I.
Bemutatkozás Székesfejérvárott az intendánsnál. - Első találkozás Kántornéval. - Az első föllépés nehézségei. - Minő hatást tesz Székesfejérvár? - Samu miért nem jöhet át? - Az Őrült nő hatása. - Visszautasított udvarlók. - Utazás Pestre. - A csökönyös házi szolga. - Találkozás másnap. - Mit kér Samu? - Fájdalmas elválás. - Látogatás Méreyéknél. - Meghívók Miskolcról, Kolozsvárról. - Az Erdélytől való idegenkedés oka. - Nagy Lázár furcsaságai. - Murányiné tanácsa. - Nagy Lázár válasza. - Pécsett. - Répásyéknál. - Eltávozás Miskolcra, Székesfejér-várról Pesten át.
Megérkeztünk Fejérvárra szerencsésen. Murányiék nem is várták, hogy én tegyem látogatá-somat. Mindjárt jött hozzám az egész család a régi szeretettel. Másnap elvezetett Horváth az intendánshoz. Én beajánlottam magamat s ő nagy örömmel üdvözölt s szívéből kívánta, hogy oly megelégedve éljek ott, hogy soha se kívánkozzam eltávozni körükből.
Megkértem Murányinét, vezessen el legelőbbszer a nagy művésznőhöz, Kántornéhoz.
Különös! Nem érzettem eránta semmi vonzalmat. Nem olyannak találtam, milyennek képzel-tem. Szívesen látszott fogadni, de nem volt szívélyes, nem volt nyájas, feszes volt az elfoga-dása. Egy arany gyűrűje veszett el s szüntelen azt kereste és panaszkodott Murányinénak, hogy az mily kedves volt neki s most elvesztette. Engemet hidegnek hagyott, csakhamar föl is kerekedtem s elmentünk. Pedig azután, midőn megismertük egymást, sok-sok évet töltöttünk együtt a legnagyobb szeretetben, barátságban s egyetértésben. Senki eránt se viseltetett annyi bizalommal, mint erántam. Egy nőt se szeretett. Azt mondták róla, hogy nagyon különös természet. Engem szeretett mindég. Én elismertem művészetében a nagyságot, ha egy Sapphót, egy Octaviát játszott. Az ilyenekben volt ő nagyszerű...
De már most föl kellett lépnem. Operát kértem. Nincs opera, nincs énekes és másod- és harmad-énekesnő. „Hát mit csináljak?” mondám. Kolosváry úr azt mondá: „Énekelni köll”.
„De kivel?” „Hát egy áriát.” „Hiszen egynek megjárja, mondám, de hát azután?” „Majd csinálunk valamit - mondá Horváth. - Hiszen most eleintén jó lesz a Csörgő sapka is”... Én lebuktam a fellegekből. Óh! hol vagy Pály a szép tenorhangoddal?! Bele kellett nyugodnom.
Szerencsére volt ott egy igen jó zongoratanitó, ennek egy fiatal szép hangu tanitványa, s ezt alkalmaztuk másodénekesnek, de a tenort, már nem emlékszem, hogy ki énekelte volt.
Lassanként aztán, mégis csak hébe-korba adtunk egy-egy operácskát, de legtöbbnyire:
„Tündérkastélyt”, „Egyveleget” s több egyes áriákat, duetteket adhattunk.
Balogné még egy kevés ideig játszott, de azután végleg elhagyta a szinészetet, mert gr. Peja-csevicscsel megszakadt a viszony. Balogné megismerkedett egy katonatiszttel, Schönholtz nevű kapitánynyal s az azt kívánta tőle, hogy hagyja el a színészetet s menjen vele a graniczra, a hová ő magát áttétetni kívánta, csakhogy Balognét magához vehesse s Balogné elment.
Fejérvár nekem most is oly hideg, rideg városnak tetszett; de nem is volt akkor semmi vonzó, a mi kellemessé tette volna az ott lakást. Ha a város egyik oldalára ment az ember egy kissé üdülni a falak közül, ott nem látott egyebet egy posványos vizároknál; ha a tulsó felire ment a városnak másnap, hogy ott fog sétálni, megakadályozta tovamentét az örökké ott peshedő mocsáros tó. Így mindig otthon kellett ülni. Tettem ugyan ismeretséget némely érdemes uri háznál. De hisz nem mehet az ember mindig egyik háztól a másikba, aztán én nem is szerettem sok házhoz járni, nekem otthon is eltellettek az üres napok; én szenvedélylyel szerettem a szép munkákat dolgozni s dolgoztam. Éppen ez baj volt, mert a sok ülés nem szolgált egészségemre s betegeskedni kezdettem. Aztán már igen vágytam volna Pestre menni... ki is itélhetne meg érte, miután oly keveset láthattam őt, de átalottam oly hamar
szabadságot kérni, így hát csak nyeltem a tűröm-olajat. Barátom nem jöhetett át, mert őt mind a két család igénybe vette: a báró Podmaniczky és a báró Prónay. Sok ideig volt szekretariusi minémüségben s később mind a két család ügyvédje lett. Addig el nem távozhatott a háztól minthogy a báróék nem laktak abban az időben Pesten, hanem a jószágukon és így sok felelősség terhe feküdt ott szegény barátomon. Ő kilenc órán túl sohase maradt ki a családi házból, melyben lakott és mely a barátok templomával szemben állott és minthogy a családi pénztár a háznál volt, mindig félt a történhető kirablástól. És így kötve voltunk mind a ketten.
A szép Balogné eltávozta után, némely vármegye urainál, még nem heggedt be egészen az elválás okozta vérző seb, még mindig hideg részvétlenséggel jöddögéltek a színházba; adtuk bár a legnagyszerübb drámákat, nem ért semmit. Egyszer adtuk az „Őrült nő” cimü szín-darabot, s nekem osztották a címszerepet. Ekkor történt legelőbbszer, hogy ötször kihivtak, de ez ritka történet volt Fejérvárott. Egyszer-egyszer ez eset után, eljött látogatóba egy-egy úr, az úgynevezett „pártfogók” közül s mondák, hogy nem is tudták, hogy én afféle szerepeket is szoktam játszani s mellette egy-egy édes szócskákkal fűszerezték mondásukat. De minthogy én az olyanokra süket is, vak is voltam, csak csupa illedelmes kitérésekkel nevetgéltem el az olyas üres frázisokat. Hát megmondták egymásnak világos magyarsággal (a mit a boldog emlékezetü gróf Szirmay egy időben Miskolcon németül mondott) tudniillik, hogy hiszen ez egy liba! De azt is hozzátevék, hogy ostoba. De kérem, nem méltán neheztelhettem volna-e ezen címekért? De minthogy én igen békés természetü voltam mindig, hát föltettem magam-ban: az ilyenekért nem haragudni, hanem csak elnevetgélni.
Egy pár hónapig csak kiálltam az illedelem tekintetéből, hogy nem kértem szabadságot, de végtére elfogyott a tűröm-olaj s minthogy kiismertem, hogy a mi jó intendánsunk igen jólelkü, kegyes ember volt, kértem, hogy adjon szabadságot egy pár napra Pestre mehetni.
Elbocsájtott.
Mint a ki ha tengerre száll s ki kell állni a tengeri betegség lázát: úgy zajgott bennem a látni vágyás láza. Az a rövid út Fejérvártól Pestig, egy örökkévalóságnak tetszett. „Ugyan üsse már azokat a gebéket, mondám a kocsisnak úgy másznak, mint a csiga.” „Hiszen ifjasszony, -mondá - mióta eljöttünk, mindig futnak. Hát tán aludni tetszett?” Midőn végtére behajtottunk Budán a vizivárosba, hangosan dobogott szívem örömömbe: no már mindjárt Pesten leszek!
Mondja a kocsis: „ni a sok hajó!” Arra nézek előre, hát nyitva a hajóhid! No gondolám, érni kell valaminek, csakhogy ne juthassak ma Pestre. Még az a 8 hajó (vagy tán 100 is volt, legalább úgy tetszett!) átért, bizony estve lett. Óh estve lett! Beszálltam a Vörös ökörbe.
Hivatom a Hausknechtet, amint szobát nyittattam. Irtam hamar, csak ennyit: „Itt vagyok.” „Itt van ez a czédula, vigye el hamar a czímje szerént.” „Jaj! mondá egész kárhozatos nyugalom-mal, jaj! nem lehet ma egy tappot se mozdulni, mert sok átvenni valóm van, sok uraság érkezett.” „Hát mikor?” „Majd holnap hét óra tájban.”
Óh inség! Itt vagyok s nem láthatjuk egymást, itt kedves Pestünkön. Valjon megérem-e a holnapot? Jókor reggel átadtam a cédulát, de a Knecht megmaradt a hét óra mellett... Végre, óh végre: sebes férfilépteket hallok ablakom alatt elhaladni: Ő, dobogta szivem! Igen ő volt s mondja: „A mint a szurtos Hausknecht kopogtatott, éppen mosdottam. Midőn írásod meg-ismertem, szinte azon vizesen majd a nyakába borultam a szurtosnak. Itt vagy hát drága Rózám! Látlak hát ismét? Most már rendelkeznünk kell sorsunk felől, mert már sok a szen-vedés mindkettőnk részéről, így örökre nem maradhatunk. És megvallom (bár bízom benned) de mégis meglepett egyszer a féltés ördöge is. Szerencsére itt van kedves kis kendőd, melyet nyakadra borítottál, hogy Rózám szagját szívja magába és én elhoztam tőled, ezt keblembe rejtettem, elmentem, egy hosszu sétát tettem s megnyugodva tértem haza. De újra mondom:
így soká nem tarthat, határoznod kell.”
Elmentünk sétálni, minden kedves sétahelyeinket meglátogattuk és ismét oly boldog gyerme-kek voltunk. Ott séta közben megbeszéltük, hogy hát mi lesz velünk? Én csak azt tudtam felelni: nem tudom. „De én, Rózám, már rég gondolkozom. Határozni kell. Te igen kegyetlen vagy, miután oly szorosan ragaszkodol adott szavam megtartásához. De én nem vagyok angyal, csak ember s tégedet szeretlek véghetetlenül és néha el-el andalodom s gondolom magamban: nem tudom, úgy szeretlek-e kiolthatatlan szerelemmel mint földi lényt, vagy imádlak, mint szentet. Akármint van, de e kettő öszveolvadt bennem s ha igaz azon érzés, mit erántam mutatsz, itt az idő: lépést kell tenni. És az...” Én remegve hallgattam komolyan ejtett szavait, hogy mi lesz az? Ő észrevette rajtam, elkezdett fürteimmel játszadozni, arcomat simogatni s mondja: „Ne félj, kis baksi! Nem rendkivüli dolgot kivánok tőled. Azt is csak úgy, ha gondolkozásod módjával megegyez s lelked nyugalmát nem háborítja. Térj át. Ekkor elválhatsz férjedtől s nem leszel kötve és nőül vehetlek.”... Szörnyü hosszu szünet állt be.
Fejemet keblére húzta s csókolta fejemet, de nem szólt, csak ott tartott ölelve. Végre magam-hoz tértem s mondám: „Hogy miként szeretlek, tudod, de ha vallásomat elhagynám, nem lennénk boldogok. Te protestáns vagy, de jutott-e az nekem valaha eszembe, hogy ez el-választhatna bennünket? Soha! De ha vallásomat megváltoztatnám, azt gondolnám: a hit szállt ki lelkemből s az Isten nem szeretne engem többé. És hidd meg Samum, nem lennénk boldogok. Kivánd tőlem, hogy ugorjam a Dunába, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek és megteszem, de azt, bocsáss meg, nem tehetem.” „Így hát mi lesz velünk Rózám?” „Bízzuk Istenre, mondám, ő megmutatja az utat.”... Ő még ellenvetéseket tett, egyéb módokat fölhozott, de mind nem voltak kivihetők.
Csak négy napot mulathattam, az egész napokat együtt töltöttük. Én a trücsköket széjjel kergettem ismét homlokáról keszkenőmmel s ismét boldogok voltunk. Estve 9 órakor hazament, én az ablakból sokáig utánanéztem és ő három-négyszer is visszatért, még újra egy-két szót szólni, kezemet ajkához szoritni: Jó éjt, te védangyalom!... S midőn elment, bezártam az ablakot, leültem és soká sírtam. De ő neki arról soha se volt szabad tudni.
Midőn hazamentem, elkisért félútra. Azután semmi bizonyost nem tudtam igérni, hogy mikor jövök ismét. Míg Pesten ültem, természetes, hogy Mérey consiliariusnét, tulajdonképpen Tóni kisasszonyt is meglátogattam. A mint a zongora mellett énekelgettünk (én már operákból szép áriákat) nem győztek bámulni és dicsérni, hogy mennyire haladtam s mi szép csengésü a hangom s hogy akármelyik német színpadon is fölléphetnék; de én erre mit se adtam, hisz ilyeneket mondtak már nekem. Ez annyiban maradt. Midőn haza mentem, két levél várt reám:
egyik Miskolcról, másik Erdélyből, Kolozsvárról. Előbbszer is elolvasám az ismerőst, ámbár gondoltam, hogy mit foglal magában tartalma. Csakugyan úgy is volt: minden nagy igére-tekkel tele. Hívnak, csakhogy jőjjek mentől előbb Miskolcra, hol mindég szerető kebellel óhajtanak vissza és most oly nagy és jól rendezett társaság van és hogy Kolozsvárról mi jeles tagokkal szaporodott az ujonnan szerződött társaság és hogy Éder az igazgató, Czelesztin és Váradi urak is szerződtek s több más és csak jőjjek. De nekem jönnöm nem lehetett, én egy évre voltam szerződve Fejérvárra és még soká nem telik le szerződésem. Megköszöntem a tapasztalt szivélyességet, mikre méltányoltak mindenkor és igértem, hogy mihelyt módomban lesz mehetni, azonnal igénybe veszem a szives ajánlatot.
Midőn a kolozsvári levelemet fölbontám, mielőtt olvasnám, egy kis gondolkozóba estem:
valjon meghívó levél-e? Mi is lehetne más? Nekem ott semmi ismerőm. Pirulva kell be-vallanom most már, midőn annyi évet töltöttem a kedves, bérces második hazám műveltlakói között, hol én annyi szeretetet és méltánylást találtam s boldog voltam, pirulni kell, mondom, hogy oly kicsinylőleg gondolkoztam még akkor az Erdélybe való menetelem érdekében.
Ugyanis én bátor észszel még akkor csak abból itéltem, amit némely elbeszélések által szedtem fülembe, mit az oláhok müveletlenségéről hallottam. Én az egész Erdélyt, Kolozsvárt se véve ki, csupa oláhokból állónak képzeltem, némi adatokból ismertem az akkori intendánst,
Nagy Lázár urat, kit furcsán lefestének, (egy szörnyü zsugori, értetlen embernek írták le) s kiről, nevetségül gyakran előhoztak példakép egy-egy kis adomát.
Kolozsvárról is, mint mindenütt történni szokott, nyári időkre excursióba megyen a társaság a vidékre, Nagy Lázár is elküldi a társaságot, de egy ispánt is küldött velök (ki számvevői minőségben működött) azon utasitással az intendánstól, hogy vigyázzon, nehogy haszontalan költségeket csináljanak azok az urak, „mert, tudja édes ispán, könnyelmü nép az a teatralista nép, nem nézi, hogy mire adja ki a pénzt, csak kőt meggondolás nélkül, kivált még ha nem a maga erszényére megy”. Az ispán el is járt híven. Igen szűken adott mindenre, a mi szük-ségletekre kellett a színház körül. Mindig tett kifogásokat, megjegyzéseket: Hogy hát nem lehetne ezt, meg ezt kikerülni? Majd mit mond a tejens úr, ha oly sokat kőtnek? A többek közt egyszer történt, hogy egy szinésznő rosszul lett az öltözőben s elájult. Hamar ecetet hoztak egy pohárban s azzal kenegették homlokát-fejét, míg magához jött. Egyszer jön az ispán, a mint belép az öltözőbe, szörnyü ecetszag üti meg az orrát. Elkezd szaglálódni, fölkiált nagy mérgében: „ugyan már ki ivott itt ecetet? Ez már szörnyüség - mondá síró hangon. Ez mind csak azért van, hogy engem bosszantsanak. De jól van, majd megírom a Tejens úrnak. Hol a pohár? Adják ide, a mi maradt.” „Bizony nem sok maradt, mondják kacagva. Nagyon szomjasak voltunk. De ha éppen kivánja?”... Nos hát az ilyesek jutottak eszembe és gondol-kozóba estem. Végre elolvastam a levelet s csakugyan meghívás: Nagy Lázár úrtól, de szépen, illedelmesen írva. Nem az ispán írta.
„Hogy hát a kolosvári publikum, annyi sok dicséretet hallván, igen óhajtaná, ha tizenkét játékra megnyerhetné kebelébe s ha elfogadom a meghívást, írnám meg a föltételeket.”
Én magamtól nem tudtam határozottat írni. Elmentem Murányiékhoz. „Tsa’ mama, adjon tanácsot, mondám kacagva, a mint beléptem s a levelet oda nyujtám. Nézze, a medveországba hívnak vendégeskedni. Nem tudom: én fogok-e vendégeskedni a medvehúson, vagy a medvék fognak engem fölvendégeskedni az úton?” „Oh te bolygó, mondja! Nem olyan annak az útja, hogy a medvék csak úgy elődbe jönnének, hogy ott fölfaljanak. Azok a magas hegyek között tartózkodnak, hol a mócok laknak a havasok között.” „Akárhova tesz az Isten, én félek azt a nagy utat megtenni magamba. Hanem majd nagy követeléseket teszek s a fösvény intendáns nem adja meg s így eleget tettem a meghívásnak s magamnak is, hogy hon maradok.” „Azt jól teszed, mondák, mert télen két hétig kell menni, még akkor is, ha jó lovakkal.”
Megírtam hát föltételeimet, úgymint: 300 frt útiköltséget, (mert itt 150 frtot kértek szekérbért és zabot); egy középpáholy egy arany egy játékra, a többi rendes áron, csakhogy biztosítva legyen minden páholy stb. Elment a levél. De egy hónap múlva jött reá a felelet. Már azt gondoltam, nem is jön. Hát tisztelt alásan Nagy Lázár úr és azt írá, hogy az lehetetlen. Nálok az nincs szokásban, hogy még biztosítva is legyenek a páholyok, vagyis inkább lógék és az utiköltség is igen sok. Nincsenek arra nagy, drágás fogadók, aztán oláh parasztokhoz is lehetne tán beszállni; nem kerülne annyiba... És így eléggé megítélhettem az intendaturát! Én teljességgel nem vágytam le Erdélybe. Kolosvári szolgabíró úr már rég tervezte, hogy Pécsre küldi a társaságot és a terv most csakugyan teljesedésbe ment.
Elmentünk Pécsre.29 Ott csakugyan mindnyájan jobb szerettük tölteni a telet, ott igen műértő közönség volt, mely igen szeretett színházba járni és sok muzsikaértő volt. Itt muzsika-kar is volt, a társaság szaporodott is énekes tagokkal. Adhattunk nagyobbszerű daljátékokat. Itt elememben voltam. Több úri házzal csakhamar megismerkedtem; mindenütt volt zongora.
Mindenütt énekléssel töltöttük az időt. Nevezetesen Tettes Répásy úr tisztelt házánál csaknem otthonos voltam. Két fia és egy leánya volt. A nagyobbik fiú Károly, a kisebbik Zsiga, mindkettő zongorázott, Károly énekelt is. Leánya, Fánni kisasszony, gyönyörü teremtés és mi nagyon hozzája láncolt: angyalilag énekelt. Itt kedves telet töltöttem. Kántornéval minden
29 1822 január 5-én játszottak először.