1
Az adminisztrátor nem akarta csak úgy szárazon lenyelni, hogy hiába lármázta fel éjszaka idején az egész őrséget, s akkor, amikor ki tudja milyen zendülést készült csírájában elfojtani, nem talált mást, mint egy szerencsétlen döglött kutyát. A faluban mindjárt másnap megtudták kudarcát, s mindenki rajta nevetett. Palvadoz úr, Noirmoutier nagyhasú polgármestere, aki még mindig haragudott, hogy az adminisztrátori állás zsíros tisztségéből kitúrták, olyan kacagásba tört ki, hogy majdnem orvosi beavatkozásra volt szükség görcsének elfojtására.
Hűséges életpárja bejárta a noirmoutier-i vezető polgárok házait s mindenütt kiszínezve, túlozva adta elő az esetet. Az adminisztrátor szégyenében napokig nem járt ki a várból, s azon törte fejét, hogy miképpen álljon rajtunk bosszút, mintha az egésznek mi lettünk volna okozói.
Természetesen, foglyokon bosszút állni nem nehéz dolog, különösen olyan hatalmas úrnak, mint amilyen az adminisztrátor úr volt. Elég csak elsikkasztani a leveleket vagy csomagokat, elég eltiltani ezt vagy azt, s az elzárt életnek súlya azonnal százszorosra fokozódik.
Az adminisztrátor a könnyű bosszúmódozatok között is a legválogatottabbat, a legfájóbbat választotta: este hét órától kezdve elzárta előlünk az udvart, az álmatlanoknak, a gondoktól, ideges kísértésektől gyötrötteknek egyetlen menedékhelyét. Ezentúl az esti leves után minden-kinek fel kellett a szobákba mennie, a bástyaudvarról a nagy udvarra levezető kőlépcső ajtaját becsukatta, s hogy a katonáknak is kijusson a kellemetlenségből, a bástyaudvar körüli falra szuronyos őrt állított, akinek egész éjszaka lesnie kellett, hogy mit csinálnak a foglyok az elzárt várépületben.
Ennek a szigorú intézkedésnek egyéb következményei is lettek. Ezentúl nem lehetett az előszobából nyíló lépcsőfőn vagy a szűk bástyaudvar falai mentén levegőt szívni, beszélgetni vagy sétálni, ha talán egész napi esőzés után éjszaka kiderült az idő, mert a sentinelle91 a magasból mindjárt ránk kiáltott, hogy menjünk vissza a szobákba. De nem lehetett lemenni nevezetes mellékhelyiségünkbe sem, amely a nagy udvar egyik kis mellékudvarában volt megásva. Ezen azután az adminisztrátor úgy segített, hogy a bástyaudvaron a szobák elé keskeny hordókat állíttatott fel, amelyek Guillaume „liberalizmusa” idején még fürdőkádak-ként szerepeltek, s ezek a bástyaudvar kiálló kövein állandóan hintázó, rozsdás pántú hordók szolgáltak arra, hogy kétszáz fogoly nem a legesztétikusabb szükségleteit ott végezze.
Mindössze négy ilyen hordó volt. Rövid használat után máris irtózatos bűzt árasztottak, s olyan piszkosak voltak, hogy ha valaki valóságos egyensúlyozó művészettel fel is tudott kapaszkodni rájuk, nem szállhatott le úgy, hogy emlékül a maga piszkával együtt másokét is el ne vigye.
Szobáink elé, amelyek levegője úgyis dohos, fülledt és kibírhatatlan volt, a bűzös förte-lemnek, a ragálynak és az undorító szennynek ezt a négy állandó gyűjtőedényét állíttatta fel a megdühösödött adminisztrátor, úgyhogy aki a zsúfolt lakóhelyiségek áporodott levegőjétől szédülten támolygott ki a bástyaudvarra, az éjszakai friss levegőt csak ezen a dögletességen keresztül szívhatta.
Az új rend büszke önteltséggel öntötte el a fogolytábor diktátorát. Most esküdjenek össze ezek a boche-ok! Most jöjjenek elő a döglött kutya nevetséges ürügyével! Amikor lyukat
91 Őr.
akartak fúrni a falba, hogy azon át leereszkedjenek az árokba!... Az adminisztrátor már újra kijárt a faluba. Felháborodással beszélt azokról a gyáva civilekről, akik az ő felelősségteljes munkájából gúnyt űznek. Mi lenne Noirmoutier békés lakosságával, ha ő ezeket a folyton lázongó vadállatokat nem tartaná féken? Most is biztos értesülése van, hogy az egyik fogoly összejátszik egy katonával, a katona éjszaka leereszti őt kötélen, s a fogoly valamely hazafias kötelességéről megfeledkező, elvetemedett lányhoz megy szeretkezni. De csak rá kell bízni, elcsípi ő majd a boche-ot is meg azt a romlott nőszemélyt is!
A kantinosné bizalmas közléseiből értesültünk az adminisztrátornak ezekről a kifakadásairól, amelyeket valamelyik kiskocsmában néhány ingyenbort szerető, elaggott noirmoutier-i polgár társaságában hangoztatott. El lehettünk tehát készülve rá, hogy a szigorított rendet nemcsak parancsban adja ki, hanem végrehajtását ellenőrizni is fogja.
Egy éjszaka azután az első ellenőrzés meg is történt.
Hűvös, de derült idő volt. Kétheti esőzés után végre nem hallottuk a vízcseppek állandó, egyhangú permetezését. Ez az éjszakai csendet még jobban fokozta. Az előszobaajtó kitárt szárnyain át bámultunk az éjszakába, amely oly megnyugtatón üres és tágas volt, hogy többé az esőfüggöny nem töltötte be. A megszakadozott felhők közül erőtlen fényű, sápadt hold bújt elő. Szemben, a belső fal vaskorláttal védett párkányán az árnyékba borult őr járt fel és alá, s úgy látszott, hogy nem sokat törődik azzal, ha valamelyikünk a szennyhordókon túl a bástya-udvaron néhány percet időzik. Rubin, aki valamelyik genfi óragyárnak franciaországi képviselője volt a háború előtt, már legalább tíz perce kint sétált a kis udvaron, anélkül, hogy az őr bekergette volna. Ez a sűrű fekete hajú, olajbarna arcú fiatalember sokat szenvedett a gyomrával, s a szobák éjjeli levegőjétől állandóan rosszul lett. Csak úgy bírta kihúzni az éjszakát, hogyha a felét esőben, szélben is kint tölthette a szabad levegőn. Azt mondták róla, hogy pénzt vagy dohányt ad az őrt álló katonáknak, s ezek tűrik, hogy a szigorú rendelet ellenére is kint tartózkodhassak a bástyaudvaron.
Az előszobában a füstös lámpa alatt az elmaradhatatlan idősebb Weiner olvasott. Ma nyug-talan éjszakája lehetett Soltésznak és Neufeldnek is, mert ők is olvasásba merülten álltak a lámpa alatt. Maravics pipázott, és a harcos kedvű Popperrel beszélgetett. Schnitta, a jó meg-jelenésű, magas magyar pincér házi készítésű sakktábla fölé görnyedt, és Birkhannal órákig elnyúló csatát vívott. Birkhannak is mélyen le kellett hajolni, ha az alacsony asztalfélére helyezett táblát el akarta érni. Mindkettőjüknek megfordítva volt fejébe húzva a biciklisapka.
A szőke, ijesztően sovány Birkhan, amíg a sakkfigurát hosszú, csontos ujjával ravaszul kieszelt védekező helyzetbe tolta, fogsága alatt isten tudja már hányadszor, a citerás osztrák pincértársától eltanult dalfoszlányt énekelte: Ma Unscbuld tu i net verkaufen!...92 A gazdag legény csábításait visszautasító árva lánynak ez az érzelmes tiltakozása furcsán hatott a szőke, csontos pincér ajkán, aki a dallal bizonyára csak azt akarta kifejezni, hogy mint sakk-ellenfél nem egykönnyen adja meg magát. De lehet, hogy másfelé is célzott, mert dr. Herz szintén kint tartózkodott az éjjelezők között, és sugárzó, boldog arccal adott francia leckét a cseh fiúnak.
Ilyen békés hangulatban szórakoztunk, amikor egyszerre a bástyafal felől, a magasból bömbölő hang riasztotta fel az éjszaka csendjét:
- Tirez sur lui!
Lőjön rá! Halált parancsoló hang az elnyugodott éjszakában.
Mindnyájan összerázkódtunk, s önkéntelenül is az ajtó felé siettünk. Valaki óvatosságból eloltotta az előszoba kis lámpáját, lehet azért, mert azt gondolta, mi követtünk el a fenn-maradással szentségtörést s a szigorú parancs ellenünk irányult.
92 Nem adom el az ártatlanságomat!
A vészes vezényszó megismétlődött:
- Tirez sur lui!
Az elsötétült előszobából tisztábban kivettük a holdvilágos bástyaudvar képét. A belső fal párkányán, a vaskorlátnak támaszkodva az adminisztrátor állt. Elődomborodó hasának, lefelé szélesülő arcának, egymásba folyó kövér combjainak körvonalát tisztán kivettük. Mikor másodízben üvöltötte el parancsát, egész testében megingott, úgyhogy két kezével a korlátba kellett kapaszkodnia. Mellette állt egy másik árnyék. Szuronya hegyén zöldes csillogással gyúlt ki a holdfény. A szurony akkor is a váll felett maradt, amikor a parancs másodszor elhangzott... Az őr nem engedelmeskedett felettesének.
Ebben a pillanatban a bástyaudvar árnyékából előlépett Rubin, s felkiáltott az adminisztrá-tornak:
- A vadak között vagyunk, adminisztrátor úr? Azért, mert rosszul érzem magamat, s kijövök ide sétálni, mégsem lehet egyszerűen lelövetni.
Csak most értettük meg a helyzetet. Az adminisztrátor ellenőrizni jött az őrt. Képes volt a nagy udvaron felkapaszkodni a várfalra s a nyaktörő úton körbemászni egészen a bástya-kiszögellésig, amely a várépülettel szemben volt, hogy meglepje az őrt és esetleg bennünket.
Szándékosan választotta az első éjszakát, amikor nem esik, mert gondolta, hogy ilyenkor inkább kint leszünk a bástyaudvaron.
Az őrmester hangját és Rubin válaszát természetesen mindenki hallotta a várépületben. Az előszoba egyszerre megtelt a szobákból kiömlő internáltakkal. A 6-os szoba ablaka, amely a bástyaudvar fölött volt, csörömpölve nyílt meg.
Feszült csendben vártunk, mi fog történni. Rubin mozdulatlanul állt az udvaron. Az őrt álló katona még mindig nem nyúlt fegyveréhez. Az adminisztrátor érezte, hogy most már tekintélye megóvása miatt is folytatnia kell a dolgot. Bizonyára észrevette a sötét előszobában kavargó árnyékalakokat is. Ez a sötét embertömeg vele szemben nyugtalansággal töltötte el.
Ki tudja, még mi jöhet onnan, ha egy pillanatra is meghátrál? Erélyes akart tehát továbbra is maradni.
Ha tisztességes szándékai vannak, mért bujkál késő éjszaka a sötétben? Mi? Erre feleljen! -üvöltötte olyan erővel, hogy belefulladt szavaiba.
- Mondtam már, hogy rosszul lettem, és szükségem volt friss levegőre. A rosszullétet nem lehet időhöz kötni!
- Á, maga még tréfálni is merészel? Lássuk csak, hogy hívják, bújjon elő az árnyékból! Látni akarom! - s amíg ezeket mondta, ki akart hajolni a korláton, hogy Rubint szemügyre vegye.
De hirtelen mozdulatában megtántorodott annyira, hogy az őrnek kellett két kézzel megragad-ni, mert különben a vaskorláton át lezuhant volna a bástyaudvar kövezetére.
Most döbbenetes dolog történt. Amíg az adminisztrátor fent a bástyaudvaron egyensúlyát kereste, egy hang a sötét előszobában félelmetes erővel szólalt meg:
- Részeg disznó! Nem szégyelli magát, annyit ivott, hogy a lábán sem tud állni!
Kísérteties csend következett erre. Mi fog most történni? Az adminisztrátor fellármáztatja az egész őrséget? Katonájával belelövet az előszoba árnyékalakjaiba? Vagy Rubinra irányíttatja a fegyvert, aki most egészen előre jött a várépület holdfényben fürdő falához, és szembe-fordult vele?
Egyik eset sem következett be. Pár pillanatnyi feszült csend után, az adminisztrátor kihúzta magát, és a mellére ütött:
- Én vagyok részeg? Én? Én ittam sok bort? Ebből egy szó sem igaz. Hogy mondhatnak ilyesmit? Ch. adminisztrátor tudja kötelességét. Nyugodtak lehetnek, ő sohasem részeg!...
Általános nevetés támadt erre az előszobában. Most már mindnyájan tudtuk, hogy az adminisztrátor valóban részeg.
Lehetett valami kísérteties a láthatatlan tömegnek ebben a harsogó kacagásában, mert az adminisztrátor egyszerre izgatott lett, sapkáját fejéről levette, és verejtékes homlokát zseb-kendőjével törölte meg.
Az előbbi hang megismételte:
- Részeg vagy! Részeg disznó vagy!
Ugyanakkor, valószínűleg mert az első bátran kimondott szó zsilipet nyitott a rég elfojtott keserűségeknek: más szidalmazó és vádló hangok is harsogtak fel a sötét szobában s lassanként egészen különös, hátborzongató kórussá folytak össze, mintha megölt embereknek lelkei támadtak volna fel és hóhérukat vádolnák.
- Salaud! Embusqué! Cochon! Tas de merde! Saligaud! Tu veux nous tuer, sale ivrogne?
Lâche chien!93
A szidalmazás, a számonkérés izgalma mindenkit elfogott. Szavakkal, szitkokkal való lincselés volt ez. Az elkeseredés őrületében úgy érezték ezek a meggyötört foglyok, hogy hóhéruk teste kezükben van. Mindenki rúgni, harapni, fojtogatni akart. A féktelen, durva mondatokban számon kérték minden eddigi kegyetlenségét. Egyik a cellát emlegette, ahová becsukatta, a másik az eltüntetett leveleket, csomagjait követelte, a harmadik a bűzös hordóba kívánta. Egyik panasz a másikba kapcsolódott, egyik szitokból másik nőtt ki. A végén francia, német és magyar szavak borzalmas üvöltésben nőttek és kavarodtak össze, mintha nem is emberek, hanem valamely rémületes, minden méretet felülmúló fantom torkából szakadtak volna ki.
És ehhez az általános, vad ordításhoz egyszerre csak vékony gyermeksíráshoz hasonló hang kezdett társulni, amely fáradhatatlanul csak egy szót ismételt: falarisz! falarisz! falarisz! A könnyen elrekedő, nyöszörgő hangot eleinte a többiek teljesen elnyomták. De később, talán mert annyi elfúló szenvedély volt benne, vagy mert mindenki előtt ismeretlen volt a szó, amelyben ez a tehetetlen, őrjöngő düh megnyilatkozott, a többi szitkok lassanként lemaradtak mellőle, s a sötét szobából meg nem szűnő ismétléssel most már csak egy rikoltás hallatszott:
falarisz! falarisz! falarisz!
Az idősebb Weiner hangja volt ez. Ezt a jámbor félsüket embert önkívületbe sodorta az izgal-mas jelenet, s öklét rázva, rekedten, lihegve furakodott előre a tömegben, hogy szembeszáll-jon a gyűlölt ellenséggel, aki Lolónak, az ő szegény, szeretett kutyájának vesztét okozta.
Szerencsére, társai nem engedték, hogy kirohanjon a szobából. Erre hangja még félelmetesebb lett, most már úgy üvöltött-hörgött, mintha fuldokolna.
Az adminisztrátor, aki könnyedén rázta le magáról a többi gyalázó szót, Weiner hangjától megdöbbent. A dühnek, az elszánásnak természetfölötti erejét érezte benne, azonkívül nyugtalanította az ismeretlen, rejtelmes szó. Ahogy Weiner hangja mind közelebbről s mind borzalmasabb megfeszüléssel sújtott feléje, fokozatosan hátrált, visszahúzódott, mintha tüzes
93 Gazember! Lógós! Disznó! Szarházi! Rohadék! Te akarsz megölni minket, piszok részeges? Gyáva kutya!
vassal közelednének feléje. Végre is nem bírta ki már tovább. Egészen megjuhászodva, szinte könyörgéssel szólt ki a korláton át:
- Hagyja már abba, kérem! Mit akar tőlem? Elismerem, félreértés volt részemről. Hagyja abba!
És amikor minden elhallgatott, az adminisztrátor kijózanult, de tőle sohasem tapasztalt szelídséggel hozzáfűzte még:
- Felejtsük el az egészet! Én csak kötelességemet teljesítettem.
- Piszkos kötelesség! - hallatszott újra az első mély hang, amely az egész szitokhullámzást megindította.
- Lehet, hogy piszkos kötelesség - ismerte be szinte alázatosan az adminisztrátor -, de kötelesség!
Az éjszakai drámai jelenet lezárult. Az adminisztrátor nyaktörő útján visszaindult, az őr tovább folytatta sétáját. Az előszoba lassan kiürült. Valaki újra meggyújtotta a petróleum-lámpát...
A homályos fényben megpillantottam az idősebb Weinert, aki a falhoz támaszkodva állt.
Nagy, zöldeskék szeme kitágultan csillogott, őszülő haja vékony, csontos homlokába csap-zódott, s halvány ajkai még mindig remegtek, mintha a lényéből kitörő harag már csak ott táborozott volna. Furcsa meghatódottsággal néztem ezt a rongyos ruhájú, lesoványodott embert, akinek vékony lábai óriási facipőkben tűntek el. Kellett ennek a rajongó, álmokban élő nyomorék embernek Genfből Franciaországba jönnie, hogy az állítólagos francia forra-dalmat megnézze?... Nemrégiben hírt kapott Genfből, hogy lakbére fejében minden ingóságát, bútorait és műszereit elárverezték. Nem volt már otthona sem! Madame Martin, a kanári-madár, a kis kutyák, mindaz, amivel a haldokló Lolót áltatta, csak tudatos, jámbor hazugság volt!...
- Weiner úr - kérdeztem tőle, amikor fejbólintással üdvözölt -, milyen rejtélyes szót vágott maga az imént az adminisztrátor fejéhez?
Weiner kezéből tölcsért formált füléhez, s már sovány, a hidegtől kékpirosra színesült arca a régi mosolyban fürdött, amikor fejét hozzám hajtotta, hogy megismételjem a kérdést. Klasszi-kus szaktanárságom miatt szégyenkezve tudtam meg, hogy Phalaris régi szicíliai zsarnok volt, aki áldozatait ércbikában égette el, s jajveszékeléseik kellemesebbek voltak fülének, mint a legelragadóbb harmóniák.
Megköszöntem a felvilágosítást, s elbúcsúztam Weinertől, aki könyvekkel telerakott zsebéből régi, bőrkötéses művet húzott elő, és ott a fal mellett állva, megint belemerült a tudományok tiszta világába, ahonnan előbb a fájdalmas élet durva zaja riasztotta fel.
2
Másnap ismét beborult, s elkezdett esni a reménytelen, makacs novemberi eső. Még egypár napig mulattunk az éjszakai jeleneten, s különösen sokat emlegettük a szobákban, a refek-tóriumban vagy a kantinban, ha összejöttünk. Weiner megbélyegző „falarisz”-át. De azután elfelejtettük ezt is. Mindent eltemetett a köd, a felhő, a folyton zuhogó eső.
A várépületbe ilyenkor kezdett beköltözni az a valótlan, álomszerű élet, amelybe a változatlan és gyűlöletes mindennapi élettől menekültünk el. Azokat, akik velünk együtt voltak, kezdtük észre sem venni. Egész környezetünk háttérbe lépett, s az életösztön sajátságos játékával
beleéltük magunkat teljesen abba a mániába, kifestett képzeletvilágba, erőszakosan hajszolt munkába vagy szórakozásba, amelynek egész napunkat áldoztuk.
Délután öt óra felé a szobákban megszűnt a munka. A sötétség előbb gyűlt meg a vastag falak között, mint kint a szabad ég alatt. Lámpára kevés embernek tellett. Mielőtt lementek volna sétálni az udvarra a szoba lakói, előbb végigdűltek a szalmazsákon, és pihentek. Élvezték a csend ritka pillanatait. Varrógép, kalapács, fúró, gyalu, véső, gyakorlatozó hangszer, veszeke-dés zaja elült. Egy-egy álmodozó kéz pengetett halkan a gitáron. A szobában különös neszek támadtak. A nyomorúságos élet valóságával szemben való nappali, konok küzdelem most engedett feszültségéből. A képzelet világa ilyenkor akadály nélkül vette át uralmát. A múlt emlékei járkáltak köztünk, a messzire tűnt otthon bűvös szépséggel csillogott fel. Minthogy tiszta képzeletté lettünk, könnyen társultak hozzánk a több száz éves várépület régi lakói, az olvasott művek alakjai, mert hiszen ők is csupán a képzelet húsából és véréből éltek. Minden előbb lett, amit képzeltünk, mint mi magunk. Olykor elfojtott sírás hallatszott, de az sem fájt, az sem vádolt. Nem mi sírtunk, csak magunkat sirattuk. A csend nőttön nőtt, amint belefelejt-keztünk a szellemvilággal való ölelkezésbe. Ha valaki feltévedt az udvaron zajongó sétálók közül, s megnyitotta az ajtót, azt hitte, hogy senki sincs a szobában, pedig ha különös lélek-sugarakkal bevilágít, színes, tündöklő alakok kavargását, csodálatos élmények változatosságát látta volna. Nagy, ragyogó színpadot, amelyre az élet, minden élet felszorult, míg lent hazug lármával csak üres árnyalakok rótták mindennapi rabsétájukat.
Az esős hónapokban legfőbb gondunk volt, hogy elviselhetetlen elhelyezkedésünkön valamit javítsunk. A szobákban a zsúfoltság, a kiirthatatlan szemét és piszok miatt alig lehetett valami eredményt elérni. Ezért rávetettük magunkat a „toronyszobák”-ra. Nem voltak ezek szobák, inkább kútüregek. A magasba nyúló, körbefutó falakról patakzott a penészes lé. A lőrésszerű kis ablakokon át világosság alig szüremlett. Olyan elhanyagolt állapotban találtuk őket, hogy őreink először meg sem engedték a bennük lakást. A fekvőhelyek zsúfoltsága, a viszonylagos magány keresése azonban lassanként ezekből a penészes lyukakból is alvó és tartózkodási helyet teremtett.
Először Dudás, az aviatikus vette birtokába a 6-osból nyíló egyik toronyszobát. Kemény tölgyfaajtó választotta el ezt a helyiséget a közös szobától úgy, hogy ha az ajtót bezárta az ember, élvezhette a magány gyönyörűségeit. Éppen annyi hely volt benne, hogy a faluban vásárolt széles parasztágy beférhetett. Dudás utazóládáját, amelyről a perigueux-i katonák tréfásan jegyezték meg, hogy koporsóját hozza benne, már bonyolult kötélszerkezettel felhúzta a falra úgy, hogy az felette lebegett, valóban, mint Mohamed koporsója. Kis petró-leumkályhát szerzett be, amely büdös volt, s a fal nedvességét nem bírta felszívni, de nyílása elé vörös hólyagpapír volt feszítve, s azon keresztül barátságos meleg vörös fény szüremlett át a szobába. Mosdótálat is vett a kantin útján, kis polcokon toaletteszközeit sorba rakta, a középen félliteres kölnivízzel, más polcokra teafőzőt, konzervdobozokat állított. Gyönyörűség volt ezt a berendezést nézni. A kultúra első térhódításának lehetett tekinteni a noirmoutier-i várépületben.
Dudás az ágyon ülve fogadta az embert. Egyik, zöld bokavédővel körülcsavart lábát felhúzta az ágyszélre, cigarettával kínált, barna, barátságos szemével kedvesen nézett vendégére.
Mindig kifogástalanul öltözködött, pár csöpp kölnit magára hintett, rövidre nyírt, göndör haját gondosan elválasztva hordta. Szerette a szép dolgokat, a szép mozdulatokat, a szép, halk szavakat. Amennyire tudta, megteremtette maga körül Noirmoutier-ban is az úriság légkörét.
Azt hiszem, több ezer frankkal a zsebében jött a fogságba. Azonkívül nagyon sok holmija volt. Apja Zenta város élén állott hosszú ideig, anyja jómódú szerb családból származott.
Otthon gazdagon ellátták mindennel, amikor Párizsba jött, hogy Blériot-nál a repülést
Otthon gazdagon ellátták mindennel, amikor Párizsba jött, hogy Blériot-nál a repülést