Öles, 190 cm magas fiatalember volt. Ott lakott az édesanyjával a Vacsora közben egy te-tőteres, négyszoba-konyhás családi házban immár huszonöt esztendeje. Édesapjára nem em-lékezett, mert már két éves korában elhunyt, amikor ráborult a munkahelyén egy farakás. Ké-sőbb maga Pityu is itt vállalt munkát, és azóta is itt dolgozik az 1-es számú fatelepen közked-veltségnek örvendve. Hogy miért kedvelték annyian?
– Hát mert olyan szerény és udvarias – nyilatkozta róla a telepőr.
A szakiknak főleg az tetszett, hogy bármilyen szívességre kérték a melákot, ő azonnal és ha-bozás nélkül állt a rendelkezésükre. De nemcsak az övékére, bárkiére, legyen az rokon, szom-széd, akárki. Dicsérték is özvegy Hanáknét, amiért ilyen derék, jóravaló embert nevelt a fiából.
– Hát istenem, minden anya erre törekszik. Csak nem mindenkinek sikerül, mert hiába jó az asztalos, ha selejtes anyagot nyomnak a kezébe. Nekem szerencsém volt, és, íme itt az ered-mény – válaszolta szerényen a jó asszony.
Csak egy bánata volt, és nem is aprócska, hogy Pityuból sohasem lehet mérnök, ügyvéd, or-vos stb. – árulta el egyszer bánatát a szomszédasszonyának, Sturznénak.
– Miért? Ennyire lusta vagy inkább ambíciótlan ez az áldott jó gyerek?
– Ugyan, dehogy! Egész másról van itt szó.
– No, persze, a pénz. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Manapság nem kis pénzbe kerül egy főiskolán, egyetemen tanulni. Bezzeg a mi időnkben… Pedig akkor még csak a szocializ-must építettük.
– Más itt a baj, Etuskám. Pityu… Hogy is mondta a doktor úr? De… deb… Mellékes. Rövi-den és magyarul: kissé nehéz felfogású a fiatalúr.
– Ó, csak ez a baj? Azt hiszed az én Angélám észkombájn? De hát az egyik ember szép, a másik csúf, mint a sötét éjszaka, nyomorék vagy éppen vasgyúró, úgyhogy drága Stefikém, egyet se búsulj, amiért a te Pityud sem jutott egy fatelepnél messzebbre.
– Igazad van, nem kéne. Nem is beszélnék én erről senkinek, neked is csak azért mondom, mert… Szóval csak csak úgy kicsúszott belőlem. Angéla? Még mindig a konzervgyárban dol-gozik?
– Á, az már rég csődbe ment. Jelenleg takarítónő a Márai moziban. Ha már itt tartunk, hadd áruljak el én is valamit: úgy vettem észre, Angéla beleszeretett a fiadba.
– Ne szédíts! – lepődött meg az őszülő, kedves arcú Hanákné. – Csak úgy egyik napról a má-sikra?
– Nem, nem csak úgy, hiszen bírta ő Pityut régen is, csak éppen Pityu nem vett észre ebből semmit sem.
– Érdekes, én sem. Most már csak az érdekel, mit akarsz ebből kihozni.
– Nem sejted?
– Nem.
– Nos, a dolog pofonegyszerű: itt van két egészséges, dolgozó fiatal. Mindkettő szabad és szimpatizál is egymással. Akár össze is boronálhatnánk őket szerintem.
– Micsoda? Pityut Angélával?
– Miért ne! Összeillenek, nem?
– De, nagyon is. Csak ehhez azt sem ártana tudni ám, mit szól hozzá Pityuka?
– Hát kérdezd meg, illetve… Várjunk csak! Előbb hívj meg bennünket párszor ebédre vagy ötórai teára, hogy személyesen is megfigyelhessük a párocskát. Utána meghívlak én, és máris látjuk, hány óra. Na, mit szólsz hozzá, Stefikém?
– Hm. Őszintén szólva mindenre gondoltam, csak erre nem. De az ötlet jó, sőt, kitűnő, ezért, ajánlom, ne is sokat lacafacázzunk, vágjunk bele ízibe! – tetszett meg egyre jobban az özvegy-nek Sturzné plánuma. – Ezennel tisztelettel máris meghívlak egy teára holnap ötre, ha megfe-lel.
– Itt leszünk.
El is jöttek mindhárman, mármint Sturz úr, Sturzné és Angéla szépen kiöltözve, ahogy illik azoknál, akik még adnak az illemre. A kölcsönös üdvözlések után nekiültek teázni. Egy ideig csöndben szürcsölgették teájukat, miközben fél szemmel Angélát és Pityut vizslatták.
– Kisfiam, volnál szíves szórakoztatni a vendéget! – figyelmeztette Hanákné látván azt, hogy a másik nagy gyerek alig-alig szól a leányhoz.
– Igenis! – felelte a férfi szófogadóan, csak azt nem tudta, mi módon; eszébe jutott ez is, eszé-be jutott az is, végül fogta magát, és elkezdett grimaszolni.
A lány elnevette magát.
– Pityu!
– Hagyd! Angélának tetszik, a többi nem érdekes – mosolygott Sturz asszony.
– Micsoda hűhót csináltok ti ebből a dologból – csóválta meg a szemét Sturz úr, egy hegyes állú és orrú buszsofőr. – Ki a franc fújja fel így manapság az ilyesmit? Bírják egymást, vagy nem bírják? Ha igen, ásó, kapa és a nagyharang … Ha nem, arrivederci1, Roma!
– Normális esetben. Csakhogy a mi lányunk… Tudod, milyen naiv és bumfordi. Bár már nem gyerek, mégis úgy gondolkozik, mint egy éretlen kamaszlány. Ezért kell nekünk, szülőknek he-lyette is gondolkoznunk, drága férjuram. Igaz, Stefikém?
– Hajszálra. Én biz el sem merem gondolni, miként boldogulna Pityu nélkülem. Szinte olyan vagyok neki, mint rövidlátónak a szemüveg. Pityukám, húzd ki magad, mert puklis maradsz!
– Igenis.
– Angéla, drága, Angéla, kérlek, ne vihogj olyan hangosan! Fiatal hölgyeknek nem illik így vihogni – szólt rá a lányára Sturzné is.
– Jó, rendben, annyira azért egyik sem olyan bumfordi, hogy hülyét csináljunk belőlük – mor-mogta a buszsofőr.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy táncoljanak is egy kicsit a gerlicék – tért át gyorsan más té-mára Hanákné jólesően nyugtázva, mennyire hasonló módon gondolkoznak Sturznéval. – Pityukám, bekattintanád nekünk a lejátszót?
Hallom a hangodat érzem az illatod.
Alattam hintaló, ölemben csillagok.
– Ez az, köszönöm. És most kérd fel a hölgyet táncolni!
– De hát én nem tudok táncolni.
1 Viszontlátásra! (ol.)
– Kicsit szégyellős a fiúka. Pedig még tánciskolába is járt egy időben – mentegetődzött Ha-nákné, aki mindent megtett azért, hogy Pityuka legalább beszédben és illemben felvehesse a versenyt bármelyik tanult fiúval.
– Tényleg? – nézett nagyot a gépkocsivezető. – Még a végén kiderül, hogy angolórára is járt a fiatalúr.
– Eltaláltad. Plusz gitározni, csak hát egyikhez sem volt elég… izé… tehetsége, így amit meg-tanult, azt is elfelejtette lassanként. Ismered a mondást: Übung macht den Meister.1
– Így igaz – bólintott rá Sturz úr, bár fogalma sem volt, mit jelent, annak ellenére, hogy jár-tában-keltében sok idegen szó ráragadt.
– Pityu!
– Igenis.
– Meg akarod bántani a mamádat?
A férfi nehézkesen felállt, és meghajolt a lány előtt.
– Szabad?
Összesimulva, bár nem egészen zökkenésmentesen táncoltak. A lánnyal nem volt baj, csupán a férfi lépett minden két percben Angéla lábára.
– Ez aztán a medvetánc! – kuncogott a buszsofőr. – Kérdezd meg Hanáknét, nem volna ked-vük a cirkuszban is fellépni!
– Halkabban, öreg, halkabban, még meghallják. Hanem figyelted a lányunkat? Becsületsza-vamra még sosem láttam ennyire boldognak.
– Tulajdonképp én sem, de hogy a melák nem kattan rá, arra is mérget vehetünk.
Amint hazamentek a vendégek, Hanákné rögtön vallatóra fogta a hosszúra nőtt gavallért.
– Ugye, milyen helyes lány ez az Angéla?
– Megjárja.
– Mi az, hogy csak megjárja? Szerintem elbűvölő teremtés. Elsősorban magas, hallod, ma-gas, ami a te esetedben nem elhanyagolandó előny, mert hol találsz te ebben a városban ilyen hozzád illő sudár nőt. Azért persze a csípői, mellei sem akármilyenek, és ahogy főz… Akár a pesti Hiltonba is elmehetne séfnek, úgy bizony – kacsintott a legényre tapasztalatból tudván, mivel lehet a férfiakat megfogni. – Ja, és mostanában a Márai moziban dolgozik.
– A Márai moziban? – lelkesült fel a fiatalember, aki négy dolgot szeretett legjobban a vilá-gon: a mamáját, olvasni, enni és mozizni. – Az jó, oda én is gyakran eljárok.
– Ezután még gyakrabban eljárhatsz, mert Angéla ingyen is beereszt.
– Engem? Ezt ő mondta?
– Ő. Föltéve, hogy nem leszel hozzá továbbra is olyan kimért és szűkszavú.
– Az voltam?
– Egyelőre igen, holott már ezerszer figyelmeztettelek, hogy hölgyekhez még udvariasabbnak kell lenned, mint egy férfihoz, elhalmozod bókokkal, és időnként megleped őket egy csokor virággal.
– Virággal is?
– Ó, édes istenem – nézett az égre Hanákné –, mennyi gond van egy gyerekkel különösen, ha apa nélkül kell nevelnünk.
– Meglepem. De vajon Anitát is beereszti-e?
– Az meg kicsoda?
– A barátnőm.
– Na ne! – bosszankodott Hanákné. – És ezt csak most mondod?
– Bocsánat, de még én is csak két hete ismerem.
Aha, tehát ezért nem közeledett a leányhoz! Kár, mert ezt a két embert az isten is egymásnak alkotta. De talán még nem késő. Minden attól függ, mennyire jutottak ezek ketten itt egymással.
1 Gyakorlat teszi a mestert. (ném.)
– Szereted?
– Anitát? Imádom – pirult el Hanák István a füle tövéig.
– És ő?
– Azt… azt nem tudom.
– De azért már csókolóztatok, mi? Na, édesanyádnak nyugodtan bevallhatod. Elvégre nem szégyen, valamikor én is csókolóztam ám az apáddal.
– I… igen, előfordult néhányszor.
– És? Ennyi? Más nem történt?
– Miért, minek kellett volna történnie?
Most az anya jött zavarba.
– Á, semminek, csak… csak úgy kérdeztem.
Kicsit hallgattak, aztán Hanákné folytatta a vallatást.
– Egyébként mivel foglalkozik ez a fura nevű leányzó?
– Virágot árul az utcán, piacon, bárokban.
– Bárokban is?
– Ott is, mindenütt, ahol lehet, és megengedik szegénynek.
– Aj-aj, baj van Köpecen. Szülei élnek?
– Hogyne. Az apja ugyan elhagyta, de az anyjával remekül egyezik.
– Ő micsoda? Varrónő, szakács, kertész?
– Effélét nem kérdeztem. Tulajdonképpen nem is dolgozik. Betegnyugdíjas, emellett kártyát vet, tenyérből jósol, old, köt, ilyesmi.
– Finom kis família! Legalább szép, okos leány a te Anitád, vagy mi a neve?
– Majd meglátod, ha meghívjuk egy teára.
– Őt is? – szökkent fel az özvegy asszony szemöldöke.
Utóbb azonban beletörődött ebbe is. Nem mintha Anitát helyesebbnek találta volna a Sturz lánynál, de mit csináljon, ha a fia Anitáért van oda. És ki tudja, talán ő maga is másnak látja majd, ha személyesen is megismeri. Az mindenképp elgondolkoztató, hogy Anita okos nő, mert a fiának ugyanolyan társra van szüksége, mint amilyen ő hozzá. Röviden: nem csak főz, mos Pityura, hanem szinte kézen fogva vezeti. Hiába, az ilyen oktondi emberek, mint az ő fia soha-sem boldogulnak egyedül. Elképzelését ilyesformán módosítva meghívta Anitát… ebédre. Hadd egyen valami finomat is ez a szegény lány, merthogy szegény, az máris borítékolható, bár a ru-hája ennek ellenkezőjét bizonyítja. Kissé ugyan kihívóan öltözködik, főleg a szoknyája lehetne hosszabb egy arasszal, ráadásul túl is sminkeli magát a hölgyike – állapította meg, amikor Ani-ta vasárnap betoppant hozzájuk.
– Ezt Stefi néninek hoztam – nyújtott át Anita három szál tearózsát az anyának.
– Ó, de kedves. Köszönöm. Honnan tudtad, hogy épp a tearózsát kedvelem?
– Tőlem – mondta a fiatalember.
– Foglaljatok helyet az asztalnál! Mindjárt hozom a pápai sonkalevest. A kedves mama? Pi-tyu, csak nem felejtetted el meghívni Anita mamáját is?
– Nem felejtette el – válaszolta Pityu helyett Anita –, csak gyengélkedik az öreglány, ezért inkább máskor tenné tiszteletét.
– Szabad érdeklődnöm, mi baja? Remélhetőleg nem nagybeteg, s nemsokára őt is üdvözöl-hetjük.
– Nem, nem! Kicsit taknyos, ennyi, de mivel ez fertőző, jobbnak látta, ha nem fertőz meg minket is.
– Na megyek. Itt a finom leveske! – rebbentette szét a fiatalokat, amikor visszatért a gőzöl-gő levessel.
– Fincsi – dicsérte meg a levest Pityuka, és mohón bevágott még egy tányérral.
Csak a virágáruslány hallgatott, és nem dicsért meg végig semmit sem. Pedig a Wellington módra, vajban sült, fahéjas körtelevéllel és zellerkrémmel készített csirkemell igazán
megérde-melt volna némi méltatást. Megenni azonban már mindent megevett. Étvágya ezek szerint van, még ha nem is túl beszédes a kisasszony – vonta le a következtetést Hanákné, aki – tanítónő lé-vén – igen éles megfigyelő volt. Mindent összevetve tetszett neki a jósnő leánya. De még této-vázott, nem adta be teljesen a derekát. Volt valami a leányban, ami óvatosságra intette. Külö-nösen azt furcsállta, hogy sohasem nézett szembe senkivel. Mintha attól félne, hogy kiolvassák a szeméből, hogyan érez, mit gondol. Eh, szamárság! – hessegette el aggodalmát a tanítónő.
Ugyan, mi rejtegetnivalója lehet egy gyereknek.
Alig zajlott le a Pityu –Anita-találka, meghívta Sturzné is őket teára.
– Hálásan köszönöm a meghívást, de őszintén szólva ennek a látogatásnak már semmi értel-me.
– Hogyhogy? – rökönyödött meg Sturz asszony. – Nem úgy beszéltük meg eredetileg, hogy később visszahívlak titeket?
– Úgy, persze, és mennék is szívesen, csakhogy mi haszna, ha Pityuka másnak udvarol?
– Ez új. Erről eddig miért hallgattál, mert ha ezt tudom, már az első vizitet is megspórolhat-tuk volna, jó asszony.
– Bocsáss meg, kérlek! Sajnos ez nem csak neked, nekem is új, és én alkalmazkodom az új helyzethez. Te talán nem ezt tennéd?
– Nem, drága Hanákné, mert ha én azt mondom valamire fekete, azt a lányomnak is el kell fogadnia, miután egy látó és vak közül mindig a látónak van igaza. Cáfolj meg, ha tévedek!
– Nem tévedsz, csak…
– Meggondoltad magadat. Értem én, Stefi, értem én, de hát a te dolgod. Sok szerencsét az új menyasszonyjelölthöz!
Még mondani akart valamit, de csak legyintett, és sértődötten elrohant.
Pityu életét lassanként, mit lassanként, hirtelen és teljesen betöltötte a szerelem. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne beszélt volna a leányról: Anita így, Anita úgy, a tegnap azt mond-ta, ma ezt mondta. Együtt jártak fürödni, táncolni, moziba, noha azelőtt hat ökörrel sem lehe-tett kimozdítani otthonról, bármennyire is noszogatta Pityut Hanákné.
– Nem megyek én sehová. Nagyon jól megvagyok én itthon is – ellenkezett vele a fiatalem-ber konokul.
Most még a focimeccsekre is eljárt Anita kedvéért, bár minden sport közül ezt utálta a leg-jobban.
– Helytelen. Nem lájkolom. Sport nélkül uncsi az élet, te balfácán. Ajánlom, lépj be te is egy kosár- vagy röplabdacsapatba – méregette a lány Pityu testméretét.
Belépett, mert Anita akarta. Csupán arra nem bírta sohasem rávenni, hogy együtt iszogassa-nak valamelyik bárban, presszóban. Ezért többnyire csak kávét, esetleg limonádét fogyasztott.
Vagy csak úgy üldögélt a lány mellett, és fizette a cecheket.
– Oké, nekem nyolc. Limonádé Joe1. Ha nem piálsz, nem piálsz. Biztosan a mamád nem en-gedi – jegyezte meg Anita nem minden gúny nélkül.
– Meg a doktor úr.
– Mert?
– Gőzöm sincs. Egyszer elmagyarázta, de már elfelejtettem.
– Akkor mi bajod volt?
– Hát… izé… majd megkérdezem a mamát, ha érdekel.
– De süket ez a csávó, még azt sem tudja, mi baja – csodálkozott a virágáruslány.
– Mellékes, nem számít, amíg kifizeted a cecheim – tréfálkozott a nagydarab legénnyel.
Egyik délután elborult arccal és szokatlanul korán állított haza Pityuka.
– Veled meg mi történt? – puhatolódzott a tanítónő. – Elhagyott a szeretőd?
1 Csehszlovák filmparódia főhőse.
A férfi válaszra sem méltatta, csak bezárkózott a szobába, ahonnan ki se dugta az orrát reg-gelig. Másnap elment ugyan dolgozni, de amint hazajött, azonnal lefeküdt.
– Ma nincs kosárlabda edzésed?
Semmi válasz.
– Anita jól van? Vele sincs randevúd?
Erre sem reagált. Mint mindig, valahányszor mélyebben érintette valami. Végül kiderült, hogy csókolózáson kapta a hölgyikét.
– A kis cafka! Legalább szájon vágtad ezt az álszentet, illetve nem, bocsánat, kultúrember nem viselkedik ilyen alpárin.
– Nem vágtam szájon, csak megkérdeztem, miért babrált ki így velem?
– Mire ő?
– A szemembe kacagott, hogy mégis mit vártam, amikor nem vagyunk sem jegyesek, sem há-zasok, és… és beszari nyulacskának nevezett, akiben annyi kurázsi sincs, hogy megkérje egy csaj kezét.
– Aha, alakul: felhívás keringőre.
– Milyen keringőre?
– Mire te? Megkérted?
– Meg, mármint arra, hogy legalább addig várjon, míg megbeszélem veled is a dolgokat.
Micsoda, kiáltotta el magát. Tudod, mit? Menj a fenébe!
– Nézd csak a kis cafkát, még ő áll az erdő felé!
– Kérlek, ne nevezd cafkának! Az igaz, hogy kinevetett, de ettől még nem cafka.
– Jól van, nem cafka – csitítgatta a fiát Hanákné. – Felejtsd el, és jóccakát! Van még más jány is a világon, jobb is, szebb is, mint a te Anitád.
– De én őt szeretem! – dobbantott a fiatalember. – Mama, édes mamácska, én megölöm ma-gamat.
A tanítónő arca elszürkült. Nagyon jól ismerte a fiát, és meg volt győződve, hogy elmeálla-potát tekintve bizony még ez a lehetőség is fennállhat. Azért még várt pár napot, hátha mégis észre tér. Még az is megfordult a fejében, hogy felhajt neki egy pillangót, mert mi kellhet egy férfinak, ha elveszíti a nőstényét – nézett szembe Hanákné józanul a tényekkel. Vagy hozzam össze ismét a Sturz lánnyal? Talán mégse, inkább meglátogatom a kis cafkát, és a sértődése-ket mellőzve megkérem, költözzék össze a fiammal. Nem lelkesedett ugyan az ötletért, csak hát mit tegyen, hogy egy könnyű románcból ne váljék ballada.
– Milyen minőségben? – firtatta Anita anyja, egy bicebóca, karika-fülbevalós hölgyemény.
– Maga mit javasol?
– Én magát kérdeztem.
– Mint élettárs, ha már annyira szereti Pityukát a leánya. Hangsúlyozom: sze-re-ti, mert e nél-kül máris elfelejthetjük az egészet.
Anita szeme megvillant.
– Csak élettárs? – szisszent fel a hölgyemény. – Meg akar sérteni?–
– Isten ments, de nem árt, ha többek közt ezt is helyben tisztázzuk.
– Nézze, tisztelt asszonyom! Lehet, hogy maradinak tart, de nálunk ez nem divat. Üsse kő, a papot kipipálhatjuk, de az anyakönyvvezetőhöz ragaszkodunk.
– Ez az utolsó szava?
– A legeslegutolsó. Egyébként nem értem, mi kifogása van ellene.
– Megmagyarázzam?
– Magyarázza!
– Mert nem bízom a lányodban – vágta rá gondolatban Hanákné. – Egyszerű: lassan járj, to-vább érsz. Egyelőre hadd próbálják ki így egymást, aztán ha minden összevág, jöhet az eskü-vő.
– Kipróbálták ők már egymást, ne féljen, úgyhogy ismétlem… Te meg mit mutogatsz ott, kis-lányom? – szólt idegesen Bangó Turcsi a lányára. – Bocs, úgy látom, szeretne valamit monda-ni – siettek át a másik szobába. – Rendben van. Elfogadjuk az ajánlatát – jelentette ki, amikor pár perc múlva visszatért. – Holnap délután magukhoz költözik a kis kincsem. – Nászasszony, isten hozott a családba! – ölelte át váratlanul Hanáknét.
Ettől kezdve Pityuval madarat lehetett volna fogatni. Dehogy akart már meghalni, még az ét-vágya is visszatért, s kétszer annyit evett, mint azelőtt – örvendezett a tanítónő, s csupán később eszmélt rá, milyen „menyet” választott. Eleinte nem volt baj. Anita igyekezett alkalmazkodni hozzájuk. Szorgalmasan mosott, varrt, takarított, de már a konyhába csak alkalmanként ugrott be. Hébe-hóba összecsapott egy levest, rántottát, azzal stop, itt meg is állt a tudománya.
– Fura, de ami késik, nem múlik. Majd én megtanítalak főzni, ne búsulj! – ajánlotta fel segít-ségét az özvegyasszony készséggel.
Nyilván meg is tanította volna, ha a menyecske kevesebbet kóborol, méghozzá Pityu nélkül ezúttal, olykor még este is, hogy eladhasson néhány csokor virágot. Egyedül keresni alig kere-sett ezzel valamit.
– És? – vonogatta vállát Anita egykedvűn. – Remélem nem engem okoltok, amiért egyre ke-vesebb virágot vásárolnak mostanság.
– Nem, persze, hogy nem – nyugtatta meg Hanákné –, de akkor miért nem keresel normális állást magadnak?
– Keresek, Stefi néni keresek.
Csak éppen nem talált. Ha ugyan tényleg keresett, mert már ez a gyanú is felmerült az asz-szonyban. Azért, ha szűkösen is, megéltek. Két dolgozó ember közt egy munkanélküli is elve-getál. Hanem a hölgyike ennél többet óhajtott: pénzt, ruhát, italt stb., és a lapaj fizetett, mint a katonatiszt.
– Túl vagyunk a próbán, most már megkérheted a jattomat – mosolygott rá bájosan egy szép napon a Hanák-ház második számú úrnője.
– Micsoda próbán? – értetlenkedett Pityuka.
– Nem emlékszel, miben maradtunk? Ha minden összevág, jöhet az esküvő. Hacsak nem An-gélát akarod mégis elvenni.
– Még mit nem! Azt a hosszú orrú paszulykarót? Hányszor ismételjem, hogy én téged komál-lak – ragadt rá egyre több szó, kifejezés Anita meglehetősen színes szlengjéből.
– Nem rossz éca, de szerintem várjunk még egy évet – húzódozott Hanákné, aki kezdte sejte-ni, mi célból csapódott a Bangó lány Pityuhoz.
– Évet? – rándult meg a nő ajka. – A pi…, ne nézzen már gyagyásnak! Napot. Ja, annyit még megvárok, de ha azután is hintáztat bennünket, pöcre visszaköltözöm a muterhez.
– Évet? – rándult meg a nő ajka. – A pi…, ne nézzen már gyagyásnak! Napot. Ja, annyit még megvárok, de ha azután is hintáztat bennünket, pöcre visszaköltözöm a muterhez.