Kőműves Ida
novellák
Szóljanak a fanfárok!
Kőműves Ida
Szóljanak a fanfárok
novellák
impresszum
a borítót tervezte:
K m ves Mórő ű szerkesztette:
K m ves Idaő ű lektor:
K m ves Glóriaő ű 2021.
Tartalom
1. Szóljanak a fanfárok . . . 4
2. Tajtékzó hullámok . . . 27
3. Roni és Reni . . . 34
4. A bosszú ára . . . 62
5. Sárga rózsa . . . 105
6. Szivárványhíd az út végén . . . .126
Szóljanak a fanfárok
E
sküv , koszorúslány, lakodalom?... Már csak ező hiányzott az életéb l. Sohasem szerette a lakodalmakat,ő és álmában sem hitte, hogy még koszorúslány lesz bel le.ő Janka ragaszkodott hozzá, hiszen a legjobb barátn je.ő Hogyan mondhatott volna neki nemet? Még szerencse, hogy Hilda is bevállalta, mégsem egyedül koslat a menyasszony után. Hildának nincs párja. Hilda sohasem akar férjhez menni, ez nála elv, nem enged bel le, ennyiő és punktum. Neki sincs párja... neki csak volt, egyszer, régen... de el sem tudja képzelni, hogy még egyszer férjhez menjen. Tehát k ketten a koszorúslányok, a kétő vénkisasszony.Elgondolkodva lépdelt a menyasszony nyomában.
Janka szép volt, sugárzóan boldog, ahogy az egy menyasszonyhoz illik. Ám neki nem volt miért boldognak lennie. Gépiesen lépegetett, vigyázva, nehogy rálépjen a menyasszony uszályára.
Hol vannak az húszas évei?... Gyászban teltek. Amiő másnak a legszebb éveket jelenti, végig gyászolta...ő Most már belépett a harmincasok sorába és fogalma
sincs, mit kezdjen az életével. Mindaz, amir l azt hitte,ő hogy a fiatalok sajátja, diplomaszerzés, munkakeresés, szerelem, boldogság, gyerekek... neki mindez kimaradt az életéb l, gyászban, sírással, magányban töltötte ezekető ő az éveket, hiszen olyan egyedül van, mint az ujja. Itt megy Hilda mellett, Janka nyomában, aki ragyog, fényárban úszik, boldog... neki meg leginkább sikítani lenne kedve.
Már kijöttek a templomból, a násznép lenn áll a lépcs sor alatt, Janka fent háttal. Éppen készül eldobni aő menyasszonyi csokrát. Belinda elgondolkodva bámészkodott. Ott futkosott az a négy kis angyal el ttük,ő akik a rózsaszirmot szórták kis kosarukból a menyasszony el tt, amikor az oltár elé vonultak. Hófehér kiső angyalkák... gyönyörködött bennük és hallgatta hangjuk csilingelését. Akkor valaki hirtelen eléje ugrott, felugrott a magasba és pont ott landolt el tte, a menyasszonyő csokrával a kezében.
– Ha nem kapom el, éppen a feje tetején landol...
Tessék, a magáé! – mondta egy lágy bariton. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd elt nt aű tömegben, Belinda viszont zavarában, egy éppen ott futkosó kis angyalka kezébe nyomta a csokrot – tessék, legyen a tiéd!
– Igazán nekem adod? Köszönöm! – kiáltott vissza, s elt nt is a tömegben.ű ő
Már megtelt a hatalmas terem a násznéppel. Körben terített asztalok, a zenekar már játszott, amikor Belinda és
Hilda belépett a terembe. Mindketten átöltöztek. Nem akartak abban a buta rózsaszín ruhában maradni, amitű Janka rájuk tukmált. k kényelmesebben szerettekŐ öltözni.
Hilda fekete, b szárú nadrágot húzott, hozzá vidámő zöld mintás blúzt. Belindán könny lenge nyári ruha volt,ű fekete alapon apró színes csokrocskák hevertek szerte, hosszított deréktól ráncolt szoknyával, a fels V-kivágásátő viszont fehér gallér díszítette. Fehér topánkát húzott a lábára és fellélegzett, hogy végre, megszabadult a t sarkú szandáltól. ű
Nem akart sokáig maradni. Úgy tervezte, hogy vacsora után lelép. Minden zavarja itt, a vidám emberek, a zene, a jókedv, a mulatás. Nem neki való ez, alig várja, hogy bebújhasson a saját kis vackába... ott aztán merenghet az élet értelmén... ha van olyan egyáltalán.
Janka lépett mellé, egészen váratlanul, belé karolt, s már húzta is magával mondván, szeretne bemutatni neki valakit. Belinda kelletlenül lépkedett mellette, s bosszankodott azon, ugyan mit eszelt ki már megint Janka.
Egyenesen Balázs, illetve a v legény felé tartottak, akitő egy egész csapat vidám ember vett körül, éppen hangosan hahotáztak valamin.
– Szeretnék neked valakit bemutatni – fordult Janka Belinda felé – mivel te vagy az els koszorúslányom,ő neked mellettem a helyed az asztalnál, méghozzá ezzel a fiatalemberrel együtt. Mutatkozzatok be egymásnak, ti ketten, mellettem foglaltok helyet.
Belinda egészen összezavarodott, kezet nyújtott a vele szemben álló fiatalembernek – Szabó Ábel – hallotta, és a hang ismer sen csengett. Felemelte a tekintetét, s mégő jobban zavarba jött, hiszen ugyanaz a fiatalember állt vele szemben, aki elkapta a csokrot és kezébe nyomta ott a templom el tt, – Bihari Belinda – suttogta, majd arraő gondolt, hogy úgy, de úgy bokán rúgná most Jankát, ha tehetné.
Már tálalták a vacsorát. Belinda ott ült Szabó Ábellel a menyasszony oldalán, és még mindig nem adta fel a bokán-rúgást. Vacsoráztak némán. Belinda olykor Ábel felé pislantott titokban, s megállapította, hogy igen jókép srác. Sötét göndör fürtjei rövidre voltak nyírva, ígyű még hozzáadtak amúgy is hosszúkás arcához. No meg a kis körszakáll. Meg kell hagyni jól áll neki. Elképeszt enő jókép srác. Mintha emlékeztetné valakire... deű kire?...ugyan kire, te bolond lány? – korholta meg önmagát, s azonnal el is kapta a tekintetét, mert Ábel éppen feléje fordult.
– Mit szól hozzá, megkoronázzuk a vacsorát egy pertuval? Hátha oldódik a hangulat...
– Benne vagyok – szólt egykedv en. ű – Mit tölthetek, bort, sört...
– Mi lenne a következ , talán pálinka? – vágott közbe ő élesen Belinda – nem iszom alkoholt, vizet kérek,
ásványvizet.
– Vizet nem mertem javasolni, mert azt szokták mondani, azzal nem lehet pertut inni.
– Nos, majd én bebizonyítom magának, hogy lehet...
– Helyes, magam is vízpárti vagyok, – töltött a poharakba, majd egyiket a lány elé tolta.
– Szervusz! – szólt Belinda els ként.ő
– Szervusz! – s már hallotta is a lány önigazolását – Nos, ugye, hogy lehet?
– Elismerem, ezentúl csakis vízzel fogok koccintani, – mondta Ábel széles mosollyal – felkérhetlek egy táncra?
– Bevallom szintén, erre nem számítottam. Ezer éveő nem táncoltam, meg amúgy is, le akartam lépni vacsora után – mondta egészen szintén Belinda. ő
– Megvallom szintén, én is, de itt van mellettem egyő ezer éves roppant csinos és kedves hölgy, aki ráadásul, nem is látszik annyinak, gondoltam egy suta táncot megengedhetünk magunknak.
Ezen már Belinda is elmosolyodott, – ám legyen, menjünk... de ha nem tudnád, figyelmeztetlek, hogy nekem két bal lábam van.
– Akkor már nem vagyok egyedül. Szabad? – nyújtotta a karját. Belinda belekarolt, úgy mentek ki a táncparkettre.
Ábel átfogta a derekát, oly könnyeden, hogy alig vette észre. Kínálta a másik kezét, mondván – lássuk, mit tudunk kihozni négy bal lábból.
Belinda óvatosan bele tette kezét a fiú felkínált tenyerébe, lassú tánc volt, tangó. Elindultak, csakő lépkedett a fiú után, szinte észrevétlen, mert nem is ügyelt a lépésekre, inkább a keze foglalkoztatta, mert olyan jó volt a fiú tenyerében megpihennie, valami olyasmit érzett, amit még soha... igen, ez az a tenyér, ami
nyugalmat áraszt, ez az a kéz, ami vezetheti t, s talánő követné a világ végére is, vagy még azon is túl.
Nem volt kérdés, amikor a zene véget ért, elengedték egymást, de várták a következ számot, majd újra összeő fogództak és élvezték a táncot. Úgy érezték, mintha el reő megbeszélt koreográfia szerint táncolnának, szinte el sem vétették a lépést, Ábel, olykor megpörgette Belindát, és bár ezt még sohasem csinálta, emlékezete szerint, mostő úgy pörgött, mint egy profi táncos, s közben észre sem vették mi történik körülöttük, csak egymást nézték, a tekintetek el sem tudtak válni egymástól.
Ábel sötét szeme csak úgy világított, ragyogott ahogy a lány szemébe nézett, mert olyan gyönyör nek látta,ű amilyet még soha, s úgy érezte, kétség sem fér hozzá, hogy megtalálta a másik felét.
Amikor szünetet tartott a zenekar, Belinda azt javasolta, menjenek ki a balkonra friss leveg t szívni.ő – Attól tartok, oda cigizni járnak ki az emberek – szólt Ábel, – de kukkantsunk ki! Megfogta a lány kezét, akinek a tenyere lágyan a tenyerébe simult, s örömmel látták, hogy alig vannak kinn, találtak maguknak helyet távol a cigarettafüstöt élvez kt l. Ott aztán a korlátraő ő támaszkodva nézték a csillagos nyári eget.
– Nézd, ott a tejút! – szólalt meg Ábel, majd átkarolta a lány vállát, s úgy gyönyörködtek benne. – Most olyan érzés kerített hatalmába, mintha ott sétálnánk rajta.
– Talán úgy is van... – suttogta Belinda – engem már a tánc is elb völt, most meg a csillagok... mondd, te talánű koreográfus vagy, s egy el re megtervezett koreográfiaő
szerint vezettél? Nagyon élveztem, táncot még nem élveztem ennyire.
– Megvallom, én sem. Veled olyan más, olyan könny ,ű minden olyan szép... tudod, hogy te is szép vagy, Linda?
Álltak egymással szemben, nézték egymást, Ábel szeme úgy ragyogott, már szinte vakított, Belinda le is hunyta a szemét egy pillanatra, s a fiú forró csókját érezte, el bb a bal szemén, aztán a jobbon. Azt hitteő menten elájul, hát sarkon fordult és berohant a terembe.
Végig táncolták az egész éjszakát. Belinda úgy érezte, hogy még soha nem volt ennyire boldog, már a bokán- rúgásról is megfeledkezett, s arra gondolt, hogy imába foglalja Janka nevét, amiért bemutatta neki ezt a csodálatos fiatalembert.
Azt is megtudta Ábelr l, hogy orvos.ő Gyermekorvosként dolgozik már évek óta. Harminckét éves, viszont harmincegy. Amikor Ábel megkérdezte,ő hogy hol, és mit dolgozik azt válaszolta:ő
– Kiadom a gyógyszereket, amit te felírsz.
– Csak nem gyógyszerész vagy? – az igenl válasző elragadtatta, már biztos volt benne, hogy kettejüket egymásnak teremtette az ég.
Hajnalban, amikor már az utolsó vendégek is szedel zködtek, akkor szánták el magukat az indulásra.ő Ábel hazavitte Belindát, mivel kocsival volt. A kapubanő még megbeszélték, miután kialusszák magukat, elmennek egy nagy sétára.
– Aludd ki magad, délután hívlak és megbeszéljük hol találkozzunk és hová menjünk. Benne vagy?
– Benne vagyok! – bólogatott a lány és repült, repült a boldogságtól.
*
A
vasárnap délutáni hosszú séta után Belinda elmerengett ezen a véletlen és váratlan találkozáson, ami oly hihetetlennek t nt, hogy azt hitte, ezt csakis valamiű fels bb hatalom intézhette számára. Hosszan sétáltak aő Barbakán-kertben, parkokban, és rengeteget beszélgettek.Jót mosolygott magában, amikor Ábel váratlanul azt a kérdést tette fel:
– Hogy lehetséges az, hogy te még nem keltél el, amikor olyan gyönyör vagy, meg okos, kedves,ű szeretetreméltó...
Megálljt parancsolt, a felsorolásnak, és elmondott neki szintén mindent. Azt, hogy els éves volt az egyetemen,
ő ő
amikor egy végz s fiú megkérte a kezét és hozzáment.ő ő Alig volt húsz éves, éretlen tacskó, legalábbis mai szemmel. Jácint, a férje, akkor már dolgozott, orvoslátogatóként, és jól keresett. A szülei vettek neki egy kétszobás lakást is, s így folytathatta a tanulást. ő
Csupán két év telt el, amikor a férje autóbalesetben meghalt, tehát megözvegyült, huszonkét évesen. A férje szülei rendesek voltak vele, hagyták, hogy örökölje megő a lakást, pszichikailag viszont így is nagyon kikészült, és nagyon sokára tért csak magához. Ehhez az is hozzáadott, hogy két évvel kés bb meghalt az édesapja,ő
váratlanul, szívroham vitte el. Akkor már munkát kellett keresnie. Lakása volt ugyan, de fizetnie kellett a rezsit, és meg is kellett élnie valamib l. Az édesanyjától nemő várhatott támaszt, hiszen maga is gondban volt. ő Munkát keresett, kórházban dolgozott n vérként, s aő tanulmányait is szüneteltetnie kellett. Huszonnyolc volt, amikor az édesanyja is meghalt. Végig gyászolta a húszas éveit. Magába zárkózott, nem érdekelte semmi, szinte az önsajnálat csapdájába esett.
Miután az édesanyja is meghalt, megörökölte a házat a birtokkal együtt. Sokáig nem tudta eldönteni, mit is kezdjen vele, végül úgy döntött, eladja, vesz magának lakást s az új lakásba költözik, hogy új életet kezdhessen.
Amit megörökölt a férjét l, azt viszont bérbe adta.ő Maradt még annyi pénze, hogy felmondott a munkahelyén, és befejezte az egyetemet.
Csak ez után kezdett kissé újjáéledni, s t, miutánő kezében volt a diploma, akkor kapta ezt az állást a gyógyszertárban, és kezdte azt érezni, hogy újra él.
Miután végére ért élete történetének, Ábel magához ölelte, hagyta t, hogy a vállán kisírja magát. Aztő követ en, még az eddiginél is gyengédebb, megért bbő ő volt vele, s nagyon hálás volt neki ezért. ő
Most már két napja nem látták egymást. Vagy Ábel rendelt egész nap, a kollégája helyett is, hol meg magaő volt egész nap a gyógyszertárban. Most hatkor zárnak, nagyon elfáradt, és ez a néni, akit éppen kiszolgál, egy egész szatyornyi gyógyszert összevásárolt már, és még mindig nincs vége.
Mindig eszébe jut valami, ami a fájós lábaira jó szokott lenni, vagy éppen valami étvágygerjeszt t kér, mert nincső étvágya, aztán altatót, hogy aludni tudjon, s nem látta még hol a vége, pedig a hat óra vészesen közeledett.
Amikor végre elköszönt a néni, látta, hogy még várakozik valaki mögötte, majd eléje csúsztatott egy vényt. Kézbe vette és olvasni kezdte: Egy forró csókot kérek! Els re megdöbbent, aztán a bélyegz re futott aő ő tekintete: Dr. Szabó Ábel. Felpillantott, amint meglátta a fiút, sikoltott egyet és befutott hátra a raktárba, majd ott, háttal az ajtónak támaszkodva, hagyta a sikolyt kiteljesedni.
Gyorsan kapkodta össze a holmiját, a vényt a táskájába süllyesztette, a köpenyt, amint levetette, a sarokba röpítette, s már futott is vissza, s rászólt az ott álldogáló Ábelre, – menjünk, mire vársz? – majd odaszólt szájtátva bámuló kollégan jének:ő
– Ugye megoldod a zárást egyedül? Légyszi... – s miel tt az megszólalhatott volna, már kívül kerültek aző ajtón Ábellel.
– És mi lesz az én gyógyszeremmel? – kérdezte a fiú, miközben megfogta a lány kezét.
– Itt olyan tömeg van a járdán, menjünk át az út másik oldalára, majd ott a rengetegben megkapod.
– Még csúfolódsz is? – év dött Ábel. Belinda azonnalő nem értette, de hamar kapcsolt.
– Ábel a rengetegben? Arra gondolsz? – nevettek – Ha tudnád mennyire utáltam, amikor kötelez olvasmányő volt?
– Én is! Leginkább azért, mert a többiek csúfoltak, és engem tettek felel ssé, hogy miattam lett kötelező ő olvasmány.
– Már sokszor gondoltam rá, mióta feln ttem, hogy elő kellene olvasnom újra, talán nem is olyan rossz, mint amilyennek akkor hittem, de valahogy még nem szántam el magam...
Már ott sétáltak az óriásfák alatt, amikor Ábel újra megszólalt.
– Még mindig nem kaptam meg a gyógyszeremet...
pedig ígérem, százszorosan visszaadom.
– Jó, majd számolom – mondta ravaszul Belinda, és futni kezdett a pályák felé, ahol kosarazni, teniszezni lehetett, de nem volt ott éppen senki. A két pályát egy platánsor választotta el egymástól, óriás platánok, hatalmas lombkoronával. Az egyik alatt megállt, ott érte be Ábel. Belinda átfogta a nyakát és egy forró csókot lehelt a fiú ajkára.
Egy ideig nézték egymást, azután Ábel átölelte a lányt és megcsókolta egyszer, majd még egyszer, majd újra és újra és közben Belinda már az eszét is elveszítette, így a csókok számát sem tudta követni.
Szép volt az alkony, azon a napon. Felmentek egy dombra, s onnan gyönyörködtek benne. Azután leültek a padra egy dús lombú hársfa alatt. Hosszasan beszélgettek.
– Te is megkérdezted, hát én is megteszem. Hogy lehet az, egy ilyen jókép , csupa-szív srác, aki ráadásulű még orvos is, még nem kelt el? A mai lányok szétszedik másodpercek alatt az ilyen fiúkat.
– Tényleg? Te ezt honnan tudod? Nem vettem észre, hogy szét akartál volna szedni – mondta mosolyogva Ábel.
– Én már nem vagyok mai lány... egyébként sosem tartoztam az ilyenek közé.
– Na látod! Én sem tartoztam azok a fiúk közé, akiket szét lehet szedni, – mosolygott – id m sem volt aő lányokra, nekem kötelességeim voltak, meg egyébként is, tanulni akartam.
– Mindig ilyen magabiztos voltál?
– Hogy is mondjam? Nem voltam magabiztos, de engem anyám egyedül nevelt fel, megvoltak a feladataim a tanulás mellett, amit minden nap el kellett végeznem.
Nem annyira magabiztos, inkább felel sségtudatoső voltam. Tudtam, hogy segítenem kell anyámnak, hogy tanulhassak, másként nem lett volna rá esélyem sem.
– És mikor tudatosult benned az, hogy orvos akarsz lenni?
– Az, szinte a véletlenen múlott. Apámat olyan öt-hat évesen ismertem meg. Azután minden évben meglátogatott bennünket, ugyanis, akkor derült ki számára, hogy vagyok. id közben családot alapított,Ő ő hozzánk évente ellátogatott, olyankor kaptam t leő mindig valami ajándékot, anyámnak pénzt adott, velem viszont játszott és mesét mesélt. Gyönyör meséketű tudott mesélni. Megszerettem az apámat, vártam mindig nagyon, és minden évben volt egy boldog napom, mert akkor nekem is volt apám.
– Olyan tizenegy-két éves voltam, amikor megkérdezte t lem, hogy mi szeretnék lenni, s én aztő
találtam mondani, hogy orvos. Akkor az apám nagyon örült, és azt mondta, nagyon büszke lesz rám, ha orvos leszek, s attól kezdve senki sem tudott eltántorítani attól, hogy orvos legyek, azt szerettem volna, ha az apám büszke lenne rám.
– Hát akkor minden bizonnyal büszke is volt rád, hát hiszen orvos lettél.
– Nem egészen így történt. Tizennégy voltam, amikor utoljára láttam t, nem jött többé. Nem tudtam, hogy miő az oka, de eltökéltem, hogy ha ledoktorálok, megkeresem az apámat, hogy büszke legyen rám...
– És, nem úgy történt?
– Megkerestem, de a temet ben találtam rá. Két évvelő korábban hunyt el.
– Ez igazán szomorú történet. De miért nem házasodtak össze édesanyáddal?
– Csak az anyám verzióját ismerem. Szabadkán élt akkor. Fodrászn volt, s a fodrászüzlet mellett volt egyő férfifodrászat is, az apám ott dolgozott. Egyre rosszabbul ment az üzlet, amikor apám úgy döntött, hogy visszamegy a szül városába, Kanizsára, és majd ott nyitő üzletet. Hát elment, és nem hallott anyám róla egészen öt éves koromig, akkor látogatta meg újra anyámat, rólam addig nem is tudott, de nagyon boldog volt, hogy van egy fia is, de akkor neki már családja volt, megn sült éső volt neki egy lánya. Üzletet nem nyitott, mert a feleségének az apja súlyosan megbetegedett, nem bírta már el a birtokot, s neki adta át. Tehát m velte a földet,ű és nem fodrászként dolgozott azontúl.
Belindának egyre jobban elkerekedett a szeme, szinte félve mondta ki a kérdést – Ábel, hogy hívták az édesapádat?
– Szabó Gáspárnak, de ugyan mit mondhat neked ez a név?
Belinda felsikoltott, szemlátomást egyre idegesebb lett, szólni sem tudott. Ábel ijedten kérdezett rá, mi van vele, miért néz olyan rémülten?
– Miért?... Nem is tudom, de azt hiszem, hogy éppen ebben a pillanatban született egy bátyám – mondta, a végét már szinte zokogva.
– Micsoda?... Mir l beszélsz, Linda? No, édesem...ő megmagyaráznád?...
– Az én apám Szabó Gáspár, Kanizsán születtem, neki volt Szabadkán egy borbélyüzlete... borbély volt, érted?...
borbély volt, Szabó Gáspár, és én az lánya vagyok...ő érted?... Testvérek vagyunk, testvérek... – majd zokogásba fúlt a hangja.
– Neeem, neeem, ez lehetetlen... Nyugodj meg kérlek, nyugodj meg... több Szabó Gáspár is szaladgál ezen a világon... nem, az nem lehet... Különben is, te Bihari vagy nem?
– Igen, a férjem után... a lánykori nevem Szabó Belinda... Szabó... érted?
– Te jó ég! Igen... mondta, hogy van egy lánya, Melinda... talán ténylegesen Belindát mondott, csak én elértettem. Mondd, van fotód róla, felismerem, ha az...ő hallod, nyugodj meg, kérlek.
Kocsival mentek Belinda lakására, azonnal. El keresteő a fotókat a szüleir l. Az esküv i fotójuk közül mutatottő ő
meg egyet els ként. maga is döbbenten nézte apjaő Ő szép, fiatal arcát, sötét hullámos haját... Nem, nem göndör, mint Ábelé, csak hullámos... – Neee, neee... voltŐ az, , akire emlékeztettél, amikor el ször láttalak... Nemő ő tudtam, nem tudtam kire emlékeztetsz.
– Szerinted hasonlítok rá?... mutass még fotót... ez te vagy itt a karjában? – s miután a lány bólintott, Ábel újra megszólalt, – tényleg, tényleg az apám! Te jóóó ég!ő Nem, ez nem lehet... Te Kanizsán születtél, te is odavalósi vagy, jugoszláv? – Belinda csak bólogatott, megszólalni már képtelen volt – iskolába is ott jártál?
– Általánosba igen, középiskolába már Szabadkán...
– Milyen középsuliba?
– Egészségügyi szakközépbe, – mondta Belinda a könnyeit l fuldokolva.ő
– Csak egy évvel vagyok id sebb nálad, én is odaő jártam, találkoznunk kellett volna... nem, nem hiszem el, ez valami kegyetlen, gyilkos játéka a sorsnak... nem tehet ilyet velünk!... – mondta, már is zokogva. Aztán együttő sírtak, összeölelkezve.
*
A
mikor túljutottak az els döbbeneten, eldöntötték,ő nem adják fel ilyen könnyen. Azonnal felhívta Ábel, egyik évfolyamtársát, akir l tudta, hogy a DNS-laborbanő dolgozik. Tanácsot kért t le, mit tehetnének. ő– Feltétlenül gyertek el mintavételre, holnap reggel, soron kívül veszlek titeket, keressetek ha megérkeztek, mert a mintavételen nem vagyok ott, majd mindent megbeszélünk.
Másnap, kora reggel megjelentek mintavételre. Ábel kollégája, Csaba, saját kezébe vette az ügyet.
Megkérdezte, hogy mi a gyanú, féltestvérek, vagy édestestvérek lennének. Ebben az esetben a féltestvérség gyanúja állt fenn. Megtörtént a mintavétel.
– Olyan három hét múlva lesz eredmény – jelentette ki Csaba. Ábel kétségbeesett, azt hitte, csupán néhány nap.
Csaba nyugtatta, – már egy hét múlva is tudok részeredményeket mondani, de száz-százalékosat csak három hét múlva. Hívjatok fel egy hét múlva, akkorra már sok mindent látni fogok, jó?
Nehezen múltak a napok. Nem találkoztak már három napja, csak telefonon beszélgettek, de Ábel most már sürgette a találkozást. Sétára mentek a természetbe.
Hosszan sétáltak, beszélgettek, persze, a beszélgetés tárgya nem tudott eltérni attól, ami a leginkább foglalkoztatta ket azokban a napokban. ő
Belinda haragudott az apjára, nem értette, hogy tehette meg vele, hogy hazudott neki, meg az édesanyjának is, egy életen át. mindig azt hitte róla,Ő hogy nincs nála egyenesebb, szintébb ember, és lám,ő micsoda titkokat rejtegetett el ttük, és magával vitte aő sírba, nem gondolva arra, hogy a lánya milyen bajba kerülhet emiatt... s t, a fia is...ő
– Anya sem tudhatott róla, rólad... mert ha tudott volna, legalábbis apa halála után elmondta volna...
biztosan elmondta volna nekem, de apa t is becsapta,ő nem mondta el, hogy neki van egy fia, holott évente meg is látogatta, és még pénzzel is segítette, pedig igen szerény körülmények között éltünk, mi is.
Háborgott a lelkük... dúlt bennük a düh, az indulat, harag apjuk iránt, s már-már gy löletbe csapott át. Pedigű Belinda is nagyon szerette az apját... de elárulta t,ő megbocsáthatatlan b nt követett el ellene, ami ezúttalű teljesen kizökkentette önmagából, olyan mélységes fájdalmat érzett, hogy hitte, sohasem tud apjának megbocsátani, soha, soha!
Azután az a nagy kérdés merült fel bennük, hogy ha már mindketten Jugoszláviában születtek, mégis hogyan lehetséges, hogy itt vannak Magyarországon, mindketten ugyanabban a városban, hogyan lehetséges, hogy itt találkoztak végül.
Az egyértelm volt, hogy Belinda ebben a városbanű járt egyetemre.
– Itt él egy nagynénim, s befogadott, nála lakhattam,ő így albérletet nem kellett fizetni, meg amúgy is, ilyen szak Szabadkán nem volt, legalábbis magyar tannyelv nem.ű Hát ide jöttem, a többit már tudod, miután mindenkit elveszítettem, úgy döntöttem, itt maradok. Te, hogy kerültél ide?
– Miután elvégeztem a középiskolát, anyám férjhez ment. A városi vásárban ismerkedett össze egy férfival, akir l a kés bbiekben kiderült, hogy pécsi. Miután úgyő ő döntöttek, hogy összeházasodnak, én is itt felvételiztem az Orvostudományi Egyetemen. Anyám férjének, két szobás lakása volt, oda zsúfolódtunk be, de k hamarosanő
elköltöztek falura, ott vettek egy családi házat, és az enyém lett a lakás. Így még mindig ott lakom.
Amikor eltelt egy hét, Ábel megjelent Belindánál, hogy együtt felhívják Csabát és meghallgatják, mire jutottak a vizsgálatok alapján. Ábel kihangosította a telefonját, és rácsörgött Csabára.
– Jó, hogy hívtok, egyel re jó híreim vannakő számotokra. Nem találtunk a kromoszómákban arra utaló jeleket, hogy azonos szül kt l származnátok. Ez még nemő ő végleges, ahogy mondtam, várnotok kell még két hetet.
– Csaba, százalékos arányban, hol tart ez a vizsgálat?
– Pontosan hetvennyolc százalékban azt jelentheti, hogy nem vagytok féltestvérek, viszont hátra van még huszonkett . Biztosat csak akkor tudok mondani, ha az iső meglesz, de már ezek a jelek is biztatóak.
– Linda, készülj! Beszélnünk kell anyámmal! – jelentette ki Ábel, és már rá is nyomta a hívógombot egy számra.
– Szia anya! Odahaza vagy most? Igen, rendben, szeretnék neked bemutatni valakit, olyan húsz perc múlva ott leszünk. – Anyja még háborgott, hogy hát korán van még, miért nem jönnek máskor, nem alkalmas az id pont, meg ehhez hasonló kifogásokat keresett, deő Ábel kíméletlen volt, – most azonnal indulunk, – jelentette ki és lezárta a telefont.
Belinda kétségbeesve nézte Ábelt, nem tudta mire készül, mit akar az anyjától, és miért rángatja bele t iső ebbe az egészbe. Tiltakozott, nem, itthon marad.ő
– Velem jössz drága, hallanod kell mindent... lehet, hogy anyám nem mondott igazat, érted?
A lány bólogatott, pedig semmit sem értett, most már semmit sem értett az egészb l.ő
Szélesre tárult a ház ajtaja, már akkor, amikor megálltak a kapu el tt. Ábel kézen fogva vezette beő Belindát, de nem mutatta be, hanem arra kérte anyját, hogy üljön le, és szintén válaszoljon a kérdéseire. ő
– Kisfiam, hát nem mutatod be a kislányt? Mindjárt hozok valamit, meg f zök kávét, kértek?ő
– Nem anya, most nem, el bb válaszolnod kell aő kérdésemre. szinte választ kérek, – kis szünetet tartott,Ő majd miután anyja leült, oda térdelt elé, úgy kérdezte:
– Édesanyám, ki az én apám, mondd meg, de szintén?
ő – Kisfiam, hogy kérdezhetsz ilyet, hát te is tudod.
Szabó Gáspár az apád, hát hiszen ismerted...
– Anya, volt abban az id ben más férfival iső kapcsolatod, amikor az állítólagos apámmal jártál?
Bocsáss meg anya, nem megbántani akarlak, nem akarok vájkálni a múltadban, de ez most élet-halál kérdés,
szintén kell válaszolnod, kérlek...
ő – De... de Ábel, hogy jössz te ahhoz?... Mi közöd neked az én magánéletemhez?...
– Semmi anya, nem vájkálni akarok a múltadban, nem elítélni akarlak, de meg kell értened, hogy ez nekem élet- halál kérdés. Meg tudod érteni? Volt valaki más az életedben?
– Fogalmad sincs, fiam, mire kényszerítesz... Régen volt, de rettenetes dolog történt velem... és most arra
kényszerítesz, hogy emlékezzek rá... – már folytak a könnyei. Belinda a szoba sarkába húzódott és ott állt némán, a könnyekig meghatva nézte ezt a vallatást.
– Anya, el kell mondanod, bármi legyen is az, kérlek, édesanyám, kérlek!...
– Akkoriban történt, amikor Gáspár elköltözött Szabadkáról. Egyedül mentem haza az üzletb l, kés esteő ő volt már, éjszakáig takarítottam. Akkor észrevettem, hogy követ valaki, megijedtem, futni kezdtem... hallottam, hogy a sarkamban van... az utcánk sötét volt, még jobban futottam, gondoltam elérem a kaput, ha kitartok...
tévedtem, ketten voltak, egyik elém futott és közre fogtak, esélyem sem volt, hogy... hogy... elkaptak...
büdösek, ittasak voltak, esélyem sem volt...
meger szakoltak mindketten... aztán otthagytak... aligő tudtam hazavánszorogni... soha, soha senkinek sem beszéltem err l... rettenetes volt... rettenetes...ő
– Jól van, édesanyám, nem kell folytatnod... Nagyon sajnálom... Nem a te hibád, ne sírj kérlek, nem a te hibád.
Bocsáss meg, de ezt mindenképpen tudnom kellett, – majd felpattant, odament a zokogó lányhoz, karon fogta, és odavezette anyja elé.
– Édesanyám, engedd meg, hogy bemutassam neked, életem nagy szerelmét, Belindát, Szabó Gáspár leányát. – Akkor már mind zokogtak, még Ábel nevel apja is. Anyjaő felállt és megölelte Belindát, azután viszont Ábel ölelte meg az édesanyját.
– Köszönöm, anya! Ember nem örült még így egy alkoholista, er szakos apának. Bocsáss meg anya, éső most már felejtsd el, töröld ki az emlékezetedb l végleg.ő
Bocsáss meg nekem, de a DNS-vizsgálat hetvennyolc százalékban azt igazolja, hogy nem Szabó Gáspár az apám, ezek után hiszem, hogy a száz százalék sem vélekedik másként. Most már nyugodj meg te is, most pedig mennünk kell, majd legközelebb már más körülmények között találkozunk.
Azzal fogta Belindát, beültek a kocsiba és elhajtott.
Amikor elhagyták a falut, akkor félreállt az úton. Ott volt egy mez , amit fák szegélyeztek, bokrokkal volt tele, és aő f is gondosan le volt kaszálva. Sütött a nap, végtelenülű kék volt az ég és zöld a mez . Le kellett vezetniük aő feszültséget, kinyitotta az ajtót megfogta a lány kezét:
– Gyere, Linda, gyere szerelmem, fussunk! – húzta magával a lányt. Futottak, futottak, majd egy domb tetején, kifulladva, lihegve megálltak. Ábel a magasba emelte a karjait úgy kiáltott:
– Szóljanak a fanfárok!... Linda, egyetlenem, hallod ket, hallod ket, drágám?
ő ő Két hét múlva megkérem a
kezed! Hallod?... Hallod a fanfárokat?...
Összeölelkeztek, egy ideig együtt zokogtak egymás vállán, azután kacagtak és sírtak egyszerre, mert iszonyú teher esett le most a vállukról. Ábel boldogan nézett Belinda gyönyör zöld szemébe, simogatta lágyanű leomló selymes barna haját, és végtelenül szerencsésnek érezte magát.
***
Tajtékzó hullámok
(fantasy)
S
zépséges öböl, különösen amikor kék. Olyankor, mikor az ég is kék felette. Most nem kék, most áthatolhatatlan a szürkeség, vadul tombol a szél, felkorbácsolja a tengert. Az ég is haragos. A hullámok már-már felcsapnak ide a partra, ahol ül egy padon, pedig a kavicsos part, az lenn van, legalább öt méterrel lejjebb.Dühöng a szél, a hullámverések habossá válnak, felcsapnak, majd visszahúzódnak... ezt ismételgetik már vagy fél órája. El rejelezték a vihart, készült rá, itt aző es kabát mellette a padon. Látni akarja, hogy tombol.ő Elejét l a végéig. Látni akarja, mert az lelkében is viharő ő dúl, eszeveszett vihar. Éppen ilyen tajtékos hullámok tombolnak benne, mint amit itt lát maga el tt. ő
A távolban villámok cikáznak, az ég dörgése kíséri, most még halkan, messzir l hallatszik, a tengerő morgolódik... hát kivárja mi lesz ebb l. Ember már aligő lézeng az utcán, mindenki igyekszik hazafelé, vagy éppen a munkahelyére, de természetesen fedél alá, már csak ő van egyedül itt a parton... Az el bb rá is szólt valaki, hogyő
menjen már, ne ücsörögjön itt, igyekezzen fedél alá, nagy vihar lesz. Nem mozdult... esze ágában sincs... látni akarja azt, hogy mi dúl ott benn, benne, hiszen azt nem láthatja, csak érzi... de az most kevés, meg kell látnia, meg kell tapasztalnia, hátha rájön mit csinált rosszul, mit kellene másként, hogyan élje a további életét.
Élet, hallod? Nem tudom mit akarsz t lem?, mitő tegyek, hogy jó legyen?, mit l lehet jobb? Lehet jobbő egyáltalán? Vagy ez csak ilyen vacak?... Azért vagyok itt, hogy lássam, hogy semmire se jó, semmit sem ér? Itt vagyok, hogy máshová vágyjak, lássam, hogy ez itt rossz, és nincs esély? Mondd, miért? Tudni szeretném... tudni akarom...
– Hé, hölgyem, nincs hová mennie? Itt nem maradhat.
Jöjjön be a hotelbe, az aulában ellehet, míg tart a vihar.
No, jöjjön!
– Maradok, van es kabátom! – a látszat kedvéért ő magára is vette nyomban.
– Az nem lesz elég, nem maradhat itt!
Abban a pillanatban ott cikázott a villám, egészen közel, bevilágította a vadul hullámzó tengert, s egyő fekete testet vélt látni, amint küzd a hullámokkal.
Iszonyatos dörgés követte a villámlást és végtelen sötétség.
– Nézze, ember a vízben! – azonnal futni kezdett a lépcs irányába.ő
– Hová megy? Meg rült? Nem mehet le a partra,ő elsodorják a hullámok... álljon meg... álljon meg! – Azonban hiába kiabált, a lány már lefelé tartott a lépcs n.ő – Kapaszkodjon er sen a korlátba, mert elsodorja aő
következ hullám, jövök én is, csak kapaszkodjon! – Mégő miel tt elindult volna, hívta a ment ket, azután a villámokő ő fényénél odatalált maga is a lépcs khöz és megindultő lefelé. A villámok bevilágították a partot, a vizet, olyankor kereste hol a lány, aztán meglátta, amint egy tehetetlen testet vonszol a lépcs k felé. Odafutott hozzá.ő
– Jól van?... Igyekezzünk, a következ hullámő mindannyiunkat elsodor, tudja?
Válasz nem érkezett. Nyögve, zihálva, de elérték a lépcs t. Felfelé még nehezebb volt a testet cipelniük.ő – Figyeljen ide, ha érkezik a hullám, kapaszkodjon er sen a korlátba, ne eressze, majd én tartom aző áldozatot, persze én is kapaszkodom... hallja? – a lány nem szólt, er sen zihált már, de erejét megfeszítve cipelteő a testet, húzta felfelé. A villámlások olykor megvilágították ket, akkor rettegve a vízre pillantottak,ő de a hullámoknak nyoma sem volt. Sima volt a víztükör.
Mire felküzdötték magukat a lépcs kön a fuldoklóval,ő akir l azt sem tudták, van-e még benne élet, vagy márő régen halott, akkorra már a ment k is megérkeztek.ő Futottak hozzájuk, majd átvették a magatehetetlen testet, de volt ember, aki rájuk is figyelt, mert mindketten erejük fogytán kiterültek a parton, a lány már alig lélegzett, a hullám meg iszonyatos er vel csapott fel, és kis híjánő elsodorta.
A ment autóban feleszmélt. Ott ült a férfi mellette, ő – életben van? – ez volt az els szava. ő
– Igen, még nem tért magához, de életben van, és ezt magának köszönheti.
– Meg magának, egyedül nem lettem volna képes...
egyedül nem... Köszönöm.
A kórházban még ellátták a fuldoklót. A lány kapott hálóinget, törölköz t, hogy öltözzön száraz ruhába éső szárítsa meg a holmiját, aztán másnap hazamehet.
Lezuhanyozott, felvette a hálóinget, kiteregette az átázott ruháit, majd oda ült a fiatalember ágyára és nézte.
Vajon ki lehet ? Fiatal, jókép , ki lehet , honnan kerültő ű ő ide, vajon emlékezik-e majd arra, hogy ki is valójában? ő
Neki nagyon ismer snek t nt, de nem tudta honnan,ő ű nem tudta ismeri-e egyáltalán, mégsem tudta a szemét levenni róla. Az orvosok azt mondták, nem találtak nála semmit, reménykednek benne, hogy emlékezni fog arra, ki is valójában. Most kapott egy kis oxigént, és aztő mondták pihennie kell. Itt a másik ágyon megalhat, biztatta a n vérke, a férfi hosszan fog aludni, mondta.ő Nem volt kedve aludni. Számtalan kérdés visszhangzott benne, amire nem tudta a választ, egyedül csak azt tudta, hogy neki ott kellett akkor lennie, ott a parton... ezt érezte, csak azt nem tudja miért.
Megmozdult a férfi az ágyon, ett l kissé összerezzent.ő Egyenletesen lélegzett, majd nyitogatni kezdte a szemét.
csak ült ott és nézte. El bb csak pici résnyire nyílott
Ő ő
meg a szeme, majd hangosan felsóhajtott... Hívjon-e orvost?... Nem tudta mit kell tennie, csak ült ott és le sem tudta venni szemét a fiúról. Majd hirtelen, amikor tágra nyitotta szemeit, azonnal meglátta t, a mellette ül lányt.ő ő Nézte hosszan, szótlanul, majd megszólalt:
– A Mennyben vagyok?
– Nem, kórházban vagy. Életben maradtál.
– Ha nem angyal vagy, akkor ki vagy?
– Azok egyike vagyok, akik megmentették az életed.
– Azt mondod élek? Milyen nap van? Hányadika?
– Augusztus 12., de hamarosan 13. lesz, mindjárt éjfél.
– Hihetetlen, ez tényleg hihetetlen... megtaláltalak, vagy inkább te találtál meg... megtaláltuk egymást, az utolsó pillanatban...
– Mir l beszélsz, megtaláltál, utolsó pillanat?... Mitő akarsz ezzel mondani?
– Tudod, hogy ki vagyok? Ismersz engem?
– Nem. Mintha már láttalak volna valahol, de nem tudom ki vagy.
– Augusztus 12. 2020?... Akkor sikerült... sikerült!
– Mi sikerült? Nem értem.
– Megtaláltuk egymást... rémlik már? Az utolsó el ttiő pillanatban...
– Nem, semmi...
– Találkoztunk, egymásba szerettünk...
– Hol találkoztunk?
– Tényleg nem emlékszel? Pedig te vagy az, te vagy, biztos vagyok benne. Hol találkoztunk? Hát a Mennyben!
Csakhogy ott nincs szerelem, az Úr felajánlotta, hogy visszaküld bennünket a Földre, de harminckét éves koromig meg kell, hogy találjuk egymást, különben meghalunk. Ma, 12-én van a 32-ik születésnapom. Az utolsó pillanat volt, hogy találkozhattunk. Mondd, te hogy kerültél oda, hogyan találtál rám? Ha nem mentesz ki, már halottak lennénk, mindketten.
– Hát ami azt illeti, igen közel voltunk hozzá. Csak arra emlékszem, hogy valami iszonyatos er húzott ki a partra,ő abban az iszonyatos id ben. Nem emlékeztem semmire,ő abból, amit mesélsz, de amikor megláttalak a vízben, er ső késztetést éreztem, hogy kimentselek, pedig azzal is számoltam, hogy esélytelen, nem fogom bírni. Aztán ott volt egy férfi, aki be akart hurcolni a szálloda aulájába, hogy ne maradjak a parton, s végül t hívtam segítségül.ő Nélküle nem ment volna. Nem láttam az arcod, nem ismertelek fel, csak most, mióta itt ülök az ágyadnál, azóta gondolkodom azon, hol láttalak, mert nagyon ismer s vagy, de nem tudtam, nem tudtam semmit... csakő a késztetést éreztem, meg kell találnom valamit, vagy valakit, mert anélkül sivár az életem. Mondd, hogy hívtak téged, akkor?...
– Nátánnak.
– És engem?
– Te Grácia voltál...
– Nátán... Nátán... Grácia... Grácia... – ízlelgette a neveket, – így már rémlik valami. Most Ingrid vagyok és boldogtalan, pedig Grácia boldog volt... Most mi a neved?
– Gordon vagyok. Emlékszel rám? Nátánra?
– Igen, emlékszem... és valami megnevezhetetlen érzés bugyog bennem... Mi ez, talán a szerelem, a boldogság?
Az egyikük a Skandináv országok egyikéb l érkezett aő montenegrói Igalóra, a másikuk az Amerikai Egyesült Államokbeli Nebraskából, az Igalóval szomszédos Herceg Novi nevezet városkában szállt meg.ű
Az élet útjai kifürkészhetetlenek. Sohasem tudhatjuk, hová és miért kell mennünk, hogy hol vár ránk a csoda.
Csodák márpedig vannak.
***
Roni és Reni
I
krek voltak. Roni csupán húsz perccel született el bbő Reninél. Két apró teremtmény, vörös hajjal, két kiló húsz dekával... két síró-rívó, nyugtalan teremtés, egyszóval, két tojás.A szül k, amikor föléjük hajoltak, csak nézték kető ő bambán, s az motoszkált a fejükben: te jó ég, hogy fogjuk tudni megkülönböztetni ket egymástól? ő F tt aő fejük, aztán anyukának remek ötlete támadt.
– Tudod mit, amíg rajtuk van a karszalag, írjuk rá a nevüket, id vel megtanuljuk...ő
– Igen ám, de mi lesz a nevük? Az egyik Klementina, hiszen ebben egyeztünk meg, hogyha lány lesz, Tinának fogjuk becézni, – mondta az apa – mi legyen a másik?
Az anya tiltakozott – nem, nem lesz Klementina, nem látod ket, két tojás! Valami két egymásra nagyonő hasonlatos nevet kell találnunk.
– Éppen ez az, hogy két tojás, legalább a nevükben különbözzenek egymástól, – érvelt az apa.
Végül megszületett a két név: Veronika és Renáta. Az anyuka ötlete volt. És igen furfangos ötlet, mert azután
gyorsan megalkotta a két lány becenevét is: Roni és Reni, s így lett a két lányka végül, még névben is két tojás.
Nem is hitték, hogy milyen gyorsan fog menni a felismerés. Roni volt az, aki már els éjszaka hangoső ordítással ébresztette a házat. Persze, Reni is felébredt, de
türelmesen kapálózva, gügyögve várt a sorára.
ő Roni volt az, akinek hamarosan cumis üvegb l pótolniő kellett az adagját, mert nem érte be annyival, ami neki járt, amíg Reni beérte a neki járó adaggal az anyatejb l,ő és éppen olyan szépen cseperedett, mint Roni.
Így ment ez kés bb is. Amikor iskolások lettek, Reniő szorgalma, igyekezete utolérhetetlen volt, míg Roni lemaradt bizonyos tárgyakból, de a hangoskodás, veszekedés és verekedés az bizony neki ment jobban.
Kés bb már Renit is rávette arra, hogy dolgozatíráskorő cseréljenek személyt (mivel senki sem tudta kető megkülönböztetni), így Roni dolgozatai mindig kit n reű ő sikeredtek, amíg Reni ilyenkor begy jtött egy-egy gyengeű osztályzatot, és sokáig kellett küszködnie, hogy helyrehozza, kijavítsa ket. Azonban, sohasem mondottő nemet Roninak, csak csendben tette a dolgát.
Így ment ez egészen az érettségiig. Akkor fordult a kocka. Roni ugyan telebeszélte Reni fejét, hogy a jogi karra iratkozzanak, amire Reni rá is bólintott. Akkor tört ki a botrány, amikor kiderült, hogy Ronit felvették ugyan az egyetemre, de Renit nem. Illetve, dehogynem. Csak nem a jogi karra, hanem filozófiára. Akkor derült ki Reni turpissága, ugyanis, a jogira nem is adta be aő jelentkezését, csupán eltitkolta, hogy filozófiára jelentkezett, mert nem akart többé falazni Roninak.
Ekkor tört ki az els nagy veszekedés a két lány között.ő Roni ebbe nem tudott belenyugodni, persze, mert nem bízott önmagában, tudta, hogy Reni nélkül képtelen lesz érvényesülni. Arra próbálta rávenni húgát, hogy halasszanak egy évet, és a következ ben menjenekő együtt a jogi karra. Azonban Reni, életében el ször, aő sarkára állt.
– Engem nem érdekel a jog, ez az egyik, a másik meg az, hogy tanulj meg a saját lábadra állni, végs ideje, nemő vagyok hajlandó arra tenni fel az életemet, hogy folyton téged húzzalak ki a csávából, a magam életét akarom élni. Fel lem a falra is mászhatsz, de ebb l nem engedek!ő ő Ez volt a nagy fordulópont kettejük életében.
A következ tanévben már külön úton járt a két lány.ő Gyönyör ek voltak, élénk vörös, göndör hosszú hajjal,ű hatalmas szürke szemekkel, finom hosszúkás babaarccal
k voltak a szépségideálok már a gimiben is, de nem volt őez másként az egyetemen sem, ahol már csupán egy-egy példány volt bel lük.ő
Rengeteg udvarlójuk akadt. Amíg Roni szinte hetente váltogatta a fiúkat, Reni csendben visszautasított minden udvarlást és kizárólag a tanulásra összpontosított. Talált egy remek barátn t, akivel nagyon tudott azonosulni, éső szinte testvérként szerették és segítették egymást.
Amanda, a barátn egy évet húzott le az egyetemen,ő akkor otthagyott csapot-papot, mert rájött, hogy ő cukrász akar lenni. Bele is fektetett minden energiát, s ezután, Renivel együtt sütöttek. Reni is rájött, hogy nagy élmény számára a sütés. Otthon is gyakorolta, minden szabad idejét annak szentelte, bármelyik családtagját
hallotta meg felsóhajtani: Ó, de megkívántam egy finom krémest! Reni azonnal ugrott, és csiribí-csiribá, már el iső rukkolt a kívánsággal, és mindenki nagyon szerette az ő süteményeit.
Ennek ellenére, Reni befejezte az egyetemet, barátn jeő id közben cukrászdát nyitott, Roni viszont bukdácsolva aő vizsgákon, két év késéssel ugyan, de megkapta a doktori diplomát, és büszkén ki is rakta lakásuk ajtajára a névtáblát: Dr. Sproh Veronika – ügyvéd.
Egy nagy nemzetközi ügyvédi irodában kapott gyakornoki állást, egy népszer és jókép középkorúű ű ügyvéd mellett. Rajta kívül, másodikként, egy fiú, Márk került oda gyakornoknak.
A fiú azonnal rajta felejtette szemét a gyönyörű lányon, de szorgalmas volt, figyelt f nöke mindenő szavára, azonnal ugrott és szorgalmasan dolgozott, olyannyira, hogy közben senki nem vette észre, hogy Roni, valójában nem csinál semmit.
Neki nem f lött a foga a munkához, de a jóképű ű f nökre azonnal lecsapott, s nem adta fel, amíg nemő sikerült neki elcsábítania. Márk is észrevette, és dúlt benne a harag, mert a végén már maga vitte az ügyeket, már nem csupán Roni nem dolgozott, de a f nöke iső egyre gyakrabban lógott el, és tudta, hogy Ronival vanő együtt, amíg húzza az igát mindkettejük helyett. ő
Márknak, felt nt egy id után, hogy f nöke George,ű ő ő egyre szótlanabb, valami nagy-nagy bánat emésztheti.
Összeszedve minden bátorságát, egy alkalommal, amikor kettesben voltak, rákérdezett, hogy mi a baj?
George tisztában volt vele, hogy Márk mindent tud, hát hiszen nem vak, így megnyílt el tte, elpanaszolta,ő hogy vége a családi békének, forrong az otthona, a felesége válni akar, és a gyerekei sem állnak szóba vele.
–Tönkretettem a családom, a házasságom, sohasem bocsátom meg magamnak. Mindenem megvolt, két stramm fiam, álomszép lányom, és gyönyör feleségem...ű hagytam mindent odaveszni egy semmirevaló lány miatt.
Gyenge voltam, nem tudtam ellenállni. Fiam, soha ne ess ebbe a hibába, fogadd meg a tanácsomat! Azt sem tudom, mihez kezdjek?
Márk szintén megsajnálta f nökét, megkérdezte holő ő tart az ügy, és nem lehetne-e megmenteni mindent.
– Megpróbálom, mindent megteszek, amit csak lehet.
Éppen szólni akartam neked, hogy felmondtam az imént, téged neveztelek meg utódomul.
– Te mihez kezdesz, George?
– Egyel re semmihez, vagyis a családom ő
megmentésén dolgozom, ha az sikerül, akkor majd nyitok ügyvédi irodát, ha meg nem, akkor végem...
– Ha bármiben segíthetek, csak szólj, George.
– Tanúskodnál is, ha arról lenne szó?
– Ha segíthetek neked, akkor igen.
– Köszönöm, fiam.
*
R
eni, a diplomaosztás után, azt sem tudta, mihez is kezdjen. Nem voltak el regyártott tervei, azt sem tudtaő mihez lenne a leginkább kedve, így csak tengett-lengett egy darabig, vagy otthon sütött, vagy barátn jeő cukrászdájának finomságait gyarapította. Ott érte egy váratlan felkérés is.Egy fiatal pár majszolta éppen az süteményeit,ő amikor Amanda odaintette t.ő
– Ez a pár téged szeretne felkérni esküv szervez nek.ő ő Ülj le és beszéljétek meg.
Így kezdte Reni a karrierjét. Elvállalta. Remekül sikerült minden, a pár nagyon elégedett volt vele, s máris jöttek sorjában a felkérések.
Így kezd dött, munkája volt b ven, és nagyonő ő ő élvezte azt a sürgés-forgást, amit ez a munka igényelt.
Esteledett már, amikor hazaért, kimerülten, de teli életkedvvel. N vére sietett elé.ő
– Na végre, csakhogy megjöttél, csak rád várunk mindannyian.
– Valami baj van?
– Még semmit sem árultak el, rád vártunk.
Meg is örültek nagyiék a kisebbik unokának, és, hogy végre együtt volt a család, el hozakodtak jövetelükő céljával. Nagymama ragadta magához a szót.
– Nem tudom eszetekbe jutott-e az ötvenedik házassági évfordulónk, de azt szeretnénk megünnepelni hat hét múlva, ugyanazon a napon, amikor az esküv nkő volt. Mivel akkor nem volt igazi esküv nk, most lesz a miő
igazi esküv nk, menyasszonyi ruhám lesz, meg mindenő úgy, ahogy kell, ha már az unokáim nem igyekeznek menyasszonyok lenni, hát majd én kezdem a sort.
– De jó! Nagyi, lehetek én az esküv szervez tök? –ő ő érdekl dött boldogan Reni – ez lesz az én ajándékomő nektek – és boldogan megölelte nagyszüleit.
– Persze lehetsz, így már nem kell, hogy mi kérjünk fel téged. Még valamit lányok, az esküv nkön csak egyedülő vehettek részt, vagy v legénnyel, esetleg komolyő udvarlóval.
Ezt, hogy érted nagyi? – érdekl dött Roni – mit jelentő neked a komoly udvarló, nem is nevethet?
– De még mennyire, hogy nevethet, a komoly udvarló egészen mást jelent, és én átlátok ám a szitán, engem nem lehet becsapni, akárkivel nem jelenhettek meg az esküv nkön, ebb l nem engedek.ő ő
Fel volt adva a lecke a két lánynak. Egyiküknek sem volt még komolytalan udvarlója sem.
– Tudod mit, majd mi ketten leszünk egy pár, és kitáncolhatjuk magunkat – szólt vidáman Reni a n vérének.ő
– Azt már nem! – kiáltott fel bosszúsan Roni – nekem igenis lesz udvarlóm, akárki meglátja!
Reni el bb nagy szemeket meresztett rá, aztánő megrándította a vállát, nem az els lesz, és nem is aző utolsó, gondolta magában, hát hiszen, ismerte már a n vérét.ő
Roni nem sokat aludt azon az éjszakán, folyton járt az agya, hogyan tudná nyélbe ütni a dolgot úgy, hogy nagyi semmit ne vegyen észre. Merthogy, jó szeme van, az már biztos.
Reggelre már kész is volt a terv, csupán a hozzávaló hiányzott, azaz, egy elegáns, jókép fiú. Mégsem riadtű vissza, tudta, hogy nem lesz neki nehéz megszerezni azt, akit jónak lát erre a célra.
Másnap, amikor kényelmesen besétált a munkahelyére, Márkot már ott találta. Körbebástyázta magát mindenféle aktákkal, egész hegynyi vette t körül,ő alig látszott ki bel le, és dolgozott rendületlenül,ő olyannyira, hogy észre sem vette t, hogy megérkezett, éső nem is köszönt vissza.
Leült az asztalához, s nézte a fiút. Te jó ég, hogy milyen jókép ez a Márk, eddig fel sem t nt, észre semű ű vette. Most éppen mi leli, hogy még csak vissza sem köszön?
– Márk, hozzak neked is kávét? Esetleg kérsz valami péksüteményt?
– Nem kérek semmit, – vetette oda, csak úgy félvállról – már régen túl vagyok a reggelin. Figyelj csak, ezt az aktát olvasd át, és véleményezd, írásban. Most tíz óra...
délután egyre kérem!
– Meg rültél, mi ütött most beléd? Ezt a vaskoső aktát?... egy órára?... te nem vagy magadnál.
– Vitára nincs id , egykor itt legyen az asztalomon aző anyag, érthet voltam? Ja igen, és ezentúl, reggelő
nyolckor legyél itt, és nincs csavargás, meg mászkálás, munka van!
Roninak a szája is tátva maradt, de Márk már a gép fölé hajolva dolgozott, mintha ott sem lenne. Egy ideigő nézte a fiút, azután elment kávéért. Még az automata is packázott vele, a pénzét elnyelte háromszor, de kávét nem adott. Bosszúsan somfordált vissza a helyére, mi van ma, minden és mindenki ellene fordult?
Márk továbbra is leveg nek nézte, nem értette, miő folyik itt. Fogta a táskáját, hogy kimegy a városba, keres egy kávézót a környéken, amikor Márk utánaszólt.
– Hová, hová, kisasszony? Az imént azt mondtam, nincs csavargás, munka van, ülj vissza a helyedre és dolgozz!
– Mégis mit képzelsz, ki vagy te? – fordult vissza dühösen Roni – egyébként sem parancsolgatsz nekem.
– Tévedsz, virágszálam, mától kezdve ugyanis, én parancsolok neked, én vagyok a f nököd, és jó lesző vigyáznod, mert hamar az utcán találhatod magad, ha már úgyis oda vágysz.
– Neked elmentek otthonról? Hol van George? aŐ f nök, nem te.ő
– volt tegnapig, mától viszont én vagyok. Te pedigŐ dolgozni fogsz, vagy le is út, fel is út! Választhatsz!
Roni visszament a helyére, leült és duzzogott. Még áthúzza a számítását ez a jókép fiú. Mégsem hagyhatja.ű Márk háttal ült neki, már a gép fölé hajolva dolgozott ismét. Roni egy ideig hallgatott, majd a legangyalibb hangján megszólalt.
– Figyelj, Márk! Hat hét múlva lesz a nagyanyámék esküv je, eljönnél velem?ő
– A nagyanyádék esküv je?... Mit hablatyolsz itt össze-ő vissza, te jóóó ég! Láss már munkához... és ha megkérhetlek, meg se szólalj!
Mit is tehetett Roni, ha már megszólalnia sem volt szabad, egy ideig bosszankodott ugyan, nem értette, miért olyan dühös rá Márk, de azt már látta, hogy a tervéb l nem lesz semmi, így hát a neten kezdettő kutakodni, a társkeres rovatokban nézel dött egésző ő délel tt. ő
Talált is egy jókép mérnököt, és máris fogalmazta aű levelet, s t még aznap este megbeszélt vele egy vacsorát,ő hogy összeismerkedjenek.
Roni rendszeresen késett mindig, mindenhonnan, hitte, hogy rá érdemes várni. Ezúttal is késett. A fiú éppen felállt az asztaltól, távozásra készen, amikor Roni odatoppant és behízelg hangon kérdezte:ő
– Norel Nortonhoz van szerencsém?
– Igen. Ezek szerint, nekem viszont, Sproh Veronikához?
– Dr. Sproh Veronika!
– Ó, ezer bocsánat, majd a jöv ben észben fogomő tartani.
Miután bemutatkoztak egymásnak, Norton csettintett a pincérnek, hogy hozhatja a vacsorát.
Hosszan, és kellemesen elbeszélgettek még vacsora után. Beszéltek a munkájukról, a kedvteléseikr l, talánő még a gyerekkorukról is. Igazán kellemes beszélgetés volt, de Nortonnak valami mégsem volt világos: miért kell egy ilyen gyönyör , okos, el kel munkahellyelű ő ő rendelkez lánynak, ily módon társat keresnie. Aztánő hangot is adott ennek a kérdésnek.
Roni kissé zavarba jött, de azonnal feltalálta magát és visszakérdezett:
– Ezt én is kérdezhetném, hiszen te is nagyon jóképű vagy.
– Hm, nem azon múlik. Nekem olyan a munkám.
Építészmérnökként állandóan az épít helyekenő tartózkodom, ahol, nem igen fordulnak el n k, vagyő ő állandó rohanásban vagyok, több épít helyen vagyokő f nök egyszerre, mindig van valahol valami gond, amitő meg kell oldani, a munkaid is nyújtott, esetleg csak a téliő hónapokban könnyebb kissé... állandó id hiánybanő szenvedek, viszont a te munkahelyed bizonyára más.
– Nem igazán, engem is nagyon lefoglal a munkám, egyszer en másra már id m sem marad. ű ő
Abban maradtak végül, hogy majd leveleznek, vagy telefonon egyeztetnek id pontot, hogy mikor tudnakő találkozni, ha már annyira elfoglaltak mindketten.
*
R
eni igencsak belejött az esküv szervezésbe, éső szerette is csinálni, élvezte minden mozzanatát. Ráadásul,bevállalta Nagymamáék esküv jét is, a szívén viselte aő dolgot, szerette volna ha nagyon szép és emlékezetes lenne nagyiéknak, és az egész családnak egyaránt.
Ezúttal éppen egy fiatal párral üldögélt egy cukrászatban. A menyasszony tortáját kellett kiválasztaniuk. A pár ragaszkodott hozzá, hogy is ottő legyen, hogy a segítségükre lehessen, mert k nem bíztakő eléggé magukban, s t egymás ízlésében sem, kellett egyő harmadik, aki kimondja rá az áment.
Már ki tudja hányadik torta-költeménynél tartottak, amikor Reni telefoncsörgése hasított a leveg be. ő
– Reni, ha tudsz, gyere segíteni azonnal, kid ltem,ő Szilvi nem bírja állni a sarat egyedül.
Amanda volt, csak ennyit mondott, de Reni mindjárt tudta, hogy nagy baj lehet, mennie kell. Ott hagyta az ifjú párt, rájuk bízva a választást és már rohant is. Miért volt olyan izgatott Amanda hangja? Mi történhetett vele?
Futott, rohant végig az utcán, hiszen a következ sarkonő van Amanda cukrászdája. Hatalmas b rtáskájaő himbálózott a vállán, ahogy kerülgette a járókel ket, mertő még mindig a fülében csengett Amanda remeg hangja. ő A járókel k megbámulták a loholó lányt, egyesekő megjegyzést is tettek: mi lehet olyan sürg s, talán ég aő ház? Ilyenek az emberek, gondolta Reni, és nem is tör dött a morgolódókkal, csak futott, érezte, hogy nagyő baj lehet Amandával.
Száguldás közben, meg is feledkezett a kis sikátorról, ahonnan, éppen akkor, rohant ki egy férfi a járdára, s már egyiküknek sem volt ideje irányt váltani, sem megállni, így hát teljes g zzel egymásnak ütköztek. Reni szinteő
visszapattant, repült néhány méternyit, el bb a táskájaő pottyant a földre, majd maga is, ráhuppant a táskára,ő éppen fenékkel. Többen siettek felé, hogy felsegítsék, de köszönte szépen, talpra ugrott és sietett, hogy megnézze, vajon a férfi milyen állapotban van. Sok ember vette körül, akik felsegítették, majd leültették egy padra, mert nem tudott lábra állni, a jobb térdén csupa vér volt a nadrág.
– Hogy van, megsérült? – érdekl dött, amint aő közelébe tudott férk zni. ő
– Csak nem te voltál az áldozat? – érdekl dött sután aő férfi – bocsáss meg, igazán nagyon figyelmetlen voltam.
Hogy vagy?
– Én jól, semmi bajom, szemben veled. Hívta már valaki a ment ket? – Az igenleges válaszra Reni döntött,ő megvárja a ment t, hiszen maga is hibásnak érezteő ő magát, nem hagyhatja cserben az áldozatát. – Reni vagyok, látom er sen vérzel. Téged, hogy hívnak?ő
A férfi kérdéssel válaszolt: – Már nem emlékszel?
Norton a nevem.
Reni jobban megnézte a férfit, honnan kellene emlékeznem rá, még soha nem találkoztam Norton nevű férfival. Azonban nem volt ideje ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert id közben a ment is megérkezett éső ő hordágyra tették Nortont, majd levágták a nadrágszárat, hogy hozzáférjenek a sebhez, kitisztogatták és bekötözték.
– Ön a másik sérült kisasszony? Mi a panasza?
– Az égvilágon semmi.
– Azt majd meglátjuk. Jöjjön megvizsgálom.
Renit is megvizsgálta a ment orvos. Kikérdezte nemő szédül-e, nincs-e hányingere, fáj-e a feje, ha bármikor észlel ilyen tüneteket, jelentkezzen azonnal, mert agyrázkódást is kaphatott.
– Nem kell kórházba mennie, nyugodtan hazamehet, de nagyon ügyeljen ezekre a tünetekre. Önt uram viszont, bevisszük a klinikára, meg kell röntgeneznünk, hogy lássuk nem tört, vagy repedt meg csont valahol.
Reni rohant tovább, Amandához. Szilvit l mindentő megtudott. Amanda rosszul érezte magát egész nap, hasi fájdalmai voltak, amikor Renit hívta, akkor már hívták a ment t, mert vérezni kezdett, valószín leg spontánő ű vetélés fenyegeti. Bevitték a kórházba, a férje is ott van már mellette, így egyedül van itt egész nap és már nemő lát a fáradtságtól.
– Jól van, átveszem, eredj d lj le egy kicsit, pihenj! ő Reni ezentúl hajnali négykor kelt. Kilencre, mire Szilvi megérkezett, már tele volt a cukrászda süteménnyel.
Akkor megkezdte a szervezést, a rohangálást. Futkosás közben eszébe jutott, hogy felhívja Nortont, hogy van, tört-e csontja? Ahogy így visszaemlékezett rá, igen jókép fickó. ű
– Kedves t led, hogy érdekl dsz a hogylétem fel l.ő ő ő Nem tört csontom, de néhány napig így is pihentetnem kell, de pár nap múlva már sétálgathatok.
– Miel bbi gyógyulást kívánok! ő
– Reni várj... nincs kedved egy sétára, pár nap múlva?
Itt, ahol lakom van egy nagy park, van kedved velem tartani?
– Hát persze, bár sz k az id m, de hívj ésű ő megbeszéljük, jó?
– Nagyszer , köszönöm. Te jól vagy?ű
– Remekül, csak éppen rohanásban, mint mindig.
Estefelé együtt sétálgattak a hangulatos parkban.
Norton még kicsit sántított a jobb lábára, de már túl volt a nehezén. Hosszan sétáltak, beszélgettek, úgy t nt nekik,ű mintha már ezer éve ismernék egymást, nem tudtak a végére érni a sok mondanivalónak.
Felmentek a dombtet re, onnan gyönyörködtek aő tájban. Reni úgy érezte, hogy valami éteri tündöklés bugyolálta be a földet, a naplementét sem látta még ilyen tüneményesnek soha. S miután lebukott a nap a horizonton, akkor indultak vissza a parkba, és még sokáig sétáltak a hold-bájolta fák között.
Kés n került ágyba aznap éjjel, de még mindig nyitottő szemmel feküdt, és tudta, hogy Norton is így bámul bele az éjszakába, és járja végig azt az utat, ahol együtt jártak délután és este, s ugyanúgy átjárja lelkét a gyönyör ség,ű ahogyan az övét is, mert ez olyan rendkívüli volt, olyan mámoros este, amilyet még nem élt át soha, és most nem tudott betelni vele.
Norton újra dolgozni kezdett, de a találkozásaik nem gyérültek, mindig találtak egy közös id pontot, hogyő néhány órát együtt tölthessenek.
Reni még mindig hajnalban járt sütni Amanda cukrászdájába, mert végül megmentették Amanda babáját, viszont nem dolgozhatott, sokat kellett feküdnie,
pihennie, kerülni az izgalmakat, vigyázni magára, ha meg akarta menteni a babát.
Bár Amanda felajánlotta Reninek, hogy beveszi az üzletbe társtulajdonosnak, vesz fel mellé még egy f tő segítségnek, és vezesse Reni a cukrászdát, de nem tehette, mert be volt táblázva hónapokkal el re, és amitő elvállalt, azt végig akarta csinálni. Ráadásul, ott volt még nagymamáék esküv je is, ami szintén soron kívülő pottyant az ölébe.
Apropó, nagyiék esküv je. Meghívja Nortont aző esküv re, elhívja el tte bemutatni nagyinak, biztosan nemő ő talál kivetnivalót benne. Nagyszer lenne. Ronit meg nemű kell féltenie, tudta, elintézi, hogy neki is legyen párja.
Azután elmondta Nortonnak is. Persze, hogy vállalta, hiszen minden percnek örült, amit Renivel tölthetett. Bár néha fel-fel rémlett benne az els találkozásuk, amikorő együtt vacsoráztak, akkor úgy gondolta, nem fogja er ltetni a további találkozásokat, valahogy olyanő magának valónak t nt a lány, aki csupán leny göz aű ű szépségével, de a szépség mögött könyörtelen önzés rejt zik és csupán saját magával foglalkozik és mindenkiő mást eltapos, ha az érdeke úgy kívánja. Ilyennek ismerte meg, de azután, amikor összeütköztek az utcán, teljesen megváltozott, más személyiség lett, olyan szívb l, igazánő szeretni való. Nem értette, de már nem is érdekelte, hiszen Reni igazi tündér volt a régi-régi tündérmesékb l.ő
*
N
orton újfent rohant. Az imént éppen összekapott a munkahelyén a helyettesével. Aláírt valamit, amit nemő tett meg, mert nem látta jónak, azután aláíratták a helyettesével. a vezet , felel mindenért, azért is, haŐ ő ő valakit baleset ér az épít helyen, ilyesmin nem lehető takarékoskodni, ezt nem engedheti meg, ha ezen márő nem akarnak változtatni, hát felmond, de ekkora felel sséget nem vállal. Nem és kész. őÉppen a téren rohant keresztül, amikor megcsörrent a telefonja. Lassított, majd amikor látta, hogy Reni az, megállt egy pillanatra.
– Norton, ráérsz?
– Nem, most nem, ne haragudj.
– Csupán egy mondat erejéig...
– Jó, mondjad...
– Tudod, megbeszéltük, hogy bemutatlak a nagyiéknak. Ma délután hatkor el tudsz jönni, oda nagyiékhoz, ahogy megbeszéltük, én már ott leszek... – ekkor hirtelen valami csattanást hallott, és hiába hallózott, Norton nem válaszolt.
Nagy nehezen feltápászkodott, miután elszáguldott a gördeszkás suhanc csapat, és a telefonja után kutatott.
Kirepült a kezéb l, ki tudja hol landolt, micsodaő csibészek!... Végre rátalált a telefonjára, felkapta és bele- hallózott.
– Mi történt? – hallotta – történt valami? – akkor jössz? – Ott leszek a nagyiéknál, ott találkozunk... – ...hallasz, itt dr. Sproh Veronika... – ott leszek, várlak...
