(fantasy)
S
zépséges öböl, különösen amikor kék. Olyankor, mikor az ég is kék felette. Most nem kék, most áthatolhatatlan a szürkeség, vadul tombol a szél, felkorbácsolja a tengert. Az ég is haragos. A hullámok már-már felcsapnak ide a partra, ahol ül egy padon, pedig a kavicsos part, az lenn van, legalább öt méterrel lejjebb.Dühöng a szél, a hullámverések habossá válnak, felcsapnak, majd visszahúzódnak... ezt ismételgetik már vagy fél órája. El rejelezték a vihart, készült rá, itt aző es kabát mellette a padon. Látni akarja, hogy tombol.ő Elejét l a végéig. Látni akarja, mert az lelkében is viharő ő dúl, eszeveszett vihar. Éppen ilyen tajtékos hullámok tombolnak benne, mint amit itt lát maga el tt. ő
A távolban villámok cikáznak, az ég dörgése kíséri, most még halkan, messzir l hallatszik, a tengerő morgolódik... hát kivárja mi lesz ebb l. Ember már aligő lézeng az utcán, mindenki igyekszik hazafelé, vagy éppen a munkahelyére, de természetesen fedél alá, már csak ő van egyedül itt a parton... Az el bb rá is szólt valaki, hogyő
menjen már, ne ücsörögjön itt, igyekezzen fedél alá, nagy vihar lesz. Nem mozdult... esze ágában sincs... látni akarja azt, hogy mi dúl ott benn, benne, hiszen azt nem láthatja, csak érzi... de az most kevés, meg kell látnia, meg kell tapasztalnia, hátha rájön mit csinált rosszul, mit kellene másként, hogyan élje a további életét.
Élet, hallod? Nem tudom mit akarsz t lem?, mitő tegyek, hogy jó legyen?, mit l lehet jobb? Lehet jobbő egyáltalán? Vagy ez csak ilyen vacak?... Azért vagyok itt, hogy lássam, hogy semmire se jó, semmit sem ér? Itt vagyok, hogy máshová vágyjak, lássam, hogy ez itt rossz, és nincs esély? Mondd, miért? Tudni szeretném... tudni akarom...
– Hé, hölgyem, nincs hová mennie? Itt nem maradhat.
Jöjjön be a hotelbe, az aulában ellehet, míg tart a vihar.
No, jöjjön!
– Maradok, van es kabátom! – a látszat kedvéért ő magára is vette nyomban.
– Az nem lesz elég, nem maradhat itt!
Abban a pillanatban ott cikázott a villám, egészen közel, bevilágította a vadul hullámzó tengert, s egyő fekete testet vélt látni, amint küzd a hullámokkal.
Iszonyatos dörgés követte a villámlást és végtelen sötétség.
– Nézze, ember a vízben! – azonnal futni kezdett a lépcs irányába.ő
– Hová megy? Meg rült? Nem mehet le a partra,ő elsodorják a hullámok... álljon meg... álljon meg! – Azonban hiába kiabált, a lány már lefelé tartott a lépcs n.ő – Kapaszkodjon er sen a korlátba, mert elsodorja aő
következ hullám, jövök én is, csak kapaszkodjon! – Mégő miel tt elindult volna, hívta a ment ket, azután a villámokő ő fényénél odatalált maga is a lépcs khöz és megindultő lefelé. A villámok bevilágították a partot, a vizet, olyankor kereste hol a lány, aztán meglátta, amint egy tehetetlen testet vonszol a lépcs k felé. Odafutott hozzá.ő
– Jól van?... Igyekezzünk, a következ hullámő mindannyiunkat elsodor, tudja?
Válasz nem érkezett. Nyögve, zihálva, de elérték a lépcs t. Felfelé még nehezebb volt a testet cipelniük.ő – Figyeljen ide, ha érkezik a hullám, kapaszkodjon er sen a korlátba, ne eressze, majd én tartom aző áldozatot, persze én is kapaszkodom... hallja? – a lány nem szólt, er sen zihált már, de erejét megfeszítve cipelteő a testet, húzta felfelé. A villámlások olykor megvilágították ket, akkor rettegve a vízre pillantottak,ő de a hullámoknak nyoma sem volt. Sima volt a víztükör.
Mire felküzdötték magukat a lépcs kön a fuldoklóval,ő akir l azt sem tudták, van-e még benne élet, vagy márő régen halott, akkorra már a ment k is megérkeztek.ő Futottak hozzájuk, majd átvették a magatehetetlen testet, de volt ember, aki rájuk is figyelt, mert mindketten erejük fogytán kiterültek a parton, a lány már alig lélegzett, a hullám meg iszonyatos er vel csapott fel, és kis híjánő elsodorta.
A ment autóban feleszmélt. Ott ült a férfi mellette, ő – életben van? – ez volt az els szava. ő
– Igen, még nem tért magához, de életben van, és ezt magának köszönheti.
– Meg magának, egyedül nem lettem volna képes...
egyedül nem... Köszönöm.
A kórházban még ellátták a fuldoklót. A lány kapott hálóinget, törölköz t, hogy öltözzön száraz ruhába éső szárítsa meg a holmiját, aztán másnap hazamehet.
Lezuhanyozott, felvette a hálóinget, kiteregette az átázott ruháit, majd oda ült a fiatalember ágyára és nézte.
Vajon ki lehet ? Fiatal, jókép , ki lehet , honnan kerültő ű ő ide, vajon emlékezik-e majd arra, hogy ki is valójában? ő
Neki nagyon ismer snek t nt, de nem tudta honnan,ő ű nem tudta ismeri-e egyáltalán, mégsem tudta a szemét levenni róla. Az orvosok azt mondták, nem találtak nála semmit, reménykednek benne, hogy emlékezni fog arra, ki is valójában. Most kapott egy kis oxigént, és aztő mondták pihennie kell. Itt a másik ágyon megalhat, biztatta a n vérke, a férfi hosszan fog aludni, mondta.ő Nem volt kedve aludni. Számtalan kérdés visszhangzott benne, amire nem tudta a választ, egyedül csak azt tudta, hogy neki ott kellett akkor lennie, ott a parton... ezt érezte, csak azt nem tudja miért.
Megmozdult a férfi az ágyon, ett l kissé összerezzent.ő Egyenletesen lélegzett, majd nyitogatni kezdte a szemét.
csak ült ott és nézte. El bb csak pici résnyire nyílott
Ő ő
meg a szeme, majd hangosan felsóhajtott... Hívjon-e orvost?... Nem tudta mit kell tennie, csak ült ott és le sem tudta venni szemét a fiúról. Majd hirtelen, amikor tágra nyitotta szemeit, azonnal meglátta t, a mellette ül lányt.ő ő Nézte hosszan, szótlanul, majd megszólalt:
– A Mennyben vagyok?
– Nem, kórházban vagy. Életben maradtál.
– Ha nem angyal vagy, akkor ki vagy?
– Azok egyike vagyok, akik megmentették az életed.
– Azt mondod élek? Milyen nap van? Hányadika?
– Augusztus 12., de hamarosan 13. lesz, mindjárt éjfél.
– Hihetetlen, ez tényleg hihetetlen... megtaláltalak, vagy inkább te találtál meg... megtaláltuk egymást, az utolsó pillanatban...
– Mir l beszélsz, megtaláltál, utolsó pillanat?... Mitő akarsz ezzel mondani?
– Tudod, hogy ki vagyok? Ismersz engem?
– Nem. Mintha már láttalak volna valahol, de nem tudom ki vagy.
– Augusztus 12. 2020?... Akkor sikerült... sikerült!
– Mi sikerült? Nem értem.
– Megtaláltuk egymást... rémlik már? Az utolsó el ttiő pillanatban...
– Nem, semmi...
– Találkoztunk, egymásba szerettünk...
– Hol találkoztunk?
– Tényleg nem emlékszel? Pedig te vagy az, te vagy, biztos vagyok benne. Hol találkoztunk? Hát a Mennyben!
Csakhogy ott nincs szerelem, az Úr felajánlotta, hogy visszaküld bennünket a Földre, de harminckét éves koromig meg kell, hogy találjuk egymást, különben meghalunk. Ma, 12-én van a 32-ik születésnapom. Az utolsó pillanat volt, hogy találkozhattunk. Mondd, te hogy kerültél oda, hogyan találtál rám? Ha nem mentesz ki, már halottak lennénk, mindketten.
– Hát ami azt illeti, igen közel voltunk hozzá. Csak arra emlékszem, hogy valami iszonyatos er húzott ki a partra,ő abban az iszonyatos id ben. Nem emlékeztem semmire,ő abból, amit mesélsz, de amikor megláttalak a vízben, er ső késztetést éreztem, hogy kimentselek, pedig azzal is számoltam, hogy esélytelen, nem fogom bírni. Aztán ott volt egy férfi, aki be akart hurcolni a szálloda aulájába, hogy ne maradjak a parton, s végül t hívtam segítségül.ő Nélküle nem ment volna. Nem láttam az arcod, nem ismertelek fel, csak most, mióta itt ülök az ágyadnál, azóta gondolkodom azon, hol láttalak, mert nagyon ismer s vagy, de nem tudtam, nem tudtam semmit... csakő a késztetést éreztem, meg kell találnom valamit, vagy valakit, mert anélkül sivár az életem. Mondd, hogy hívtak téged, akkor?...
– Nátánnak.
– És engem?
– Te Grácia voltál...
– Nátán... Nátán... Grácia... Grácia... – ízlelgette a neveket, – így már rémlik valami. Most Ingrid vagyok és boldogtalan, pedig Grácia boldog volt... Most mi a neved?
– Gordon vagyok. Emlékszel rám? Nátánra?
– Igen, emlékszem... és valami megnevezhetetlen érzés bugyog bennem... Mi ez, talán a szerelem, a boldogság?
Az egyikük a Skandináv országok egyikéb l érkezett aő montenegrói Igalóra, a másikuk az Amerikai Egyesült Államokbeli Nebraskából, az Igalóval szomszédos Herceg Novi nevezet városkában szállt meg.ű
Az élet útjai kifürkészhetetlenek. Sohasem tudhatjuk, hová és miért kell mennünk, hogy hol vár ránk a csoda.
Csodák márpedig vannak.
***