Az Aggteleki Nemzeti Parkban ürülékminták (n = 81) vizsgálata alapján a farkas táplálékában nagyvadfajok domináltak (E%: 74,4%, B%: 98,2%), amelyek mellett a háziállatok, a kisebb testméretű emlősök és az egyéb táplálékelemek szerepe mindkét számításmód szerint aláren-delt volt (26. ábra). Ezek az eredmények hasonlóak egyes közép-európai, köztük a vizsgált területhez közeli Nyugati-Kárpátokban tapasztaltakhoz (Lesniewicz és Perzanowski 1989, Smietana és Klimek 1993, Okarma 1995, Nowak et al. 2005).
Az ürülékminták alapján a farkas táplálékában legnagyobb biomassza-számítás szerinti ré-szesedéssel a vaddisznó szerepelt (44. melléklet), tükrözve a nagyvadfajokon belüli magas részesedését (állománysűrűségét). A vaddisznófogyasztás az évszakok között alapvetően ki-egyenlített volt (26,5–32,2%, 27. ábra), nagyobb arányú fogyasztását az enyhébb telű években tapasztaltuk. Ugyanakkor az ürülékminták (44. melléklet) és a zsákmányállatok (n = 31 zsák-mánymaradvány, 45. melléklet) fogyasztási gyakorisági adatai alapján a vaddisznó csak a második leggyakoribb táplálékfajnak bizonyult. Annak ellenére, hogy az adult vaddisznó (kan és koca) a farkas számára veszélyes zsákmány (Jędrzejewski et al. 1992), párban vagy cso-portban történő elejtése minden évszakban előfordult.
0 20 40 60 80 100
Kisemlős Nyúl Ragadozó Nagyemlős Háziállat Madár Tojás Hüllő Kétéltű Hal Gyűrűsféreg Ízeltlábú Növény
E% B%
Táplálék-összetétel(%)
Tápláléktípus
26. ábra: A farkas általános táplálékmintázata magyarországi vizsgálatban (átlag ± SE)
Ismert, hogy a farkas évszaktól függetlenül a nagyvad fiataljaira, valamint az öreg és be-teg egyedekre szelektál (Jędrzejewski et al. 1992, Głowaciński és Profus 1997). A zsák-mánymaradványok (45. melléklet) alapján a farkas télen és tavasszal főként beteg (rossz kon-díciójú) vaddisznó egyedeket fogyasztott. Süldőt télen és tavasszal, malacot tavasszal mutat-tunk ki zsákmánymaradványok vizsgálatával. Az őszi és a téli időszakban a vaddisznó magas állománysűrűsége miatt a területen intenzív hajtóvadászat zajlott. Ez (a sebzések nagy száma) eredményezhette a területen hozzáférhető teljes tetemek mennyiségének növekedését, ami azután a dögevésből adódó vaddisznófogyasztást is növelte.
0 20 40 60 80 100
Tél Tav Ősz Tél Tav Ősz Tél Tav Ősz Tél Tav Ősz Tél Tav Ősz Tél Tav Ősz
Táplálék-összetétel(B%)
Egyéb
Évszak
+ +
27. ábra: A farkas fontosabb táplálékainak évszakonkénti fogyasztása az Aggteleki-karszton Megjegyzés: Átlag ± SE, B% – fogyasztott táplálék biomassza-számítás szerinti százalékos részesedé-se, + – 0,3% alatti érték. Táplálékok sorrendben: gímszarvas, őz, muflon, vaddisznó, háziállat, egyéb – fennmaradó összesen.
A farkas második legnagyobb biomassza-részesedéssel (44. melléklet) fogyasztott táplá-léka a relatíve kis sűrűségben jelen levő gímszarvas volt. Ugyanakkor mind az ürülékek (44.
melléklet), mind az elejtett zsákmányállatok (45. melléklet) alapján a gímszarvas volt a farkas leggyakoribb zsákmánya. A gímszarvas fogyasztása fokozatosan csökkent téltől (B%: 60,4%) őszig (B%: 9,2%), és legnagyobb arányú volt a hosszú 2002/2003-as télen (B%: 90,0%). A gímszarvasmaradványokat tartalmazó tavaszi farkasürülék-minták zömét (16-ból 13 eset) az ellési időszak előtt (márciusban és április legelején) gyűjtöttük. A farkas zsákmánymaradvá-nyai között azonban tavasszal és nyáron borjú is előfordult. Szarvastehén fogyasztása egész évben, míg – feltehetően vadászat során sebzett vagy legyengült – szarvasbika fogyasztása ősszel, a bőgési (és vadászati) idényben, illetve az után fordult elő.
A farkas kisebb (négy-öt tagú) falkában vadászva előnyben részesíti a vadmalacot és a szarvasfélék fiataljait, míg nagyobb létszámú falkában gyakran ejt zsákmányul nagyobb testű gímszarvast, amely a legtöbb európai területen a leggyakoribb zsákmánya, és csak második helyen szerepel az őz vadászata (Okarma 1995, Jędrzejewski et al. 2002). A vizsgálataink szerint az őz csak a harmadik legfontosabb zsákmánynak bizonyult, amelynek fogyasztása téltől és tavasztól őszig nőtt (44. melléklet). Az őzmaradványokat tartalmazó tavaszi ürülék-minták zömét (hatból öt eset) az őz ellési időszaka előtt (márciusban és április legelején) gyűj-töttük. Ugyanakkor őz zsákmánymaradványok téli (három eset) és nyári időszakból (egy eset) is származtak.
A területen alacsony állománysűrűségben jelen levő muflont a farkas minden évszakban fogyasztotta, amit tavasszal és ősszel ürülékmintákból, télen zsákmánymaradvány alapján mutattunk ki.
Zéró körüli értéket (Di, Jacobs-index) kaptunk a farkas vaddisznó- (Di = 0,005), gímszar-vas- (Di = 0,005), őz- (Di= –0,030) és muflon- (Di= –0,335) preferenciájára is.
Eredménye-inkkel ellentétben stabil állománya mellett a farkas, így a Kárpátokban (Nowak et al. 2005) és a bialowiezai erdőben (Jędrzejewski et al. 2000), előnyben részesíti a gímszarvast, és mellőzi az őzet és a vaddisznót. Szintén a vizsgálatunk eredményétől eltérően Németországban (Ansorge et al. 2006), ahol a farkas – a magyarországi területünkhöz hasonlóan – visszatele-pülő ragadozó, előnyben részesíti a kisebb sűrűségben jelen levő őzet, és mellőzi a nagyobb sűrűségben jelen levő vaddisznót.
Vizsgálatunkban a farkas háziállat-fogyasztása alkalmi jellegű volt, amihez hozzájárult ennek a tápláléktípusnak a mérsékelt hozzáférhetősége. Bár a farkasok rendszeresen látogat-ták azt a legelőt, ahol a nemzeti park lóállománya legelt, nem fordult elő, hogy a lovakat meg-támadták volna. Szarvasmarha-maradványokat csak őszi ürülékmintában találtunk, de az bi-zonyítottan dögevésből származott (B%: 5,9%). Az általunk tapasztalt háziállat-fogyasztás alacsonyabb volt, mint amit más közép-európai (Smietana és Klimek 1993, Gula 2008), és lényegesen alacsonyabb, mint amit a dél-európai vizsgálatokban tapasztaltak. Ezeken a terüle-teken a külterjes állattartás elterjedt, és a farkas jelentősen függ (nagyvad híján) a legelő házi-állat-állománytól mint táplálékforrástól (Salvador és Abad 1987, Iliopoulos et al. 2009).
A farkas többi állatfajra irányuló predációja jelentéktelen volt, hasonlóan más közép-európai vizsgálatok eredményéhez (Lesniewicz és Perzanowski 1989, Jędrzejewski et al.
1992, Smietana és Klimek 1993, Okarma 1995, Ansorge et al. 2006). A vizsgált területen a mezei nyúl kis sűrűsége mellett nem tapasztaltunk nyúlfélékre irányuló predációt, míg Európa tőlünk északabbra eső (Gade–Jørgensen és Stagegaard 2000) és mediterrán területein (Salva-dor és Abad 1987) a nyúlfélék időszakosan ugyan, de a farkas legjelentősebb táplálékai is lehetnek. A növényfogyasztás nem volt számottevő.
A fogyasztott állatok többsége a nagy tömegű (>1000 g; 89,7%), a talajszinten élő (99,0%), a nyílt és a fedett élőhelyeken egyaránt előforduló élőhely-generalista (92,9%) és a vadon élő (89,9%) csoportokba tartozott (28. ábra).
0 20 40 60 80 100
<15 15–50 51–100 101–300 301–100 1000<
Gyakoriság(E%)
Tömegkategória (g)
Talaj Cserje Víz
Élőhely-zóna
Nyílt Fedett Vegyes
Élőhely-típus
Vad Házi Vegyes
Emberi környe-zethez kötődés 28. ábra: A farkas zsákmány-összetétele a fogyasztott állatok tömege, jellemző élőhelyzónája,
élőhelytípusa és emberi környezethez való kötődése alapján (átlag ± SE)
Összességében a Magyarország északkeleti, erdősült hegyvidéki területére visszatelepült farkas minden évszakban főként nagyobb testű vadfajokkal táplálkozott. Zsákmánymaradvá-nyok alapján kimutattuk, hogy főként beteg, legyengült egyedeket fogyasztott. A kapott eredmények összhangban állnak a közép-európai tapasztalatokkal (Peterson és Ciucci 2003).
A fogyasztott nagyvadfajok közül a legfontosabb vaddisznót és gímszarvast követte az őz, majd a muflon. Ezek sorrendje megközelítően tükrözte azok teríték alapján meghatározható sűrűségét, bár a sorrend nagyban függött az évszaktól (például ellés, elhullott állatok
rendel-kezésre állása). A nulla körüli táplálékpreferencia-indexértékek azt jelzik, hogy a farkas nem válogat a nagy sűrűségben jelen levő nagyvadfajok között. A háziállatok és egyéb tápláléktí-pusok fogyasztása pedig részben a legeltetés hiánya, részben a vadbőség miatt volt elenyésző.