Nagyné Pintér Jolán (Fotó: Szemere: Judit)
Gulág, láger, barakk, karcer, Donbasz, Lemberg – gyermekkoromban sokszor hallottam ezeket a szavakat. Érdekes volt, hogy csak otthon, családi körben. Jöttek hozzánk bácsik, nénik, velük szüleim, suttogva b ár, de ezekről a dolgokról beszélgettek. Nem tűnt úgy, hogy kellemet-len élményekről társalognak. Inkább kíváncsivá tettek: hol van az a ti-tokzatos birodalom, ahol ezek a kalandok megesnek? Az is furcsa volt, hogy nálunk Anyukám járt dolgozni, és Apukám vigyázott rám. Ő
na-57 Nagyné Pintér Jolán, a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnöke (Budapest).
gyon szép meséket tudott, és borzasztóan féltett. Nem értettem, miért van az, ha egyet köhintek, azonnal irány a tüdőgondozó. Később meg-tudtam, hogy a lágerévek tüdőgyulladásai nem múltak el nyomtalanul.
Az 1956-ban végrehajtott tüdőműtét megmentette ugyan Édesapám életét, de a következményeket egész életében viselte, sőt, 1995-ben bekövetkezett halálában is szerepe volt. Pedig szigorúan betartotta az előírásokat. Elhagyta a cigarettát, mindene volt a kirándulás és sokat pihent. És persze később sok mindent megtudtam még szüleim múltjá-ból. Szüleim, 1953-as Gulagról történő hazatérésük óta az Alkotmány utca 4. lakói voltak. A ház az Izraelita Hitközség bérháza volt. Szom-szédunk Ligeti György zeneszerző édesanyja volt, de ott lakott Fleisch-mann László fül-orr-gégész professzor is. A ház lakóit furcsa kettősség jellemezte szüleimmel kapcsolatban. Egy részük nagyon becsülte őket, nem tettek különbséget a két diktatúra és azok áldozatai között. Volt viszont, aki nem engedte ki a gyerekét a folyosóra, ha én kint játszot-tam. Pedig Édesapám nevelési elvének egyik alappillére a kötelesség-tudat és a tisztesség volt. „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – ezt a József Attila-idézetet kellett minden füzetem első lapjára írni. Így talán érthető, ha szüleim bará-ti társasága szinte csak sorstársakból állt, velük érezték jól magukat.
Gorbacsov peresztrojkája Édesapámra óriási hatással volt. „Figyeljétek meg, itt nagy változások lesznek!” – hangoztatta. Emlékszem kiterjedt levelezésére, amelyet volt sorstársaival folytatott. Köztük volt Mind-szenty József titkára, Mészáros Tibor, valamint Bien György egyetemi tanár is. Édesanyám más típus volt, mint Apám. Harcos, mindennek hangot adó, végletekig küzdő. Kilenc évet töltött Szibériában. Hogyan lesz egy serdülő lány ártatlan sétájából kilenc év kényszermunka Szibé-riában? Sokszor láttam arcokon hitetlenkedést, mikor elmeséltem ezt a történetet. Egy fi ú beírta a noteszába, hogy Rohr Magdolna (ez volt a lánykori neve), 1945 nyarán, majd a rokonaihoz akart szökni Svájcba.
Ettől lett Édesanyám fasiszta összeesküvő. A rendszerváltás után, ami-kor a fi atal demokráciában még minden bizonytalan volt, Anyám olyan hittel, energiával és vasakarattal harcolt a Gulág-emlékmű felállításá-ért, hogy mindenkit a nemes cél mögé tudott állítani. A sorstársaknak önzetlenül intézte, hogy megkapják, amit az új törvények lehetővé
tet-tek. Sára Sándor forgatott egy valós történeten alapuló játékfi lmet A vád címmel. Nagyon sokat kellett győzködni a történet elszenvedőit, hogy beszéljék el történetüket. Ezt a feladatot is Édesanyám vállalta magára. A rendszerváltás éveiben gyermekeimmel és férjemmel szüle-im szomszédságába költöztünk. Így lettem tanúja annak a csodálatos eseménysorozatnak, ami ekkor következett. Az ártatlanul elítéltek et-től kezdve nyilvánosan is beszélhettek a Gulágon töltött évek borzal-mairól. Édesanyám, Rohr Magdolna ekkor határozta el, hogy kell egy emlékmű, ami emléket állít idegenben nyugvó honfi társainknak. Ala-pítvány... 1993-ban milyen új volt ez a szó. Mégis sikerült. Jól emlék-szem az eufórikus hangulatra, Ebergényi Imre jogi tanácsaira, Rózsás János – Szolzsenyicin egykori fogolytársa és barátja, a Keserű ifj úság című könyv szerzője – szinte naponta érkező leveleire. Sabján Ferenc-né, Bori néni, akit Édesanyámmal együtt vittek el, szinte beköltözött hozzánk, hogy minél többet segíthessen. Micsoda napok voltak! Hol legyen az emlékmű? Honnan lesz rá pénz? Ki lesz az alkotó? – szóltak a kérdések. S az emlékműállítás izgalmaival párhuzamosan egy fi lm-forgatás is lázban tartotta Édesanyámékat. 1991 táján ugyanis Sára Sándor dokumentumfi lm-trilógiát készített a Gulágot megjárt nőkről.
Ő mutatta be Veszprémi Imre szobrászművészt Édesanyámnak. A fi -nanszírozással kapcsolatban Anyukámnak az volt a véleménye, ha kell, akár forintonként is összeszedi a pénzt. Összefogtak a sorstársak, segí-tett a Szerencsejáték Rt. és az V. kerületi Önkormányzat is. A Munká-csy-díjas, kiváló szobrászművész jelképes összegért vállalta a munkát.
A helyszínt is sikerült kiválasztani, ugyanis a Honvéd térről épp elszál-lították a spanyol szabadságharcosok emlékművét. Kitűzték az avatás napját, a hazaérkezés időpontjára, november 26-ra. Az engedélyek beszerzése – négy évvel a rendszerváltás után – nagy szervezőmunkát igényelt és sok izgalommal járt. Az emlékművet Für Lajos honvédel-mi honvédel-miniszter avatta. A történelhonvédel-mi egyházak, nagykövetségek is képvi-seltették magukat. Számomra a legmeghatóbb az volt, hogy az ország minden tájáról odasereglett, ünneplőbe öltözött volt rabok rótták le kegyeletüket. A világ első Gulág-emlékművénél évente tartott koszo-rúzásokat később Anyám egyszemélyben szervezte, csak a meghívók címzése napokat vett igénybe. Hűséges barátnőjével, Bori nénivel,
aki-vel egyszerre kerültek Szibériába, éjszakába nyúlóan borítékolták azo-kat. Anyám betegségeit óriási türelemmel viselte. Panaszkodás helyett szervezte a soron következő, februári koszorúzást. Délelőtt még fővéd-nökünkkel, Antall Klárikával beszélt, estére már nem volt közöttünk.
Végezetül álljanak most itt Rózsás János szavai, amit az 1993-as avató-ünnepségen mondott: „A tragédiáért nem a volt Szovjetunió népei a felelősek, hanem a bolsevik hatalmi gépezet, amelynek ezek a népek is szenvedő alanyai voltak!” Ezt vallották a Gulágot megjárt szüleim is.
Az emberek minden kellemetlent és fájdalmast próbálnak elfelejteni.
A mögöttünk lévő GULÁG–GUPVI Emlékévek felhívták a fi gyel-met többszázezer honfi társunk szörnyű sorsára. Az elmúlt években még több szomorú Gulág-sorsot ismertem meg. Nagyon sok erőt me-rítek belőlük mai napig, rengeteget tanulok ezekből a történetekből.
Büszke vagyok arra, hogy a szüleim hősök voltak, de engem gyűlöletre soha nem tanítottak. Ők emléket állítottak több százezer magyarnak.
Én emléket szeretnék állítani most elsősorban szüleimnek, ami egy-beesik azzal a ténnyel, hogy a Honvéd téri Gulág-emlékmű huszonöt esztendeje töretlenül áll. Egy élő mementó, ahol minden évben több-ször is emlékezünk, ahol évről-évre egyre több fi atalt köszönthetünk az emlékezők közt. Amíg csak tehetem, folytatom azt, amit szüleim elkezdtek, fontos, hogy mindig emlékezzünk arra a többszázezer ma-gyarra, nőre, férfi ra, asszonyra, lányra, fi úra, apára, anyára, aki meg-járta a földi poklot, és azokra is, akiknek nem adott meg a hazatérés, és ezáltal a végtisztesség sem. Róluk szól a Honvéd téri, immáron 25 esztendős emlékmű.
BIMBA BRIGITTA58