Nagyothalló, rövidlátó öreg bácsi volt az orvosunk. Minden második délelőtt bejött és fogadta azokat, akik elég hiszékenyek voltak, és bíztak az öreg fecsegő falusi orvos megállapításai-ban.
Egyszer én is voltam nála konzultáción. Felvette személyi adataimat, és mikor megmondtam, hogy magyar vagyok, többször ismételte: „Á, magyar, magyar?... Budapest, nemde?”...
Megmondtam, hogy betegségemnek milyen tünetei vannak. Lefektetett a kietlen szobában egyedülálló vaságyra, s elkezdte nyomkodni a hasamat. Miközben ezt a műveletet végezte, folyton ezt mondogatta:
- Tudja? Bent vannak az oroszok. Az oroszok vannak bent!...
Ha nincsenek éles fájdalmaim, igazán kedvem lett volna felnevetni és megjegyezni, hogy nem csoda, ha fáj a hasam, mikor az oroszok vannak benne. Az öregúr megszűnt gyömöszölni, kiegyenesedett, s mint végítéletet, tragikus komolysággal mondta a következőket:
- Ha nem tudná, uram, megmondhatom: Budapest elesett. Az oroszok bevonultak az önök fővárosába.
Ezzel a diagnózissal távoztam.
November utolsó napjaiban volt ez.
Ugyanekkor adta le híres orvosi prognózisát egyik idősebb német fogolytársunknak, aki szívéről panaszkodott.
- Voyons70, maga panaszkodik, ezzel a szívvel elélhet még száz évig.
Az öreg Jungblut, ahogy fogoly társai hívták, a „vén sas”, fejcsóválva botorkált le a kis kőlépcsőn, amely az orvosi „rendelő”-ből vezetett le, s amint az udvarra ért, összeesett.
Fogolytársai körülvették, dörzsölgették. Többé nem tért magához. Megölte a szíve, amellyel még „száz évig élhetett volna”.
Jungblut volt az első halottunk. Hirtelen kiszenvedése érthető izgalmat keltett a fogoly-táborban. Mindenki tudni akarta, ki volt, milyen betegségben szenvedett. Kiderült róla, hogy senki sem ismerte, beszélgetésbe senkivel sem ereszkedett, amíg közöttünk tartózkodott. A
„vén sas” nevet Bismarck adta neki, mert mindig vagy a fal romjain vagy egy-egy korhadó fatörzsön gubbasztott, s fénytelen szemével közömbösen bámult maga elé. Arca mindinkább összeaszott, s így a kiugró, merész hajlású orr egybefolyó, tépett szakálla s lelógó bajusza felett egyre jobban hangsúlyozta hasonlóságát a ragadozó madarak királyával.
Egyébként tudtuk róla, hogy öt évig szolgált a francia idegenlégióban, azelőtt pedig a holland légióban katonáskodott. Érthetetlen volt, hogy ezt az öregedő embert, aki végre is öt éven át Franciaországot szolgálta, csakúgy bezárták, mint a többi boche-t. Lehet, hogy Jungblutnak ez esett rosszul, és ezért adta fejét búsulásnak.
Mindössze egy rend foltozott, piszkos ruhája volt, abból a jellegzetes, nyűhetetlen bársonyféle anyagból, amelyből a francia munkások ruhája készült. A nadrág a párizsi, bő munkásnad-rágok divatja szerint volt szabva, ebből arra lehetett következtetni, hogy a háború kitörése előtt Párizsban dolgozott. Semmiféle igazoló papírt sem találtak nála. Volt egy katonai
70 Ugyan.
bizonyítványa, azt még Perigueux-ben elvették tőle. Minden értéktárgya egy nagy nikkelóra s hatalmas ezüst óralánc, amelynek végén ezüst érem fityegett, egyik lecsiszolt oldalán ezzel a névvel: Emília.
Cókmókját kis, feketére festett faládába tették. Ez a kis katonaláda, amelyben néhány fehérneműdarab, pléhskatulyába gyűjtött gombok, csavarok, három kurta szárú pipa, egy elmosódott szövegű, német nyelvű képeskönyv volt csomagolva, pecsétet kapott, s ott maradt a noirmoutier-i fogolytábor adminisztrációjának valamelyik polcán, mint hivatalos dossziéja egy ember ismeretlen életének.
Más hivatalos eljárás jutott ki az öreg hadviselt Jungblut tetemének. Kivitték a noirmoutier-i kórház halottasházába, tiszta fehérneműt és egyetlen ruháját feladták rá, mellényzsebében otthagyták az órát, gyomra felett szépen kiteregetve az ezüst óraláncot, az Emíliás éremmel.
Volt azonkívül egy teljesen olvashatatlan írású, elsárgult, foszladozó levél a zsebében. Ezt is velehagyták.
Ilyen módon tették a „vén sas”-t egyszerű, gyalulatlan fakoporsóba.
Másnap volt a temetés. A hatóságok úgy rendelkeztek, hogy a szertartást feltűnés nélkül kell elvégezni. Attól tartottak, hogy a lakosság esetleg tüntet ellenünk.
A fekete kolostorból mindössze húszan mentünk ki: a szobafőnökök, a német vöröskeresztes bizottság tagjai, a konyha emberei, akiket a faluban már ismertek, s én, akinek a vén sast el kellett búcsúztatnom.
Elmentünk a kórház halottas házába a koporsóért, amelyet fekete lepelbe takarva négyen a vállukra emeltek. A koporsóvivők között volt Bismarck is, a nagynémet, aki immár Jungblut-nak megbocsátotta, hogy öt éven át szolgált a francia hadseregben. Pirospozsgás, gyermekes arcán könnyek peregtek végig. Örökösen hordott térdnadrágja most is rajta volt.
A gyászmenet a falu legfélreesőbb utcáin át ment a kórháztól a templomig. Négyes sorokban vonultunk, sűrűn körülvéve mindkét oldalon fegyveres katonákkal. Egyetlen gyászi pompánk a lépések komor üteme, amelyet a szűk utcában megnagyítva vernek vissza a házfalak. Vajon ez a különös, zord zaj nem hallatszik-e el oda, ahol ennek az árva halottnak hozzátartozói vannak? Nem hallják-e a lépések néma panaszát, s nem szorul-e össze szívük önkéntelenül?
A katonák sietve betuszkolnak a templomajtón. Az egész úton gyorsított ütemben, szinte lopva kellett jönnünk, mintha csak gaztettet követnénk el.
Amint belépünk a templomba, a kaput döngve becsukják utánunk.
Itt azonban már más világ fogad. A nagy ablakokon beszűrődő ezüstös fény szelíden világítja meg a templom belsejét. A főoltáron kék köpenyes, szelíd mosolyú fa Mária-szobor fohász-kodik az ég felé. Minden oly halk, fényes itt. A kinti ellenséges, megalázó légkör után szinte úgy isszuk ezt a békés, szerető hangulatot, mint a halálosan szomjazó a forrásvizet.
Jungblut koporsóját katafalkra teszik. Ősz hajú pap közeledik, kezében szenteltvíz-tartóval, és meghinti a koporsót. Nem siet, nem kapkod. A szertartás teljes, komor pompáját megadja az idegen, ellenséges halottnak. Az ünnepélyes hangsúlyban, amelyet áldó és búcsúzó szavának ad, úgy érzem, mintha tüntetés volna a gyatra polgári hatóságokkal szemben, amelyek a halottban is csak ellenséget tudnak látni.
A templomon kívül megint közrefognak a katonák, s ugyanazokon az utcákon át sietve lopózkodunk vissza a kórház, majd a temető felé.
A temető zárt kapuja előtt katonák állnak, akik kitárják az ajtószárnyakat, amikor odaérünk, majd gyors mozdulattal csapják be utánunk. Attól félnek talán, hogy a lakosság ide is eljön, s megtámad bennünket?
A temető egyik sarkában feketéllik a megásott gödör, szótlanul sorakozunk a sír körül. Csak mi vagyunk, foglyok és az idegen katonák. Harangszó nem hallatszik, csak különös, figyelő, mindent magába szívó csönd. A késő ősz ellenére az idő kellemes. Az alkonyati ég szelíd, zöldeskék színben játszik. A fákon még itt-ott leveleket látni.
Előlépek a koporsó mellé, amely gyászlepel nélkül, kötéllel átcsavarva nyugszik egy szál deszkán. A sír közelében magas platánfa emelkedik, amelynek majdnem egészen csupasz, nedvességtől fekete ágai élesen válnak ki az ég szövetén. Abban a pillanatban, amikor szólni akarok, a faágon megzörren egy levél, és lassú surranással, mint alélt, fekete kis madár, leereszkedik a sír fölé, majd eltűnik a gödörben, mintha csak utat mutatna.
Ebben a különös, meghatódott pillanatban elfelejtem azt a pár francia szót, amit tanultam. A levélre mutatok, s azt mondom, hogy ez a levél sem halt meg olyan árván, mint Jungblut testvérünk, aki pedig mégiscsak ember volt, és akihez bizonyára éppen úgy tartozik valahol egy ág, egy egész fa, mint ahhoz a levélhez, amely a nyitott sírba hullt, hogy társuljon a halálban elhagyatott embertestvérével...
A kísérő katonák csapata velünk szemben állt fel. Nem sorakoztak vigyázzba, hogy tisztelegjenek a halott előtt, aki az élettel együtt az elválasztó nemzetiségek határát is túllépte.
Vezetőjük azonban, egy hatalmas termetű káplár, megindult arccal hallgatta a búcsúztató szavakat, s amikor azt mondtam, hogy mi foglyok és katonák egyformán árvák vagyunk, mert az a sorsunk, hogy távol haljunk meg azoktól, akik szeretnek - széles, piros arcán egyszerre csak könnyek peregtek le...
Valami kis mozgolódás, a feszült hangulatnak enyhülése következett.
A hatalmas termetű káplár megfordult, s magával vitte a katonákat.
Teljesen magunk maradtunk a sír körül. Ekkor Bismarck letérdepelt, s német nyelven hangosan elmondta a Miatyánkot.
A német ima mellett eresztették le társaink a koporsót, s azután még volt elég időnk, hogy behantoljuk a sírt és halmot emeljünk föléje.
Leszállt már az este, amikor hazaindultunk. Bomlott sorrendben, nyugodtan mehettünk.
Sietésre nem nógatott senki. Valahogy úgy éreztük, hogy az előbb mindnyájan nagy terhet vittünk, s most könnyű, üres kézzel térünk vissza.