I.
az Államlegfőbbtanfelügyeleti igénye. - a debreceni KOLLÉGIUM TANTERVE MEGELŐZI AZ ÁLLAMÉT. - A „METHODUS"
JELENTŐSÉGE, FŐBB ÚJÍTÁSAI. - DOMOKOS LAJOS GONDNOKI SZEREPE; ELLENFELE: SINAI MIKLÓS. - A RATIO EDUCATIONIS
NEM KELL A DEBRECENI KOLLÉGIUMNAK.
királyihatalom,mely a kimerültnemzet felett a szatmári békekötés óta tetszése szerint érvényesült, egyre határozottabban hangoztatta, hogy a legfőbb felügyeleti jog az iskolaügy terén is őt illeti meg. Félévszázadon át
ez
az „állami“ felügyelet gyakorlati szempontból nemjelentett
komolyabb változást, mert útiránya egybeesetta róm. kát.
egyházéval. Évtizedeken keresztül voltakép csak a protestáns iskolákkal szemben volt szüksége a kormánynak erre a jogcímre,hogy vallásfelekezeti törekvéseket leplezzen vele. A protestánsoknak, közelebbről a reformá
tusoknak sanyarú helyzetében tehát tárgyi vonatkozásban egyelőre
nem
történt változás, delelkűkben
bizonyára újabb keserűséget éreztek; nem lehetett rájuk nézve mindegy, hogy az ellenreformációs iskolapolitikai törekvés csak a róm. kát. egyház programmja-e, vagy kifejezetten az államé is. Gróf Barkóczy Ferenc nemcsak mint esztergomi érsek, hanem mint az összes magyarországi iskolák királyi felügyelője is azon dolgozott, hogy a protestáns tanügy minél jobban elsorvadjon; báró Patacsics Ádám nemcsak mint váradi püspök, hanem
mint
bihari főispán is katolikus papi embereket küldött adebreceni Kollégium felülvizsgálására, mely a protestánsok meggyőződése szerint
különben is törvényellenes lépés volt. Fináczy aző
egyébként legteljesebb elismerésre méltó tárgyilagosságú
munkájában úgy látja, hogy a Mária Terézia korabeli magyar református főiskolák diákjainak lelkét csak a val lásos hit tüze hevítette, a nemzeti eszméé nem, csak refor
mátusoknak érezték és vallották magukat dacos elvszilárd sággal, de magyarságukra büszkéknek lenni nem jutott eszükbe... Igaz, hogy a szatmári béke utáni félévszázadot általában a nemzeti öntudat szunnyadása jellemzi,
s
korukat a református diákok sem előzték meg, de az is igaz, hogy már a kuruc háborúkra valógondolás is a vallási és politikai szabadságért való küzdelem emlékét vegyítette össze a debreceni kollégiumi ifjúság lelkében, a későbbi súlyos rendeletek állami pecsétje pedig kíméletlenül bele
sütötte azt a tudatot, hogy vallásos hitéhez való ragasz
kodásáért éppen a legtősgyökeresebb magyarságnak kell szenvednie Magyarországon. Épen ekkortájt (1774) kel lett adebreceni diákoknak levetniök jellegzetes viseletűket, a zöldszínű köpenyt, mert ez a szín az önálló Erdély feje
delmeitjuttatta Ausztria eszébe, akik nemcsakprotestánsok voltak, hanem a magyar nemzeti politika európai jelentő
ségű tényezői is. A debreceni Kollégium egyházi főható
sága annál inkább ragaszkodott a diákok ruhaviseletének magyaros jellegéhez. A tiszántúli egyházkerületi deputáció már 1766-ban, mikor megtudta, hogy a külföldre menetel tilalma miatt Bécsben időző debreceni diákok német ruhá
ban járnak: azonnal felszólította a református egyház bécsi ágensét, hogy figyelmeztesse az ifjakat a német öltözet
letevésére, mert
különben nem kapnakitthon
alkalmazást.A magyarországi iskolákra irányuló állami felügyelet azonban lassanként függetleníteni kezdte magát a római katolikus egyház gyámsága
alól,
s egyre céltudatosabban dolgozni olyan tanítási tervezet kialakításán, amely fele kezeti és nemzetiségi különbség nélkülfelöleli
Magyar ország összes iskoláit, egységbe fogja az iskolai tagozatok, tanulmányi fokozatok mindegyikét. E tanrendszer eszmei és világnézeti gyökérzete nem vallási, hanem politikai talajból és Habsburg-birodalmi érdekből nő ki. Az állam1624-1774.
KOLLÉGIUMI RÉGI DIÁKVISELETEK.
1775.
iskolafelügyelői tevékenységének ezt a világi jellegűvé fejlődését és önállósulását a római katolikus oktatásügy legérdekeltebb, legfontosabb tényezője, a jezsuita-rend nem is nézte jó szemmel, s tartományfőnökük méga század 50-es éveinek első felében is ki akarja vonni a jezsuita iskolákat az állami felügyelet hivatalos közegeinek ellen őrzése alól. Migazzi bíboros még 1770-ben is ki akarja eszközölni a királynőnél az egyházi iskoláknak az állami felügyelettől való mentesítését, de Mária Terézia ezt feleli:
„Die Schule ist und bleibt ein Politikum.“
Természetes, hogy areformátus magyarság a tiltakozó elutasítás álláspontját foglalja el az állami beavatkozás jogkérdésével szemben, hiszen országgyűlési törvények biztosítják a protestánsok vallásszabadságát, s ebben az iskolaügyi autonómia is bennfoglaltatik. De az is kétség telen, hogy az autonómia jogelve maguknak a reformá
tusoknak a szemében is elvesztetteaddigi túlságos egyszerű ségét, s komoly meggondolások kútfejévé kezdett válni.
Míg a református főiskolai oktatás és nevelés úgyszólván csak lelkészképzésre szorítkozott, s míg a vetélytárs csak a római katolicizmus volt, addig nyílegyenesnek látszott a teendők útja: üldözés, fenyegetés, csábítás ellenében minélszilárdabban megmaradnia református-ősökszellemi hagyatéka mellett, s őrködni ennek hamisítatlanságán; a hit és érzület a fontos, nem holmi újabbnál-újabb tudo
mányok és holmi módszerbeli hívságok... De lassan bár, változtak az idők; a lelkipásztorságon kívül hova-tovább más, világi életpályákhoz is szükségessé vált a magasabb tanulmányok elvégzése; mikor pedig a katolikus ellenfélen kívül egy újabb vetélytárs, az állam isjelentkezett a magyar közoktatás és nevelésügy tevékeny szolgálatára: a refor
mátusegyházi ésiskolai vezető egyéneknek és testületeknek rá kellett ébredniök annak a belátására, hogy az ellenfél vagy a vetélytárs tanügyileg hasznos újításaival számolni kell még akkor is, ha talán nem jóhiszeműleg, hanem bajokozó szándékkal sürgeti is azokat. A külföldre menetel
is egyre több akadályba ütközött, — annál életbevágóbb érdekük tehát a reformátusoknak, hogy hazai oktatásügyük színvonalát legjobb tehetségük szerint emelni igyekezzenek.
A debreceni Kollégiumnak is szakítania kellett a tantervnélküliség addigi patriarchális hagyományával.
E nagy igazságra Maróthi György eszmélt rá legelőször.
Hogy a tantervnélküliség hagyománya mennyire nem törődött „kicsinyes“ szabályok megtartásával, azt a deb receni Kollégium néhánylegelsőrendűtanárának példájával világíthatjuk meg. Volt köztük olyan, akit kivételes tehet
sége minden tantervi időhatárnak fittyet hányó gyorsa
sággal röpített végig tanulmányai során: Piskárkosi Szilágyi Sámuel 12 éves korában már a tógátus diákok közé iratkozott be, 15 éves korában pedig már külföldi egyetemekre ment, ö tehát nagyon sietett. Annál kevésbbé mondható el ez Sinai Miklósról; ő meg oly aprólékos részletességgel adta elő a történelmet, hogy ezt a túlságba tévedt, erényből hibává fajult alaposságot még külföldi folyóiratban is szóvá tették, megállapítván Sinairól, hogy
18 évi folytatólagos tárgyalás után is még valahol a középe korban jár. Budai Ézsaiásról feljegyzi Szűcs István, hogy tudományos könyvek írásával lévén elfoglalva, nem egyszer
„hallgatóit egész féléven át csak correpetáltatta, s maga a félév végén csak két héten át tartott előadást, s examene mégis mindig kitűnően sikerült“. íme a debreceni Kollé-' gium három kuriózus kiválósága (mind a három püspökké választatott). De gondoljuk el, milyen hátrányára válhatott vagy válhatott volna a Kollégiumnak, ha valaki rendkívüli tehetség nélkülkerül gyermekifjana főiskola tanári székébe, vagy merül el végeláthatatlan terjengősségbe, vagy hárítja át a maga tanári munkáját egy-egy nagydiák vállára. A tör-*
ténelmi adomaszerint a jezsuita-rend főnöke csak rápillant tott a zsebórájára, s azonnal megmondta, hogy abban a negyedórában az összes jezsuita iskolákennyiedik osztályán ban Cicero melyikbeszédének hányadik fejezetéből kérdezi a tanár a növendékeket. A tantervi túlságos megkötöttség
az egyik véglet, melybe épen a legjobb szándék szokta időnként belesodomi az iskolát. Viszont a magyar refor
mátus iskola, közelebbről a debreceni Kollégium jó két évszázadon át a másikvégletképviselője, mégpedig szintén nem annyira maradi kényelemszeretetből, mint inkább az individualista meggyőződés belső parancsára. Ez a meg
győződés oly erős volt benne, hogy a másik véglettől nem kellett őt félteni, ezért szánhatta el magát Maróthi György nyugodtan reform-javaslatainak a város főbírójával és másokkal való megismertetésére. A városi tanács elvben el is fogadta azokat, de gyakorlati megvalósításuk késett 1770-ig: ekkor jelent meg nyomtatásban a debreceni Kollé gium Methodus című, módszeres utasításokkal is ellátott tantervi munkálata, mely semmiesetre sem jöhetett volna így létre Maróthi egykorikezdeményezése nélkül. A Metho- dusnak, mint már nem egyéni javaslatnak, hanem a ható ságok és szaktényezők hivatalos állásfoglalásának meg
jelenése korszaknyitó fontosságú esemény a debreceni Kollégium életében. A tantervnélküli iskola helyébe olyan iskola lép, amely a maga hivatását nem csupán a vallásos hit ápolásában és az erkölcsi viselkedés ellenőrzésében látja, hanem az ismeretközlést és a jellemképzést saját külön kívánalmai szerint, lélektani és korszerű adottságok alapján megoldandó feladatnak vallja és vállalja. A néhány év múlva (1777) elkövetkező nagyszabású állami tanterv, a Ratio Educationis úgyis rákényszerítette volna — nem hatalmi erőszakkal, hanem erkölcsi súlyával — a debreceni Kollégiumot is a tanítás munkájának elvi tudatosítására és modernebbé tételére; nagy szerencse, hogy a Kollégium megelőzte az állami példaadó lépést, s így megmenekült attól a gyanútól, mintha a Ratio jogérvénye elől csakazért húzódnék el az autonómia védelmi sáncai mögé, mert nem akar a haladás útjára rálépni. Több mint két évszázad alatt csak „törvényeket“ diktált a Kollégium elöljárósága, különös figyelemmel az esetleges vétségekért járó bünte tésekre — 1770-től kezdve a módszer pozitívépítő oldala is
előtérbe jut a törvények korszerű módosulása mellett.
A tantervhez való igazodás bizony szokatlan újdonság volt a debreceni Kollégium számára, a tanterv kérdése tartó- sabban nem is tudott nyugvópontra jutni, az egymás ellen küzdő elvi irányok 1770 és 1850 között több ízben fel
váltják egymást a rövid ideig tartó győzelemben.
Ahogy azelőbbi időszak határát
kettős
barázdaegyüttesen húzta meg: az 1657-i iskolai törvény és a váradi iskola
1660-i
beolvadása, eme határvonalat iskettős, bár
egyfajta mezsgye teszi szélesebbé és felötlőbbé: az1770-i
Methodus és az
1777-i
Ratio, amaz a Kollégiumönkéntes
lépése, emez az állam önkényes, de némely tekintetben megszívlelésre méltókövetelése.Ezt a két furcsán testvéries ellenséges tanügyi életmozzanatot fejlődésük folyamán is valamisorsszerű
párhuzamosság kapcsolja össze:ahogy
a Mária Terézia uralkodásának első és nagyobb felébenmég
oly meghittszövetségestársakat, a római katolikus egyházat