Valamikor jókora, hat szoba-konyhás lakást örökölt az apjától, hozzá egy kis udvart három kamrával. Aha, tehát afféle kispolgár, vagy ahogy akkoriban mondták, csökevény, se nem úr, se nem paraszt lehetett az öreghölgy. Esetleg, amennyiben ehhez némi pénzecskét, ékszert stb.
örökölt volna. Csakhogy nem maradt rá az említett házon, apja adósságán és három unokán kívül semmi sem. Ekkor támadt az ötlete, hogy jobb híján a házzal kezdjen valamit. Na és mit lehet egy házzal kezdeni? Vagy eladják, vagy kiadják albérletbe, ugyebár? Ez utóbbit tette a najma is. Bátyáim és én bánatosan osztoztunk meg birodalmunkon a nénikékkel, bácsikkal. Kü-lönösen az udvar miatt szívtuk a fogunkat, ahol minden percben albérlőkbe ütköztünk.
– Ne búsulj, semmi sem tart örökké – simogatta meg anyám a buksimat. – Majd ha többet keresek, és a nagymama is elmegy dolgozni, megint minden úgy lesz, mint azelőtt.
– Esküszik?
– Remélem. Addig is nézd a dolgok jó oldalát! Itt van mindjárt a Szonyika! Ugye, milyen édes babuci, ráadásul bír téged. Még tán az is megeshet, hogy egy pár lesztek, ha felnőttök.
– Ugyan, még csak nyolc éves. Mit kezdjek én egy ilyen hugyossal? – legyintettem lenézőn;
de azért tetszett nekem, hogy bírnak a leányok.
A kislány, illetve Sófalvi család lakott a legtágasabb udvari lakrészben. Az apa sofőr, az anya mosogatólány volt a Minerul (bányász) lokálban, mindkettő székely, nóta- és tánckedvelő há-zaspár. Én gyakran átugrottam Szonyihoz, néha akkor is, amikor javában ropták a csárdást a székelyek. Általában szombatonként, este héttől reggelig. Olykor behúzták közéjük Szonyit is, Szonyi pedig engem, és onnantól együtt szaporáztam, énekeltem a góbékkal:
Erdő, erdő, erdő,
Marosszéki kerek erdő.
Madár lakik benne, madár lakik tizenkettő.
– Jaj, ezek már megint csörögnek – fogta a fejét ilyenkor nagymama. – Csak tudnám, mitől van mindig ilyen jókedvük.
– Szerintem semmitől, ilyenek a székelyek. Mások sírnak, ők kacagnak, eladják a gatyájuk, és kitáncolják a lelküket – csitítgatta édesanyám nem minden gúny nélkül elfeledvén, miszerint az apósa, vagyis az apai nagyapám is ugyanilyen székely volt.
– Majd adok én nekik táncolást. Láttad, milyen állapotban van a padlózat? Már teljesen be van horpadva, nem szólva arról, hogy aludni sem tudok miattuk – ugrott fel ágyából nemegy-szer a nagymama, hogy ott helyben felbontsa a velük kötött bérleti nemegy-szerződést.
De eddig még mindig lecsihadt, és nem szólt biz egy vak hangot sem. Talán igaza van a lá-nyának, ilyenek a székelyek, és akkor, ugye, hiába is perelne, mert kutyából sosem lesz sza-lonna. Legfőképp azonban inkább azért sunyított, mert kellett, nagyon kellett ám az a pár le-jecske, amit a lakásáért kapott a góbéktól. Érthető: férje, veje már réges-rég a másvilágra köl-tözött, ő meg a lánya alig éltek egyik napról a másikra. De talán még minden jóra fordulhat, ha Petru Groza1 talpra állítja Romániát valahogy – bizakodott a nagyanyám. No, arra várha-tott, nem volt az olyan könnyű összefércelni, amit a 2. világháború összekuszált, tönkretett.
Szóval lapított, bár a házaspár nem csak táncolt, pörölt, mit pörölt, verekedni is szokott, mert csini, sőt, kikapós is volt ám az asszonyka, a férje meg féltékeny, hű, de féltékeny.
– Megverlek, az istenfáját a fejednek, miszlikbe aprítlak! – üvöltött a zömök, kék szemű gépkocsivezető, amikor már sehogy sem bírta cérnával.
– Próbáld meg! – tette kezét csípőre a keménykötésű asszonyka, és bizony sűrűn megesett, hogy ő döngette el a férjurát.
– Nézze, Sófalvi úr! – húzta félre egyszer nagymama. – Semmi közöm hozzá, de sehogy sem fér a fejembe, miért hagyja magát így elverni?
A férfi ötölt-hatolt, majd bevallotta, hogy restell kezet emelni egy asszonyra. Utóbb mégis megtette. Igaz, csak egyszer, de akkor annyira, hogy ki kellett hívni a mentőket. – Az isten szerelmére könyörgök, vegyék magukhoz Szonyikát! – nyöszörgött Sófalviné a hordágyon. – Amilyen vadállat ez a Sanyi, még csinál valamit a lányommal.
A következő napokban Szonyi meg én egy ágyban aludtunk. Jobban mondva csak a lány szunyált, mert én le sem hunytam a szemem reggelig. Nem csoda, hiszen első ízben háltam leánnyal, és egy 12 éves fiúcska már nem annyira kisgyerek, hogy ne induljon meg benne va-lami. Nem is bírtam ki anélkül, hogy összevissza ne tapizzam, persze csak úgy, diszkréten, mintha csak véletlenül értem volna Szonyihoz. Egyéb nem történt, végtére valóban csak egy pisis, ráadásul halálra rémült kislány volt. De ami késik, nem múlik – vigasztaltam magamat.
Majd néhány év, mondjuk, nyolc-tíz év múlva egyébre is sor kerül.
Hát nem került, ugyanis nem sokkal ezután apjára rágurult egy vashordó. Rögtön szörnyet halt, a menyecske meg férjhez menvén egy oltyánhoz (olténiai románhoz) sietve továbbállt egy várossal.
Sófalviék helyére azonnal egy öttagú család költözött, a Czifráék. Négy muzsikus, és egy mérnök, a Luca úr. Ez utóbbi román, a többi viszont roma volt, és ugyancsak a Minerulban kereste a kenyerét. Hogy ők honnan vándoroltak Petrozsényba, nem tudom. Nem is nagyon érdekelt, miután (a bányának köszönhetően) elég nagy volt a nyüzsgés-forgás mifelénk. Meg-fordult itt már a székelyeken kívül oltyán, móc, zsidó, szász stb. Nagy része azonban ahogy jött, úgy is távozott. Nem bírta a kormot, füstöt és a város fölött éjjel-nappal gomolygó felhő-ket. Esett is annyi eső, hogy még az őslakóknak is tele volt vele a…sárcipőjük időnként.
Édesanyám bosszúsan kerülgette a muzsikus családot.
– Kóklerek – fitymálta le őket mindaddig, amíg meg nem hívták őt is meg a najmát is va-csorára a lokálba.
Akkor este nagymama és édesanyám, nyilván életükben először, eljátszhatták az úri hölgy szerepét. Mindenesetre úgy körüludvarolták őket a pincérek, zenészek, hogy a hetedik menny-országban érezték magukat. Czifra úr természetesen még a nagyanyám nótáját is elhúzta:
Orgonavirág, orgonavirág gyógyítsd meg a lelkemet!
Mert akire vár, nem jön soha már, nem szeret az engemet.
1 Románia államfője 1952–58 között.
Nincs énnekem semmi örömöm, két szememből csak pereg a könny.
Orgonavirág, orgonavirág gyógyítsd meg a lelkemet.
A családfő volt a prímás, a felesége nagybőgőn, egyik lányuk gitáron, a másik meg zongo-rán remekelt, méghozzá olyan virtuózan, hogy anyám ellenszenve, egyből elpárolgott.
– Lenyűgöző, Dusika, maga egy igazi Fischer Annie, komolyan.
– Na ne, álljunk csak meg egy pillanatra! – sétált ekkor a prímáshoz egy nyakkendős úri-ember. – Mégis hol vagyunk, Petroşani-ban vagy Petrozsényban?
– Nem mindegy? – bámult rá Czifra úr.
– Nekem nem, és igazán fura, hogy teljes egy órája csak magyarul énekelnek. Mintha nem is Romániában lennénk, elvtársak!
– Sajnálom, arról mi nem tehetünk. Mi csak azt játsszuk, amit a kedves vendég kommendál.
Ön mit óhajt?
– Hogy román országban román dalokat hallhassunk – pattogott az úriember románul. – Aki meg nem tud a nyelvünkön, az tanuljon meg, de sürgősen. Ennyit csak elvárhatunk egy bozg…, magyartól. Vagy maguk másként gondolják?
– Isten őrizz! – hajolt meg szolgálatkészen a muzsikus. – Akkor mit játssszunk?
– Foaie verde busuioc. (Zöld levél, bazsalikom.) Ismeri?
– Ismerem – tett eleget a kérésnek, és az ő nótáját is elhúzta: egyszer, aztán még egyszer, ahányszor a kedves vendég kívánta.
– Kérem, bocsásson meg, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe kerültek a tegnap este miat-tunk – ugrott be másnap édesanyám a prímáshoz. – De hát sajna ilyen emberek is léteznek.
– Nekem mondja – húzta el a száját a legidősebb Czifra lány.
– Mellesleg nekem is van ám egy szép fekete, bécsi típusú pianóm. Megnézné?
Megnézte, mi több, meg is hallgatta anyámat. Ettől kezdve édesanyám napról napra vígabb lett, valósággal kivirult. Azelőtt hónapokig sem ült a zongora elé, most alig várta, hogy Dusi-ka átjöjjön hozzánk játszani. Szó mi szó valóban mesterien zongorált, és ha ehhez hozzáte-szem a dudáit, nem csak anyámat, engem is levett a lábamról. Nem is nagyon mertem ránézni, nehogy kiolvassa a szememből, milyen indulatok kavarognak bennem, ha ránézek.
– Ti aztán szépen összemelegedtetek ezzel a „kóklerrel” – csipkelődött anyámmal a nagy-anyám. – Nem szeretnél beállni véletlenül te is a bandába?
– Hoppá, nem is rossz ötlet. És ti hogy álltok? Megkérte-e már a művész úr a kezedet? – dobta vissza a labdát édesanyám, amitől a nagymamám olyan vörös lett, mint a csipkerózsa bogyója.
– Hogy te milyen hütyü vagy! Hiszen nős a Czifra úr, itt a neje, a Czifráné. Igaz, hogy be-teges meg öregecske is a vénasszony, de akkor is.
– Nono, tudom én, amit tudok, láttam, amit láttam, és ha valaki úgy néz rád, mint a Czifra úr, az biztosan jelent valamit.
Nincs kizárva, hogy jelentett, mert egy nyári éjszakán arra ébredtünk, hogy énekelnek az ablak alatt:
Egy ablaknál állj meg cigány,
Úgy muzsikálj, hogy sírjon az a barna leány.
Olyan legyen, mint egy könnyes szerelmi vallomás, Csak csendesen, ne hallja senki más.
Czifra úr és a bandája adott szerenádot a nagyinak. Érdekes románc. Vajon mi lesz belőle? – találgattam a függöny mögött lapulva. Legfőképp azon ámultam-bámultam, hogy maga
Czifrá-né is együtt szerenádozott a férjével. Ez valami roma szokás vagy mi a szösz. A végén még egy ágyba is dugná őket a nyirettyűs. Orrod tőle fokhagymás! – kapott észbe ekkor a nagymama, és útilaput kötött a talpukra.
Az udvar végében lakott egy igen-igen öreg nénike. Mivel nyugdíjt nem kapott, kénytelen kelletlen kiadta ő is a szobáját. Hogy hogy fértek el annyian abban a kamrában, nem értem, de hát a muszáj nagy úr: el kellett férniük. Nagyanyám nem bánta, miután neki is csurrant-csep-pent a lakbérből valami. Mi, testvérek kifejezetten örültünk a lányoknak, és Albi bátyámmal felváltva legyeskedtünk körülöttük. Így röppent el néhány esztendő. A lányok jöttek-mentek:
Juliska, Jolán, Margit, Emma, valamennyi formás, tűzről pattant csajszi volt. Ennek ellenére egyikkel sem mertem ágyba bújni. Ma már persze bánom, de hát mit tegyek, ha ilyen ügyefo-gyott mamlasznak teremtett a Jóisten.
Mialatt én az udvari szobában, az öreg, a nem tudom milyen cégnek a fejese az utca felőli szobában hancúrozott a lányokkal. Ugyanis nagymama ezt a szobát is kiadta, mégpedig olyan személynek, aki csak alkalmanként járt oda… reszelni. Édesanyám szegény nem is hagyta szó nélkül.
– Jaj, anyuka, ne csinálj, légy szíves, találkahelyet a házunkból! Ez… ez, kérlek, prostitú-ció, amiért akár be is csukhatnak.
– Ha megtudják, illetőleg akkor sem, mert ez az albérlőnk… Van fogalmad, kicsoda ez a nyakkendős kurafi?
– Kicsoda? Egyébként tárgytalan, láttam én már karón varjút, anyukám.
Milyen igaza volt! De nem neki, hanem a nagyinak, amire akkor jöttem rá, amikor bővérű albérlőnk elkezdte egyik szeretőjét kínozni.
– Te jó ég, mit művel ez a perverz vadállat! – figyelt fel a fájdalmas, apró sikolyokra édes-anyám. – Anyu, lépj közbe azonnal, mielőtt nagyobb baj nem lesz belőle! Te pedig tűnj el in-nen, mit állsz itt! – rivallt rám mogorván, és elképedve meredt a hirtelen felpattanó ajtóra.
Kecses, kb. 14–15 éves lány jelent meg az ajtóban. Anyaszült meztelenül, testén korbács-ütések nyomai.
– Gyere vissza, most mit izélsz! – húzta vissza az albérlőnk hátulról, anyám elölről; végül is a férfi engedett. – Á, elég! Csinálj, amit akarsz, végeztünk! – csapta ránk az ajtót dühösen.
– Mi is magával – kiáltott anyám utána.
Ezzel le is zárult volna az afférunk, ha a kis csajszi nem mesélte volna el otthon, mi történt.
Csaptak is akkora rumlit a szülei, hogy egyből összeszaladtak a szomszédok.
– Vén kerítőnő, nem szégyelli magát? – üvöltött magából kikelve az apuka. – Hol van az a gazember, hadd tapossam ki a beleit.
– Milyen gazember? Egyébként is ki maga? – adta nagyanyám az ártatlant.
– No nézd a naccságát, még ő áll az erdő felé. Ne kérjek esetleg elnézést, amiért csak úgy betörtem magukhoz?
– Pedig kérhetne, azonkívül lejjebb vihetné kissé a hangját is, hacsak nem akarja, hogy ki-hívjuk a milíciát (rendőrséget).
– A milíciát? De még mennyire, hogy akarom – kapott a szón a munkazubbonyos, rekedt hangú apuka. – Sőt: éppen én akartam kihívni. Addig is mutassa meg, melyik szobában bujkál az a gazember! Nem hallja? Na, majd a rendőrök kiszedik magukból – rohant a milíciára.
– Ugye, megmondtam: addig jár a korsó, amíg eltörik! – tördelte a kezét édesanyám.
– Hát… istenem, ez is benne van a pakliban. De nyugi, lányom, nyugi: még nem tört el. Ta-lán jobbat gondolt, és… hazament.
Nem talált, mert fél órába sem tellett, és két rendőr kíséretében dörömbölt ismét a kapunkon.
– Kérem az iratait! – igazoltatta le nagymamát első lépésben az idősebb, egy nagy hasú őr-mester. – Köszönöm. Most pedig lássuk a medvét: vezessen, kérem, Bekk elvtárshoz!
– Igenis! – kalauzolta őket az utcai szobába nagyanyám. – Itt lakik.
– Nincs itthon?
– Úgy tűnik. Különben is csak hetente…
– Hordja ide a lotyókat?
– Ki állítja?
– Ez az elvtárs itt, maguk előtt.
– Akkor ő jobban tudja, mint én, mert nekem aztán fogalmam sem volt ilyesmiről.
– Majd meglátjuk, Katonáné, meglátjuk! – mosolygott ironikusan az őrmester. – Elkérhe-tem a cartea de imobilját? Ez az, köszönöm – merült a lakókönyv ellenőrzésébe, majd társát meglökve rámutatott Bekk nevére.
A rendőrök elkomorodva tekintettek egymásra.
– Még egyszer köszönjük, és elnézést a zavarásért! – tisztelgett az őrmester. – További kel-lemes jó napot!
– Ennyi? – ráncolta össze homlokát az apuka.
– Parancsol?
– Semmi büntetés, megrovás? Mintha mi sem történt volna?
– Nézze, elvtársam! Talán bízza ránk, hogy mit tegyünk. Ha óhajt még ezenkívül valamit, jelentkezzék holnap reggel a milícián, és jelentse fel őket! De már most felhívjuk a becses fi-gyelmét, gondolja át, mivel és hogyan vádol meg egy köztiszteletben álló dolgozót – hangsú-lyozta az őrmester. – Más szóval indokolja meg alaposan a vádjait, ha nem akarja megütni a bokáját. Mi igyekszünk megoldani a Pártunkhoz és Kormányunkhoz lojális állampolgárok ügyeit, de könyörtelenek vagyunk azokhoz, akik ellenünk dolgoznak. Megértette?
– Meg, vagyis nem egészen – zavarodott meg az apuka.
– Akkor gondolkozzék el rajta – szalutált az őrmester még egyszer, és faképnél hagyott bennünket.
– Te értetted? – kérdezte anyám a nagyitól, miután az apuka is odébbállt.
– Körülbelül – harapott ajkába a nagyanyám, és ennek a lakónak is felmondott.
Az ezt követő években egyik albérlő váltotta a másikat. Volt köztük szakács, zsidó, spa-nyol, színművész, amíg elkerülvén otthonról nem léptem be magam is az albérlők sorába.
De ez már egy másik történet.