Dráma egy felvonásban
SZEMÉLYEK Mihály
Rozál Tivadar Károly Bolond nő
(Belvárosi lakóház utcafrontja, a bejárati kapu mellett üzlethelyiség gazdasági bejárata, a kettő közötti mélyedésben, a járdából is egy részt elfoglalva hajléktalanok által kialakí-tott alvóhely. Középen egy utcai lámpa világít. Őszi idő. Történik valós időben, 4 és 5 óra között)
Első jelenet
(Amikor a függöny felmegy, hajnali négy óra van. Mindenféle ruhadarabok és takarók alatt emberek alszanak. Az egyik télikabát alól, mocorgás után, lassan kászálódik Mi-hály. Felül, letúrja maga elől a kabátot, dörzsöli a szemét, megmozgatja a karját, nyög-décselve feláll, rugózik egyet-kettőt, összecsapkodja a kezeit.)
Mihály: Megint egy új, semmi jóval nem kecsegtető nap. (Megtapogatja a fejét, két kezével végigsimít az arcán) Diagnózis. Megállapítom, hogy hasogat a fejem. Ezek szerint élek. Enyhe hányingerem van, még nem tudom, hogy a tegnap elfogyasztott bortól, vagy az élettől úgy összességében, de végül is mindegy. Tervet készítek a mai napra. Első pont. Ma se csinálok semmit. Ez persze csupán mindennapjaim vissza-visszatérő reménye, mert enni muszáj.
Tivadar: (Felül és kábán néz körül. Észreveszi Mihályt) Misi bá’, már megint korán keltél? Jól hallom? Magadba beszélsz?
Mihály: Világ életemben a nekem megfelelő társaságot kerestem. Nincs ez másképpen most se. De azért veled is szóba állok, ha nagyon erőlteted.
Tivadar: (Tornáztatja a kezét, egyenesítgeti a hátát, közben didereg) Megjött a hideg, Mihály. Lassan beszorulunk a szállóra.
Mihály: Ettől félek én is. El kell viselnem egy csomó nyomorult ember közelsé-gét. Pedig én ellennék a magam bajával is.
Tivadar: Ezt a napot se én kértem. Csak úgy jött. És ezzel rákényszerít engem, hogy túléljem.
Mihály: Tudtad te, hogy egy ember hamarabb elpusztul a teljes alváshiánytól, mint az éhségtől? Tíz alvás nélküli nap már elég a halálhoz, míg éhezni több hétig is képes egy egészséges személy.
Tivadar: Tele vagy ésszel, Misikém. Ha ez így van, mi a fenéért költöttél fel a hajnali monológoddal? (Elgondolkodva) Igaz, mikor voltam én egészséges személy?
Mihály: És azt tudtad, hogy ha az ember meghal, a hallását veszti el utoljára?
Az első érzékszerv, ami felmondja a szolgálatot, a látás, ezt követi az ízlelés, a szaglás és az érintés.
Tivadar: Szóval már matt halott vagyok, de még mindig hallom a hülye szövege-det? Így már meghalni sincs kedvem. Van egy cigid, testvér?
Mihály: Minden reggel ugyanaz a kérdés. Pedig nagyon jól tudod, hogy nem dohányzom. A dohányzás káros az egészségre.
Tivadar: És ez, amiben vagyunk? A leszorított igények, a gyűjtögető életmód, az tán használ? (Legyint) Ne gyere nekem ezzel. (Körülnéz) Hol van Karesz? (A mellette dudorodó kupacra mutat, ami egy ember alakját formázza) Látom, jól bevackolta magát.
Mihály: Nem találkoztam vele az este, korán lefeküdtem. (A fejét nyomkodja) Mit itattál te meg velem? Permetlevet?
Tivadar: Tévedésben vagy, cimbora. A legjobb utcakoktélt szervíroztam neked.
Volt benne rizlingszilváni, cseresznyepálinka, száraz Martini, kicsi vodka, félszáraz BB pezsgő, de nem zárom ki a kőbányai világost sem.
Mihály: (Dühösen felfortyan) Sör is volt benne?
Tivadar: Mi a gond? Egy helyre megy, nem? A sarki krimóban mindig összeönt-hetem a pohár alján maradt piákat. Most a te kedvedért hagyjam ott a sört? Ezt nem kívánhatod.
Mihály: Nem kívánom. De azt se, hogy átküldj a másvilágra.
Tivadar: (Legyint) Honnan tudod, hogy nem jobb lenne odaát?
Mihály: Csak azt tudom, hogy ennél már sehol se lehet rosszabb. (Elgondolko-dik) Te hiszel a túlvilágban?
Tivadar: (Bizonytalanul) Hát, csak kell, hogy legyen valami. Gyerekkoromban minden vasárnap misére mentünk. A nevelőanyám – szegény nyugodjon – nagyon val-lásos volt. S ezt várta el tőlünk is. A férje nem volt annyira lelkes hívő, de ráhagyta a gyereknevelést. A mama vitt magával minket, minden vasárnap a templomba. Szépen felöltöztünk, aztán mentünk. Mi unatkoztunk nagyon, de baromira viselkedni kellett, mert a muternak könnyen eljárt a keze. Hiába tiltakoztunk, azt is elintézte, hogy ministráljunk.
Szerencsére ez a karrier hamar kettétört, amikor az öcsém, akit zongorázni taníttattak, a mise előtt fellógott a karzatra és eljátszotta az orgonán a „Szentek mennybemenetelét”, tudod (Táncmozdulatokat végez), „Ha meghalok / mennybe jutok / nevetnek rám az angyalok. / Szent Péter így szól: halleluja…!” Vágod, ugye? (Legyint) Mind a kettőnket eltanácsoltak a pályáról. Engem azért, mert én tapostam a levegőt a produkcióhoz.
Olyan fújtatós orgona volt, ha jól emlékszem. Van még ilyen, Misikém?
Mihály: Biztosan van. (Elgondolkodik) Tudod, Teddy, az éjjel kétszer is felkel-tem, mert szorított a hólyagom piszkosul, gondoltam, nem halogathatom tovább, úgyse tudom fejben tartani, hát megríkatom a hosszú-cicit.
Tivadar: Magyarul, kitekerted a répát.
Mihály: Valahogy úgy. Aztán ilyenkor, amikor visszafekszik az ember, nehezen tud elaludni. És gondolkodik. Mindenféléről. Arról, hogy jutott ide az aszfaltra, meg arról is, mi lesz holnap, de az is foglalkoztatja: mit vágjon hozzád, hogy abbahagyd a horko-lást.
Tivadar: És mire jutottál?
Mihály: Magunkról elmélkedtem. Az utcán élőkről. Ha jól emlékszem a marxista tanulmányaimra, tán Sztálin mondta – az acélos Szoszó -, hogy mi kommunisták,
külön-leges anyagból vagyunk gyúrva. Na, ha ő mondta, ha nem, ránk nagyon érvényes ez a megfogalmazás. Különös emberfajta a miénk. Mindenféle népségből állunk, a legkülön-bözőbb okok miatt vagyunk itt, ami közös bennünk, hogy nincs fedél a fejünk felett. A múltunk már nem számít, jövőnk meg nincs. A jelen állandóságában vegetálunk. Mi csak mindig arrébb megyünk, ha kilövik alólunk a lovat. Nem vándorlunk, csak me-gyünk-megyünk és nem érkezünk meg soha. Megérkezni csak úgy lehet, ha az ember tudja, hogy hová megy. Ha van célállomás. Nekünk meg nincs.
Tivadar: Itt kolbászolunk a városban, ez tény. De azért megyünk, elég sokat ahhoz, hogy összejöjjön az a kis kaja, meg pia.
Mihály: Törpék vagyunk az óriások földjén, barátom. Olyan kicsik vagyunk, hogy észre sem vesznek minket. A legjobb esetben átlépnek, de inkább belénk botol-nak, átesnek rajtunk. És ezért is minket tesznek felelőssé.
Tivadar: A hatalom…
Mihály: (Dühösen a levegőbe csap a kezével) A hatalom nem törődik velünk. A látótávolságán kívül esünk. Arra sem vagyunk érdemesek, hogy kilövési engedélyt ad-jon ki ránk. Idáig már a golyó se jön el. El-elkergetnek minket innen-onnan, mindenféle területi Csák Máték, helyi kiskirályok, de a nagypolitikáig nem hallatszik a hangunk.
Tivadar: Korai az idő a magvas gondolatokra, bátyám. Különben minden sza-vaddal egyetértek. Azt mondom, hogy el kell innen menni.
Mihály: Hova?
Tivadar: A jobb életbe. Én el is fogok. Az unokaöcsém, lent lakik a Nyírségben.
Van egy kisvállalkozása, oda keres teherautó sofőrt.
Mihály: Te tudsz teherautót vezetni?
Tivadar: Még nem, de szeretnék megtanulni. Egy kis pénz kellene hozzá.
Mihály: Na, ez az, ami nincs.
Tivadar: (Síró hangon) Miért kell elrontani a más ember örömét? Meg fogom szerezni a pénzt, mert nagyon akarom. Hiszek benne, hogy sikerül. Időbe telik, de van kitartásom. Annyira szeretnék visszakerülni oda, a másik oldalra. Ahol egyszer már voltam. Olyan nagy vágy ez, Mihály? Olyan nagy?
Károly: (Mielőtt Mihály válaszolna, bejön oldalról) De korán keltetek. Igaz, hogy én le se feküdtem. Hoztam nektek tejet és kiflit a sarki közért elől. (Mutatja) A mondás szerint: reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy…
Tivadar: …ki ne mondd! Maradjunk a reggelinél. Szóval úgy, mint egy király?
Károly: Nagyon király, nem? Húsféleséggel nem szolgálhatok. A hentesárut még nem rakták le a bolt elé.
Mihály: (Töprengve) Azt mondtad, hogy le se feküdtél. Ha ez így van (kis szü-netet tart), akkor ki ez itt a te helyeden, a télikabát alatt?
Második jelenet
Tivadar: (Óvatosan közeledik a kupachoz. Körbejárja. Lehajol és ott ahol a fejet sejti, felemeli a kabátot) Egy nő. Mit keres ez itt? Ébresztő kisanyám! (Megrázza) Ez nem a Gellért Szálló. Hahó!
Károly: Ki feküdt az ágyacskámba? Csak nem maga Hófehérke?
Mihály: (Hangosan) Rendőrségi razzia! Kérem az iratokat előkészíteni!
Rozál: (Ijedten felül, dörzsöli a szemét, körülnéz, majd villámgyorsan felugrik) Mit…hogy…razzia?
Mihály: Kérem a jegyeket, bérleteket! Itt a titkosszolgálat. Minden, amit mond, felhasználható maga ellen. Maga ellen…áll? Körül van véve. Jöjjön elő felemelt kézzel!
Rozál: (Rémülten jár a szeme körbe-körbe, majd hirtelen az előtte álló Mihályt félrelökve kiszalad a színről)
Károly: Na, ennek sincs humorérzéke.
Tivadar: Jól ráijesztettél, Mihály. (Lehajol és felvesz a földről egy ridikült) Ijedté-ben még a táskáját is itt hagyta. (Kinyitja és kivesz belőle egy igazolványt. Felteszi a szemüvegét) Na, nézzük csak. Aszongya hogy. Balogh Kálmánné, Szabó Rozália. Szü-letett…itt, ekkor és ekkor, satöbbi-satöbbi, lakik, hát ez az. Lakik. Van lakása.
Károly: Akkor mit keres a kabátom alatt? Csak nem valami lökött újságíró, aki át akarja érezni mérhetetlen szenvedésünket, hogy leleplező riportot készíthessen a reg-náló hatalom hajléktalanok iránti érzéketlenségéről?
Mihály: Mindegy az már. Pénz van a ridikülben?
Tivadar: Ejnye, Misikém! És hol marad a mi fajtánkra olyannyira jellemző becsü-letesség, tisztaság, jó erkölcs?
Mihály: Az mind megvan. De miután leltárba vettük feddhetetlen jellemünk megannyi részletét, s jóleső érzéssel megállapítottuk, hogy gáncsnélküli lovagok va-gyunk, ne nyugodjunk ebbe bele, hanem lépjünk tovább.
Károly: Mi a javaslatod?
Mihály: Nézzük meg, hogy van-e benne pénz, már csak azért is, hogy háborgó lelkünk megnyugodjon. Mert ha nincsen ottan suska, tovább lehetünk tisztességesek.
Tivadar: Ám, ha van?
Mihály: (Széttárja a karját) Ne rohanjunk a dolgok elébe. Előbb lőjük le a med-vét, csak azután tárgyaljunk a szűccsel.
Károly: Vágj bele Teddy, aztán meglátjuk.
Mihály: Ez a beszéd!
Tivadar: (Elbizonytalanodik) Nem szép dolog ez jó barátok. Helyezzük oda, ahonnan felvettem. Ha visszajön érte, úgy teszünk, mint ha nem is tudnánk róla, hogy ott van.
Mihály: Ha visszajön. Ez úgy elszaladt, mint akit üldöznek. Megijedt tőlünk.
Károly: Érdekes. Amikor bevackolta magát a télikabátom alá, akkor nem félt?
Tivadar: Anyám emlékére esküszöm, hogy…
Károly: (Közbevág) Nincs is anyád. Nem te mondtad, hogy az otthonban nevel-tek tízéves korodig, amikor aztán nevelőszülőkhöz kerültél, az öcséddel együtt?
Tivadar: Ez igaz. De azért volt anyám. Mindenkinek van anyja. Csak én nem ismertem. Pedig annyira szerettem volna kisfiúként hozzábújni, megölelgetni. Annyira hiányzott a melegsége. Az otthon udvarán állt egy öreg tölgyfa, hatalmas törzse volt, karvastagságú ágai, sokat játszottunk alatta. Kitaláltam, hogy anyám egyszer a törzs mögül fog előbújni, s amikor odafutok hozzá, átölel, és azt mondja: Kisfiam! Soha többé nem hagylak el. (Elmélázik) Emlékszem, hogy minden reggel, ébresztő után, kimentem az udvarra. Még teljesen üres volt. Lassan lépkedtem a tölgyfa felé, s vártam, hogy mikor bújik ki a törzs takarásából az anyám. Odaértem, s nem volt ott senki. Mindig reménykedtem és soha nem volt ott senki. Száz és száz remény, száz és száz csaló-dás. Sokat sírtam emiatt. Aztán egyszer – olyan félúton lehettem – észrevettem, hogy valaki van a fa mögött. Összeszorult a szívem, szinte nem kaptam levegőt az izgalom-tól. Megszaporáztam a lépteimet, a végén már futottam. (Legyint) Ááá!
Mihály: Mi volt?
Tivadar: Surányi Jancsi, a legjobb cimborám, felettem aludt a körletben. Ott ló-gott egy vastag faágon. Felakasztotta magát. (Hallgat egy kicsit) Soha többet nem vár-tam az anyám érkezésére. Meghalt ő is a Jancsival. De azért nekem is van anyám.
(Elgondolkodik) Volt.
(Nagy csend telepedik közéjük.)
Károly: (Megtörve a csendet) Szóltak nekem a Laptól, hogy leközlik az egyik versemet.
Mihály: Ez jó hír. Kapsz érte honoráriumot is?
Tivadar: Már megint a pénz, Miska bátyám. Megint a pénz. Azt el se tudod kép-zelni, hogy valaki örömből teszi azt, amit tesz?
Mihály: Már hogyne tudnám elképzelni. De tudod te, hogy mennyire tudja fo-kozni az örömöt, ha pénzt is adnak mellé? És melyik versedről van szó?
Károly: Kettőt küldtem be, a szerkesztő a „Hókása hull” címűt választotta.
Tivadar: Halljuk-halljuk!
Mihály: Már nem is emlékszem, hogy melyik az?
Károly: (Szavalja) Hókása hull
Alszik egy kopott bokor alján.
Nyirkos göncök gőzölgő halma repedt nyugalmát összevarrja.
Nyűtt hitvese szuszog a balján.
Hókása hull a homlokára, fagytól riadt ütemre horkol.
Vízióit az ócska bortól szája szélére hajtja nyála.
Kötött sapkája mocskos kellék, úri világból régi emlék,
kis napsütés a múlt nyarán.
Köhög és fordulásra szellent, Legjobb komája tegnap elment.
Álmában csípi a csalán.
Tivadar: Ez egy szonett?
Károly: Az.
Tivadar: Nem értek hozzá, inkább csak érzem, hogy jó. De én bokor alatt nem aludnék, az biztos. Városi gyerek vagyok, mit keresnék én egy bokor alatt? Nekem itt a helyem, a házak között.
Mihály: Még a belvárosban is van bokor. A tereken.
Tivadar: Igen, de az éjszaka nagyon hideg lehet. Könnyen átfagyod magad a túlvilágra. Hogy mondtad Karesz? Horkol a fagytól?
Károly: Fagytól riadt ütemre horkol.
Tivadar: Na, ez jó mondás. Ez az, amit nem szeretnék. A fagytól horkolni.
Mihály: Horkolsz te a nélkül is. Mi a különbség? És a másik?
Károly: Milyen másik?
Mihály: Hát a másik. A vers, amit nem közölnek le.
Károly: Ja, az a „Hajléktalan-dal”.
Mihály: Ne fossz meg minket az irodalmi élvezettől.
Károly: (Szavalja)
Városnyi méret a hálószobám, elférünk benne, Istenem, de hányan, pöffeszkedem az őslakos jogán égbolt a plédem, anyaföld az ágyam.
Szabad országban, ki szabadon hál, könnyen szabadul, szabad a halál, tillárom, tillárom, hajj!
Nincs feleségem és nincs főnököm, egyedül hálok, fűből vetett priccsen,
aki szívózik velem, föllököm,
nekem barátom, s fix vacsorám sincsen.
Szabad országban ki szabadon hál, könnyen szabadul, szabad a halál, tillárom, tillárom, hajj!
Boldog vagyok, a kelő Nap fia,
magas ég helyett köztetek kell járnom, hogyha megkímél a koldus-maffia, virgonc suhancok gyújtják fel az álmom.
Szabad országban, ki szabadon hál, könnyen szabadul, szabad a halál, tillárom, tillárom, hajj!
(Uraim, hol itt a baj?)
Tivadar: Ez jobb, mint a másik. Hülye az a szerkesztő. Nem ért hozzá! Lehet, hogy a szesziparból tették oda, mert valakinek a csókosa odafent.
Mihály: Mért éppen a szesziparból?
Tivadar: Ott teleszívta magát és még nem józanodott ki. Ha így melléfogott.
Mondom én. (A kezében tartott ridikülre néz) Ezzel akkor mi legyen?
Harmadik jelenet
Rozál: (Befut a színre. Liheg) Itt…itt hagytam…a ridikülömet. Adják vissza.
Benne vannak az irataim. Meg nyolcvanezer forint…az összes pénzem.
Mihály: (Megrovóan néz Tivadarra) Ott van a táskája, hölgyem. Vigye gyorsan, mielőtt elhatalmasodik rajtunk a saját hülyeségünk feletti mérhetetlen düh.
Károly: Egy pillanat. Azért némi magyarázatra szorul, hogy az éjszakát a télika-bátom társaságában töltötte. Ez magánlaksértés, asszonyom, sőt, jogtalan behatolás.
Igaz, hogy nem vitt el semmit, de a kabáton kívül mást nem is igen tudott volna. Tehát?
Öné a szó!
Rozál: Nagyon…megijedtem. Tegnap, szóval tegnap… nehéz erről beszélni. El kellett jönnöm otthonról. (A táska felé nyúl) Akkor most megkapom a ridikült?
Tivadar: Nem tudom, miért fél tőlünk? Mi jó emberek vagyunk. Szegények, kicsit kitaszítottak, de jók. Nem akarunk a magánéletébe belegyalogolni. Ha van titkolnivalója, hát van. Megtarthatja magának. De ha segítségre szorul, szóljon, hátha megoldjuk a problémáját. Tessék, itt a táskája.
Rozál: (Elkapja a ridikült) Köszönöm. (Elindul kifelé, de pár lépés után megtor-pan) Mondják, alhatok itt ma este is?
Mihály: (Ránéz Tivadarra és Károlyra. Azok bólintanak) Sok jó ember kis helyen is, ahogy a mondás tartja. Mi meg, amint azt Teddy komám már kifejtette, rettenetesen jók vagyunk. Aki nálunk jobb, az már rossz.
Károly: Annak régen rossz, hogy egy kis burkolt fenyegetést is becsempésszek, természetesen az ellenségeinknek adresszálva mindezt.
Tivadar: Akkor tehát megegyeztünk. Nézze, lakbért nem kell fizetni, meleg étke-zésre nincs mód, vécé a sarki kocsmában. Viszont a fűtés is ingyen van, csak jó közel kell húzódni a csőhöz. Minket nem érint a rezsicsökkentés, sajnos, mivel rezsink az aztán nincsen semmi. Mindent elmondtam, fiúk?
Károly: Este tíz és reggel öt között mienk a járda, nappalra beköltöztetjük a bútort az aluljáró egyik raktárhelyiségébe, ahol a takarítószerszámokat tárolják. Van ott egy haverunk, aki közülünk emelkedett ki, s most az aluljárót mossa. Megfelelnek a feltételek?
Rozál: Csak egy pár napra kellene. Aztán megyek tovább.
Mihály: Ne tegyen könnyelmű ígéretet. Mi is úgy jöttünk ide, mind a hárman, hogy ez csak az élet megmagyarázhatatlan tévedése, igazságtalanság, s hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba. Csak egy pár napról volt szó. Én huszonegy éve élek az utcán. A fiúk is majd egy évtizede. Lecsúszni egy pillanat műve. Felkapaszkod-ni? Talán a hátralévő életünk se elég.
Tivadar: (Tiltakozva) Te csak a magad nevében beszélj, öreg! Én lemegyek a Nyírségbe, úgy itt hagyom ezt a várost, hogy még átutazóban se fordulok meg itt. (Ro-zálnak magyaráz) Tetszik tudni él ott egy rokonom, aki vállalkozást működtet, és teher-autó sofőrre van szüksége. Csak még egy kis pénzt gyűjtök, hogy megszerezzem a jogosítványt.
Károly: Londonba kell menni, mindenki odamegy.
Mihály: Ahhoz nyelvtudás is kell ám, barátom. Te tudsz angolul?
Károly: Anyanyelvi szinten.
Tivadar: (Csodálkozva) Olyan perfekt vagy?
Károly: Én? Egy büdös szót se tudok.
Tivadar: Most mondtad, hogy anyanyelvi szinten.
Károly: Ez így igaz. Az anyám se beszél angolul.
Tivadar: Jópofa egy ember vagy te, Csárli. Egyszer majd jó’pofán vág valaki.
Károly: A nagybátyám napok óta üzenget nekem, hogy a lánya vidékre költö-zött, menjek oda hozzá, hogy ne legyen egyedül. Nem szeretem őt, mert szikár, mogor-va ember, jobb itt nekem ebben a függetlenségben.
Rozál: Még egyszer köszönöm, hogy befogadtak. Nem leszek a terhükre.
Mihály: Na, gyerekek. Hunyunk még egy csipatot, vagy megkezdjük a műsza-kot?
Tivadar: Sok értelme nincsen az alvásnak. Mindjárt felkel a Nap.
Rozál: (Mereven nézi Mihályt) Mondja, nem hívják magát véletlenül Szárcsa Mihálynak?
Mihály: (Meglepődve) De bizony, hogy az a nevem. Ismerjük egymást?
Rozál: Kicsi a világ, Szárcsa elvtárs. A Magyar Textil Művekben dolgoztam, a Pénzügyi Osztályon. Maga volt ott a párttitkár.
Károly: Mi voltál te, Miska?
Mihály: (Idegesen) Régen volt, tán igaz se volt.
Rozál: Nagyon is igaz volt. Élet-halál ura volt maga, Szárcsa elvtárs.
Mihály: Azért túlzásba ne essünk.
Rozál: Nem túlzás ez. Azt rúgatott ki, akit akart. És elég sokunkat akart. Persze magának ma már szelektív az emlékezete. De akikkel elbánt, azok nem felejtenek.
Mihály: Ártottam én magának?
Rozál: De még mennyire! Akkor Szabó Rozáliának hívtak, még nem voltam férjnél. Mondd magának ez a név valamit.
Mihály: Őszintén szólva, nem.
Rozál: Mindjárt gondoltam. Felfrissítem az emlékezetét. Én is az élcsapat tagja voltam, s bementem magához – két titkárnőn kellett keresztülvergődnöm -, mert meghalt az édesanyám. Azt kértem, hogy részt vehessek a temetésén, mert pappal temették, hívő katolikus volt a szentem. Maga meg végig se hallgatott, de megtiltotta, hogy párt-tagként ott legyek. Az anyám temetésén. Maga szemét! Persze részt vettem a szertar-táson, ez az én lelkiismereti döntésem volt. Maga meg pártfegyelmit adatott nekem, kizártak. Aztán a munkámba kötöttek bele, szép lassan kiszorítottak a munkahelyemről.
Á, nem rúgtak fenéken, csak éppen ellehetetlenítettek. Végül magamtól léptem ki. Nem szégyelli magát, egy cseppet se?
Mihály: Miért kellene szégyellnem magam? Akkor egészen más világ volt. És én hittem abban, amit csinálok. Nekem az a rendszer a felemelkedést jelentette. Csóró tanyasi gyerek voltam, onnan soha nem kerültem volna főiskolára, ha a rendszer nem teszi lehetővé számomra a tanulást. Mindent nekik köszönhettem. Kötelességemnek éreztem, hogy megfeleljek a bizalomnak. Azt tettem, amit elvártak tőlem. Szolgáltam a pártot és harcoltam az ellenségei ellen. Csak azokat üldöztem, akik veszélyeztették a fennálló rendet. Azokra le kellett sújtani.
Rozál: Mit veszélyeztetett az én drága halott édesanyám?
Mihály: (Legyint) Jó, az túlzás volt. Túlkapás. Ez akkor bizony előfordult. Az én büntetésem az, hogy itt vagyok. Magának ennyi nem elég?
Rozál: Higgye el, én már nem haragszom. Számoljon el a saját lelkiismereté-vel. De egy bocsánatkérés tán megilletne.
Tivadar: (Mihályhoz) Te a kommunizmusban góré voltál?
Mihály: Milyen kommunizmusban? Itt soha nem volt kommunizmus. Még a szo-cializmust is csak építettük. Abban jók voltunk. Már csak ennyi (Mutatóujjával és
Mihály: Milyen kommunizmusban? Itt soha nem volt kommunizmus. Még a szo-cializmust is csak építettük. Abban jók voltunk. Már csak ennyi (Mutatóujjával és