(1815- 1822)
Egeren, Miskolczon, Komáromon, Szombathelyen, Pozsonyon, Sopronon, Kis-Martonon át Székesfehérvárra.
I.
Kovatsóczy mint utitárs. - Búcsuzás Hatvanban. - Fogadtatás Egerben. - Kőszegi, az első szerelmes. - Az akasztófák az úton. - Megérkezés Miskolcra. - Az első benyomások. - A
„Korona”-fogadóban. - Az első fölébredés. - Borsodmegye rendeinél. - Erős József.
Kiindultunk tehát a kedves Pestről, mely engem gyermekségemtől ólta fölnevelt s talán sohase látom meg többé. Ki biztos abban, visszatér-e oda ismét valaha, honnan kiindult? S ha vissza nem térnék? Ha soha se jutok többé Pestre, úgy tavaszomat se látom többé? Szótlan lettem ezen gondolatokba elmélyedve. Oldalt a kocsipárnára hajtottam fejemet... s megszúrta a hajtü a fülemet. Kiszedegettem hajamból, betakartam arcomat, a hajtűket a párnákba szúrkálva, mintha aludni kívántam volna, de csak gondolkozni akartam. Két kisérőm oly gyöngédséggel viseltetett erántam, hogy nem háborgattak, míg magamtól föl nem bontakoz-tam. Kovatsóczy mulattatott bennünket, miként csak lehetett, hogy szórakoztasson. Ezen férfiui nemeslelküségéről még jobban meggyőződtem ezen együttutazásunk alkalmával. Nem szólt többé szerelemről semmit, de szemeiből, ajkiról szüntelen ezen szó látszott felém lebegni, midőn hozzám szólt, vagy valami előforduló udvariasságnál: szeretlek. Ezen külön-ben komoly s mégis lelkesült férfiúnál különösnek tünt föl az ő lemondása és legyőzése s mindezek mellett az ő művelt udvariassága. Igen jól illett neki mindez s kényszerített engem az utazás végével azon nyilatkozatra iránta, hogy: „ha szívemet azon egyetlen kép úgy el nem foglalta volna, ő volna a férfi, kit szeretni tudnék.” Ez őt nagyon boldogította s most már arra erőszakolt, hogy levelezzünk. Végre beleegyeztem. Aztán még mindig kért, hogy csak tartsam meg magamnak mindig azon vidám természetemet, mint a milyennel bírok, úgy örökké kedves leszek minden ember előtt és hogy tudja meg ő mindig tőlem: valjon boldog vagyok-e, úgy ő is nyugodt lesz szenvedéseiben...
Így értünk Hatvanba estefelé! Behajtatott bátyjához, ki véghetetlen örömmel fogadta kedves öcscsét. Ő bennünket bemutatván, sok nyájassággal fogadtattunk. De a ház asszonya nem volt hon, egy rokonához utazott; azonban a szakácsnő sürgött-forgott, készült a jó vacsora. Majd tizenkettőt ütött, midőn a számunkra elkészített szobába bevonulhattunk Nagynéval nyuga-lomra. A férfiak még azután is sokáig fönn mulattak. Midőn reggeli után indulnunk kellett, azon férfi sirt, mint a gyermek. Csak keszkenőjét nyomta szüntelen arcára; bátyja nyakába borult s kérte őt, hogy meg ne itélje ezen gyermekes indulatért... mert mindent elbeszélt bátyjának még az estve. De azért ő mindig magát kikacagva búcsuzott, könyes szemekkel:
„Kicsiny Déryné! - mondá - többször, mindig feleljen leveleimre...”
Én Murányiékhoz mentem aztán, kik a nagyfogadóban voltak szállva s azután mindig velök utaztam, egy szekéren. Így indultunk el Hatvanból először Egerbe s ott megállapodtunk egypár előadásra, keresztül utaztunkban. De oly szíves fogadásban részesült a társaság, hogy sokkal több ideig időztünk ott, mint előbb szándékunk volt. A sok meghivásnak: ebédekre, pincékbe, ozsonnákra, vacsorákra, nem volt szünete. Ez előttünk új dolog volt, Pesten az ilyesekben nem részesültünk soha. Eleinte szégyeltük Murányinéval elmenni, de „itt az a divat” mondják, „meg kell lenni, csak gyerünk”... aztán mentünk. Akkor láttuk, hogy hisz az nem oly közönséges pince, hol leülnek s mindig isznak. Föl volt terítve, az asztal megrakva minden jóval: rántott csirke, hideg liba, sült bélesek... nocsak szóval minden jó, mi az ember étvágyát fölcsiklandozhatta s végül a jó aszuszőllő borok, melyeket a gazda gyomorerősítőnek kínálgatott s melyet némelyek a férfiak közül nagyon igénybe vettek, mert mihelyt a cilinder kiürült, a gazda ismét teli töltötte: „tessék - mondá a gazda - lám még meg se kezdettük a cilindert”... „Igaz biz az”... mondák a férfiak „nohát kezdjük meg”... De hát végre a gyomor-erősítő fejgyengítővé vált s némely férfira nézve nagyon káros behatást gyakorolt. Nagyon
megszokták a boritalt, a mit Pesten egyiknél se lehetett észrevenni: kivált az én szürke kaputosom és az én színpadi szerelmesem Kőszegi. Ez nekem nagyon sok bajt okozott, mert sokszor játék napján is megtörtént rajta a baj s nem akart játszani. Garázdálkodott: „nem, nem - mondá - nem játszom, az Istennek se játszom ma”. „De nekem, kedves Lojzikám, a maga kis szomszédjának. Tudja gyerekkorunkban mennyi „viola-saftot” megnyaltunk? Most játszani fog velem úgy-é? Magának most egy kis gyomorfájása van... hanem nincsen saft, de egy kis fekete kávé nem fog ártani”. „Csak ha maga tölt nekem”. „Én, én, Lojzikám”. Már akkor elküldtünk a kávéházba kávéért. Nem győztük belé tölteni a sok fekete kávét, a míg egy kevéssé felvilágosodott nála. Elhatároztuk aztán, hogy: ne fogadják el a sok pincébe való mulatságokat. Mi ketten Murányinéval úgyis igen untuk a sok dohányfüstöt és estig tartó zajongásokat. Inkább könyveinket vettük elé s mulattunk ketten, mint Pesten.
De szegény Kőszegi Lojzira igen rossz hatással volt végtére. Kár volt érte, mert jó színész volt különben és szép színpadi alkat... örökre megmaradt ezen hibájában s végtére idősebb korá-ban iszákosságának lett áldozatja.
Minthogy híre ment, hogy innen Miskolcra szándékozik a társaság, tehát sürgettek bennünket, hogy csak jelenjünk meg már. Végre tehát meg volt határozva az indulás napja. Én legörö-mestebb siettem a pakkolással; nem nagyon szerettem Egerben lenni akkor, mert midőn közel voltunk már Egerhez, ott pillantottam meg, még most is borsódzik a hátam bele, a borzasztó, végzetes négy oszlopot, melyen már két hét óta függött, hét, a törvény által elitélt gonosz-tevő.13 Én bennem oly borzadást okozott, hogy rosszul lettem. Szerencsétlenségemre leszállt az egész társaság, közelebb menvén őket megbámulandó és engem is, mintegy erőszakosan cibáltak le a szekérről, hogy nézzem meg jól őket, különben mindig előttem lesznek álmom-ban. Oda vezettek, de nem kellett több, úgy megundorodtam e látványtól, hogy arcomra csaptam jó illatos zsebkeszkenőmet. De nem érzettem a jó illatot, csak a borzasztó szagot... és még, hogy én oly finnyás voltam mindig életemben, hogy minden kellemetlen szag, vagy kellemetlen tárgynak láttára nagy undort keltett bennem... és most ilyesmit nézni, iszonyatos volt! Most már abban a képzelődésben éltem, hogy az a levegő reám szárnyalt és én halálos beteg leszek s hogy azon levegőt befújja a szél a városba és mindent megérint... Egyszerre csak előttünk termett a város, az ő szűk, sötét kapujával, mely körül nagy, nehéz láncok függtek. Ettől mind megijedtem: „Jaj mondám, itt be leszünk zárva.” Beereszkedtünk a sötét kapu alá, nagy zörgést okozván a nehéz paraszt szekér, hogy rengett belé a kapu tetején lévő sötét épület. Fekete volt, mintha valami égés füstje maradozott volna rajta a rég elmúlt időkből s a melynek sötét, rostélyozott két üregéből homályosan s búsan nézett le néhány töredezett üvegdarab. „Jaj nekem!” kiálték föl, ez volt szavamjárása mindig, gyermek- és időskoromban is; még a legmegelégedettebb helyzetemben is egy nehéz sóhaj tört ki keblem-ből s „Jaj nekem”-et kiálték, hol hangosan, hol csendesen. „Mi baja?” kérdék gyakran, kik még nem ismertek. „Semmi” mondám kacagva. „Hála Istennek! azt gondoltuk, valami szeren-csétlenség érte.” Most is kiáltám: „Jaj nekem! Tercsa mama, én ebben a fekete városban nem élek meg; innen temetnek el.” És csakugyan egy egész hétig beteg voltam. Az ablakokat mindig zárva kellett tartanom, hogy az a büzhödt levegő be ne jőjjön reám. Nem ehettem semmit, mind undor volt előttem. Mikor nem játszottunk és ebédre hívogattak is, nem tudtam enni, csak erőltetve; kivált ha nyúl jött az asztalra, már akkor föl kellett kelnem s kimenni.
Így hát örültem, midőn már kocsin ültem s elhagytuk az ódon várost, ámbár sok jó ismerőst hagytam hátra, kiknek házánál kellemesen töltött időt élveztem. Csak akkor kezdettem kelle-mes levegőt élvezni, midőn már vagy egy stációt elhaladtunk. Mindig azt gondoltam, jön ve-lünk ismét a büzhödt levegő. Most, midőn ismét azon uton jöttünk visszafelé, hogy Miskolcra menjünk, előre beburkoltam fejemet, hogy se ne lássak, se ne halljak semmit. Azután
vidá-13 Hogy mily bámulatos Déryné emlékezete, bizonyítja gróf Desewffy József levele Kazinczyhoz 1815. szept. 24-éről, ugyanezen förtelmességekről. (Irod. hagyaték II. k. 27. lap.)
man folyt az utunk, előre elképzelvén magunknak a helységet, a hol játszani fogunk, mert még Pesten létünkkor tele verték fejemet némely ifjak balitéletekkel, mondván: „Ne menjen Déryné Miskolcra, ott csupán nagy karimájú kalapos embereknek fog játszani; aztán mind csupa fehér kendővel bekötött fejü asszonyok ülnek a zárt székekben” s így hát nem is igen magas fogalmam volt Miskolc műveltségéről.
Már estve volt, midőn a városba hajtattunk s kellemetlen kinézésűnek tetszett a külseje: sok rongyos viskó állott előttünk s elkezdettünk Murányinéval röhögni fölötte, hogy majd vajjon melyikében ezen Rondelláknak fognak nekünk színpadot építeni? A mint így mókázunk, egyszer csak egy széles, mély árokba éreztük magunkat leereszkedve. „Jaj! - kiálték - itt lesznek a süllyesztő masinák.” Azon az árkon kellett akkori időben a városba leereszkedni.
Azonban midőn abból kiértünk, egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késő, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez már mindjárt más hangu-latba emelt bennünket. De hová szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállíthat:
tizenkét szekérnek sok hely kell. „Hej földi! - szólítottak meg egy bámészkodó parasztot - hol lehet itt beszállni? Hol van egy fogadó?” „Itt ni mindjárt, az a nagy épület, a hol az a sok ablak világít.” Még jó darabot kellett fölfelé jönni, míg megpillantottuk a Korona-vendéglőt.
„Ah! - mondánk - alászolgája! hisz nem éppen oly fekete az ördög, mint a hogy festik.” A szekerek zörejére minden ajtóból özönlött ki a sok Kellner, Hausknecht, nyitották a kaput innen is, onnan is bukdosott ki a sok vendég. Berobogtunk, vagy két szekér a kapu alá. Mi voltunk az elsők Murányinéval. Leszáltunk. Jött oda a Kellner: „Mit parancsolnak?” „Leg-előbbszer is szobákat nyissanak.” „Nem lehet, mind el vannak foglalva.” „Csak nem hálunk itt az udvaron?”... Én már leugrottam; tömérdek nép tódult a kapu alá, alig tudtunk mozogni.
Hozták a gyertyákat, lámpákat világítani; oda tolongtak a vendéglői vendégek, bekukkan-tottak az ernyő alá, Murányiné szép asszony volt. Mindjárt kezdettek lármát ütni s kiabálni a Kellnerekre: „Segíteni kell a dolgon, a dámáknak szoba kell, Jean.” Ez alatt a zajra kijött a fogadós, mind körül fogták, színészek, urak, mind kiáltották egyszerre: „szobákat, szobákat.”
„Jó, adnék szívesen, - mond a fogadós - de egyetlen egy sincs üres”. Ez alatt hangzott a vendégek közül: „a pesti társaság... színészek.” Ez alatt én csak mind bámultam, még sohase utaztam ily nagy számmal és néztem minden felé, hogy milyenek azok a nagykarimás kalapú emberek? De nem láttam egyetlen egyet se, sőt igen csinos, illedelmes ifjakat s férfiakat. A Korona előtt, de csak az utcán, a nők, kik sétáltak, mind megállottak. Ez igy tartott egy kis ideig, és gondolám, hiszen itt urak vannak, ez víg város, itt jó lesz nekünk. Ahogy ott cibálták a fogadóst, mondja: „Ha csak a nagy-szállába nem szállnak be az urak?”... „Ugyan, hát miért nem mondta mindjárt, már azóta le is pakkoltunk volna.” Elkezdődött a lepakkolás, majd éjfélig tartott. A férfiak odalent enni kértek, volt minden. Mi fölvitettünk egy kevés vacsorát.
Én csakhamar a párnazsákomat kértem, hogy lefekhessem. De igen fölbiggyesztettem ajki-mat, amidőn hozták a sok szalmát, a nőtlen ifjak számára. Életemben sohase szenvedhettem egy szalmaszálat se a szobámban; ha egy szál történetesen valami ruhán becsúszott, nem aludtam. „Jaj, - mondám - hát az a sok szalma mind itt lesz a földön?” „Hát? - mondák - annyi ágyat csak nem állíthatnak föl a teremben.” „Elég baj - mondám - már most szépen lefekhetünk, mint a d... az ólban! De nekem hozzanak legalább egy olaszfalat, különben le se fekszem.” Elment a mumus Murányi nagy dühösen: „Ennek a capriciósának mindig vannak valami kifogásai.” Murányiné is utána kiált: „Nekem is Zsiga!” Lement az asszonyhoz s kérte Murányi nagyon. Végre nagy nehezen mondá: „Egyetlen egy van, de az nekem kell, mert sokszor a vendégek itt kártyáznak a szobában s én amellé vonulok aludni.” „No, de most igen szépen kérem...” Murányi is szép ember volt s tudott hizelegni, a hol szükséges volt. Végre fölcipeltette a szolgával az olasz falat s szent volt a békesség. Elaludtunk az úrban, de még odavetettem Murányinak: „Bizony, ha nem hozott volna, le se feküdtem volna, de egy se aludt volna egész éjjel. Elővettem volna a gitáromat s reggelig mindig énekeltem volna.”
Murányiné elkiáltja magát: „Dögölj már egyszer”. „Már megdöglöttem”, mondám, s halálos kacagást vittem véghez.
No de, milyen volt a fölébredés! Borzasztó volt végig nézni azon a teremen. Az a sok szalma;
mindenik csomón elterülve az a sok férfi, ki csak hajnalkor jött föl aludni, mert a vendégek megismerkedtek velök s itatták, vendégelték őket! A ruhájok szerteszórva hevert. A sok gyerek, egyik itt nyafogott, vizet kért; a másik sikoltott, hánykolódott „kávét, mamám, kávét”;
másoknak más bajuk volt! „Istenem! - mondám - csak most az egyszer szabadíts meg, sohase utazom többé egész társasággal.” „Hja! - mondá Tercsa mama - még többször is fogod te ezt próbálni, ha már utaznunk kell.” Hamar megmosdottam, fölöltöztem, kimentem, lementem a kapu elé friss levegőt szívni s mondám: „Föl ne hívjanak engem reggelizni, míg a terem ki nem lesz takarítva.” De föl is riasztották az elsőbbek a boglyas úrfiakat, mert szállásokat kellett keresni és helyiséget, a hol színpadot lehessen építeni.
A társaság vezértagjai végre fölkészültek s mentek a Vármegye házához a Pestvármegyétől nyert ajánló levéllel, magukat a főszolgabírónál s a többi fő uraknál bemutatandók. Midőn visszatértek, szörnyű vidám kedélylyel sorolták elé azon szíves fogadást, melyben részesültek s milyen lelkes, igaz magyar bensőséggel fogta karon Erős főszolgabíró, hol az egyiket, hol a másikat, s vezette őket a többi tisztviselő urakhoz, kik mind valóságos, eredeti magyarok! A főpénztárnok egy igen érdemes öreg úr Miskolczy György úr, azután Szrógh Sámuel, senator Ragályi ezek voltak a színház, vagyis a színész-társaságot rendező komité s mindjárt oly hévvel jártak-keltek a társaság ügyében, színpad fölépítésére alkalmas helyiséget keresni, mintha az ő boldogságuk függött volna tőle.
Nem leltek sehol. Erős József főszolgabíró úr, ki valóban egy viális, tevékeny ember volt, nem hamar mondott le a fölkarolt dologról; különben is ő és nagyon tisztelt családja, tudni-illik nője és kisasszonya voltak mindég Miskolcon a „Tongeberek”.
II.14
Hol legyen a színpad? Az átalakított kocsiszin. A holdvilágos este hallgató közönsége. -Lakás Korodinénál. - Az első hatás. - Az Erős-család barátsága. - Az első jutalomjáték jövedelme. - Erős úr, mint pénztárnok. - Fürdés a Szinvában. - Virágcsempészek. - Ismerkedés Rőthi Micivel. Látogatók jönnek. A Komáromycsalád. Rőthi Nina. A kasznáréknál. -Kellemes élet. - Komáromy néni elvei. - Mit ir Pestről Kultsár István? - Murányiné elkedvetlenítése. Mi történt a Rondellával? Déryné egy nagy hibáját bevallja. Mit ír Kovatsóczy? -Hát Nagyné? - Kovatsóczy nagyon búsul.
Visszatérvén a helyiség kereséséből, sehol, sehol se leltek alkalmas helyet, hol színpadot építhettek volna, öszvecsoportoztak a Korona udvarán tanácskozni: hogy már most mi lesz és mi legyen? A Korona udvarán volt és áll mai napig is egy nagy négyszögü nyilt kocsiszín, erős kőoszlopokon, magas, bezsindelyezett tetővel. Erős főszolgabíró úr rápillant: „Urak! itt a színpad.” A színészek nagy szemeket meresztettek, különös nagy kérdőjellel arcukon: „Itt? a lovak fölött? Itt lehetetlen lesz játszani.” „Ej, miért nem? mondák az urak. Szükségből, míg jobbat kapunk.” „De akkor magasabbra kell emelni a ketrecforma tetejét.” „Hát fölemeljük.”
„De hol járnak föl a színészek a szinpadra?” „A publikum között.” „Ám legyen, a végzés teljen,” mondám és azzal fölsiettem kedvetlenül a közös nagy terembe. Egy-két nap alatt mindenki elköltözött a szállására, csak én maradtam ott a Murányi-családdal; még nem leltek alkalmas szállást számunkra.
A színpad készítéséhez rögtön hozzáfogtak, de én már halálig unatkoztam. Erős főszolgabiró úrnál nagy ebédet rendeztek, melyre a társaság elsőbbrendű tagjai hivatalosak voltak s több más vármegyei urak, hogy megismerkedjenek a társasággal. Ebéd után lementünk a kertbe s ott mulattunk estig. Valóságos magyar vendégszeretettel láttak el bennünket.
Tündérkastély Magyarországban című kedvelt játék volt kitűzve első előadásul. Még mindig a Korona-teremben voltunk szállva, mert Murányiékkal akartam egy szállásra menni, de nem kaptunk alkalmasat. Gyönyörü szép holdvilágos este volt s mondom Murányinénak: „Én ezt a kis játékot telerakom olyan kis kedves dalokkal, majd meglátják, nagyon fog tetszeni. Úgy veszem észre, hogy itt szeretik az éneket.” „Azt nagyon helyesen teszi, mondja Murányi koma, (mert egyik fiának én voltam a keresztanyja.) No de hát mit?” Az nálam hamar készen volt. Elővettem lantomat és elénekeltem: Cserebogár, sárga cserebogár... „ezzel fogunk meg-jelenni,” mondám. „A második?” „Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet.” „Nagyon jó”
mondák. És még? „Majd egy kedvenc dalomat: Akkor úszok öröm özönében.” „Helyes”
mondák. Ezeket mind elénekeltem. Gyertyát még nem gyujtottunk, mert a nagy ablakon elég világosan besütött a hold. Egyszerre csak borzasztó tapsvihar töltötte el a léget. Murányiné lenéz az ablakon: „Nézzétek csak, mond, ezt méltó megnézni. Az egész utca zsúfolva tele néptömeggel.” De hogy oly csöndesen, oly tömérdek nép hol vette magát elő, azon bámul-tunk. Az udvarokból székeket hordtak ki, s a ki tehette, arra állott föl, meg nagy kövekre, hogy beláthassanak a terembe. Szerencse, hogy nem volt gyertya. Elsülyedtem volna
szégye-14E fejezet előtt e megható sorok állanak Déryné eredeti naplójában:
„Miólta az utolsó szókat leírtam, már harmadik holnapja - hogy toll nem volt kezemben, nagy beteg voltam: tsak most ötöd napja, hogy fön járok - de tsak mindig űlve a szobába - igen el vagyok gyöngülve - ez nagy hátramaradást okozott irományomban - már azt gondoltam többé egy betüt sem írhatok, - de még egyszer irgalmas volt a jó Isten! áldassék szent neve! szegény testvérem hasonlóul egy hét múlva megbetegedett - s még most is fekvő beteg; igen rossz a szállásunk - mert borzasztó drágák a szállások - s nem lehetett jobbat találni...” A mult emlékeitől azonban baját feledve, ír tovább!
nemben! Dehogy néztem volna ki... elbujtam. Másnap volt még a zaj: „hogy siessenek már azzal a szín fölépitésével” „mikor játszanak már?” Végre az is elkészült. Szállásra mentünk, de nem kaptam Murányiékkal együtt, hanem egy becsületes polgárnénál, özvegy Kórodiné asszonyomnál, a kinek a szobáján kellett keresztül menni az én szobámba, három lépcsőzetet fölfelé menve az utcára szolgáló szobába. Éppen azt szerettem én. Úgy el voltam barrikadi-rozva, mint egy kis várban.
Nem akarok hosszas lenni annak leírásával, hogy elésoroljam, mennyire tetszett az első előadás a publikumnak. Nagyon meg voltak elégedve minden következő előadással, mintha még soha se láttak volna színi előadásokat, pedig, mint mondák, már azelőtt játszott itt a debreceni vagy a kolosvári társaságnak egyik elszakadott része, mely sok jeles tagból állott, Kotsi vezérlete alatt.15 Szóval igen megszerették a társaságot, s a társaság is csakhamar igen otthonosnak találta magát e barátságos városban s mintha örök időre ide fészkeltük volna be magunkat, úgy letelepedtünk. Csak azért kell egy kissé körülményesnek lennem, mert itt velem némi sajátságok történtek.
Mondám, hogy az Erős-család mily kitünően víg család volt, az úr, az asszony s kisasszony és engem nagyon megszeretvén, magas kegyökkel dicsekedhettem. Ők szerettek vígan lenni még éjjel is és így engem se hagytak aludni. Én már ágyban feküdtem néha, jöttek seregestől s ablakomon bekopogtak: „Kelj föl te kis leveli béka, gyere sétálni!” „De hiszen már én
Mondám, hogy az Erős-család mily kitünően víg család volt, az úr, az asszony s kisasszony és engem nagyon megszeretvén, magas kegyökkel dicsekedhettem. Ők szerettek vígan lenni még éjjel is és így engem se hagytak aludni. Én már ágyban feküdtem néha, jöttek seregestől s ablakomon bekopogtak: „Kelj föl te kis leveli béka, gyere sétálni!” „De hiszen már én