A magyar szakirodalom számos rendszerezési lehetőséget nyújt a családnevek vizsgálatát illetően, rendszerint a nevek motivációjának vizsgálatából kiindulva

(KUBINYI 1885; MELICH 1943; BENKŐ 1949; ÖRDÖG 1973; B. GERGELY 1977;

CsnSz.; CsnVégSz.;HAJDÚ 2003; CsnE.). E munkák lényege, hogy a névadás aktusa motivációhoz kötött, és a modellek ezen (lehetséges) motivációkat tartalmazzák (bő-vebben lásd N. FODOR 2010: 58–62, 69–85). A megye etnikai összetételének vizs-gálatához azonban nem elegendő a (magyar eredetű) motivált nevek tanulmányozása, hiszen az etnikai megoszlást nem a magyar eredetű neveken belül különíthetjük el, hanem éppen az idegen és a magyar eredetű nevek különbségei, arányai mutatják biztosabban. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a névetimon csupán közvetve és fel-tételesen utalhat az etnikai hovatartozásra, viszont a 19. századot megelőző időszak-ból nem rendelkezünk etnikumra közvetlenül utaló összeírásokkal, így a személyne-vek ilyen jellegű tanúságtétele nem hagyható figyelmen kívül (a névanalízisről lásd bővebben: BAGDI–DEMETER 2007; N.FODOR 2011, 2013; FARKAS 2013).

Az 1715-ben, majd 1720-ban összeírt családnévanyag egészét tehát magyar és ide-gen eredetű nevek egyaránt alkotják. Az első összeírás alkalmával Somogy megye összes adózóinak száma 2450 fő volt, ebből 316 volt idegen eredetű, 1720-ban pedig 2878 főre emelkedett az adózók, ezzel párhuzamosan 332-re az idegen eredetű nevek száma. Az arányok tehát megmaradtak, de kisebb mértékű növekedés kimutatható.

Az tehát, ami közvetlenül mutatja a kapcsolatot név és etnikum között, maga a névetimon. Az idegen eredetű (szláv, német) neveknél maga a migráció

közvetet-tebbnek tekinthető. A magyartól eltérő idegen hangzás arra enged következtetni, hogy e nevek viselői feltehetően még nem asszimilálódtak, vagy az asszimilációs fo-lyamat éppen csak megindulhatott. Adalék és segítség ezekben az esetekben a csa-ládnévanyag mellett feltüntetett keresztnévanyag is. A Somogy megye névanyagában szereplő Adolph Kinich nevű személynél például a név végződésének dilemmáját – ti. hogy szláv eredetű névre utaló -ics, vagy német eredetű névre utaló -ch végződést értett az összeíró – a keresztnév segíti eldönteni. A jellegzetesen német Adolph ebben az esetben a német eredetű nevekhez sorolja be a családnevet. Támpontot jelent ugyanakkor az egy-egy faluban elhelyezkedők száma és aránya is. A még nem asszi-milálódott adófizetők az esetek többségében tömbökben helyezkedtek el, vagyis valószínűsíthető, hogy primer telepesként érkeztek a településre.

Ahogy a magyar eredetű nevek esetében, úgy az idegen eredetű nevek „meg-nevezés[é]ben [is] mint kognitív aktusban kiemelkedő szerepe van a megnevező nézőpontjának: annak a kiindulópontnak, amelyből a dolgok elrendeződnek” (SLÍZ

2012: 285–288). E tanulmányban azonban másodrendű, hogy egy családnév nem Kovács, hanem Schmied (ugyan jelentésük egyezik), a fő kategória, melybe a Schmied beletartozik, a német eredetű név. Az idegen eredetű nevek motivációival tehát láthatóan szükségtelen e tanulmányban foglalkozni, hiszen a családnevek az etnikumot a motivációk nélkül is tükrözik. Ezek alapján Somogy megye névanyaga eredet szerint három fő csoportra tagolódik: magyar, német, illetve szláv eredetű ne-vek (ez utóbbi túlnyomórészt a délszlávokat jelenti). Ezek mellett ki kell jelölnünk egy bizonytalan eredetű, de feltehetően nem magyar etimonú nevek kategóriáját is. A megyén belül mindkét összeírás alkalmával hasonló arányok látszódnak, és annak ellenére, hogy 1720-ban már olyan falvakról is van adat, melyekről 5 évvel azelőtt nem volt, csupán 16-tal növekedett az idegen eredetű nevek száma, tehát a német területekről kiinduló 18. századi nagy arányú migráció még nem indult meg.

1. ábra

A nevek etimológiai megoszlása (az 1715. évi összeírás alapján)

3. Somogy megye névanyagában a magyar eredetű nevek mellett a második leg-nagyobb kategória kétségkívül a szláv eredetű neveké (lásd 1. ábra). 1715-ben szláv név 63 faluban fordult elő (nem foglalkozva most a bizonytalan kategóriával, melyben szintén lehetnek még idegen eredetű nevek). Ez a 63 falu többnyire jobbágyközség volt kettő kivételével: Babócsa és Szigetvár, melyek mezővárosi rangban voltak. E falvak nagy része Somogy megye déli részén található, de el-szórtan akadtak a belső, illetve az északi területeken is szláv eredetű nevek. Feltűnő különbség, hogy míg a déli területeken a szláv eredetű nevek tömbökben fordultak elő, addig a megye északabbi területein csupán elszórva településenként. Ez egy-részt sejtetheti ugyan, hogy az asszimilációs folyamatok ezeken a területeken elin-dultak, másrészt megjegyzendő, hogy ezek a falvak meglehetősen kicsik voltak, előfordult olyan település is, ahol csupán két adózót írtak össze. 1720-ban a falvak száma 53-ra csökkent, a névelőfordulások azonban növekedtek. Míg az első össze-írás alkalmával 246 szláv eredetű név állt rendelkezésünkre, addig 5 évvel később ez 262-re nőtt. Jól jellemzi a kor igen gyors és intenzív migrációs folyamatait, hogy e nevek viselői 5 év elteltével már nem ugyanabban a faluban éltek, vagyis „nem állapod[t]ak meg vándorlásuk első állomásán, hanem továbbköltöztek, keresve jobb természeti és társadalmi lehetőségeket, miközben magukkal sodor[t]ák azokat, akik már meggyökereztek” (SZITA 1993: 10).

Bár a szláv eredetű nevek kevesebb településen képviseltették magukat 1720-ban, mint 5 évvel koráb1720-ban, a német eredetű neveknél ennek ellenkezője látszik.

Számuk 66-ról 70-re nőtt, és míg az első összeírás alkalmával 14, addig a második összeíráskor 16 településen írtak össze német eredetű nevet, kevés kivételtől eltekintve a nagyobb mezővárosokból.

A névetimonokat vizsgálva Szigetvár és Babócsa különösen is kiemelkedik a felsorolásból, és főként a szláv eredetű nevek esetében jelentős megoszlást mutat még Buzsák, Berzence, Lengyeltóti, Barcs, Szentmiklós és Nagyatád. 1715-ben Szigetváron a 74 összeírt adófizetőből 46 személynek, vagyis az itt élő adófizetők 62%-ának volt idegen eredetű neve; 39 német és 7 szláv etimonú. Egy 1773-ban készült összeírás, a fentebb már említett helységtár, a Lexicon Locorum (a további-akban: LexLoc.) teljes mértékben alátámasztja ezt az arányt. Szigetvár az egyik olyan település, ahol három bejegyzett beszélt nyelv is látható (a másik egy Fiad nevű jobbágyközség a megye északi részén): német, szerb és magyar. A német ere-detű nevek feltehetőleg a császár által odatelepített németeket jelölték. Annyi bizo-nyos, hogy két lovas- és két gyalogosszázad állomásozott a településen, a név-anyagban 4 lovaskapitány neve ki is van emelve: Héher András, Ajszer János, Pozsony János és Péter János. Egy Szigetvárhoz közel fekvő településen, Lábodon található még számottevő német eredetű név. Mindezekből jól látszik, hogy német név igen kevés településen látható, s a megfigyeléseink arra engednek következ-tetni, hogy e nevek inkább csak a nagyobb, mezővárosi rangban lévő településeken találhatók. Jól reprezentálja ezt Barcs esete, mert annak ellenére, hogy a település szintén a Szigeti járáshoz tartozik, vagyis Szigetvár közvetlen vonzáskörzetében

található, egyetlen német etimonú név sem fordult itt elő. Ezzel szemben német eredetű nevek találhatók a közeli Babócsán, mely nem jobbágyközség volt (mint Barcs), hanem szintén mezőváros – igaz, kisebb, mint Szigetvár.

Annak ellenére, hogy a németeknél is beszélhetünk önkéntes migrációról

„Hessenből, illetve szekunder telepesként főleg Tolna megyéből, néhányan Bara-nyából” (SZITA 1993:63),a többség mint primer telepes, mégis betelepített volt.

A bécsi kormány a magyar birtokosok helyébe ugyanis német birtokosokat telepí-tett, I. Lipót (1657–1705) célja ezzel a magyarság felhígítása volt egy hozzá hű réteggel, lehetőleg német nemzetiségűekkel (WELLMANN 1989: 49–50). Ilyen szervezett betelepítés nem csupán a németeknél fordult elő. A szlávság esetében szintén nyomon követhető: jó példa erre Lengyeltóti esete. „Lengyeltóti a Len-gyel família telepítése – írja SZITA LÁSZLÓ (1993: 30), aki a megyében élő etni-kumokat kutatta –, a Lengyel család eléggé kedvező körülmények közé nemze-tiségi lakosságot fogadott: Dráva menti horvátokat, vendeket.” Ugyanő folytatja a település változásainak tanulmányozását, s később azt írja, hogy „Lengyeltóti magyar–szláv faluként ismert 1724–25-ben. A századvégi forrásokban »illir«

jelzővel illeték, amely a horvát (sokac) népességet takarja” SZITA (1993:23).A területi közelség miatt azonban az önkéntes betelepülés is mérvadó. Szélsőséges példa, de a török uralom „a szerb elem terjeszkedésének […] nem csak hogy gá-tat nem vetett, hanem még elő is segítette. A szerbség egy része mohamedánná vált és a hódoltsági török gyarmatosítás nagy rezervoárja lett. Ők alkották a török hadak nyomában fosztogató martalóccsapatok zömét is” (KNIEZSA 1932:49).

A szláv eredetű nevek területileg jóval nagyobb megoszlást mutatnak Somogy megyében, mint a német etimonú nevek. Amíg utóbbiak csupán a nagyobb mező-városokban találhatók meg, addig szláv eredetű neveket szerte a megyében, igen gyakran a jobbágyfalvakban írtak össze. Babócsa mint mezőváros kivételnek tekinthető, itt ugyanis mindkét összeírásban kiugróan magas a szláv eredetű ne-vek száma. A LexLoc. adatai alapján 53 évvel később a hivatalosan bejegyzett beszélt nyelv a horvát. A fentebb már kiemelt településeket megvizsgálva a LexLoc. alapján – mely segít elkülöníteni a szlávság itt élő csoportjait –, Somogy megyében egyértelműen a horvátok aránya mérvadó. A szerbek Szigetvár kivé-telével az északi településeken adatolhatók olyan községekben, mint Buzsák, Vá-mos (ma SomogyváVá-mos) és Kisberény.

1. táblázat

Idegen eredetű nevek megoszlása az adóösszeírásokban, valamint a települések beszélt nyel-vei 1773-ban (jelmagyarázat: M = magyar, Szl = szláv, N = német, Sz = szerb, H = horvát)

A három összeírást összevetve olyan folyamatokba nyerhetünk bepillantást, mely jól jellemzi a hirtelen megindult népességmozgást. A földesúri adókedvez-mények nagy vonzerővel bírtak, melyeket a földjeiken dolgozó jobbágyok három évig élvezhettek (vö. T.MÉREY 1997: 22; SZITA 1993: 5–17). Ennek letelte után azonban ismét megindult a költözés, egyfajta migrációs körforgást létrehozva.

A kiemelt települések esetében is jól látható a változást vagy stagnálást re-gisztráló folyamat, melyek a legkülönfélébb eredményeket produkálták. A na-gyobb települések általában megtartották az arányokat, mint például Szigetvár vagy akár Babócsa esetében. Babócsán mindvégig a szláv eredetű nevek voltak többségben (lásd 1. táblázat), így nem meglepő az 1773-ban bejegyzett horvát mint beszélt nyelv. Annál változatosabb képet mutatnak a kisebb települések,

falvak, melyek lakossága teljes mértékben ki is cserélődhetett pár év alatt. A fent már említett Lengyeltóti esetében például horvát betelepítésekről beszélhettünk, azonban látszik, hogy már 1720-ban a magyar eredetű nevek kerülnek többségbe, s ez a többség meg is marad. Ennek ellenkezője látszik kirajzolódni Buzsákon, a-hol még 1720-ban is a magyar eredetű nevek többségéről beszélhetünk, ám 53 évvel később már szlávok, pontosabban szerbek lakta faluvá vált. Érdekes a táb-lázatban szereplő legdélebbi település, Tótújfalu változása. 1715-ben kivétel nél-kül szláv eredetű adófizetőket írtak össze ezen a településen, 5 évvel később már a magyar etimon többségét regisztrálták, majd 1773-ban a bejegyzett beszélt nyelv ismét egy szláv nyelv, a horvát volt. A táblázatban feltüntetett települések elhelyezkedését és a változások arányait a 2. és 3. ábra szemlélteti.

4. Somogy megye peremterület jellegét jól szemléltetik a táblázatok és a