tehát a tanári kar elnéző volt iránta. A híres Csokonai-per

tárgyalása

1794

december havának

6., 17 —19.

napjain

történt. A december

17-i „rendkívüli“ ülésen az iskolai törvényszék rendes tagjain

kívül

résztvett két

helybeli lelkész és három

városi tanácstag is, mint a

debreceni

kon- zisztóriumnak erre az alkalomra kiküldött képviselői.

Tizennégy vád

merült fel

Csokonai tógátusi és praeceptori viselkedése ellen:

templomi

mulasztás, az iskolából enge­

dély nélküli kijárás, az osztályteremben és a Nagyerdőn tanítványaival való borozgatás, dalolás, dohányzás, az iskolaszék figyelmeztetésének

semmibevétele,

az egyik

tanárnak szóval és tettel való

kigúnyolása, — ezek a súlyosabb vádak. Az iskolai törvényszék a vádlotton kívül tanúkul kihallgatott öt poéták osztályabeli ifjat, továbbá

négy esküdtdiákot és az eforust (a nemesifjak külön inter-nátusának az ú. n. Institutum Kenesseyanumnak a fel­

ügyelő-diákját), viszont a bírák közül az ítélethozatal előtt

elküldték

Lengyel

József kontraskribát,

mint

érdekelt felet, mert

néhány vádpont őtőle származott. A december

19-én elhangzott ítéletet maga Csokonai is enyhének ismerte

el:

elvesztette köztanítói állását, és bocsánatot

kellett kérnie a megsértett tanártól. — 1795 június 20-ra

megint sokféle kihágás

miatt idézte

meg Csokonait az iskolai törvényszék, melynek ülésén a rektor és a többi tag

mellett még

két

tanár is résztvett.

Minthogy a meg­

idézett Csokonai meg sem

jelent,

az iskolaszék egyhangú határozattal a Kollégiumból való kizárásra ítélte.

Csokonai költői lángelméjének legteljesebb méltány­

lása s későbbi

szomorú

sorsa

iránti

legmélyebb részvétünk sem ingathatja meg azt a meggyőződésünket,

hogy vele

szemben a debreceni Kollégium nem

volt

igazságtalan;

hosszú ideig függőben tartotta a törvény sújtó karját, s csak akkor csapott le vele, mikor már nem tehetett mást.

Nemcsak a nagy költők kivételes egyénisége olyan érték, amely előtt meg kell hajolnunk, hanem az évszázados nagy intézmények törvényszabályozta joga és köteles­ sége is az.

A kollégiumi iskolaszék ítélete a törvénytől kiszabott büntetések legsúlyosabb fajtája volt, hogy azonban „példa nélkül való és Coll, históriájábanem történt“büntetésmód lett volna, ezt csak feldúlt lelkiállapota mondatta Csokonai­

val Emlékezésnek okáért című, megrázó erejű búcsúiratá­ ban, mely ezzel a fékevesztett indulatkitöréssel végződik:

„Élj en a Törvény, .. .éljen a Collegium ! Vesszen ezeknek ellensége. El is vész, Uraim! közületek: de felszűli Eger, vagy Kalotsa, Ámen“. Ezt a coriolanusifenyegetését azon­ ban nem váltotta be, sőt a Kollégiummal nem is szakadt meg az összeköttetése olyan véglegesen, ahogyan a szigorú ítélet elrendelte.

Egyébként éppen az ilyen esetek azok, melyeknek megítélésében a tárgyilagos igazság mérleg-nyelvét a bíró szubjektív jellembeli adottságai legjobban nyugtalanítják.

Géresi Kálmán, Balogh Ferenc és mások nem állhatják meg, hogy a Márton István vagy a Csokonai nagy tehet­

ségére rámutatva, el ne marasztalják a debreceni Kollé­ giumot a kivételekkelnem törődő, ilyesmik iránt érzéketlen igazságszolgáltatás vétkében. Az ő tiszteletreméltó egyéni véleményük nem is fájhat a megbírált Kollégiumnak, hiszen ennek voltak ők is jellegzetes neveltjei, tanárai, s holtig leghűbb barátai. Az egykorú kritikusok közül a Decsy Sámuelektől, Bessenyei Györgyöktől, Kazinczy Ferencektőlszármazó kemény megrovásokat is üdvös követ- kezményűekké tette az az eltéphetetlen lelki közösség, mely az ő alkalmi bosszankodásaik mögött — és gyakran csak a tudatuk küszöbe alatt ■— mindig együtt dobogtatta szívüket az ostorozottakéval. De a jellembeli szubjektív adottság olyan mértékű is lehet, hogy bizonyos

kérdések-ben nemfogadható el illetékes bíróul.Pár évvel aCsokonai~

per lezajlása után írta meg németül észrevételeit „egy magyar a maga hazájáról“, s 1799-ben adta ki (Frey^

müthige Bemerkungen eines Ungarn über sein Vaterland).

Glatz Jakab poprádi születésű evangélikus lelkész és tanár e könyv szerzője, s benne bőven szól Debrecen iskolai és egyházi viszonyairól. Bár A magyar művelődés eszményei c.

nagy munkájában Kornis Gyula több mint hét nagy 8-r.

lapnyi terjedelemben közli Glatz megállapításait a deb­ receni Kollégium szelleméről, tanításmódjáról, tanárairól, diákjairól, mi nem tudunktorzképnél egyebet látni a Glatz rajzában. Ez a németajkú evangélikus teológus, akinek főrésze van abban, hogy Ferenc király 1821-ben protestáns teológiai fakultást állíttatott Bécsben, oda akarván csábítani a külföldi egyetemekre vágyó református lelkész jelölteket is (1801-től néhány éven át csak evangélikus német egye­ temekre adott kimeneteli engedélyt), — jóhiszeműsége ellenére is képtelen volt arra, hogy igazán belelásson abba a számára egészen idegen lelkiségbe, melynek az akkori debreceni református egyház és iskola volt a megteste­

sítője. A faji, vallási, nyelvi, történelmi hajszálcsöveken át leszűrődő és világnézetet meghatározó különböző­

ségről van itt szó, mely nemsokára humoros célzattal is szembe kezdte állítani egymással a „kálomistát“ és a

„lutránust“.

Feltűnő, hogy a debreceni Kollégium hatalmas fő­

gondnoka, Domokos Lajos, aki pl. a Márton István iskolai perében a tanárokkal szemben a diák védelmére kelt, a Csokonai ügyébe nem avatkozott bele. Általában nagy ellenfelének, Sinai Miklósnak bukása óta Domokos kollé­ giumi szerepének építőbb és rokonszenvesebb oldala jut előtérbe. Már 1795-benjavasolta a tanítás magyarnyelvűvé tételét, s 1797-től kezdve, mintegy próbaképen, az egyház­ kerület el is rendelte, hogy a debreceni Kollégiumban minden tantárgy magyarul taníttassák. A haladás híve lévén Domokos, az élő nyelvek tanítását issürgette; a német

nyelv tanításába a Kollégium, a kormány felszólítására, kénytelenségből már 1769-ben (két évvel Domokos Lajos gondnokká választatása

előtt)

belekezdett, de nem rendes tanárral, hanem gyakran változó fiatal nyelvmesterekkel;

Domokoskieszközölte, hogy 1789-ban a francia

nyelv taní ­

tása is megkezdődjék. Ugyanebben az évben sikerült az

a

törekvése, hogy amértaniésa filozófiai tanszék különváljék egymástól; az önálló bölcsészeti tanszék első tanára

In document A DEBRECENI REFORMÁTUS (Pldal 146-149)