Söprik az utcát az utcaseprők, Mennek egy lépést, sepernek kettőt.
Egy lépés, két söprés, két söprés, egy lépés.
Egy lépés, két söprés, két söprés, egy lépés.
Na söprés...
(Malek Miklós: Az utcaseprők)
Az utcaseprő izzadságban fürödve sepert a főtéren. Dél. 32 fok árnyékban. Ideje volna ka-jálni, de addig még van fél óra. És azt így vagy úgy, le kell dolgozni, ugyanis a főutcán felállí-tott kamera minden mozdulatát figyelte. Pedig milyen jó lenne a mellette zöldellő parkocská-ban hűsölni. Már ha egyáltalán létezik még hűvös hely ebben a pokolparkocská-ban – húzta le magáról narancssárga színű mellényét, de vissza is húzta sebesen. Tiltja a szabályzat, és amit az elren-del, azt a pokolban is be kell tartani.
– Nyugalom! Várja meg, míg általános hőségriadót hirdetnek, utána óránként heverészhet az árnyékban – intették türelemre az irodán.
És addig? Süljön meg élve, miközben mások légkondik mellett kávéznak?
Na, még húsz perc, addig már csak kibírja valahogy. Hű, ezek után állítsa még valaki, mi-lyen gyöngyélete van az utcaseprőknek. Télen fagyban, nyáron a legnagyobb hőségben seper-ni, amikor kutya sem jár az utcákon, csak külföldön, például Bécsben jó üzlet, Magyarorszá-gon a halálra ítéltek utolsó szalmaszála: ave, Caesar, morituri te salutant! (Üdvöz légy, Caesar, a halálba indulók köszöntenek!) Aztán aki bírja, megmarad, aki meg nem, azzal végez az idő és a minimálbér alatti munkadíj. Régebben még megjárta, sőt, volt idő, amikor ugyanannyit keresett, mint egy orvosi rezidens. De az akkor volt. Most közmunkásként dolgozik – ugyan-itt, fele annyi a fizuért, s még csak azt sem mondhatja: disznóság, mert végül is mi történt? Is-mét helyre billent valami ebből a tótágast álló világból.
– Jó napot, tanár úr! – fékezett le hirtelen mellette valaki. – Sepregetünk, sepregetünk? To-vábbi jó munkát! Ha így folytatja, húsz év múlva vehet magának is egy… biciklit – robogott el az ismeretlen röhögve.
Ez meg ki a fene volt? – meredt a kocsi után az extanár. Á, nyilván valamelyik exdiákja – szegezte vissza tekintetét kutatóan az úttestre. Mintha keresett volna valamit. Keresett is. Na, nem az eldobott diplomáját, hanem valamiféle értéket: gyűrűt, pénzt, okostelefont. Az embe-rek olyan hanyagok, ki a zsebkendőjét, ki pénztárcáját ejti el. Egyszer talált is egy ridikült ben-ne két kulcsot, rúzst, néhány fogamzásgátló tablettát… Azóta mindig mindenütt lehorgasztott
fejjel jár azzal a reménnyel (dum spiro, spero: ameddig élek, remélek), hogy máskor nagyobb értékre is bukkanhat, és akkor… Nézzük csak, mit csinálna például, ha találna egymillió fo-rintot! Mellesleg: leadná a talált tárgyak osztályán? Van eszébe! Elég hülye volt már akkor is, amikor a tanári pályát választotta. Igaz, errare humanum est (tévedni emberi dolog), de ettől még megokosodhat az ember idővel. Most azonnal vásárolna magának egy légkondit, és egy álló hétig mindennap luxusétteremben étkezne. Ni csak, egy tasak, itt az én szerencsém! – fe-dezett fel az flaszteren egy fekete műanyagzacskót. Felemelte, megszagolta. Babapúder illata volt, telis-tele kutyaürülékkel. Jellemző: ilyen a szegény ember szerencséje.
Még tíz perc, aztán beülhet ő is a parkba kajálni.
A rezidens pihegve kucorgott egy árnyékos fa alatt. Ő meg azért kesergett, hogy még min-dig nem gyűlt össze annyi dohánya, hogy megvegye kiszemelt kocsiját, egy kék színű, 94 ló-erős Suzuki Splasht. Mert mit ér egy doktor gép nélkül. Igaz, ez sem valami luxuskocsi, de ha nincs ló, jó a szamár is. Öt év múlva szakvizsgázik, és akkor majd jobbat vásárol. Addig ott az autóbusz meg a két lába, ami nem lenne éppen vérlázító igazságtalanság, ha, mondjuk, az a sepregető bácsi is így járna. No de így jár-e? Aligha, bár nem sok hajszála hullhatott ki a tu-dományokért mostanig. Bizonyára rá is ott vár valahol egy tipp-topp személygépkocsi, ami nélkül még a második utcáig sem gyalogol. Amúgy csuda szakszerűen söpröget. Mozdulatai nyugodtak, kiszámítottak. Nem cikázik összevissza, és a csajok után sem fordul úton-útfélen.
Ő kizárólag a munkájára összpontosít, s amit egyszer elsöpör, az el van, kérem, söpörve. Fel-tehetőleg nemcsak akkurátus, megbízható alkalmazott is egyúttal, aki ha találna az utcán va-lamit, habozás nélkül leadná a talált tárgyak osztályán. Nem is néz rá görbén senki sem, mint
… mint rá, amikor borítékot csúsztatnak a zsebébe. Pedig hát az vesse rá az első követ, aki megharagudna e miatt. De hát miért is haragudjék, elvégre mindenki másképpen fejezi a hálá-ját. Egyesek kezet csókolnak, mások valamilyen ajándékkal, illetőleg pénzzel kedveskednek.
Utasítsa vissza az ajándékot? Hát ez elég nagy illetlenség, föltéve, hogy távolról sem hálából csúsztatnák a zsebébe azt a bizonyos borítékot. Ebben az esetben, elismeri, valóban elítélendő gyöngeségnek vagy akár orvosetikai vétségnek is minősül, ami szankciókat is vonhatna maga után. Csakhogy orvos legyen a talpán, aki el tudná dönteni, hálából vagy ilyen-olyan előnyért hajbókol előtte a betege. Bezzeg ezt a söprögető dolgozót sohasem bántják hasonló dilemmák.
Először azért, mert úgysem hajbókolna előtte senki sem, másodszor pedig, együgyű arcát el-nézve, nem sokat érdekelhetik az etikai kódexek! Ő csak él, vegetál, legyűr 8-10 órát az utcá-kon, utána hazamegy, megdugja a feleségét, és fütyöl a világra. Általában nem ír, nem olvas, mint némely magyar nemes hajdanán, s valószínűleg sohasem hallott Hippokrateszről, Danté-ról vagy Stephen Hawking elveiről, így olyan dilemmák sem aggasztják, mint a globális klí-maváltozás vagy népvándorlás kérdése. Ő megelégszik azzal is, hogy annyit keres mit egy re-zidens, és meg tud fogalmazni egy-két kérvényt, levelet. Mindezek ellenére boldogul, sőt, ese-tenként boldog is. Hát kívánhat ennél többet egy magyar állampolgár magának! – nézegette az orvosgyakornok csaknem irigyen. Most mindjárt befejezi, beül egy presszóba, jókat eszik -iszik, és még elégedettebb lesz, mint valaha.
Eltalálta, befejezte, de nem a presszóba, hanem a parkba, egyenest melléje tolta kerekes ku-káját.
– Megengedi? – kért engedélyt udvariasan az orvostól. – Ne haragudjon, amiért zavarom, de úgy nézem, ez az egyetlen szabad árnyékos pad a díszkertben.
– Tessék!
Fáradtan huppant a pad végébe, s már húzta is elő az ebédjét. Első fogásként megevett egy sült libacombot hagymával. Hamm-hamm-hamm, és volt cubák, nincs cubák.
– Egészségére!
– Köszönöm. Kicsit büdös – mutatott a hagymára –, de egészséges, ugyanis a hagyma, leg-főképp pedig a fokhagyma rengeteg B- és C-vitamint tartalmaz. Tudja, mi az a B- és C-vita-min?
– Nagyjából – fintorgott a rezidens; a végén még ez a szemetes tart neki előadást az egész-séges étrendről.
– Én ugyan nem szeretem, de állítólag jó hatással van az erekre, és javítja a szívműködést.
Hanem ez a cubák mennyei – halászott elő a köztisztasági dolgozó még egyet; hamm-hamm-hamm, és ezt is bevágta.
– Magának aztán van étvágya.
– Van, az van. Megkínálhatom magát is? A comb ugyan elfogyott, de adhatok helyette egy szárnyacskát.
– Nem, köszönöm. Hol van még négy óra, ugyanis én akkor szoktam ebédelni. Különben sem tudnék enni ekkora hőségben.
– Hja, az a temérdek széndioxid, az üvegházhatás… – végezte ki gyorsan a szárnyat is; ér-dekes mióta utcaseprésben utazik sokkal jobb az appetitusa.
– Maga honnan tud ezekről?
– Ki nem tud, hiszen mindenki erről témázik mostanság.
– Kivéve, amikor migránsokról eszmecserél – dünnyögte a rezidens. – Magát nyilván ez a téma sem érdekli.
– Mi az, hogy sem! Olyan embernek látszom, akit semmi sem érdekel?
– Nem olyan?
– Képzelje, utóvégre nekem sem közömbös, hogy megsülök, megfagyok vagy az afrikai ki-vándorlók isszák meg a jeges teát helyettem – hörpintett a melós a termoszba. – Maga külföl-di, amerikai magyar vagy ilyesmi?
– Miért?
– Hát amiért ilyen furákat kérdezget.
– Nem, magyar magyar vagyok, képzelje!
– Aha, és miben utazik?
– Utazom?
– Mármint hol gyúrja az ipart a tisztelt úr?
– Magát tényleg minden érdekli. Az egészségügyben, tudniillik orvos vagyok. Orr–fül–gége – egészítette ki a rezidens, hogy egy kicsit leforrázza az öreget.
– Na nem! Egy igazi főorvos? – rázta meg a fejét hitetlenül a közmunkás.
– Csak rezidens. De mért csodálkozik emiatt?
– Hogy miért? Hát… csak úgy. Tudja, valamikor én is felvételiztem az orvosin.
– És? Sikerült?
– Megbuktam. Pedig már kezdtem beleképzelni magamat. Csak ülök a rendelőben, és rende-lek. Kin tombol a kánikula, nálam halkan zümmög a légkondi. Jön a nővér, hozza a kávét, és rám mosolyog bízva abban, hogy legközelebb megint vele kamatyolok. A betegek tisztelnek, becsülnek. Amikor elmegyek mellettük, felállnak, négyszemközt pedig egymást túllicitálva váltják forintra a hálájukat. Ebből persze telik kocsira, villára a Balatonon, és ha ehhez hozzá-adják még az év végi prémiumot, becsület szavamra nem értem, miért kívánnak egyesek kül-földön szerencsét próbálni. Istenem, de irigylem az orvosokat!
– Maga viccel – tátotta el a száját a rezidens –, vagy valóban ilyennek lát bennünket?
– Szánjanak meg, uraim pár forinttal! – bukkant fel mellettük váratlanul egy hajléktalan.
Az utcaseprő készséggel nyúlt a zsebébe, de egy forint, nem sok, annyit sem talált a bukszá-ban.
– Sajnálom. Üres az eklézsia.
Ugyanígy járt az orvos is. Egyiknek sem volt egy huncut garasa sem.
– Szegény emberek – húzta el a száját a hajléktalan.
Megvetően? Megértően? Ki tudja, mikor vetnek vagy értenek meg az emberek manapság va-lakit.