Marcsák Gergely (Fotó: Szemere: Judit)
Egyes emberek annyira izgalmas vagy tartalmas utat járnak be, hogy azt mondjuk róluk, életük egy kész regény. Nos, ez Vári Fábián Lász-lóra, József Attila-díjas költőnkre immár kétszeresen igaz, mert idén második regénye is megjelent, amelyben életének egy újabb szakaszát meséli el. Míg a 2011-ben napvilágot látott Tábori postában, amelynek
104 Marcsák Gergely irodalomtörténész, író, költő, a Debreceni Egyetem abszolvált PhD-hallgatója (Kincseshomok).
malenkij robotos vonatkozásait egy korábbi értekezésben vizsgáltam, katonaéveit idézte fel a szerző, a most megjelent Vásártér című önélet-rajzi regény a gyermekkor világába kalauzolja az olvasót.
Vári Fábián László emlékezőtehetsége nem mindennapi: gyermek-korának számos eseménye (melyek helyszíne többnyire Tiszaújlak Vá-sártérnek nevezett része) a maga elevenségében jelenik meg előttünk, ráadásul az emlékek közül jó érzékkel válogat, történetei visszaadják a kor hangulatát, a vidék életét. Tiszaújlak társadalmát az ötvenes- hatvanas években egy érdeklődő, érzékeny lelkű kisfi ú mindennapjain keresztül, de már az érett elbeszélő hangsúlyai által és szemszögéből is-merhetjük meg.
Ugyan a szerző 1951-ben született, nem lehetnek közvetlen emlé-kei a II. világháború utáni vészkorszakról, az idősebbek történeteiből, a felnőttek párbeszédéből, a véletlen tapasztalásokból mégis kirajzo-lódik a főszereplőt körülvevő világ, és egyben a XX. század első fe-lének tragikus történel me. A csehszlovák idők, a ’33-as nagy árvíz és az újrakezdés évei, a második világháború súlyos veszteségei, a román megszállás, a zsidók elhurcolása és a malenkij robot, a sztálini idők megtorlásai mind érintik valamilyen módon a családot és a tágabb kö-zösséget. Ezek az emlékek kísértenek a gyermek-főszereplő jelenében, ahol éppen az új, szovjet rendszer kiépítése folyik. Ennek megfelelően már a helyi magyarok nyelvébe is beférkőztek a szovjet közigazgatás-sal kapcsolatos idegen szavak: a buhálter, azaz ’könyvelő’, a beszpeka, vagyis az ’állambiztonsági szolgálat’, a druzsinista, vagyis ’önkéntes rendfenntartó’, vagy a ’takarékpénztár’ jelentésű szberkassza. A nyuga-ti rádióadókat blokkoló nagy antennatornyok baljós árnyékában már a rubel a fi zetőeszköz, enyhébb eszközökkel ugyan, de folytatódik az egyházüldözés, a hivatalos időszámítás pedig a moszkvai, ezért kezdő-dik a cipőgyári munkások délelőtti műszakja helyi, azaz közép-európai idő szerint hajnali öt órakor.
A Tábori postához képest itt természetes módon nem kap különös hangsúlyt a múlt eseményeinek mérlegelése vagy a bűnösök elítélése, a szereplő éppen csak ismerkedik környezetével, a felnőttek szavait idézi.
A határ közelsége miatt itt állomásozó szovjet katonák némelyikét em-beri, barátságos oldaláról ismerhetjük meg, a főszereplő nagyapjánál
érdeklődik, vajon ki lehet az a Hitler, nagyanyja Budapesten élő hú-gának elbeszélése nyomán értetlenül áll Dobi István említése előtt, és a kis oktobrista csillag közepén ábrázolt Lenin-fej sem kelt még benne ellenérzést. A sötét múltat idéző szövegrészek közül a nagymama elbe-szélése kapcsolódik legszorosabban a malenkij robothoz, amelyben fi a, idősebb Fábián László kálváriáját meséli el:
„…amikor ezek bejöttek, én má’ nem sok jót reméltem. Ki is dobolták nemsokára, hogy menni kell az embereknek. Már csak Laci vót itthon, meg Pista, de a’ meg még fi atal vót, hát Laci, ennek az apja – mutat rám – jelentkezett, amikorra kihirdették. Petrus Erzsi, a komonista biró, becsületére legyen mondva, ismerte, ezér’ oszt’ állítólag mondta is neki, hogy te fi ú, te még nem is vagy tizennyóc, eriggy haza. A’ meg, a bolond, elkezdte bizonygatni, hogy ű má’ áprilisba betőtötte, ű se ijed meg egy kis munkátul. Akkor oszt az az orosz tiszt, valami kapitány, úgy mondták, ott ült, de az ojjan részeg vót, hogy csak úgy lógott a feje, de amikor elibe tolták a papírt, csak ráütötte a pecsétet, így oszt elvitték a többivel. De az újlakiak ottmaradtak egész télen Szolyván, mer’ a tífusz miatt el lettek különítve…”
Interjúkból, visszaemlékezésekből ismerjük Vári Fábián édesapjá-nak további sorsát, a Szolyváról való meghiúsult szökési kísérletet, és elhurcolását a grúziai Tbiliszibe. Sok nyomorgás és nélkülözés után végül két évvel később térhetett haza. Ennek körülményeire a Vásár-térben szintén a nagymama emlékszik vissza, aki elmondja, László fi át súlyos mandulagyulladása után engedték haza, kis híján végzetes ki-menetelű betegsége miatt levegőt is alig kapott. Végül pedig szót ejt a malenkij robotot követő úgynevezett „jóvátételi munkáról” is, amire másik, legfi atalabb, Béla nevű fi át hívták be.
A szereplők többnyire nem szeretnek és nem is mernek vesztesége-ikről beszélni, a múlt súlyos emléke az édesapa hatóságtól való félel-mében mutatkozik meg igazán. Családi házukat is képes felajánlani megvételre a cigány Murzsa családnak, amint azzal fenyegetik, hogy a komitet, vagyis végrehajtó bizottság elé viszik az ügyet. És cipészként félt a fi náncoktól is, akik házról házra járva büntették meg a munká-jukat nem hivatalosan végző mesterembereket. Erről szól a következő szövegrész:
„…apám térült-fordult a házban, s negyedóra alatt összepakolt egy táskára való bakancs-felsőrészt, két világosbarna borjúbőrt, néhány pár bőrtalpat. – Sűrvedés után elviszem – hozta meg a döntést a szajré sor-sáról. – Az hiányozna csak, hogy ide is bejöjjenek. Én nem szeretnék még egyszer a kezükbe kerülni.”
Egy másik, az elhurcolások emlékével kísértő, megdöbbentő jelenet játszódik a család életében akkor, amikor egy Ausztriából érkező szov-jet katonatisztet kellett elszállásolniuk saját házukban. Egy alkalommal a hatalom rettegett képviselője gramofont vitt a házba és elindította raj-ta a himnuszt. Erről a megalázó esetről így ír a visszaemlékező:
„…a lemez forogni kezdett, és folyamatos sistergéssel kísérve megszólalt a méltóságteljes zene. A kapitány ekkor kihúzva magát, hangos éneklésbe kezdett, s szigorúan nézett apámra, hogy ő miért nem teszi ugyanezt?
Apámnak, ha egyszer megjárta a sztálini lágereket, ismernie kellett a szovjet himnuszt, de úgy tett, mintha most hallaná először, és tagadólag rázta a fejét. Az orosz erre revolvertáskájához nyúlt, és kirakta a fegyvert az asztalra, s most már erélyesebben intette apámnak, hogy énekeljen.
Anyám ijedten húzott magához, de én nem tudtam levenni a szememet apámról, aki ekkor már engedelmesen állt, és a bizonyára ismerős dal-lamot lá-lázva megpróbált részt venni a produkcióban. Albérlőnknek azonban ez nem volt elég. Megállította, majd újraindította a lemezt, s szótagolva rágta apám szájába az első sort, amit néhány év múlva majd nekem is be kell vágnom: Szojuz nyerusimöj reszpublik szvobodkökh…
És apám keserűségét leküzdve ismétli, énekli az orosszal, csak hogy ne-künk bajunk ne legyen.”
Külön említést kap a Vári Fábián László által megtapasztalt törté-nelmi események közül például az 1956-os magyar forradalom, amit édesapja és a környék férfi lakosai a rádióadásokon keresztül kísértek fi gyelemmel. A lelkesedés a megfélemlített kárpátaljai magyarokra is átragadt, a szomszéd fi ú csizmatalpból faragott nyomdabetűkkel készí-tette szórólapjait: „Mert ez a föld magyar haza, minden orosz menjen haza!” És ők voltak egyben az elsők, akikben a hirtelen jött remény a szovjet hadsereg látványától csalódottsággá vált, Tiszaújlak volt ugyan-is az a település, ahol a Budapest ellen induló tankok átlépték a szovjet-magyar határt.
Vári Fábián László higgadt és végsőkig kiművelt elbeszélésmódja az elmúlt korok viszontagságait a maguk valóságában mutatja be. A Vásár-tér nem keres szenzációs témákat, a szerző különös érzékenységgel ta-lálja meg a lehetőséget saját emlékeinek és érzéseinek rendkívül őszinte bemutatásában. Így válik a személyes tapasztalat általános érvényű lec-kévé, amivel a regény nemcsak maradandó élményt nyújtó olvasmány, hanem magyar közösségünk történelmi tanúságtétele is egyben.
MÁDI BIANKA105