(1810- 1815)
I.
A színipálya kezdete. - Pacha úr énekpróbát tart. - A próba hatása. - Tervek a jövőre. - Murányiné az első mester. Rózsika első statisztáskodása és SáskáMurányiné. Az első románc a Két rókából. -Rózsika megkapja az első énekes szerepet. - A színtársulat tagjainak bemutatása. - Minő énekes játékokat adtak? - Új női tagok. - Az első drámai szerep. - Egy kis fölsülés. - A kis Melida nagyobb sikere. Vida úr, a gavallér. Pacháról és ünnepi cantatejáról. Elfoglaltság. Rózsi -kát Benke megkereszteli. - A kis Járikó újabb jutalmat kap Vidától. - Szerződés három évre.
Én tehát színésznő lettem! Volt-e még ezenkívül valami, a mit reméltem, mire vágytam, vagy a miért lelkem úgy lángolt volna, mint a színpadra fölléphetni? Hiszen sok küzdelmembe is került, míg végre sikerült, miről már gyerekeszemmel álmodám. Én már szerettem volna egyenesen a színpadra fölugrani. Azt mondták, hogy egy napig pihenek, majd aztán fölme-gyünk a színpadra s ott meg fogják hangomat próbálni. Ez az egy nap egy évnek tetszett nekem. Harmadnapra kilenc órakor fölmentünk Murányiékkal a színházba, még alig voltak néhányan a tagok közül jelen. Egyszerre megjelenik egy német, ez volt a karmester: Pachá-nak nevezték. Murányiék mindjárt ajánlottak neki, hogy én leszek az ő tanítványa. Végig nézett rajtam, de az első benyomás nem igen kedvezőleg látszott reá hatni: „Aber Sie ist ja zu klein; was ist aus Ihr zu machen? Übrigens, wir werden ja sehen.” Én nagyon lesütöttem a szemeimet, mert én mindjárt megijedtem mindentől, a mi nem bátorító volt. De éppen föl-érkezett Vida úr is. „Ah! kiáltott már messziről, az én kis leányom pontosabb volt, mint én.”
Ő is mindjárt ajánlott a karmesternek, ki azonnal leült a zongorához és megütött néhány accordot. Én csak néztem s nem tudtam, hogy kezdjem el. „No? mondja a karmester, tessék.”
„Hát mit énekeljek?” „Hát nem tudja, mondja rossz magyarsággal, nem érti accord után a hangot fölfogni?” „De igen, mondám, értem, de nem tudom, nekem tetszik-e játszani, vagy csak egyedül énekeljek?” „Csak énekeljen egyedül és a mit akar, a mit tud,” s még egyszer adott accordot. És én rákezdtem Mozart-nak Tündérsíp nevü operájából egy egyszerü magán-dalt és elénekeltem minden félelem nélkül. Pacha csak nézett föl a színpadra, hol reám, hol Vida úrra egy nagy kérdőjellel az arcán: no? „Nicht übel.” „Hát hol vette maga ezt az egy dalt a nagy Mozart-tól?” „Hát csak ott, a hol a többit, édes mamától.” Énekeltem többet is, népdalokat, s mindent össze-vissza. Pacha úr fölmosolygott s bólintgatott fejével Vida úrra s mondja: „Lesz valami, ezt tanítani kell.” Aztán hozzám fordúlt: „Én gratulálok. Hangja ércteljes, no, no, csak tanulni sokat.” Vida úr megdícsért, Murányiék megdícsértek, kellett-e nekem több? „No hát, édes Pacha, mit gondol, mit tanít be neki legelőbbszer?” Hányták, vetették, egyszer mondja Pacha, legjobb lesz a Két róka címü daljátékból egy románcot.
Zongora, flóta és egy hegedü kiséretében idefönt a szinpadon fogunk játszani, minthogy leg-először lép föl énekes darabba. De addig csak szüntelen tanuljon és föl ne lépjen semmiben.
Másnap mindjárt el kezdettem tanulni. Csak úgy hegedüvel tanitott Pacha. Akkor ismét azon bámult németem, hogy oly szörnyü jó hallásom és tactusérzékem van és oly tisztán intonálok, a mi dicséretemre válik. Én tanultam, tanultam, nagy szorgalommal; Murányiné tanított mozdulataimban, öltözékeimben.
Nemsokára adták Hamlet-et s mondja Murányiné: „Kis Róza, nem fog ártani, ha estvére fölöltözködöl s a többiekkel kimégy udvari dámának, hogy a színpadhoz szokjál.” „No, hála Istennek, csakhogy már valahára oda juthatok.” Fölöltöztetett engem szépen, fényesen, odaállított Murányiné a többi dámák közé. Sáskáné játszotta a királynét, kit kisérni kellett volna. Még én tolakodtam legelőre, nehogy, kicsi lévén, majd elveszszem a többi között. Úgy nézhettem ki, mint egy kis punktum az aposztrófa alatt.
Jött Sáskáné az álfalak közé, hogy jelenésre bemenjen. Meglát engem ott begyeskedni, hogy szépen vagyok öltözve. „Hát itt miféle tücsök úszik ebbe a schleppbe, tán csak nem akar dámának kijönni velem? Elmegy innét... éppen ilyen dámák növekednek az angol udvarnál -ki ne ereszszék” és ment a jelenésre. Én pedig sírva, halálosan megsértve sietek Murányi-néhoz, tele panaszszal, hogy Sáskáné nem engedett ki. „Mit tehetek én róla, hogy még nem vagyok olyan kövér, mint ő. Jaj Istenem! talán már nem is enged engem soha többé játszani?”
„Oh te kis bohó, dehogy nem, csak te ne sírj, mond Murányiné. Igaza van, nekem nem kellett volna téged fölöltöztetnem, mert csakugyan inkább is hasonlítasz egy kis fénybe burkolt cherubinhoz, mint húsz éves udvari dámához. De láttam már hogyan sóvárogtál mindig, hogy mikor mégy ki már a többiekkel, gondoltam, majd elvegyülsz közéjök. De már csak ne sírj, majd föllépsz nemsokára, ne félj, majd aztán mindig fogsz játszani.” Bizony én egész éjjel sírtam. Estve nem kellett a vacsora, csak búsultam igen, hogy ha majd én föl akarok lépni, Sáskáné odajön és nem enged ki engem a színpadra. Nem akartam nekik elhinni, minden erősítéseikre, hogy Sáskáné abban nem parancsol. Végtére eljött az óhajtott óra. Már ott foglalt helyet ki-ki a maga hangszerénél; ott ült a karmester a zongora előtt, ott álltam és mellette a kotta a kezemben. Mindig biztatott Murányiné a kezdet előtt: Ne félj semmit gyermekem, csak úgy nézd a publikumot, mintha mind káposztafejek volnának. Még hallottam mondani: Készen vannak? erre föllebben a függöny s az én szívem elkezd oly hangosan dobogni, hogy ütéseit hallottam... de azt gondoltam, hogy a karmester szíve dobog.
És én nem láttam se káposztafejeket, se publikumot, csak egyes egyedül a muzsikára figyeltem s elkezdtem pontosan énekelni, anélkül, hogy többé csak a legkisebb félelmem vagy szívdobogásom lett volna. És bevégeztem az áriámat is, a nélkül, hogy csak a legkisebb hibát ejtettem volna. A publikum elkezdett tapsolni és fórázni, de én csak futottam ki az álfalak közé és még ott is kiabáltam: „Jaj, jaj, jaj Istenem! hívnak, mit csináljak, mit csináljak?”
Murányiné azt felelte: „szedd rendbe magad, menj ki és szépen hajtsd meg magad és kezdd el az éneket.” Úgy lett; ismét nagyon tapsoltak, meghajtottam magamat, kimentem s kérdém nagy elragadtatással örömömben: „Megint énekeljek?” „Óh nem, nem, mondá Murányiné;
mostanra elég.” „De, mondám, jól énekelek, szerettek.” „Jaj, mondá Murányiné, el ne bízd magad, nem azért hívtak ki, hogy oly nagyon szépen énekeltél volna, hanem azért, mert legelőbbszer vagy a színpadon és hogy bátorságot öntsön az beléd és azáltal ébreszszenek a szorgalmas tanulásra.” Ezzel odajöttek a többiek is, Vida úr is, Pacha is, a ki azt mondotta, ha szorgalmasan tanulok, lesz belőlem valami. Vida úr igen dícsért és mindjárt sürgette a kar-mestert, hogy másnap azonnal kezdje el betanulni velem az Első hajós nevü énekes játékból a kis vadleányt, a kis Melidát.
Nekem tele függött hegedűvel az ég!... De már most úgy gondoltam, szükséges lesz tisztelt olvasóimat a társulat tagjaival megismertetni.
A férfiak közt Láng úr első szerelmeseket, tenort énekelt és szeles francia gavallérokat játszott. Benke úr királyokat, a tragikumban atyákat, minden színdarabban. Univerzális jó színész volt. Murányi színdarabokban is, énekesekben is, mindent gyengén játszott. Déry úr intrikusokat, másod-szerelmeseket adott, énekelt is jól és mindent össze-vissza játszott. A hősöket, zsarnokokat, vén szerelmes komikusokat Nagy úr adta. Az öregebb színészek közül Sáska úr gyenge volt. A többi fiatal, össze-vissza mindent játszott és kórusban énekelt mindenik. Ezek voltak jelenleg a társulat tagjai. A dámák közül Murányiné ifjasszony igen jeles, minden karakter- és minden első naiv-szerepet ő játszott, ő volt a publikum kegyence.
Aztán volt még Simény Borbála leány-asszony. Igen jó színésznő, ki mind a társalgási, mind az intrigans szerepeket játszotta, de kiállhatatlan rikácsoló orgánuma volt. Aztán Sáskáné ifjasszony, derék, magas, kövér, igen szép asszony, de igen gyenge szinésznő. Leánya Biri kis leányka szerepekre. Czagányiné ifjasszony, ez volt az első énekesnő; hangja, ha énekelt, nekem igen tetszett. Szép tiszta hangja volt, de egyéb semmi! Mondják, hogy igen hanyag
volt és három hónap is kellett, míg egy opera-szerepet betanult és igen lomha. Második énekesnő nem volt, Sáskáné énekelgette a második szerepeket, ahogy tudta. Leánya Biri is énekelgetett holmi Cupidókat. Aztán chorusba énekelt minden, aki csak tudott; a személyzet minden kivétel nélkül.
Már akkor is voltak énekes játékok, németből lefordítva, úgymint az Újholdvasárnapi gyermek, Kincsásók, Falusi borbély, Csörgő sapka, Viszkocs Jankó, Pikkó herceg és Jutka Perzsi, Perzeus és Andromeda, Arany idő vagy Inkle és Járikó, az Égi háború stb. apróságok.
De csak nagyon gyéren sikerült nekik egy-egy énekes játékot előadni, mint mondák.
Midőn engem szerződtettek, már azelőtt egy pár héttel, három fiatal leány is jött a színházhoz, ugymint Juhász Juliána, egy Tercsa nevezetü leány, kinek a vezetékneve nem jut eszembe és Takács Nancsi. Ez utóbbi igen szép kis fiatal leány volt, de a színpadon nem ért semmit. Igen ferde dolgokat hadart össze. A többek között egyszer egy szobaleányt játszott; befut a szín-padra s mondja: Nagyságos uram! Nagyságos uram! segítség! az ajtó elájulva s a nagyságos asszony tárva, nyitva benne!
És többször is történt, hogy ily badar dolgokat beszélt. A másik kettő se felelt meg a várako-zásnak. Azok is fiatalok voltak, de már túl a húszon. Eleresztették őket s elmentek Debrecen-be az ott működő társulathoz. Juliánna nemsoká férjhezment Udvarhelyi Miklóshoz, ki még akkor mint fiatal színész működött Debrecenben, Tercsa pedig egy gazdag vasárushoz ment férjhez, szintén Debrecenben.
Most már adtak egy színdarabot, melynek címe az Egyptomi út. Ebben van egy kis pajkos szobaleány, ezt nekem kellett játszani. Ez volt első szerepem. Murányinét kértem, mutassa meg nekem, hogyan kell azt játszani s elmondani. „Hát tudod-e jól a szereped?” Mondom:
„Egészen kívül.” „No állj ide és mondjad.” És én mondám a szerepemet, játszva, miként estve kell. Murányiné igen dicsért s mondá: „Hiszen neked tanulnod se kell, oly helyesen fogtad föl; csak te úgy játszad, miként most, meg leszek veled elégedve.” Eljött az óhajtott estve;
fölöltözve vártam a jelenetem s midőn bementem, egészen hátat fordítottam a publikumnak, úgy megijedtem a nagy világosságtól s elkezdtem a szerepemet mondani, folyvást-folyvást s teljességgel nem hagytam szóhoz jutni a színészt, ki az inast játszotta. Eleget sugdosta szegény, hogy forduljak meg, rá se hallgattam. Gondoltam, csak te sugdoss, jól tudom én a szerepemet. Hiába rimánkodott, hogy hagyjam már őt is beszélni... míg végtére magamhoz tértem s megszüntem beszélni. Akkor aztán én súgtam neki (kezdjük újra) így aztán rendbe jöttünk és igen jól ment. Ezután soha se történt velem ilyesmi. Azért a közönség nem zúgott, sőt játék végével kihívtak s minden jelenésemet megtapsolták.
Azután minden játékban játszottam; chórusban énekeltem és énekes szerepeket is tanúltam.
Tökéletes otthonosságot tanultam, mint mondák.
Vida úr, már jóval azelőtt készített egy kis daljátékszöveget, melyhez a zenét Pacha úr írta.
Címe ez volt: Első hajós. Vida úr csak nem akarta színpadra állítani, míg (miként mondá) egy olyan kis Melidát nem kap hozzá, milyent azon ártatlan kis vad leány igényel. Most kiosztották és betanultuk, én játsztam a kis Melidát a publikum teljes megelégedésére. Ez oly nagy örömet szerzett Vida úrnak, hogy játék után Murányiékkal és Pachával együtt, fiakkerbe ültetett bennünket (engemet azon módon vad öltözékemben, csak a kis kopott viklerembe burkolva) s a Beleznay-kertbe vitt vacsorára. Igaz, hogy színpadon parányinak néztem ki a térdig érő s zöld atlasz-levelekkel berakott kurta tunikában, aztán hosszú sűrű hajam le volt eresztve s mintegy palástba burkolva oly parányi voltam, mint egy nyolc éves és a nézők ugyanannyinak véltek. A mely asztalt elfoglaltuk, úgy körül fogták a vendégek, kik csak-ugyan többnyire a szinházból jöttek, hogy alig tudtunk vacsorálni. Vida úr engem ölébe ültetett, úgy vacsoráltam. Kedves urambátyám, mondták neki ismerősei, kedves kis vadat fogott! Másnap délelőtt kis bepecsételt levélkét hozott az intendáns inasa Kis Melidának
címezve. Én megijedtem, föl nem mertem bontani a világért; szaladtam vele a Murányinéhoz, ő fölbontotta. Harminc forint volt benne, ezen sorok kiséretében: „Ha minden két hétben annyi haladást tanusít a kis Rózsika, úgy mindig meg fogja ajándékozni a - Director”. De az én németem is megkapta a dicséretet, mert igen jellemző muzsikát irt a szövegre és oly természetesen tüntette elé azon egyszerű vad ártatlanságot, hogy megragadta a nézők érzelmét. Írt már ő egy nagyszerü cantatét is, melyet a pozsonyi országgyűlés alkalmával (mint mondák) nagy díszszel adtak elő s a mely a magyar hazafiak elpuhult jellemét rajzolta elé. Volt benne egy nagy ária, mely nekem igen tetszett s kiirattam magamnak és sok év mulva, midőn engem bevittek Erdélybe, Kolozsvárra, azon áriát választottam legelső fölléptemül a kolozsvári színpadra. Első versei így kezdődnek:
Tekints magyarság e halmokra, Hol hős vitézink fekszenek, S a hűtlen szívű bajtársakra Sírjokból átkot dörgenek.
S ezen ária, még újabb korban is hatást (bravourt) csinált, ha újabb kornak szabad csúfolnom azon negyven évet, midőn még én azt énekeltem. Valóban jól van karakterizálva általa a magyar érzelem, az a magyar fölhívó, hősies színezet! Csak azon csodálkoztam, hogy hol vette magát az a magyar tapintat abba a kis németbe, kivált azon velős recitatioban, mely az áriát megelőzi, mondván:
„Áldd, óh magyar, Teréziát, imádott fejedelmünket. Hazánknak dicső koronás királyát, ki vérrel szerzett százados törvényét megadva nemzetünknek, hódolva áldja mint jó anyát hű népe, s a hősi nemzet ősi szabadságát védeni fogja ellentől királyát s oltal-mazni csatákban utolsó csepp véréig és a hős nemzet dicsőitve lészen s hirdetni fogja hős tette majdan, míg csak ember él e földön, hogy hívebb nemzet széles e világon nem volt, nem is lesz a magyarnál.”
Pacha, mint mondták, nagy muzsikai értelemmel bírt, kár, hogy oly korán meghalt, mert sokra vihette volna. A cantate textusát nem tudom, ki készítette.1
A mint az Első hajós játékot előadtuk, másnap mindjárt elkezdettük tanulni az Arany idő vagy Inkle és Járikó címü kis daljátékot. Azt is tizennégy nap alatt tanultam be, miközben szerepe-ket is játszottam. Ha egy játékban a chorusban egy kis magándal volt s nekem abban szerepet kellett játszani, hirtelen levetkőztem, máskép öltöztem s a kis dalt elénekeltem a kardal-nokokkal s midőn elvégeztem, hamar ismét fölöltöztem szerepemet mondani. Midőn a chorus megjelent a színpadon, már ismét choristánénak voltam öltözve s ott énekeltem. Ez így folyt egy-egy játékban többször is.
Valamit elfelejtettem megemlíteni! Midőn legelőbbszer fölléptem és Benke úr a színlapot akarta írni, (mert ő volt akkor a rendező) kérdi tőlem: „Hát mi a neve, kedvesem?” Mondom:
„Schenbach Róza.” „Ah! mond Benke úr, ki látta azt, magyar színlap és német név, fordítsuk magyarra, hisz ez a legkönnyebb. Legyen Széppataki Róza” s így lettem magyarra fordítva, a színlapra nyomtatva, Benke úr által keresztelve Széppataki Rózának. Azután Benke urat mindig atyusnak hívtam.
Kész lettem az Arany idő-vel ismét két hét alatt és én másnap reggel ismét megkaptam a kis levélkét „A kis Járikónak” címezve, a bepecsételt harminc forinttal. Most már gazdag voltam!
Színpadi szükségeseket vásároltam és szegény jó anyámnak is küldhettem egy-egy keveset néha. Később hol egy ruhára valót vettem s elküldtem a kis testvéremnek és néha (ki már nőni kezdett) vagy egy cipőcskét is - néha a házbér pótlására vagy tíz forintot. Hála Istennek!
1 Verseghy Ferenc 1809-ben.
engem mindig megáldott a jó Isten! Míg anyám élt, sohasem voltam adós, de ahogy ő meghalt és nem féltem senkitől, soha se hagyott el az adósság!
Amint a második daljátékot bevégeztem, másnap odajöttek Vida úr és Nagy úr s mondák: „ej kis Róza, látja, hogyan szereti magát a publikum s mi is mindnyájan és még mentől jobban belé jön a játékba, annál jobban fogják szeretni. Látja, mennyit tapsoltak tegnap is magának;
mit ér az az egy év, alig jön bele igazán s már elvinné a mama. Tudja mit? Szerződjünk mindjárt három évre.” „Szívesen, mondám nagy hirtelen; szívesen, mondám akadozva, én nem bánom, de mama - hátha megver?” „Jaj! azt nem hagyjuk, már maga akkor a mienk és nem szabad bántani, se el nem viheti senki.” „Senki? nahát nem bánom.” És aláírtam a szerződést három évre, a havi fizetésemet fölvitték huszonöt forintra.
II.
Márkus úr enyelgései. Selypítés és egyéb rossz szokások gyógyítása. Bárány Katicáról. -Fáyék háza. - Fáy Zsuzskáról meg Borcsáról. - Déry Istvánról és családjáról. - Andromeda szerepe és Czagányiné. - Marianne úr, a pantomimicus. - Hogyan tanítják be a kis Rózsikát Columbina szerepére? - A gyakorlatok jó hatása. - Hogyan volt a napimunka beosztva? - A vak ember és jóságos angyala. - A vak ember jutalmai és jó tanácsai.
Egy Márkus nevü fiatal ember, Murányiék jó barátja, gyakran járt a házhoz s egész passzióval nézte végig, mikor Murányiné engem tanított. Ez egy igen ragyás, barna arcu ember volt, de mind igen szerettük őt, mert igen elménckedő volt. Nekem egyszer azt a szép bókot mondotta,
„hogy engem olylyá képzel, mint egy kis vörös mókust, melyet alig lehet haja sűrűségétől megtalálni, egyszer csak fölrugaszkodik egy fára s akkor senki se látja többé.” „De én többé nem szeretem, mondám, minek hív engem vörösnek, midőn az az én legnagyobb bánatom.”
„No csak ne haragudjék kis mérges, nem mondom meg senkinek, hogy maga vöröshajú, hanem úgy mondom: az a kis aranyhajú tündérsz... Jaj, csakhogy én nem mondhatom tündér szép Ilonának, mert nem szép... hanem azt se mondom meg senkinek, hogy maga szeplős és oly nagy szeplője van azon a sápadt arcán, mint egy arany...” Murányiné aztán elkezdte püfölni s tólta ki a házból, hogy ne ellenkezzék örökké velem. Midőn látta, hogy két hét múlva ismét egy másik daljátékban játszom az első énekes szerepet, odajött hozzánk s mondá:
„no kis pösze, ha maga minden két hétben ennyit halad, úgy tanitónőjét nemsokára fölülmulja.
Tercsa mama (úgy hívták Murányinét mindnyájan, minthogy a kis fia nevezte úgy és mivel igen jó asszony volt s mind igen szerettük) ne tanítsa őt, mert meglátja, hogy a nyakára nő.”
Ezek között folytak a játékok rendiben; az idő haladt s én mindig szorgalmasabb lettem; de részletenkint adták csak értésemre, hogy mennyi sok gyalulni való van rajtam, mit én még magamon észre se vettem, hogy az hiba. Nevezetesen az s-et nem tudtam jól kimondani, úgy, hogy mikor azt kiáltottam segítség, oly lágyan hangzott mint szegitszég - de mégsem egészen z, csak olyan valami seppegés.
Most már szerepeket osztottak volna, de ki akarván engem e hibából gyógyítani, azt mondja az egyik színész, Kemény úr „Jó, jó, hiszen mind jó volna, de nagy szinésznő nem lesz belőle soha. Hátha valami kisasszonyt, dámát vagy grófnőt játszik, akkor is úgy fogja mondani czak tesszék vagy szegitszég. Nem lesz belőle soha semmi!” Nekem elszorult a szívem: „így hát vége mindennek, mondám könyes szemekkel, hasztalan minden tanulásom!” „Egy mód volna ugyan, mondá Kemény úr, ah! de oda már türelem, szorgalom, fáradhatatlan gyakorlat kell.”
Én csak gondolkozóba estem. Akkor mindjárt szégyeltem hozzá menni, de midőn egy kissé félre vonult, csak oda sompolyogtam hozzá: „Édes Kemény úr, kérem mondja meg, mit kell cselekednem, hogy jól ejtsem az s-t?” „Hát addig kell, mikor magára van, vagy otthon valakivel beszél az s-t keményen hangoztatni, míg jól tisztán hangzik; ha pedig az se használ, egy golyót szoktak a nyelv alá kötni és egy hónapig ott kell azt viselni.” Igen megijedtem...
egy hónapig nem játszani! Volt is elég bajom. Nem győztem hová bujni, hogy midőn időm
egy hónapig nem játszani! Volt is elég bajom. Nem győztem hová bujni, hogy midőn időm