdemes idéznünk né-hány sort a Sebők Zoltán által jegyzett Az új művé-szet fogalomtára 1945-től napjainkig című kötetnek a hard-edge, vagyis a kemény él nevezetű irány-zatra vonatkozó szómagyarázatából: „a mozga-lomhoz tartozó festőkre jellemző, hogy egyszerű, általában mértanias formákat használnak, kör-vonalaik abban az értelemben »kemények«, hogy kontrasztosak (innen az elnevezés), színeik pedig erősek és egyöntetűek. A képi világból száműznek minden tárgyias vonatkozást, vagyis a »valóság bo-nyodalmaival« szemben egyfajta tudatos rendet és egyensúlyt képviselnek. Megszabadulva a tartalmi közléstől és a pszichikai önkifejezés programjától, a hard-edge festészet semmi olyanra nem utal, ami nem önmagát jelenti, vagyis a kép »közlen-dője« egyértelműen saját szerkezetére és ritkább esetben anyagiságára vonatkozik.”
És mégis milyen érdekes tény, hogy a konkrét művészet művelői között is milyen óriási eltéré-seket, s mennyire finom, de karakteres árnyalato-kat, személyre szabott ötletparádéárnyalato-kat, változatos, de következetes különbségeket tapasztalhatunk.
Tehát a Banner Zoltán által emlegetett „ahány igaz művész, annyi hullámhossz” elve a festészet utáni absztrakció irányzataiban is maximálisan érvényesül, akárcsak a figurális művészetben.
A neveket sorolhatnánk az amerikai Al Held-től Ellsworth Kelly-ig, Kenneth Noland-tól Morris Louis-ig, Frank Stellától a svájci Max Billig, a magyar Joláthy Attilától Fajó Jánosig, Bak Im-rétől a korai Nádler Istvánig, Fábián Zoltántól Halmi-Horváth Istvánig, Jarmetzky István-tól Nemcsics Antalig, Szlabey ZoltánIstván-tól Saxon Szász Jánosig…
Szintén Banner Zoltán állítja, hogy Gnandt János „szellemes konstruktivizmusa” igencsak alkalmas az „ősiség, őserők formasugallatainak a tolmácsolására, előhívására”. S ez itt nemcsak a geometrikus és/vagy organikus művészet ré-ges-régi, talán a figurális ábrázolást is megelő-ző, vagy éppen kizáró voltára, alapformáira és alapstruktúráira, de a természet, a földkéreg-szerkezet, valamint a szellemi és tárgyi folklór absztrakt képletekbe sűríthető működésére és törvényszerűségeire is vonatkozik. Banner egész egyszerűen a Gnandt-féle művészetet egy olyan végtelenségig variálható „szellemi legójáték”-nak tekinti, amely „annak az őserőnek az élményé-ben kívánja részesíteni a szemlélőt, amely a Min-denségből sugárzik felénk”.
MŰHELY
noVotny tihAMér
Az említett szerzőn kívül több neves művé-szeti szakember is foglalkozott már Gnandt János képzőművész grafikai és festészeti tevékenységé-vel, fejlődésképétevékenységé-vel, szellemiségének Erdélyből származtathatóságával, motivációival, a múlt és a jelen Romániájába, valamint a mai Békéscsabába ágyazottságával, korszakainak, pályaszakaszai-nak leírásával, műtípusaipályaszakaszai-nak meghatározásával és osztályozásával. Így, a Cs. Tóth János, Szilágyi András, Niedzielsky Katalin vagy Kocsis Rudolf által megfogalmazott gondolatok és megfigyelé-sek kiemelésével, illetve ismétlésével most nem szükséges szaporítanunk a szót. Bár éppen e szerzők inspirációjára, néhány dologra azért ér-demes felhívnunk a figyelmet. Például arra, hogy ebben a Gnandt János-féle vizuális univerzum-ban, ebben a szín, forma és él, vagy szín, forma és felület, illetve síkban vagy térillúzióban tartott konstruktív, absztrakt és konkrét képarchitektúrá-ban az említett hármas tényezők paritásos
ala-pon működő egyensúlyának kiemelt, már-már szakrális és szimbolikus jelentése és megingat-hatatlan jelentősége van.
Mindent összevetve, Gnandt Jánosnak ez a 2000-es évektől kibontakozó elvont vizuális ar-tikulációja visszahozza a művészetbe a tapaszta-lás előtti ideák rendben gyökerező formavilágát.
S ennek az alapállásnak az igazolását Hamvas Béla Kiengesztelődés című esszéjében találhatjuk meg, amelyet a Patmosz II. kötetében lapozha-tunk fel, és így szól: „a hagyomány rendje pre-egzisztenciális, vagyis a kezdetek kezdete előtt megvolt, és a világ a rend gondolatából keletke-zett. (…) Az emberi életet befolyásoló eszméket magasabb, főként tágabb létszintről kapjuk, és ezek azok, amelyek életünket irányítják. (…) Az ember csak afölött dönt, hogy milyen erőt fogad magába, és azt milyen mértékben valósítja meg.”
A dolgok mai állása szerint Gnandt János döntése helyesnek bizonyult.
MŰHELY
Forgatásban (2016)
(Beszterce, 1981) – BudapestVArGA AniKó
Az idei POSZT kapcsán az elmúlt évekhez képest is erősebben merült fel annak a kérdése, hogy kinek szól, mit céloz a legnagyobb országos színházi fesztivál. Pedig a Kiss B. Attila opera-énekes és Sólyom András filmrendező által vá-logatott versenyprogram korrektnek mondható:
nem hozott újat az eddigi eljáráshoz képest, azaz egyszerre érvényesítette a területi és minőségi el-vet (igyekezett a főként kőszínházi évad legjobb produkcióiból a főváros-vidék-határontúl egészét lefedve válogatni), s e szempontok szerint töb-bé-kevésbé reprezentatív összképet állított össze.
A tartható program önmagában viszont nem biz-tosítéka egyben a jó fesztiválnak, különösen, ha olyan szakmai és szakmapolitikai feszültségek szövik át mélyen a rendezvényt, mint a POSZT-ot, aminek válogatási rendszerét régóta viták kísé-rik, és aminek közelmúltja erősen konfliktuális, a 2012-es tulajdonosi szerkezetváltásból fakadó-an, az új hatalmi felállás ugyanis átláthatatlan és szakmaiatlan kompromisszumok sorát eredmé-nyezte.
A szakmai zsűri összeállítása kapcsán kirob-bant múlt évi botrány után az idei fesztivál meg-újulást hirdetett, új vezetői felállással startolt.
Szűcs Gábor, Magyar Attila és Kővári Zsuzsa nyertes pályázatát érte előzetes kritika amiatt, hogy a fesztivál-brand tetszetősen populáris új-rafogalmazási terve nélkülözi a szakmai elkép-zelést, de hogy ez milyen irányt jelöl ki az erő-sen amortizálódott fesztiválnak, inkább a meg-valósítás felől érdemes megfogalmazni. Az idei POSZT-ot rendületlenül végigkísérő szakmai-atlan szervezési anomáliák – aminek következ-tében példa nélküli módon szakmai beszélgetés (a Forte társulat tagjaival), de elegendő néző hi-ányában részvételi színházi előadás (Szociopoly) is elmaradt, de kétszer eladott jegyek, számos
további nagy és apró meggondolatlanság (mint a szakmai beszélgetés és a teljes OFF-program kiszervezése a távoli és szigetszerű Zsolnay-ne-gyedbe, ami több okból nehéz helyszínként mű-ködött az előző években is) – azt mutatják, hogy az új vezetés sem az előző évek tapasztalatával nem számolt, sem a színházi szakma szereplőit (annak terepét az alkotóktól a szakmai orgánu-mokig) nem ismeri, és nincs különösebb elkép-zelése arra nézve sem, hogyan fogalmazza újra magát annak, illetve a pécsi közönség vonatko-zásában. Persze a POSZT súlytalanodásának sok oka van, de a hiányzó szakma és az üres – eleddig mindig pezsgő – Király utca a szervezői koncepciótlansággal együtt nem bíztató ígéret.
Talán azt sem mérték fel a szervezők, hogy a mindig konvencionálisabb versenyprogram mel-lett mekkora jelentősége volt eddig az OFF-nak:
itt lehetett megnézni a kis műhelyek, rengeteg esetben a versenyelőadásoknál jóval progresszí-vebb és izgalmasabb független előadásokat. Ez idén nem minőség, hanem mennyiség tekinteté-ben volt rettentő sovány (és a távoli helyszín ezen a helyzeten is rontott): mindebből az olvasható ki, hogy az újragondolási ambíciót leginkább a sokat hangoztatott menedzserszemlélet és nem a szakmai produktivitás vezérli.
A válogatást – ez nem új tapasztalat – nehéz egyetlen, erős értelmezési keretben megragadni (a POSZT konszenzuálisan egyensúlyozó válo-gatási elvei miatt rendszerint nem kedvezett az esztétikai provokációt kihívó programnak – ta-lán utoljára a Kukorelly-év tudott statement-szerű lenni). Akad hát ebben a finomvegyesben kísérletibb és klasszikusabb, színvonalát tekintve kapásból érthető, illetve megkérdőjelezhető elő-adás is. Az idei versenyprogram előelő-adásai közül a szakmai zsűri – amelyet Boros Kinga kritikus,
SZÍNHÁZ