„Itt születtem én, ezen a tájon”, a Vöröskereszt Kórházban, amit most Sportkórháznak hívnak, innen vittek haza szüleim a Bürök utca legelején lévő kis lakásukba, amelyet – egy háromtagúvá nőtt család számára szűknek bizonyulván – ekkor váltottak fel
egy nagyobbal, a Jagelló út 36. alatt.
A Németvölgy egy időszakos vízfolyású nyitott árok völgye volt még gyerekkoromban is. A Jagelló út és a legendás Csörsz árkáról elnevezett Csörsz utca között a Budaörsi útig haladt, majd onnan más néven a Dunáig.
Az árok felső szakasza ma sem fedett, benne halad az 59-es villamos a Farkasréti temető főbejáratáig. Beletorkollott a máig ároknak nevezett Szendi árok, ebbe pedig a Bürök és Tamási Áron utca. Ezek „az én időmben” még szintén árkok voltak. A völgy alsó végén lévő Gesztenyés kertet én
Németvölgyi temetőként ismertem meg, az ostrom után hosszú ideig kedvelt lelőhelye különféle lőszereknek, amelyekkel mi világháborús gyerekek értően
játszottunk. Azt tudtuk, hogy kézigránáthoz nyúlni tilos. Sem a piros-, sem a kék-csíkos Vécseyhez, sem a nyeles-, sem a rücskös kukoricagránáthoz, mert bármelyik ki lehet biztosítva.
De azt is, hogy akár puska-, akár ágyúlőszert nyugodtan üthetünk féltéglával a járda jelzőrakétát, amelynek megfúrt oldalából kifolyt lőporhoz még egy hosszú lőporcsíkot
csatlakoztattunk. Meggyújtottuk és elszaladtunk. Pár másodperc alatt a csík végigégett és nagy durranással felrepült a piros vagy zöld rakéta..
A Németvölgyi temetőből mára csak a kis zsidó temető maradt a maga meghitt zártságával. A Csörsz utcában a MOM Lakópark áll az egykori Magyar Optikai Művek gyártelepe helyén, amely akármekkorára is nőtt, csak csődbe ment a rendszerváltozáskor, mert műszakilag nem fejlesztették, csak elvették az alapító Süss Nándortól. Hol van már a Süss-gyár húszas évekbeli büszke gyárépülete, tornya tetején a csillagok felé nyilazó szoboralakkal?
A Jagelló út, a Piłsudski-dombormű és az akkor még róla elnevezett Stromfeld Aurél út az I.
világháború után újra éledt Lengyelország iránti barátság jele. A Liptó, Nagysalló típusú utcanevekkel a Trianon után Magyarország lakói fájdították a szívüket. Ez utóbbi utcába költöztünk öcsém megszületése után.
A Felső-krisztinavárosi templomba jártunk, később ott ministráltam, ott ismerkedtünk meg feleségemmel, ott is volt az esküvőnk. A templom igazi fénykora az 50-es, 60-as években volt,
éppen a kommunizmus idején. Vasárnap reggeltől estig voltak misék, sok pap volt, a hívek alig fértek el a templomban.
Ám egy kicsit előreszaladtam. Egyelőre még óvodás vagyok, Tante Mani (Fehérpataki Gézáné) „német gyermekkertjébe” járok a Vércse utca 35-be, ahol a társalgási nyelv persze a német. Emlékszem, milyen fogas kérdést vetett fel egyszer egy, az udvaron talált átlátszó, élénk piros kis golyó.
Ribizli-e és akkor meg lehet enni, vagy üveggolyó, s akkor nem.
Az utóbbi mellett döntöttünk. Azt hiszem, szerencsénkre.
Édesapámmal jártam ekkor a tízórás misékre. Ö volt a Credo Egyesület elnöke, amíg ezt 1949-ben fel nem oszlatták. A férfiak a mise után a Makkhetesbe vonultak át sörözni, ahol már az asztalon fogadták őket borkorcsolyák, a töpörtyűs pogácsa és a ringli. Az én ünnepi italom a málnaszörp volt, valódi szalmából készült szívószállal.
Szemben, a Fery Oszkár – ma Kiss János altábornagy – utca sarkán mérte boltjában Czuczumanoff Sztatiné bolgárkertész a városon akkor még csak piacokon kapható zöldségféléket. Ezen a sarkon volt a 2-es autóbusz külső végállomása, amely a Lánchídon át a Belvárosig közlekedett.
A Lejtő út alján is volt egy végállomás, de villamosé. A háború előtt a modern, középfelszállásos, kétkocsis 75-ös innen járt a Déli pályaudvar érintésével az Erzsébet-hídon át a Keleti pályaudvarig. Az ostrom után egy egykocsis 57-es betétjárat közlekedett a János Kórházig, majd az áramvonalas 60-as a Szabadság-hídon át a Deák térig. A Metró megindulásakor ez a végállomás megszűnt.
A Németvölgyi út házsorát a Bürök utcától a Vas Gereben utcai villamosmegállóig a harmincas években húzták fel. Az egyikben volt az Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ tejcsarnoka (Németvölgyi út 73/b.), a maga nemében különlegesség, ahol friss tejet és tejterméket lehetett piacon kívül kapni. 1945-ben egy időre étkezde lett az akkor legmodernebb, Galyatetői Nagyszállót idéző, fanyar humorú Kajatető néven, ahol az emberek örülhettek, ha tető volt a fejük felett, miközben egy tál meleg ételt ehettek egy kocka „Kenyér vagy egytál” jelű barna élelmiszerjegy levágása mellett. Ez másik lehetőségként egy kiló kenyér vásárlására jogosított.
Például a Szalánci utcával szemben lévő ház hátsó udvarán működő pékségben (Németvölgyi út 90.
sz.). Az utcai fronton a nemrég lebontott kis épület a Haász-féle fűszerüzlet volt, a maga korában különleges szolgáltatással, t. i. telefonhívásra házhoz is szállított. Ugyanis volt telefonja.
A Vas Gereben utcai megállót gyerekkoromban a kalauz „Béla-kert, szakaszhatár”-ként mondta be, jelezve, hogy a több szakaszra osztott vonalon ha valakinek piros kis-szakaszjegye volt és két szakaszt már utazott, új jegyváltás vagy leszállás közt kell döntenie. A kék nagy-szakaszjegy három szakaszra volt érvényes. A felszállás helyét a kalauz a jegyen kilyukasztotta.
A Vas Gereben utca sarkán a harmincas években épült piros, neobarokk Pattantyús-villa áll, (Németvölgyi út 84. sz.) kertjében azokkal a feketefenyőkkel, amelyekkel az egész Sashegy tele volt, amíg csak az ostrom után az egészet fel nem fűtötték. Ennek a villának a hatását mutatta az a Nagysalló utcai ház, amelyben laktunk. Szemben, a villamoson túl áll a környék első emeletes bérvilláinak egyike, homlokán az 1911-es építési évvel (Németvölgyi út 81. sz.). 1945 után Orsolya-apácák laktak benne. Óvodájuk
is volt, amíg csak a kommunisták fel nem számolták őket. Utcánk sarkán volt az Aranyflaskó vendéglő (Németvölgyi út 96. sz.), ahová még a legzordabb ötvenes években is eljárt édesapám hetente kártyázni barátaival. Kedélyes tarokkot, ahol azt, akit a legnagyobb szégyen érte, t. i. hogy elfogták huszonegyesét – ami tudvalévően csak a skízzel lehetséges – mintegy kárpótlásul polgármesternek kellett szólítani. Ritkán a rejtélyes, magyar kártyával játszott alsóst, ahol olyan bemondások jártak mint „Család!”, „Béla-kassza!” meg „Kontra-gyerünk és gyerünk”.
Ott laktam harminc éves koromig a Nagysalló utcában. Az ostrom alatt hat hétig állt ott a front. Nálunk a németek voltak, a Liptó utcában az oroszok. Egy SS-nek jelentkezett magyar sváb katona a mi pincénkbe járt borotválkozni. Rendíthetetlenül vallotta, hogy övék a győzelem, mert a Führer nemsokára elkészül a csodafegyverrel, amelytől meggyullad a levegő. Csak évek múlva esett le a tantusz, hogy az atombombáról beszélt és tényleg nem álltak messze a megvalósítástól.
Ettünk lovat, hólevet ittunk hozzá. Az egyik rommá lett szobában tyúkokat és nyulakat tartottunk a második emeleten. Aztán zabráló oroszoktól kellett félni. Be voltunk tanítva, hogyan szimuláljuk a vérhas vagy a tífusz tüneteit, ha jönnének. Ez utóbbit aztán 1948-ban tényleg megkaptam, csak egy Penicillin nevű, külföldi csodagyógyszer mentetett meg.
Az utcában remekül lehetett ródlizni. Autóforgalom lényegében nem is volt. Ha jött olykor mondjuk egy taxi, rohantunk a csodájára. Az ószereeeees, az esssernyőjavvvító gyalog rótta útját, a drótos is, aki lyukas lábosokat foltozott. A szemetes lovas kocsival járt, nagy csengőrázás jelezte jöttét. Ott állt meg a sarkon a jeges is, amikor még a hűtőszekrényt nem áram működtette. A Papp-Váry Elemérné – ma Koszta József – utca sarkán, akinek névadójától származott a Magyar Hiszekegy, amit 1945-ig minden tanóra előtt elmondtunk: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában....” a Németvölgyi úti vörös-téglás Mackós Iskolában.
Lakásunk ablakából lehetett látni az egész várost a Margit-szigettől a Gellért-hegyig.
Láthattuk volna a tűzijátékot is, de akkor csak a háború produkált ilyesmit, amikor estek a Sztalingyertyák, a Vár pedig égett. Konyhánk ablakából Halottak napján viszont szépen odalátszottak a temetői lobogó gyertyafények. Mint mondtam, első harminc évemet a Németvölgyben éltem. Most már máshol lakom, de még a kerületben.
( a Hegyvidék, 2007. április 18. számában megjelent szöveg kibővítve)