Összegzésképpen az igekötős igék aspektusjelölő sajátosságairól a következő állapítható meg a vizsgált szöveg alapján: a leggyakoribb a meg és az el igekötő, ez

összefüggésben áll azzal, hogy ezek a leginkább „igekötősült” kifejezések, ugyanis ezeknek van a legerősebb aspektusképző funkciójuk. A meg még 781-ből 23 pél-dában őrzi eredeti irányjelentését is, ezek is azonban tipikusan az igék egy szűk kö-re (pl. tér, hoz) mellett jelennek csak meg. Viszont ezen igék mellett állva is már kifejeznek befejezettséget, a példák legnagyobb részében pedig már csak befeje-zettséget. Ugyan az el is a grammatikalizáltság magas fokán áll a középmagyar korban, azonban – hasonlóan a mai viszonyokhoz – sok esetben térbeli jelentése is van. Az oda, ide és fel igekötők perfektív funkciója szintén megjelenik, de az ese-tek túlnyomó részében csak a térbeli helyzet kifejezése mellett. Véleményem sze-rint az is látszik, hogy a be és a ki is igekötőnek számít már, megjelenik a tisztán perfektív szerepük, a le szintén perfektiválhat a korban, viszont ennek jóval kisebb az előfordulási aránya. Az alá, rá, haza és vissza nyelvi elemeket még nem lehet i-gekötőnek venni, nemcsak a ritka használat, de a domináns irányjelentés miatt sem.

Az a feltevésem, miszerint a hátravetett igekötő a középmagyar kori szövegek-ben is az imperfektivitás egyik eszköze lehet, annyiban igaznak bizonyult, hogy ta-láltam néhány példát a különböző igekötők használatából. Ugyanakkor vélemé-nyem szerint nem lehet az általam választott szöveg alapján megállapítani, hogy a hátravetett preverbum mennyire számít gyakori folyamatossá tevő eszköznek a középmagyar korban. Ennek egyik oka, hogy az igekötő+ige sorrend túlsúlya fi-gyelhető meg minden preverbum példáinál, másrészt pedig, hogy a legtöbb ige+

preverbum együttállást felszólító mód, tagadó vagy tiltó értelmű mondat okozza, ezek ugyanis az igekötő hátra kerülését okozzák sok esetben. Az igealak előtt álló fókuszos kifejezés szintén módosítja az igekötő helyét, tehát az ilyen mondatokról sem lehetett megállapítani, hogy az igekötő pozíciója imperfektivitást fejez-e ki.

Az erre a feltevésre irányuló vizsgálódásokat az is nehezíti, hogy az előbb említett, a mai magyarban talán minden esetben az igekötő hátravetettségét okozó mondattani műveletek nem mindig következetesen módosították a preverbum helyét, ugyanis sok esetben – a mai viszonyoktól szokatlan módon – az igekötő az ige előtt maradt.

Az igeidőknek a vizsgált korpuszban lévő aspektusjelölő tulajdonságáról megál-lapítható, hogy elsősorban a befejezettség kifejezésében játszanak nagy szerepet.

A folyamatossá tevésre leginkább szolgáló Ø + vala típusú múlt idő csak egyszer

fordult elő igekötős igéhez társulva, az pedig nem imperfekciót fejezett ki. A le-velezésben a legnagyobb szerep a -t/-tt jeles múltnak jutott, ennek funkciója megegyezik a mostanival, ezt az igeidőt használták akkor is, amikor régebben pl.

az -á/-é jeles múltat alkalmazták, valamint ez az egyetlen olyan múltat kifejező ige-idő, amely minden preverbum esetében előfordulhatott. Az -á/-é jeles, illetve a -t/

-tt + vala típusú múlt idő alapvető funkciója szintén a perfektiválás, időnként olyan többletszereppel bírva, mint a közelmúltban történt dolgok kifejezése, az idővi-szonyítás lehetővé tétele vagy egy múlt időben történt esemény hatásának kieme-lése. A megvizsgált 200 db levélről elmondható, hogy az igekötős igét tartalmazó mondatokban az aspektus kifejezésének legfőbb eszköze az igekötő, mutatja ezt az is, hogy a nem múlt időben álló alakokat a meg és az el igekötő minden esetben el-látja perfektív jelentéssel is, a többi preverbum esetében is jelentős számú per-fektiváló példát hozhatunk, amelyek a múlt idő jelenléte nélkül teszik befejezetté a mondatot. Az egyes múlt idők arányai nem egyeztek az E. ABAFFY ERZSÉBET

(1992: 163) által közölt százalékos eredményekkel, Batthyány Ferencné Svetkovics Katalin leveleiben a -t/-tt jeles múlt idő nagyobb mértékű jelenléte figyelhető meg az igekötős igék esetében, ezt pedig gyakoriságát tekintve a -t/-tt + vala típusú ige-idő követi. Az -á/-é jeles, illetve a Ø + vala típusú jelenléte szinte elhanyagolható.

Hivatkozott irodalom

E. ABAFFY ERZSÉBET 1991. Az igemód- és igeidőrendszer. In: BENKŐ LORÁND szerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A korai ómagyar kor. Akadémiai Kiadó, Budapest.

104–121.

E. ABAFFY ERZSÉBET 1992. Az igemód- és igeidőrendszer. In: BENKŐ LORÁND szerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika. Akadémiai Kiadó, Budapest. 120–183.

DÉR CSILLA ILONA 2008. Grammatikalizáció. Nyelvtudományi Értekezések 158. Akadémi-ai Kiadó, Budapest.

FORGÁCS TAMÁS 2003. Lexikalizálódási és grammatikalizálódási folyamatok frazeológiai egységekben. Magyar Nyelv 99: 259–273.

FORGÁCS TAMÁS 2005. Grammatikalizálódás az igekötők körében. In: OSZKÓ BEATRIX – SIPOS MÁRIA szerk., Budapesti Uráli Műhely 4. Uráli grammatizáló. MTA Nyelv-tudományi Intézet, Budapest. 88–116.

HORVÁTH LAURA 2011. Aspektusjelölés kései ómagyar és középmagyar kori szövegekben.

In: É. KISS KATALIN – HEGEDŰS ATTILA szerk. Nyelvelmélet és diakrónia. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba. 205–223.

KIEFER FERENC 2006. Aspektus és akcióminőség különös tekintettel a magyar nyelvre. Aka-démiai Kiadó, Budapest.

KIEFER FERENC 2007. Jelentéselmélet. Corvina, Budapest.

É.KISS KATALIN 2005. Az ómagyar igeidőrendszer morfoszintaxisáról. Magyar Nyelv 101:

420–435.

É.KISS KATALIN 2014. Az ómagyar igeidőrendszer. In: UŐ szerk., Magyar generatív törté-neti mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest. 60–72.

KŐFALVI TAMÁS –MAKK FERENC 2007. Forrástani ismeretek történelemből. Segédkönyv a történelem forrásközpontú tanításához. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

LENGYEL KLÁRA 2000. Az ige. In: KESZLER BORBÁLA szerk. Magyar grammatika. Nem-zeti Tankönyvkiadó, Budapest. 81–94.

MÁRK TAMÁS 1983. A nyelvi idő nyomában. In: BERECZKI GÁBOR – DOMOKOS PÉTER szerk., Urálisztikai tanulmányok Hajdú Péter 60. születésnapja tiszteletére. Budapest.

225–261.

D.MÁTAI MÁRIA 1991. Az igekötők. In: BENKŐ LORÁND szerk. A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A korai ómagyar kor. Akadémiai Kiadó, Budapest. 433–441.

D. MÁTAI MÁRIA 2003a. Szófajtörténet. Az igekötők. [Ómagyar kor.] In: KISS JENŐ – PUSZTAI FERENC szerk. Magyar nyelvtörténet. Osiris, Budapest. 411–415.

D.MÁTAI MÁRIA 2003b. Szófajtörténet. Az igekötők. [Középmagyar kor.] In: KISS JENŐ – PUSZTAI FERENC szerk. Magyar nyelvtörténet. Osiris, Budapest. 645–648.

D.MÁTAI MÁRIA 2011. Magyar szófajtörténet. Argumentum Kiadó, Budapest.

PÁTROVICS PÉTER 2004. Az aspektus története és tipológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest.

J.SOLTÉSZ KATALIN 1959. Az ősi magyar igekötők (meg, el, ki, be, fel, le). Akadémiai Kiadó, Budapest.

SZENTGYÖRGYI RUDOLF 2014. Az ómagyar múlt idők rendszerének kiépülése (Kijelentő mód). In: HAVAS FERENC – HORVÁTH KATALIN – KUGLER NÓRA – VLADÁR ZSUZSA szerk., Nyelvben a világ. Tanulmányok Ladányi Mária tiszteletére. Tinta Kiadó, Buda-pest. 258–267.

TERBE ERIKA 2010. Batthyány Ferencné Svetkovics Katalin levelei 1538–1575. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.