1
Ezen a napon is, mint egy hónap óta mindig, kimentem a 3-asba, amikor a postát jelző kürtszó elhangzott. Január tizedike volt. Öt hete éppen, hogy hazulról utoljára kaptam levelet. Ilyen hosszú késést balsejtelmek nélkül lehetetlen volt megérteni. Nem is indokoltam hát semmivel, hanem mindjobban sápadozva s mind gépiesebben egyre csak hozzáadtam az új napot a régiekhez. Olyan végtelenre nyúlt már a napok sora, hogy elvesztettem tájékozódásomat.
Sokszor úgy éreztem, hogy kihulltam az időből, a napok nem az én számomra telnek, nekem semmit, még rosszat sem hozhatnak. Szinte jó volt minden gondolat, minden reménykedés nélkül engedni, hogy az egymás után feltűnő szürke napkísértetek nyom nélkül menjenek át rajtam. Mint gomolygó ködleplek, amelyek után nem marad más, csak kietlen nyirkosság.
A 3-asban most fejezték be a takarítást. A fekete képű tiroli cigány üvegből vízzel kevert fertőtlenítőt öntött a padlóra, s közben vigyorogva loccsantott egyet-egyet Poss felé, aki fején régi, disznósörtés zöld kalapjával fel és alá járt a szobában, és angol szavakat tanult. A kis magyarsvábon kívül csak néhányan tartózkodtak a szobában. A nyitott ablakokon át közömbös arccal tekintett be a felhős ég. Az udvarról facipők rohanó kopogása hallatszott fel.
Kiáltoztak, futkostak az emberek, mintha valami szerencsétlenség történt volna, s a ködben nem látnának semmit.
- Möcht wetten, heute warten Sie net umsonst, Herr Doktor116 - szólt rám barátságosan a középső Stocker fiú, aki térdei közé szorított fa állatszobron faragott.
Mikor kezet nyújtok, tisztességtudóan feláll. A három Stocker testvér közül ő a legcsinosabb, a legmagasabb. Leporolja kék vászonnadrágját, és bajuszát simogatva, gyermekesen tiszta kék szemével oldalról néz fel rám, mintha parancsot várna.
Azt mondja, hogy két hónap óta ők sem kaptak hírt Sankt-Gallenkirchenből. Már el voltak készülve a legrosszabbra. Két sógora van a tiroli fronton Dankl tábornok seregében, miattuk aggódtak. Családjuk nehéz sorban él. Egy férfi sincs a háznál. Ők hárman itt, a két sógor pedig tűzben. Tegnap azután levél érkezett hazulról. Nincs semmi baj, inkább hozzátartozóik vannak kétségbeesve, hogy mi lett velük, miért nem írnak.
- Rossz, nagyon rossz a posta - mondja a tiroli, s én hálásan nézek szemébe, amelyből vigasztaló gyöngédség sugárzik felém.
Kint a lépcsőn facipők csoszogása. A szobafőnökök érkeznek. A mienk is benyit. A legöre-gebb Stockernek arca mosolyban fürdik. Kezében levelet lobogtat, s már előre kiáltja: Nur für Herrn Kuncz!117
Kézbe veszem a levelet s az első gondolatom, hogy a toronyszobába szaladok vele, s ott nyugodtan elolvasom, mi van benne. De ez a gondolat át sem fut még rajtam, s remegő kézzel máris felnyitom a svájci Croix Rouge borítékját. A borítékban bátyám gyászkeretes levele.
Eláll a szívverésem, s körülöttem eláll a világ lélegzete is. Érzem, hogy most szemtől szembe kerültem a rémmel. Sokkal jobb volna eldobni a levelet és futni, futni, messze, ki innen, ki az időből, ki az életből, mielőtt megtudnék valamit... De már nem lehet. A levelet kezemben
tar-116 Fogadnék, hogy ma nem hiába vár, doktor úr.
117 Csak Kuncz úr részére.
tom, s rámeredek az első sorokra: „Szegény Apánkat december hó tizennegyedikén temettük el a város nagy részvéte mellett...”
Egyenesen, öntudatom megkerülésével hatol felém a gyászhír, mint a nyíl. Rettenetes, nyöszörgő sírás szakad fel belőlem. Magam is megdöbbenek hallatára. És felriad körülöttem minden. Egy pillanatig ámulva néznek rám a falak, felaggatott ruhák, kitárt ablakok s a felhős ég. Lakótársaim némán állnak fel. Sápadtan maradoznak körülöttem egy pillanatig, azután facipőjüket kezükbe véve, egymás után surrannak ki a szobából.
Egyedül, elhagyatva állok a szoba közepén, mint villámsújtott ember. Valahol messze fekete felhők gyűltek s gyilkos tüzük elcsapott ide hozzám. Úgy érzem, végtelen, sötét űr tágul körülöttem, és én szánalmasan kicsi pont leszek, amelyet pillanatok múlva felszív a sötétség.
Nem tudom, meddig állhattam így. Egyszer csak a toronyszobában találom magamat, s velem szemben a végzetes levél. Csak most olvasom el végig. Apám temetéséről van szó benne, de semmi sincs halálának körülményeiről. Bizonyára írtak haláláról is, de ezt a levelet nem kap-tam meg. Minden másra gondolkap-tam, csak arra nem, hogy apámat elveszítsem. Elmúlhatatlan gondosságnak, virrasztó gyöngédségnek éreztem sötét sorsom felett. S most el kell hitetnem magammal, hogy nincs többé, hogy már el is temették.
A képzelet nem bír ki ilyen szörnyű feladatot. Hiába látom betegágyon, hiába hallom élettől búcsúzó, utolsó sóhaját, a rettenetes képet nem tudom elvezetni egészen a sírig. Hirtelen, minden előkészület nélkül szakítottak el az élettől, s most így kell elválnom apámtól is. Még ezelőtt egy órával úgy láttam, hogy levélpapírja fölé hajolva ír nekem. Most pedig a föld alatt kell elképzelnem. Nekem kellene eltemetni őt, anélkül, hogy szemében a halál árnyékát láttam volna, anélkül, hogy hideg kezét érinteném, anélkül, hogy a göröngyök hullása, a betemetett sír, a gyászének, az egész sötét, kegyetlen valóság a maga durva érintésével idegeimbe erőszakolná azt, amit a képzelet önmagában sohasem képes elfogadni.
A toronyszobába, ahol kábultan, összetörve ültem, egymás után nyitottak be barátaim. Soltész volt az első. Megfogta kezemet, simogatta, s könnyes, meleg szavakkal vigasztalt. Fájdal-mamhoz nem érhetett el a leggyöngédebb szó se. Különös módon én is kikeltem magamból, barátomhoz társultam, jószándékában, kérlelésében egyesültem vele, s úgy szerettem volna, ha ki tud tépni az ijesztően néma fájdalomból és zokogássá, könnyes panasszá, megindult visszaemlékezéssé eleveníti dermedt lelkemet.
Jöttek mások is, férfiasan egyszerű vigasztalással, néma kézfogással. Nem hatott rám semmi.
Az életnek egyetlen jele volt rajtam, hogy néha dideregtem.
A következő nap délutánján az adminisztrátor nyitott be egy Párizsból érkező hivatalos fényképésszel, aki az internáló táborokról felvételeket készített. Az adminisztrátor szerette volna megörökíteni toronyszobámat, amelyre furcsa baldachinja, kis vaskályhája és a falon, polcokon elhelyezett képek, szobrok miatt nagyon büszke volt.
Élénk beszélgetés közben jöttek. Az adminisztrátor felém fordulva mondott valamit, amit nem is hallottam. Ez a két ember olyan volt előttem, mint két ide tévedt idegen. Vidáman beszél-getve léptek be, s nem is vették észre, hogy szörnyű, kietlen helyre érkeztek, ahol nincs vi-dámság, nincs szó, nincs egyéb, mint fagyott dermedtség. Mikor az adminisztrátor látta, hogy helyemről nem mozdulok, és szavaira nem válaszolok, figyelmesen rám nézett, majd hirtelen hátrahőkölt, és a sapkáját levette. Csak akkor vette észre, hogy hová került.
Különben heteken át egyedül ültem gondolat és foglalkozás nélkül. Néha Zádory, Soltész, Németh értem jöttek, s erőszakkal levittek az udvarra sétálni. Zádory elmondta, hogy az apák halálában a leverő érzés mellett van valami felemelő is. Az ember csak akkor lesz igazán
felelősséget érző férfivé. Szabadabban terjeszkedhetik, nőhet, mint a fiatal fa, amely kikerül az árnyékból, ha óriás szomszédja kidől.
Én nem tudtam ehhez semmit sem szólni. A fájdalom hetek óta sem tisztult bennem. Évek kellettek hozzá, hogy apám halálának gondolatát megszokjam. De még akkor sem tudtam átélni. Bizonyára azért, mert a fogság elzártságában, minden előkészület nélkül ért a csapás.
És talán fokozta ezt, hogy legutolsó találkozásunkkor el sem búcsúztam tőle. Azt hittem, úgyis hamarosan látom Kolozsváron. Pedig párizsi útitervem már akkor is élt bennem. De nem mertem szólni róla. Mindig ellene volt külföldi utazásaimnak. Mintha előre sejtett volna valamit. Mintha nagy, szeretettől sugárzó szíve meg akart volna kímélni a fájdalomtól, hogy ily messzeségben, áldó kezének érintése nélkül veszítsem el.
Január végén mentem a gyászhír érkezése óta először templomba. A kis noirmoutier-i Máriáról már egészen megfeledkeztem. Nem is gondoltam semmire, nem is néztem semerre.
Mintha folyton egy helyben ültem volna, egy tompa érzés sziklájához kötve: ha helyet változtattam, azt is úgy éreztem, hogy nem én megyek, hanem más színteret tolnak elém. A tiroliak között ültem az első padban. A templom lassan világosodni kezdett. Máskor úgy örültem a fény érkezésének. Az élet, a jövő ígérete volt abban, ahogyan a szürke homályból az ablakok színes üvegjei szépségükben megteljesedtek, és egészen kibontakoztak.
Most nem figyeltem erre. Elszánt, élettelen komorsággal meredtem magam elé, mint akire minden eljövendő pillanat csak új csapást mérhet.
Mikor azonban a harangok megszólaltak, egyszerre megremegtem. Szilveszter éjszakája óta nem hallottam harangszót. Akkor a váratlan közelségből felzúgó kongások különös féle-lemmel töltöttek el. Az élet és halál könyörtelen küzdelmére emlékeztettek. Most egészen más érzések mozdultak meg bennem. Magam sem tudtam, mi történt velem, de egészen világosan éreztem, hogy valami felpattant bennem. Mintha a halálos csendben valahonnan messziről finom, alig hallható nesz érkeznék.
Riadtan néztem fel. Az oltár velem szemben gyöngyszínű fényben úszott, és ebből a halvá-nyan remegő fénylepelből jelentőségesen bontakozott ki a kék köntösű, halvány arcú kis Mária, így szemtől szembe, fájdalmasan sugárzó szemének, halvány mosolyú ajkának ily közeli bűvöletében még sohasem láttam. Lehet, hogy ez a szokatlan közelség ébresztette fel bennem a csodálatos érzések szédületét. De nyilvánvalóan éreztem, hogy ezen a szerény kis Mária-alakon keresztül már hónapok óta természetfölötti óvás és féltő gyöngédség érkezett el hozzám. Azért látogatott meg az éjszaka sötétjébe vágott fénylő ösvényen, álmatlan tépelő-déseim között, azért volt mellettem már akkor, amikor nem is sejthettem, hogy mellettem kell lennie, s azért suttogta gyermekkori becéző nevemet olyan hangon, mintha anyám szólna hozzám.
Ezeket a kuszált, alig megrebbenő gondolatokat a kis Máriának tekintete most, ahogy rám nézett, titokzatos igézettel keltette erőre, s töltötte meg fénnyel és világossággal. Mindannak jelentősége, ami most velem történt, már nem is gondolatban, hanem különös fényű láto-másban tárult elém.
Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be.
Ez a harangszó tért most vissza emlékezetem legmélyebb rétegeiből. Ez pattant fel bennem furcsán, olyan zajjal, mintha a pohár megreped. És ettől a zajtól kezdett előttem minden meg-világosodni. Szavakban ki nem fejezhetően, gondolatba nem önthetően, de mégis világosan éreztem, hogy anyám már hónapok óta különös közelségben velem együtt van. Ő jött el hozzám Mária alakjában, ő vette el kezemet az ünnepekre megtöltött pohártól, hogy mámort
ne keressek, mikor apámat temették el. Ő borzongott át rajtam azon a nyugtalanító, sejtelmes Szilveszter-éjszakán, amikor kilépett belőlem a sorsom, s most is ő emlékeztet a végső búcsúra, amikor már csak koszorúkkal borított koporsóját láttam.
A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélek-ablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem.
A koporsó után négy fivérem ment, utánuk nagy tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat. Most érkezik a főtéri templom elé. A templom előtt diákok térdepelnek s köztük ősz hajú főpap, aki áldást osztó kézzel búcsúzik a diákok atyjától.
A körülöttem elhalkuló harangszó mintha abból a messzi templomból szállt volna ide, hogy aztán itt lassan elhaljon...
A ministráns csenget, a noirmoutier-i plébános kilép a sekrestyéből, s én zokogva borulok le a pad térdeplő zsámolyára.
2
Nagy Zsiga készített számomra fekete öltönyt, s ezentúl ez lett az ünnepi ruhám. Ha vasárnap reggelenként megkondultak a noirmoutier-i templom harangjai, felöltöttem gyászruhámat, s úgy készülődtem, mintha temetésre mennék. Apám örökké ravatalon feküdt, és én sohasem mehettem el temetésére. Hozzátartozóimtól levélben nem mertem kérdezősködni arról, milyen betegségben, milyen körülmények között halt meg. Elmúlását nem akartam, nem tudtam bizonyossá tenni. Öt év múlva mondta el bátyám, hogy tüdőgyulladásban halt meg. Hatvan-kilenc éves kora ellenére fiatalos buzgósággal végezte főigazgatói teendőit, a decemberi hidegben 38 fokos lázzal érettségiztetni ment, s emiatt kapott tüdőgyulladást. Egy este hunyta be szemét, anélkül, hogy maga is tudta volna, hogy örökre. Özvegy asszonynővéremnek gyöngéd ápolása távol tartotta tőle a halál gondolatát. Azelőtt való este éjjeliszekrényére pohár vizet tettek. Nagyon tiltakozott ez ellen a túlzott figyelmesség ellen. Nem olyan beteg ő, hogy ilyen gondosságra legyen szükség!... Egész életében egyszerű, szerény, puritán ember volt. A becsület, tisztesség, igazságosság és kötelességteljesítés zsenije.
Január vége felé egyébként egyszerre megszaporodott a postám. A levelek mintha idáig csak azért torlódtak volna fel valahol, hogy bátyám végzetes híradása egyedül érkezzék, most tömegestől omlottak. Laczkó Gézától és feleségétől egyszerre három hosszú levelet kaptam, írt újra az igazgató, a tanári kar. Ismerősök, akikről azt hittem, rég elfelejtettek, felkerestek soraikkal. Senki sem említette apám halálát, csak leveleik melegsége árulta el részvétüket. Ez a különös gyöngédség, amelyben mintha a legkülönbözőbb emberek, akik egymást soha nem is látták, szándékosan egyeztek volna meg, nagyon meghatott.
Több levelet kaptam Spanyolországból Révész Andortól és Orbók Lorándtól is. Mindkettő-jüknek sikerült Franciaországból kiszökniök. Révész Andortól a háború első napjaiban vált el utunk. Ő tartózkodási engedélyével még néhány hetet töltött Párizsban, azután összeköttetései révén Rennes-be került, ahol egy francia nővel ismerkedett meg. Az ismerkedésből szerelem, majd házasság lett. De már csak Spanyolországban, ahová az asszony ügyessége juttatta Révészt. Révésznek első dolga volt, hogy a budapesti Az Est számára interjút kérjen a spanyol királytól. Erről a beszélgetésről a francia parlamentben is szó esett. Malvy belügyminisztert felelősségre vonták, hogy milyen címen eresztett ki az országból egy internáltat, aki a szaba-dulásán csodálkozó spanyol királynak azt mondhatta, hogy „összeköttetései révén szökött ki”...
Orbók szabadulása sokkal regényesebb volt. Először őt is internálták valamelyik dél-franciaországi római cirkusz romjai között, rongyos sátrak alatt, ahol az idő minden viszontagságát hónapokon át védekezés nélkül kellett elviselni. A fáradhatatlan Jeanette
azután, aki a mozgósítástól feldúlt nyaralóhelyükről velünk együtt menekült, kijárta, hogy Orbókot hatósági felügyelet mellett visszaeresszék a kis breton fürdőbe, ahol a háború kitörésének nyarán voltunk. Fél évet húzott át ezen az isten háta mögötti helyen, ahol nappal ki sem mehetett az utcára a falu asszonyainak és öreg embereinek állandó inzultusai miatt.
Jeanette azután engedélyt szerzett számára egyik dél-franciaországi városban való tartóz-kodásra. Itt már közelebb került a spanyol határhoz. Hosszú időbe telt azonban még, amíg jegyese valahonnan útlevelet járt ki, ahol Orbók mint „svájci újságíró” szerepelt. Ezzel az útlevéllel végre menekülhetett Spanyolország felé. Az utolsó francia állomáson azonban lefogták, mert valamelyik útitársának feltűnt idegen kiejtése és a háború ellen való kiroha-nása. Néhány hetet még katonai börtönben ült, ahonnan végre ugyanaz a befolyás mégiscsak szökési lehetőséget teremtett számára Spanyolország felé. Róla is megemlékezett a Matin.
Egyszer csak olvastunk egy „Orbeck nevű »veszedelmes kém« letartóztatásáról, akit még utolsó pillanatban sikerült egy éber francia patriótának elcsípetni...” Orbók Spanyolországban vásári színigazgató lett. Még a háború előtt csinált egyszer Budapesten színházi ínyencek számára kis Marionett-színházat. Most ebből az ötletből vásári népnek való szórakozást s magának sovány kenyeret teremtett. Később azután népszerű katalán drámaíróvá vált, míg Révész a spanyol publicisztika legkimagaslóbb alakjai közé emelkedett.
Németh Andorral, Soltésszal s a többi magyar barátainkkal az árnyékéletre kárhozottak fájdalmas vágyakozásával olvastuk Révész és Orbók leveleit, akik életük minden fordulatáról a foglyok külön nyelvének titkos szavaival értesítettek bennünket. Révész azután küldött spanyol könyveket, és szegény Orbók barátom, aki azóta Spanyolországban meghalt, kiszabadításom érdekében folyamodott a spanyol királyhoz is.
Az ilyen levelek csak fokozták nyugtalanságunkat, növelték türelmetlenségünket, amellyel, ha egyebet nem, legalább azt akartuk elérni, hogy Noirmoutier-ból, Ch. adminisztrátornak lelki szenvedésekkel is súlyosbított börtönéből elkerüljünk.
A németek távozása után állandóan olyan hírek keringtek, hogy előbb-utóbb mi is elkerülünk.
Reménykedtünk, hogy talán tűrhetőbb helyre, emberségesebb bánásmód alá jutunk. Ebben azután alaposan csalatkoztunk.
Egyik január végi napon a szobafőnökök tizenkét névből álló listával jöttek fel a szobákba.
Parancsot közvetítettek, hogy tizenkét társunk másnap hajnalra csomagoljon be, mert másik fogolytáborba szállítják őket.
Elég volt a listára csak pillantást vetnünk, s mindjárt láttuk, hogy a deportálásra kijelölteken az adminisztrátor tölti ki bosszúját. Benne volt mindenki, aki csak az utolsó hónapokban valamilyen ügyben szembehelyezkedett vele.
A lista élén szerepeltek azok, akik a prefektusnak megírták, hogy az adminisztrátor részeg állapotban, minden ok nélkül le akarta lövetni egyik társukat: Popper, Maravics, Neufeld, Schnitta, Weiffert és a pesti bankárfiú. A többiekkel személyi összetűzései voltak a minden-ható adminisztrátornak. Listára került mindenekelőtt Zádory. Részben Jungblut síremlékének felirata miatt, amikor az adminisztrátorral oly hevesen összeszólalkozott, részben Mastichoz írt leveleiért, amelyekben az adminisztrátort állandóan „hájas dög”-nek nevezte, aki a francia nemzet nagyobb dicsőségére patkányokkal, poloskákkal, tetvekkel s a penészes nedvességgel pusztíttatja el azokat az ártatlanokat, akiket a francia műveltség imádata csábított Párizsba.
Zádoryn kívül lakolnia kellett Fenyvesinek is, mert több ízben szemrehányta az adminiszt-rátornak embertelen bánásmódját. A szobafőnökök jelenlétében vagy négyszemközti beszél-getésben felsorakoztatta előtte mindazokat a lelki és testi gyötrő eszközöket, amelyeket amúgy is könyörtelen helyzetünk súlyosbítására ő maga talált ki, s mikor a kis, feldühödött mérnök már kitálalt mindent, rendszerint ezzel a kedvenc szólásmódjával fejezte be: „d’un
point c’est tout!”... Mintha ő csak egy szempontból mondott volna el mindent s még annyi ezer más szempontja lehetett volna!...
Az adminisztrátor könyörtelenül a feketelistára tette, s még melléje helyezte a Weiner testvéreket is, Menardit, a szép tiroli fiút s végül Kopolovitsot, a Hazám egykori pikolóját, aki az adminisztrátor szuronyai előtt kitárta keblét és pesti szólásmódjával szemébe tajtékozta:
„fulladj meg a zsírodban!”...
Este elterjedt a híre, hogy az egyik legkegyetlenebb breton büntető táborba viszik társainkat, ahol a híres tête de fort-ok, a legveszedelmesebb „keményfejűek” vannak elzárva.
Nekünk, magyaroknak szorította össze legjobban szívünket az aggodalom. A tizenkét depor-táltból tíz magyar volt, köztük mindnyájunk vigasztalója, Zádory, hűséges barátunk, Fenyvesi, a kedves, nagylelkű Maravics. De a többiek is hogy megnőttek, hogy megfényesedtek most búcsúzó könnyeink tükrében! A legkedvesebbeknek, a legnélkülözhetetlenebbeknek éreztük éppen őket, akiket most így elszakítanak tőlünk.
Egész este csomagoló barátaink körül álldogáltunk. Hol itt, hol ott találkozunk. Odaadjuk nekik ételtartalékjainkat, eldugott tejkonzervjeinket, cukrunkat. Szegény Weiner, öreg süket órásbarátom, rakosgatja rongyos fuszekliit, kubista képeit, okkultista könyveit s a sok limlom között egyszerre csak kilós lekváros bödönt talál, egy doboz cukrot s egy skatulya szardíniát.
Azt hiszi, álmodik. Rá akarja tukmálni haragos szomszédjára, a mindig veszekedő Sedlarra.
Biztosan az övé mindez a csodálatos dolog. Mikor megmondjuk, hogy neki hoztuk, magához öleli őket. Eszébe jut Loló kutyája. Ha adhatna neki!... Kimegy Loló sírjához búcsúzni, azután az előszobában, a füstös petróleumlámpa alatt foltozott takarójára heveredik le, mert már szalmazsákja nincsen, s ott tölti az éjszakát összekucorodva, beburkolva, mint valami padlón felejtett régi, rongyos pokróc... Mellette áll öccse. Beteges arcán kigyullad zsidó mártírvére.
Szeme csillog, s úgy beszél az eljövendő még nagyobb szenvedésekről, mint végtelen boldogságról...
Zádory szétosztogatja szürke agyagból mintázott szerelmespárjait. El sem bírná vinni
Zádory szétosztogatja szürke agyagból mintázott szerelmespárjait. El sem bírná vinni