Bevezetés
Számos helyen olvashatjuk, hogy a keresztény önazonosságunk legin
kább megvilágító, isteni kinyilatkoztatás keresztény fogalmának, teoló
giatörténeti értelemben, Magna Chartája a Dei Verbum kezdetű dogmati
kai konstitúció, melynek fundamentálteológiai vonatkozásában talán leglényegesebb mondanivalója a hagyomány fogalma.326 Sőt, zsinati be
számolók szerint bizonyos atyák szerint itt található az egész dokumen
tum gondolati középpontja.327
XVI. Benedek pápa, híres, a 2005-ös évet értékelő beszédében328, a zsi
nat helyes értelmezéséről szólva, azt mondja: „a zsinat igazi szelleme az újdonság felé irányuló törekvéseiben figyelhető meg, melyek a szöve
gekben rejlenek: csak ezek jelenítik meg a zsinat igazi szellemét, és ezekből kiindulva és azokhoz alakulva kellene előre haladni… Egyszó
val: nem a zsinat szövegeit kell követni, hanem annak szellemét.”329
326 BAGYINSZKI, Á., A Dei Verbum és a hagyomány teológiája, in Vigilia 77 (2012) 669.
327 Uo. 669–670.
328 Ld. XVI. BENEDEKPÁPA, A II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezéséről…, in Sapientiana 2 (2009/2) 102.
329 Uo. 103. Hasonlóról ír II. János Pál pápa, amikor a Harmadik évezred küszöbén (Tertio Millennio Adveniente 36.) kérdezi meg a hívektől, hogy befogadták-e a zsinat eredményeit; vö. SESZTÁK I., Négy évtized távlatából – visszatekintés a II. Vatikáni Zsinatra,
A Szentatya a zsinat valós hermeneutikáját keresve írja ezeket a sza
vakat, melynek lehetséges „reform” műfaja akkor valósul meg, mikor a szolgálat szellemében egy zsinaton a hűség és a dinamizmus szinte tel
jesen eggyé válik.330
A reform kritériumait, Yves Congar, akit sokan a reform teológusá
nak neveznek, így foglalja össze: a reformert (is) mindig a szeretet kell, hogy vezesse, hiszen az igazság mindig a szeretetben nyilvánul meg.
Az Egyházzal való közösségben maradás óhaja kell, hogy vezesse, még
pedig a Tanítóhivatal őrködése alatt. A reformernek is mindvégig türel
mesnek kell maradnia, hiszen a sietség tévutakra, sőt eretnekségekhez vezet. Az igazi reformer elsődlegesen hátra tekint, mégpedig a „nagy
betűs Hagyományra”, s felismeri azt az éltető forrást (princípiumot), mely az egyház (Írás-atyák-liturgia) által őrzött nagy kincseket ter
mett.331
De mit jelent a hagyomány fogalmában, annak zsinati interpretációjá
ban a hűség és dinamizmus eggyé válása? E tanulmány bizonyos mér
tékben erre próbál választ keresni és adni!
A hagyomány fogalma
A hagyomány fogalma igen sok szempontból meghatározható,332 elsőd
legesen azokat az „irányok” megtalálására törekszem, ami az „élő ha
gyomány” kifejezés megértéséhez segíthet.
„Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban bontakozik ki: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51);
részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok ige
in Athanasiana 15 (2002) 57–68.
330 XVI. BENEDEKPÁPA, op. cit. 103–104.
331 Vö. http://www.cdmisrvv.it/CDM/cdm_news/Numero4/Scriptorium/tradizione _yves_congar_3_ARusso.htm
332 Vö. W. BEINERT, A katolikus dogmatika lexikona, Budapest 2004, 204.
hirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.” A DV 8 szavait a Nemzetközi Teológiai Bizottság Teológia ma c. határozata így vezeti fel: „A Hagyomány élő és éltető dolog, olyan mozgásban lévő folyamat, ahol a hit egysége a nyelvek sokféleségében és a kultúrák különbözőségében jut kifejezésre. Megszűnik hagyomány
nak lenni, ha megkövesedik”.333
A keresztény, különösen a katolikus gondolkodás úgy tekint a hagyo
mány fogalmára, mint az az erő, mely az embert nagyban segíti önmaga megértésében és önazonosságának meghatározásában. A teológus szá
mára a hagyomány olyan esemény vagy éppen eseménysorozat, mely képes a hit, az Istenre való ráhagyatkozás mélyebb és teljesebb értelmét megvilágítani.334 Sőt azt is mondhatjuk, hogy a nehezen meghatározha
tó hagyomány fogalom sohasem lehet mellékes a hit és a hívő ember számára.335 Hit és hagyomány egymást átjáró, összhangjukat kereső fo
galmak, melynek „megtalálásában” rejlik a fundamentális teológia sajá
tos feladata és módszere, amely arra törekszik, hogy megpróbálja a ha
gyomány tartalma, alanya és az átadás folyamata közötti kapcsolatra, összefüggésre felhívni a figyelmet.336
Keresztény gondolkodásunk lényege, hogy Isten az általa megterem
tett és megszólított embert magához emelje, mégpedig meghívva őt egy különleges és sajátos kapcsolatra. Ez a „kapcsolat”, melynek minden szempontból meghatározó kerete, mondhatnám alfája és ómegája maga az isteni kinyilatkoztatás, mely mint isteni szándék, amint Congar maga is megfogalmazza, már magától megjeleníti a küldetés és a hagyomány struktúráját.337 A kinyilatkoztatás misztériuma magába foglalja azt az is
ten-emberi szövetséget, melyben kiemelt szerepe van a „hallásból és lá
333 NTB 26. Érdemes még hozzáfűzni, hogy a Hagyomány a Szentlélekből merítve erejét, megtartja az Egyházat az apostoli gyökereihez való hűségben, lehetővé teszi a hit biztos átadását és bátorít az evangélium mindig időszerű bemutatására.
334 H. J. POTTMEYER, Bevezetés a hagyomány fundamentális teológiájába, in Sapientiana 5 (2012/2) 70.
335 C. IZQUIERDO, Uso della Tradizione nella Teologia Fondamentale, in FISICHELLA, R., La Teologia fondamentale, Casale Monferrato 1997, 165.
336 H. J. POTTMEYER, op. cit. 71.
tásból” fakadó tapasztalásnak, mely a tapasztalókat tanúvá és tanúság
tevővé teszi. Ez az „emberi” magatartás, melynek szüksége van emberi együttműködőkre, s mely arra hivatott, hogy közösséget, hitet ébresztő és tápláló Egyházat formáljon.
Természetesen az isteni önátadás titkában a hagyomány keresztény szemlélete azon a hitben megragadható üdvtörténeti eseményen alap
szik, hogy Isten kinyilatkoztatta önmagát választott népének Jézus Krisztusban, ez a titok az emberek üdvösségét jelenti, s mindenkihez szól. Ez a „cél”, mely nem pusztán az Isten megismerésének ismeretel
méleti útját jelenti, hanem magába foglalja az ember üdvösségét is, je
lenti Congar számára azt a minőségi dinamizmust, amit a hagyomány fogalmának folyamatosan hordoznia szükséges.338 A történetiség, az emberi közvetítés, ugyanakkor az üdvtörténeti szerep (egyetemesség) jeleníti meg a keresztény hagyomány feszültségét: azt a meggyőződést, hogy a megváltás eseményének jó hírét és átformáló erejét – éppen a történelmi közvetítés folyamatában – szükséges minden nemzedéknek hozzáférhetővé tenni.339 Ennek az örökségnek a munkálása, ez a szolgá
lat az Egyház számára nem opció, nem választás kérdése. A kinyilat
koztatás „folytatása” (ha szabad így fogalmaznom) tehát kiolvasható az isteni üdvözítő akaratból, mely által elénk tárul, feltárul a szenthárom
ságos Isten élete.
337 http://www.cdmisrvv.it/CDM/cdm_news/Numero4/Scriptorium/tradizione_yve s_congar_3_ARusso.htm
338 Uo.
339 H. J. POTTMEYER, op. cit. 73.
A hagyomány kérdése a II. Vatikáni Zsinaton340
Előzmények
A reformáció „írásközpontú” kritikájára a Trentói Zsinat nem egy ki
dolgozott hagyomány-teológiával válaszol, hanem megerősíti Krisztus evangéliumának, mint minden üdvözítő igazság és keresztény élet for
rásának, egyetlenségét és egységét, ami „írott könyvekben és íratlan ha
gyományokban” hozzáférhető számunkra, s mindkettőt egyenlő jám
borsággal és megbecsüléssel kell fogadni és tisztelni. Ez az evangélium, mely bizonyos értelemben több mint az Írás: Isten Igéje, az üdvösség, az élő Evangélium üzenete, mely feltárja számunkra az Isten titkát és az ember üdvösségének útját,341 hozzátéve, hogy egyedül az Egyház illeté
kes az Írás és az Evangélium valódi jelentését és helyes értelmezését megállapítani.342 Tágabb értelemben ez arra a receptio Ecclesiae-ra utal, mely a hit és az evangélium dinamikáját jelenti. A II. Vatikáni Zsinat e dinamikus látásmód szellemiségéhez tud majd kapcsolódni (folytonos
ság).343
A Trentói Zsinatot követően a katolikus teológia a maga erősen apo
logetikus „világában és kihívásaiban” jelentős mértékben foglya maradt az un. „kettős forrás elmélet” szemléletének (et-et), mely a Szentírás és a Szenthagyomány között meghúzható tartalmak és határok pontos mi
benlétét igyekezett „objektíve” meghatározni. Ennek részeként egyre inkább szükségszerűvé vált meghatározni, különös a sensus Ecclesiae el
halványulásával, azt a tekintélyt, ami képes a hagyomány felett „őrköd
ni”. Így jutunk el ezekben az évszázadokban a Magisztérium megerősö
340 Nem célom a hagyomány fogalmának teológiatörténeti áttekintése, talán csak az elmúlt öt évszázadnak, „az élő hagyomány” gondolatához kapcsolódó jelentősebb
„állomásokat” említem meg, melyek elengedhetetlenül fontosak a II. Vatikáni Zsinat és Congar megértéséhez.
341 G. ROTA, Il Concilio Vaticano II e la Tradizione: i punti nodali di un dibattito, in Teologia 37(2012) 418.
342 DS 1507
343 POTTMEYER, op. cit. 76. és ROTA, op. cit. 420
déséhez. Ebben a folyamatban a Tanítóhivatal egyre inkább a hitletéte
mény garanciája és a hagyományozás „szerveként” jelenik meg.344 A Tübingeni Iskola által használt „élő hagyomány” fogalom megérté
séhez látnunk kell a történelem és a történés jelentést hordozó szerepé
nek előtérbe kerülését.345 A hagyomány statikus értelmezésével szemben Möhler és „társai” úgy tekintenek a hagyományra, mint az Egyház Ige
hirdetésében jelen levő élő evangéliumra. Ebben a gondolatban ott rejlik az egyházi tanítás fejlődésének a lehetősége, mely a hit belső szükséges
ségéből fakad. A XIX. sz. közepén jelentős munkássággal bíró „római is
kolának” (Perrone, Passaglia, Schrader, Franzelin) köszönhetően két igen jelentős alapelvet olvashatunk még ki: mégpedig a Tanítóhivatal befolyásának szinte kizárólagosságát és a dogmatikai fejlődés fogalmát.
Mielőtt a II. Vatikáni Zsinatra tekintenénk, egy pillanatra meg kell áll
nunk J. H. Newman személyénél, akinek a kinyilatkoztatás fogalmában nagy szerepet játszott az a tény, hogy a kereszténység maga egy történelmi valóság, ahol a Krisztusba vetett hit megtapasztalásának lehetősége az Egy
ház életében folyamatosan benne van.346 Másik megkerülhetetlen személy a laikus-filozófus Maurice Blondel, akinek jelentősége a megismerés történeti és dogmatikai szempontjainak megértésében elvitathatatlan. Blondel szerint a Hagyomány az a valóság, mely konkrét megjelenésformái előtt már meg
jeleníti a történelem és a dogma (beleértve az egyházi gyakorlatot is) harmo
nikus szintézisét.347 A keresztény hagyomány forrása maga Krisztus, az Ő személye, aki létéből fakadóan az Egyházra utal (mutat).
A bevezetőben már utaltam a II. Vatikáni Zsinat jelentőségére, vagy inkább kérdésként tehetjük fel a zsinat hagyományról szóló tanításában, hogyan jelenik meg a hűség és a dinamizmus „reformkereső” egysége, összhangja? Tagadhatatlan tény, hogy az isteni kinyilatkoztatásról szóló szövegváltozatok (kettő átbeszélt, egy, ami nem is került a zsinati atyák elé) története, ami szinte teljesen összefonódott a zsinat eseményeinek és üléseinek többéves folyamatával, nemcsak a történészek számára
344 POTTMEYER, op. cit. 77.
345 http://www.cdmisrvv.it/CDM/cdm_news/Numero4/Scriptorium/tradizione_yve s_congar_3_ARusso.htm
346 Uo.
347 IZQUIERDO, op. cit. 169.
„igazi csemege”, hanem a teológusok és a teológia számára is igen ko
moly üzenettel bír!
A zsinat végén megszavazott végleges szöveg azonban már a neves teológus Latourelle szerint az első átfogó dokumentum a Tanítóhivatal részéről, mely a hagyományról szól.348 Beinert szerint a DV 7-10 a hagyo
mány lényegére irányítja a figyelmünket, hiszen a maga átfogó-szakra
mentális értelmezésében úgy állítja elénk az isteni kinyilatkoztatást, amely nem két forrás által, hanem a továbbadás két módján jut el az em
berhez; az élet, a tanítás és a kultusz együttesen alkotják a hagyományt, amelyet apostoli eredete és a teljes egyházra kiterjedő recepciója miatt meg kell jeleníteni az egyházban.349
Rövid elemzésemben igazán a zsinat szellemiségét keresem, s ebben a nagy teológus Congar szerepét és gondolatait, aminek igen jelentős for
rását az 1963 tavaszán írt Jegyzetben találjuk meg, amelyet a De divina Revelatione szövegtervezetéhez írt.350
A zsinati szellemiség és a congari gondolat megértésében, amit a DV dogmatikai konstitúció második fejezete explicit módon is „deklarál”
(Congar a zsinati naplójában világosan elismeri, hogy a DV második fe
jezetének szövegezése az ő feladata volt), az isteni kinyilatkoztatást egy szélesebb horizontból kell szemlélnünk, mégpedig a „továbbadott Evangélium” szempontjaival összefüggésben. Ez az isteni örömhír, mely magába foglalja a Krisztusban gyökerező teljes valóságot és ke
resztény üzenetet, arra rendeltetett, hogy továbbadassék. Az isteni üze
net teljessége nem a szavakból, hanem Krisztus misztériumából, külö
nösen is a húsvéti „történésekből” olvasható ki (krisztusközpontúság).
A Hagyományban és az Írásban rejlő igazság-többlet kérdésének magja is, Congar szerint a kinyilatkoztatás fogalmának értelmezésében rejlik, hi
szen ha azt a maga organikus egységében, mint a Jézus Krisztusban törté
nő „istenkapcsolat” valós feltárójaként értelmezzük (amint ezt láttuk, azaz a kinyilatkoztatás perszonalisztikus-dialogikus modellje szerint), akkor el
fogadható, hogy a Szentírás legalább implicit értelemben ennek teljességét
348 FISICHELLA, op. cit. 122.
349 BEINERT, op. cit. 206.
350 U. BETTI, La dottrina del Concilio Vaticano II sulla trasmissione della rivelazione, Roma 1985, 307–315.
tárja fel. A Kinyilatkoztatás szentháromságos dimenziója igen egyértelmű a DV szövegében, s így a hagyomány, mely a kinyilatkoztatás továbbadá
sa is egészen Krisztus személyében gyökerezik. Ebből fakadóan hagyo
mány és Szentírás a kinyilatkoztatást nem versenytársként adják tovább, hanem sokkal inkább harmonikusan, szinte teljességgel átjárva egymást.
(A DV 9-ben részletezett, a hagyomány és a Szentírás kölcsönös kapcsola
tának a kérdése szinte mindvégig megosztotta a zsinati atyákat, ám a vég
leges szöveg nem engedte a Szentírás elégtelenségének tézisét megerősíte
ni. A kettő kapcsolata sokkal inkább mennyiségi, mintsem minőségi.351 A zsinat világosan megjelöli a Szentírás helyét a hit világában, annak norma
tív szerepe mellett, éppen a hagyomány jelzi és jelenti, hogy a Kinyilat
koztatás túllép a Szentíráson (trascende). Mindkettő garanciája és princípi
uma a Szentlélek.
Egy beszélgetésben Congar arról „vall”, hogy a hagyomány egyszerre átadás és alkalmazás. A hagyományban van valami abszolút és valami relatív, történelmi.352 A hagyomány a kereszténység eredeti, hiteles, s mindig, mint „teljes egész” igen sajátos továbbadása, mely mint „élő át
adás”, folyamat, egy igazi realitásnak (valóságnak) a megjelenítése.
A hagyomány valósága mindig több mint szó, kifejezés, gesztus, ösz-szességében azt gondolhatjuk, hogy „azok összessége”. A hagyomány a teljes keresztény valóságot adja át, amint a DV 8 írja: „Amit pedig az apostolok áthagyományoztak tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nem
zedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz”.
Az élő hagyomány (melynek jelentése azért nem mindig egyértelmű a congari szóhasználatban) mindig az apostoli hagyományban gyökere
zik, annak élő módon való megjelenítése az egyházi hagyomány által.353 Ez a hagyomány, mely mindig „továbbadott Evangélium” és tovább
adása mindannak, „amit az Egyház hisz”, szinte magában hordoz egy nagyon erős dinamizmust, aktivitást, mely nem pusztán egy üzenet-tar
351 ROTA, op. cit. 436.
352 Y. CONGAR, Nem a Zsinat felelős a jelenlegi nehézségekért (interjú)!, in Mérleg (1976) 319.
353 ROTA, op. cit. 430.
talom kommunikációját jelenti, hanem a Krisztusból, az ő Evangéliumá
ból forrásozó teljes valóssággal való találkozást és szembesülést.354 (Congar szerint tehát a nagybetűs Tradíció a traditum-nak, Isten Sza
vának, pontosabban a kinyilatkoztatásnak a továbbadása, míg a kisbe
tűs tradíciók azok a történelmi, alapjában felekezeti formák, ahogyan ki-ki befogadja és éli a Tradíciót – ökumenikus alaphelyzet.)355
Ezen a ponton Congar hangsúlyozza az élő hagyomány szubjektumá
nak (alanyának) meghatározását és azt a változást, a fejlődés útját (nem szükségszerűen evolutív), melyet a Szentlélek vezetése alatt az egyház a hitletétemény teljesebb megértésének folyamatában „nyerhet el”.356 Eb
ben nem mindig elegendő a szavak üzenete, hanem fontos a „mögöttes, titokzatos teljességgel való találkozás”, melyből az egyház és a hívő em
ber lelki tapasztalatot szerez. A hagyomány fejlődése, mely mindig „sub assistentia Spiritus Sancti” történik, egyben rámutat a hagyomány eszka
tologikus dimenziójára is.
A hagyomány szubjektumáról (soggetto) beszélve, Congar szerint az nem szűkíthető le pusztán a Tanítóhivatalra. A hit depozituma az egész Egyházra lett rábízva (mégpedig a továbbadás és a megőrzés szellemé
ben), s csak általa és benne, igaz különös módon, a Magisztériumra, melynek sajátos feladata a hitletétemény értelmezése és „tartalmának mindig hiteles és tévedhetetlen meghatározása”. Ez a Congar számára igen fontos „különbségtétel” a DV 10-ben explicit módon is megfogal
mazódik. Congar a Magisztérium mibenlétét az Egyházban csak úgy képzeli el, hogy azt nem szigetelhetjük el az Egyház élő valóságától.357
Congar gondolatai, annak ellenére, hogy a munkásságát jól ismerő teoló
gusok nem nevezik őt szisztematikus gondolkodónak, szinte teljes egészé
ben áthatják a zsinati szövegeket, annak szellemiségét jelentik. Congar a hagyományt a dinamikus és élő egyház szívének nevezi,358 melyek (már
354 IZQUIERDO, op. cit. 171.
355 Y. CONGAR, - B. LAURET, Őszi beszélgetések, in Mérleg (1977) 275.
356 http://www.cdmisrvv.it/CDM/cdm_news/Numero4/Scriptorium/tradizione_yve s_congar_3_ARusso.htm
357 Lásd bővebben Y. CONGAR, A „Magisztérium” formái és a teológiai tanítókkal való kapcsolatai, in Mérleg (1980) 103.
358 http://www.cdmisrvv.it/CDM/cdm_news/Numero4/Scriptorium/tradizione_yve s_congar_3_ARusso.htm
mint az egyház és a hagyomány) a Szentírással kiegészülve dialektikus egységet alkotnak. A Hagyomány és a Szentírás, amint a II. Vatikáni Zsinat fogalmazza, teljes harmóniában a Trentói Zsinattal (hűség), sőt magán vi
selve az egyház másfél évezredének a „hagyományát”, szoros és egymásra utalt kapcsolatban állnak, s együtt a maguk teljességében megadják az egy
ház által, az egyházban hirdetett üdvözítő igazság ismeretét!
(Congar szerint a II. Vatikáni Zsinat által meghozott áldás az a triden
tinizmus felülmúlásában keresendő, aminek – szavai szerint – semmi köze sincs a Tridenti Zsinathoz.)359
Congarnak a zsinatot is átható dinamizmusa, mint „aggiornamento”
abban a látásmódban figyelhető meg, mely az egyházi tapasztalat szere
pére irányítja a figyelmet, mely képes az Isten ajándékait befogadni, a
„tanítók” vezetésével a Szentlélek működésének eredményeként. Ez a fejlődés azonban sohasem történhet a depositum fidei rovására. Ennek megítélésben – Congar szerint – különösen is nagy jelentősége van a Szentírásnak, a liturgiának és a Szentatyák szellemiségének, akik az Egyház és a teológia számára azt a forrást jelentik, melyből a szárazság idején a megújuláshoz is szükséges éltető vizet merítheti.360
Összességében, a II. Vatikáni Zsinat – igen nagy mértékben Yves-Ma
rie Congarnak is köszönhetően – a hagyomány átfogó szemléletére és megértésére törekedett. Különösen is az egyházi életében való szerepé
nek, ill. történeti és teológiai dimenziójának szélesebb megvilágítása ál
tal.361
A hagyomány fogalma a keleti teológiában
A keleti kereszténységet gyakran nevezzük hagyományos kereszténység
nek, teológiáját is gyakran illetjük az ősi hagyományokra való hivatkozás
sal. Mit is jelent ez valójában? Hogyan él a keleti teológiai gondolkodás
ban a hagyomány fogalma?
359 Y. CONGAR, Őszi beszélgetések, 273.
360 Azt hiszem ez egy igazi kapcsolódási pont a keleti kereszténység teológiájához.
361 POTTMEYER, op. cit. 78.
A hagyomány meghatározásának hátterében a keleti kereszténység gondolkodása a keresztény üzenet organikus egységét látja, amelyben éppen a valóság képmás (ikon) jellegű magyarázatából indul ki, ahol a látásból fakadó tapasztalat „idézőjelben elsőbbséget élvez” a hallással szemben. (s így akár az Írás szövegszerűsége akár háttérbe is szorul(hat).362
Egy keleti keresztény számára az Isten ismeretének titka elválasztha
tatlan az Egyház látható és láthatatlan valóságának kiapadhatatlan misztériumától, s így az emberi élet és gondolkodás is szinte kötelezően magában hordoz egy belső és mély egyházi(as) valóságot, ami nélkül a hagyomány és a hagyományosságra való hivatkozás sem érthető. Az élet mindig a közösség életéből és hitéből fakad, ahol az Isten Igéje és annak „életre váltott magyarázata”, mint Hagyomány elválaszthatatlan egymástól. Így Írás, Hagyomány, Egyház, Élet valami egészen sajátos szimbiózist alkotnak! A Hagyomány mindig az Írás medre, az Írás maga pedig mindig szerves része a Hagyománynak – írja Basilio Pet
ra.363 „A Hagyomány az üdvözítő élet, az élő üdvösség szele, ami az apostoloktól hozzánk mindazon keresztül jut el, ami maga az Egyház”, ezért a Szentírás értelmezője a hagyományt teremtő egyház. Boulgakov szavaival: „A Hagyomány léte magából az Egyház identitásából és a benne élő Lélek egységéből ered… Úgy tekinthetjük, mint egy élő erő
forrást, mint egy szervezet lelkiismeretét, ahol annak teljes múltja benne van. Ezért a hagyomány folyamatos és kimeríthetetlen. Ugyanakkor a hagyomány nemcsak múlt, jelen is, melyben mindig ott van a
forrást, mint egy szervezet lelkiismeretét, ahol annak teljes múltja benne van. Ezért a hagyomány folyamatos és kimeríthetetlen. Ugyanakkor a hagyomány nemcsak múlt, jelen is, melyben mindig ott van a